36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Aileen Aurora
INAKTÍV


Csillámhercegnő | Legcukibb | Móki
offline
RPG hsz: 390
Összes hsz: 5022
Alternatív(?) dimenzió
Írta: 2014. szeptember 30. 23:19
| Link

Alexem <3

2015. nyara igazán csapadékosra sikerült. Most is éppen esik, bár csak olyan bágyadtan, cseppenként hull alá a víz, akárha az ég szemének könnycseppjei lennének. Budapest egyik csöndes utcáján az esőcseppek mellett valami más is kopog: egy fiatal, szőke nő halad végig a járdán, fekete esernyőjével óvva haját, ruháját a nedvességtől. Léptei először sietősek, majd lelassulnak, végül a lány megáll célja előtt, aztán csak nézi a ház ajtaját mozdulatlanul.
Nem úgy tűnik, mintha várna valakire, talán csak az elhatározás hiányzik belőle. Tétován közelebb lép a nyílászáróhoz, majd vissza a járda szélére. Ernyőt tartó keze remegni tetszik, valószínűleg nemcsak a hidegtől. Arckifejezése pillanatonként változik, gondolatai átsuhannak rajta, szemei izgatottságot, és talán némi bizonytalanságot tükröznek. Ajkába harap, homlokát ráncolja, kék szemeit le sem veszi a kilincsről. Végül elindul, érezhető a pillanat, amikor végre elhatározásra jut.
Két lépéssel megteszi az ajtóig tartó távot, majd becsönget a lakásba. Várakozás közben lesimítja nadrágját, hátradobja hosszú haját, próbálja rendbe szedni arcizmait. Egyszer csak éles fény vetül rá a lassan szélesedő ajtórésből, amit szinte azonnal egy fiatal férfi alakja takar el. A nő hirtelen mozdul, hiszen szemei látják, agya azonnal felfogja a szemüveg lencséi mögül kérdőn rátekintő, hihetetlenül kék szemeket, a rövid barna hajat, az ismerős termetet. Karjait széttárja, szája mosolyra húzódik és a következő pillanat már a férfi nyakában találja őt. Az esernyőt feledve - háta mögé dobva - szorosan hozzábújik az eddig látni vágyott alakhoz, élvezi közelségét, beszívja kellemes, megnyugtató illatát.
Olyan régen, több, mint egy éve már, hogy látta őt, emiatt lehet, hogy a találkozás öröme annyira magával ragadja, hogy végül terveit, melyek biztosan voltak, sutba dobva megcsókolja a férfit. Ajkaik éppen csak összeérnek, mikor a nő ráeszmél arra, mit csinál. Hirtelen hátrébb lép, elhúzódik, fejét elfordítja, talán magában átkozódik is. Nem egészen így kellett volna történnie. Mármint persze, be akarta vallani, el akarta mondani, mit érez, de nem szerette volna így letámadni a férfit. Bár egy kis része nem is bánja, hogy így alakult: ha végül a válasz "nem" lesz, ez a pillanat már akkor is az övé és élete végéig kincsként fogja őrizni. Most hát csendben áll és vár, hogy történjen valami, miközben ajkain még érzi Alex csókjának ízét.
Hozzászólásai ebben a témában

Dolánszky Alex
INAKTÍV


Hakuna Matata
offline
RPG hsz: 498
Összes hsz: 14900
Írta: 2014. október 1. 10:20 | Link

