Budapest

Chuck

Chuck

Angelina
ma





Nyár van, sok a szabadidő. Nem mintha Chuck-nak nem lenne mindegy az, hogy milyen hónap van; de csak nyáron van meleg. Egyelőre. Egyébként mostanság nem történik vele semmi érdekes; tanít, edz, mostanság sokat sétál a szabadidejében. Teljes mértékben meg van elégedve a tanítványaival, nem panaszkodhat. Szófogadóak, végrehajtják az utasításokat, jó gyerekek, nincs velük baj. Az ég világon semmi veszélyt jelentő dologról nem tudna számot adni a babokkal kapcsolatban. Tényleg minden rendbe velük, az órák gördülékenyen folynak minden tanítványnál külön-külön; egyikkel sincs semmi probléma. Más és más sebességekkel tanulnak, kinek mi a könnyebb-nehezebb. De hát ez normális, pontosan emlékszik, hogy mi volt nehéz, még nehezebb, vagy éppen könnyű a számára. Az edzés nélkül úgy érzi nem élne teljes életet, így tud kiteljesedni, akárcsak a dobbal. Imádja mindkettőt. A sétálgatásos hobbi meg nem tudja minek köszönhető. Szokott futni a szabadban, de jólesik néha kimozdulni, ezt Chuck is bevallhatja. Na de térjünk inkább ki arra, hogy mégis mit keres most hősünk a Mátrán kívül, jelenleg éppen Budapesten? Már volt említve, hogy elég gyakran vannak fellépéseik akár az ország másik felében is, de most szerencsére a fővároson belülre kaptak meghívást. Most négy napra jöttek, mert éppen így alakult; négy külön szórakozóhely Budapesten belül. Már túl vannak az összes bulin, igazán jól sikerültek. Nem történt semmi extra igazából, minden rendben ment. Új dobja igazán elnyerte a tetszését a legutóbbi "baleset" óta. Vannak még ötletei, hogy mivel tehetné még jobbá, de azt majd ha éppen olyan kedve lesz. Szerencséje, hogy nem a pénztárcájától függ. A többiek már hazamentek, de ő úgy döntött, hogy még marad egy kicsit. Egy éjszakát még kivett abban a szállodában, ahol eddig az együttes szállt meg. Úgy gondolja, hogy ráfér egy kis relax, kis városnézés.
Szóval csak rója a köröket a belvárosban, beül egy kávéra, meg egy sütire az egyik kedvenc kávézójába. Miután megvan, eldönti hogy kiül nézelődni a Király utcába. A hagyományos, villamosos megoldást választja, némi gyalogúttal fűszerezve. Amikor odaér, leül egy padra és kinézelődi magát jó erősen. Mielőtt odaér, vesz egy újságot, amit a sztárokról szól, pletykák, ilyesmi. Nem váltott át pletykacicába -félreértés ne essék-, csak kíváncsi arra, hogy miről maradt le mostanában.
Kis idő múltán feláll, mert kicsit elülte a hátsó felét és tovább sétál ugyanazon az utcán, majd megáll egy étterem ajtaja előtt, de nem megy be. Inkább megfordul és megint az ülést választja. Kényelembe helyezi magát a felfelé vezető lépcsőkön. Nem tudja, hogy mit csináljon a maradék idejében. Közben az órájára pillant, fél kilenc. Zseniális.

Chuck

Angelina




Hirtelen elgondolkodik. Lehet, hogy kár volt még egy napot maradni Pesten? Az a baj, hogy teljesen mindegy mit csinál, eléggé unja magát. Bár azért ha belegondolunk, akkor ez jogos; nem a legjobb egyedül boldogulni. Kicsit úgy érzi, elfáradt és legyalogolt a lábát. Egyszemélyes hadseregként vette be a város minden általa ismert kellemes környékét, olyan helyeit, amerre szeret járkálni. Legrosszabb esetben felmegy a szállodába egyedül, bekapcsolja a TV-t és egyedül folytatja a napot, pontosan úgy, ahogy elkezdte. Lehet, hogy neki ez jutott osztályrészül, bár nem szívesen nyugodna bele és mentségére szolgáljon, hogy dolgozik az ügyön. Kicsit döcögős a dolog, de legalább megtette az első lépéseket. Ez mindenképpen dicséretes.
Úgy dönt végül, hogy lepihen a lépcsőfokok bunkerében, ami egy bejárat egyben egy étteremhez. ott gondolkodik mindenfélén, ami éppen eszébe jut. Bevallhatja, hogy rémesen unatkozik. Eljött Pestre, de nem érzi magát jól. Sőt, elég béna napnak néz elébe; és eddig sem volt túl felemelő. Kis idő múltán melege van és úgy dönt, leveszi pulóverét. Ennek zsebéből kiesik a pálcája, gyorsan utána kap és