From The Window Of My Room

Az egész napos léhűtés igényes művelését tökélyre fejlesztettem. Ezen dolgoztam a napokban, és mondhatom, előre nem látott fejlődést mutatok. Nem dolgozom, nem tanulok. Az eső is esik, ezért lefújtuk a kutyasétáltatós bandázást Noéékkal.
Amikor már a számítógépet is unom, és könyvet is lusta vagyok olvasni, az ágyban fekszek és meredek a semmibe. Kami a gazdájára ütött, itt döglik a szőnyegen ő is.
Nem vagyok cseszegetve, mert igazából egész eddig tanultam, és most ez az érettségi utáni megérdemelt nyugim. A tétlenség azonban úgy látszik, a káromra van: túl sokat gondolkodom. A gondolataim pedig kivetülnek elém; az előbb a vízcseppekkel és szemüvegtelenségemmel homályosított ablakom előtt elsuhant egy Mókus.
A hátamra gördülök, szemrevételezem a plafont is. Mondjuk csukott szemmel.
Ez vagy tíz másodpercig működik, mígnem a szemeim a csengő éles kerregésére kipattannak. Anyu és apu dolgoznak, úgyhogy enyém az ajtó. Úgyis valszeg Noémi elégelte meg kínzó hiányomat, és jött behajtani a Pandemic-partit, ha már esőnap van. Füleim mögé gyűröm a szemüvegem, és kikászálódom az ágyból, feljebb rángatom a farmerem. A házőrző a szőnyegről felpislog rám, és szusszan egyet.
- Ne terheld túl magad, anyuskám - cukkolom a kutyám, és néhány krákogással rég nem használt hangomat is leakasztom a szögről.
Az arcomba életet dörzsölök, miközben kilépek a folyosóra. Néhány napos döglés - néhány napos borosta... De legalább fürdök.
Kitárom az ajtót, és egy pillanatra meglepődöm a jövevényen. Kicsit megváltozott az arca, de attól még tényleg Lin az a fekete esernyő alatt. A kezem előbb mozdul, mint az agyam, ő pedig széttárt karjaimba omlik. Így szorítom, nem tervezem elengedni, míg maga ki nem bontakozna az ölelésből. Számolatlan mennyiségű Missisipi után lazul a fogása rajtam, hát eleresztem én is.
Nem mondom, hogy nem reméltem sosem ilyesmit, de azért váratlan volt, hogy tényleg megtörténik. Alig enged el, máris visszahajol egy egészen pici csókért, ami - nem akarok telhetetlennek tűnni, de - határozottan nem ütötte meg az elégséges szintet.
Már úgyis megtörtént, így nem vállalok nagy kockázatot azzal, hogy újra magamhoz húzom őt azt prezentálandó, hogyan kell egy tisztességes csókkal köszönteni az egy éve nem látott 'soha nem merült fel, hogy köztünk lehetne több is' barátot.
Azért még megtorpanok, ahogy arcunk egészen közel kerül egymáshoz, kiélvezve azt a pillanatot, amikor a barátságból átlépünk a 'valami más' kategóriába. Ezer éve velem van, és mégis csak most... "Mi lesz ebből?"-ökkel már nem akarom elrontani a percet. Mindig túl sokat agyalok. Szóval miután beszívtam az összes köztünk lévő édes leheletet, és hagytam kellemesen eltompulni az agyam, letesztelem, épp olyan puha-e a lány csókja, mint ahogy képzelem.
Lassan válunk el, és most jöhetnek, a "Mi lesz ebből?"-ök. Mielőtt belelovalhatnám magam, meglátom mögötte az elhagyott esernyőt a betonon. Eloldalazok a szűk ajtóban Lin mellett, ki az esőbe, felkapom az ernyőt, és mire visszalépek, már össze is van hajtva. Semmi helyénvaló nem jut eszembe, amit mondhatnék. Inkább, amikor már bent vagyok, felé nyújtom a kezem, szavak nélkül invitálva beljebb.
Hozzászólásai ebben a témában

Aileen Aurora
INAKTÍV


Csillámhercegnő | Legcukibb | Móki
offline
RPG hsz: 390
Összes hsz: 5022
Írta: 2014. október 3. 23:56 | Link

Sosem gondoltam volna, hogy az élet lehet ennyire egyszerű és magától értetődő. Persze ahhoz, hogy rájöjjek, kellett egy bölcs görög útmutatása, egy belga fiú szeretete, egy rakásnyi kaland és tapasztalat, hogy végül egy ausztrál srác rajongása ráébresszen arra, hol és kivel is szeretnék lenni igazán. Mennyire klisés azt mondani, hogy az utam ott ér véget, ahol elkezdődött, és, hogy mindig is ott akartam lenni, ahonnan elmentem? Már ért bennem az elhatározás, hogy ideje hazatérni, nem is csak Alex miatt. Nemrég olvastam valahol az alábbi sort, és mintha csak rólam szólna a szöveg: "Eljön a perc, amikor az ember felismeri, hogy nincs értelme tovább vándorolni. Akárhova megyünk, magunkat úgyis magunkkal visszük."
Egyszerűen az utam a végéhez ért: elsajátítottam, amit másoktól megtanulhattam, már tudom értékelni önmagamat és cselekedeteimet, végre nem mások szemével. Azt hiszem valahol találkoztam önmagammal és megbékéltem vele. Olyan vagyok amilyen, és van olyasmi, amin nem is akarok változtatni magamban, amin pedig érdemes volt, az a változás magától bekövetkezett.
Annak ellenére, hogy tisztán láttam, már nincs miért távol maradnom, csak akkor indultam el ténylegesen, mikor rájöttem, hogy van értelme hazajönnöm, van célom, van valaki, akiért érdemes visszaindulni. Mikor Thomas, arcán azzal a félszeg mosollyal, kicsit elvörösödve randira hívott, gondolkodás nélkül visszautasítottam. Aztán csak álltam ott, és nem értettem magamat. A fiú kedves volt, helyes, bírtam a személyiségét, nem voltak taszító tulajdonságai és még a hobbijaink is egyeztek, mégis az, az elutasítás reflexszerűen jött, mintha teljesen abszurd lenne a dolog. És az is volt. Hiszen én nem őt szeretem. És csak ott, abban a pillanatban jöttem rá. Pedig egész nyáron őt festettem. Néha órákig merengtem azt a képet bámulva, amit még a ballagásunkon kértem tőle. Róla álmodtam éjszakánként, és ábrándoztam nappal.
De csak ott, egy másik férfit visszautasítva jöttem rá, hogy én azért nem mondhatok neki igent, mert Alexet szeretem. Annyira egyszerű és magától értetődő, hogy bárki megmondta volna, és én mégis ilyen lassan jöttem csak rá. De akkor azonnal csomagoltam, és indultam is haza, most pedig itt vagyok, és csak remélni merem, hogy nem álmodom, de, ha mégis, ez a legszebb álom, amiben valaha részem lehetett.
Érzem Alex ajkait a számon, karjait a derekamon, fejemből pedig kiszáll mindenféle gondolat, hogy csak annyi maradjon: soha többé nem akarom, hogy elengedjen. Erősen kapaszkodom belé, míg vége nincs a csóknak, aztán csak állok és várok, nem tudva, most mi lesz. A fiú közben behozza az esernyőmet, majd a karját nyújtja felém, én pedig gondolkodás nélkül szorítom meg ujjait és követem őt a ház belsejébe.
Beszélnünk kéne, talán előbb nekem, és lenne is mit mondanom, elvégre nem tegnap váltunk el, mégis valahogy nehéz megszólalnom. Talán az öröm némít el, hogy végre mellette lehetek, vagy a félelem, hogy vége lesz, vagy egyszerűen csak a rengeteg mondanivaló bennem nem tudja eldönteni, melyikük is a legfontosabb, mivel is kéne kezdenem. Pedig aztán ez is annyira egyszerű és magától értetődő:
- Szeretlek - bukik ki belőlem, majd közelebb lépve hozzá homlokom a mellkasára simítom. - Nem tudom, mióta, hiszen mindig is fontos voltál nekem, de egyszer csak azt vettem észre, hogy fontosabb vagy, mint bármi vagy bárki más. Hogy veled akarok lenni, látni az arcodat, hallani a hangodat. Hiányoztak a vicceid, a kedvességed, az, hogy hozzád bújhatok, ha baj van. Egyszerűen nem volt jó nélküled. Ezért vagyok most itt, és azért, hogy elmondjam, szeretlek.
Utolsó szavam előtt felemelem a fejem, hogy lássam arckifejezését, szemének csillanását, és kiolvassam belőle a jövőt, hogy létezik-e ilyen formában közös jövőnk.
Hozzászólásai ebben a témában

Dolánszky Alex
INAKTÍV


Hakuna Matata
offline
RPG hsz: 498
Összes hsz: 14900
Írta: 2014. október 6. 23:20 | Link

"Látom, hiányoztam" - sütnék el egy tréfát a nem várt köszöntésre, de valami megállásra késztet. Még tanulom, mikor helyén való humorizálni, és mikor nem. A viaskodás Lin arcán hallgattat el. Viaskodás! Esküszöm, fejlődöm!
Amúgy lételemem a pofázás - látjátok, most is marhaságokon járatom az agyam, pedig épp itt kéne lennem a szobámban, a testemben, ezzel a csodálatos lánnyal... ehelyett totálisan el vagyok tévedve az agyam idegesítően bonyolult útvesztőiben, miközben... hallgass már el! - könyörgök magamnak.
Az okklumencia alaptételét gyakorlom - próbálom elcsitítani a fejemben frusztrálóan kavargó, mit kavargó: őrült örvényként koponyám korlátait ostromló gondolatokat. Aztán már nincs erre szükség, mert az, hogy megszólal, segít az összpontosításban. (Uram atyám, egészen eddig a saját fejembe voltam zárva? És csak álltunk?! Fantasztikus házigazda vagyok!)
Közel bújik hozzám, így lehajthatom fejemet, hogy az orrommal cirógassam feje búbját, míg beszél. Figyelek én arra is, amit mond, de... jó, fogalmam sincs, miről beszél, csak foszlányokat kapok el, mert közben olyasmikre gondolok, hogy de jó az illata, vajon mindig ilyen alacsony volt-e, mintha vékonyabb lenne, mint mióta utoljára láttam, és hogy hmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm.
Szóval vágom, mi volt a téma, de csak az újabb szeretleknek sikerült ténylegesen eljutnia hozzám. De úgyis ez a lényeg, nem? Nyomok egy puszit a feje búbjára, majd felemelve az állát, a szájára is. Milyen képtelennek tűnt volna ez korábban... fura. Most pedig olyan egyszerűen jön. Azért kicsit zsong a fejem.
Minden beszélgetésindító kérdésem hülyének hangzik még így kimondatlanul, pedig rengeteg dologról szeretnék tudni. Hogy mi történt vele, mióta legutóbb beszéltünk, miket élt át, hogy mi változott... És azt is röhejes lenne megkérdezni, hogy kér-e inni, igaz? Ó.
- Öhm... kabát... - kezdjük az alapvetővel. Mostanáig nem tűnt fel, hogy még mindig rajta van, hát szótlan lefejtem róla, és a számítógép előtti szék támlájára dobom.
- Hely... - motyogom, mintha számot vetnék, mit kell biztosítani egy vendég számára. Leülök az ágyra mögöttem, és nyújtom felé a kezem, hogy foglaljon helyet ő is.
Végül nem úszhatja meg. Zavartságomat kénytelen vagyok viccel elütni.
- Nem sikerült felfognom, amit az előbb mondtál azzal kapcsolatban, hogy szeretsz. Elismételnéd? - vigyorgok rá játékosan.
Hozzászólásai ebben a témában

Aileen Aurora
INAKTÍV


Csillámhercegnő | Legcukibb | Móki
offline
RPG hsz: 390
Összes hsz: 5022
Írta: 2014. október 28. 14:29 | Link

Elmondom neki, min gondolkodtam az utóbbi időben, mit érzek, bár igazából ez csak mindennek az összefoglalója, a teljes verzió túlságosan hosszú és helyenként igencsak kínos lenne, vagyis nem éppen villanyfényes élőszóban előadandó változat. Beszéd közben hozzábújok, jólesik megérinteni. Érzem, amikor kapok tőle egy puszit a fejbúbomra, majd belefeledkezhetek csókjába is.
Végül Alexnek eszébe jut, hogy talán kényelmesebb lenne kabát nélkül, netán ülve, bár igazság szerint engem az sem zavarna, ha bundában kellene egész nap mellette ácsorognom. Nyálasan rózsaszínen hangzik, de igaz. Mosolyogva figyelem őt, majd megfogom felém nyújtott kezét, ujjaiba fűzöm ujjaimat, tekintetemmel megkapaszkodom az övében, majd leülök mellé.
Kicsit furcsa a helyzet, szokatlan, mert bár sokszor ültünk már így egymás mellett, azért mégsem egészen így. Más volt az érzés, a hangulat, más gondolatok száguldottak elménkben. Alex is észleli az egyre feszélyezettebb közérzetet, szokásos eszközéhez, a humorához nyúl ennek javítására. Egy pillanatra sem üt szíven, hogy nem figyelt, nem hallotta mondandóm, hiszen láthatóan a lényeg eljutott hozzá, de azért egy pillanatra megdöbbent a közlés. Végül felnevetek, fejemet a vállára hajtom: még sincs akkora különbség a régi és a mostani csevegések között. Hiszen akkor is szerettem, ha nem is egészen ebben a formában.
- Persze, szívesen. Éppen azt ecseteltem, hogy odakint pocsék az idő, lejártam a lábam, mire ideértem, és, hogy szörnyű házigazda vagy... - mondom, de hallhatja a hangomon, hogy közben vigyorgok - Én ennek ellenére valamiért mégis szeretlek.
Kimondom, még szép, hogy ki, elvégre eddig magamba fojtottam, nem engedtem tudatosulni az érzést, most pedig végre elereszthetem magam. Annyiszor mondom el neki, ahányszor csak szeretné. Mostantól mellette maradok, vagy legalábbis vele leszek. Elvégre hazajöttem. Hozzá jöttem haza.
Utoljára módosította:Aileen Aurora, 2014. október 28. 14:30
Hozzászólásai ebben a témában

Dolánszky Alex
INAKTÍV


Hakuna Matata
offline
RPG hsz: 498
Összes hsz: 14900
Írta: 2014. november 11. 23:25 | Link

Háhá, nevet! Én pedig oldódom, mert a köztünk néhány pillanatra feszülő egy év rohamosan halványodik. Nézzétek, máris olt.
- Iiigen? Piha! - óvatosan kihúzom a vállam a feje alól, és felpattanok az ágyról.
- Olyan szendvicset csinálok neked...! - fenyegetőzöm, és már kint vagyok a folyosón, aztán bent a szemben lévő ajtón át a konyhában.
- Olyan szendvicset csinálok neked, hogy már az esküvőt fogod szervezni a második harapás után! - kiáltom be a szobámba, és előveszek egy tálcát.
Lehajolok a hűtőhöz, összeszedve belőle mindent, ami egy "lejártam a lábam" utazás után dukálhat.
- Nézz körül! - tartom szóval közben kintről, bár azért remélem, feltalálja magát, míg nem vagyok ott.
Egy NX-9-es hamburgerhez most nincs idő, marad a margarin-Sága Selyem Sonka-sajt kombó. Paradicsom, só, jaffaszörp (utóbbi külön a paradicsomtól és a sótól), és tíz perc múlva már indulok is vissza a szobámba a megpakolt tálcával.
- Na jó, az alapanyagoknak híján voltam - kezdem fogalmazni védőbeszédem. - De azért így is finom lesz.
Lerakom a szendvicsekkel teli tálcát az ágyra, és mellé ülök én is. Udvariasan megvárom, míg vesz (már egy fél kenyér az arcomban van, mire egyáltalán szemügyre veheti a felhozatalt - csak hogy ne szégyellősködjön), ha pedig nem éhes (2:0 a rossz házigazda kárára), majd én jól felfalom az egészet.
- Ez az édes - bökök az egyik narancsszörpös pohárra -, ez meg a nem annyira édes - bökök a másikra.
Vacsora közben pedig várom a mesét arról a sok mindenről, ami vele történt.
Hozzászólásai ebben a témában

Aileen Aurora
INAKTÍV


Csillámhercegnő | Legcukibb | Móki
offline
RPG hsz: 390
Összes hsz: 5022
Írta: 2014. december 10. 00:34 | Link

Alexem - zárás Kiss

Nevetve hagyom, hogy Alex elinduljon szendvicsvadászatra, nem mintha bármi is nevetséges volna, hanem mert a helyzet ismerősen meghitt. Felállok az ágyáról és körbenézek a szobában. Nem voltam itt sokszor, sőt lehet, hogy még sosem? Ez azért elég kiábrándító képet mutat rólam. Évek óta a legjobb barátom, egy városban lakunk, és nem tartom valószínűnek, hogy tartózkodtam már nála. Bár azért a teljesség kedvéért hozzátenném, hogy nyáron ritkán vagyok a magyar fővárosban. Olyankor apám sem tanít, szóval utazgatni szoktunk, vagy a mamámnál dekkolok, de hát azért mégis... Mindegy, most majd bepótolom az összes elmulasztott lehetőséget.
Közben Alex a konyhából beszél hozzám, és mennyire szép dolgokat.
- Úgyis van egy esküvői ruhám feleslegbe, végre lesz alkalom, amin viselhetem - kiáltok vissza kissé élcelődve, bár nem célom, hogy egész idő alatt, amíg vele vagyok cukkoljam őt. Csak úgy adta magát a helyzet. Egyébként tényleg van ruhám, bár nem egészen az enyém. Az anyámé, meg a nagyanyámé, meg valami ősrégen meghalt rokoné... Komolyan, mintha mindenki azt várná, mikor házasodom meg. Én meg szépen gyűjtöm őket a szekrényemben, és a végén egyiket sem fogom viselni. Amúgy sem értem, miért adja valaki oda másnak a menyasszonyi ruháját. Bár, nagymamámat ismerve, valószínűleg nem volt elég hely a szekrényében.
A látnivalókkal gyorsan betellek, így hát visszahuppanok az ágyra, becsukom a szemem és veszek egy mély lélegzetet. Imádom Alex illatát, igazából elég régóta. Csak ilyet azért mégsem hoz az ember a legjobb barátja tudomására. Iszonyatosan furcsán hangzana. Nem mintha most hirtelen el akarnám neki mondani. Az lenne aztán az igazán szokatlan bejelentés.
Nem kell sokáig nélkülöznöm a fiú látványát, hamarosan visszatér a szendvicsek társaságában. Amint lehet el is veszek egyet, elvégre tényleg régen ettem már, de a vallomás előtt nem akartam teleenni magam, nem is tudtam volna. Elveszem az édesebbik szörpöt rejtő poharat és belekortyolok, kiszáradt torkom mennyeinek érzi az amúgy gondolom csak szimplán finom narancslét.
- Húú, annyi minden történt nem is tudom, hol kezdjem...
Aztán mégis sikerül és mesélek mindenről. A görög mesterről, aki felismertette velem önmagam és az érzéseim fontosságát; a brazil srácról, aki megtanított tetoválást készíteni; Ausztráliáról és a színészetről; még a fiúról is, aki miatt most itt vagyok. Elmondok mindent, hagyom, hogy közbekérdezzen, nevetek és úgy érzem, régen nem voltam olyan boldog, mint most, Alex mellett.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek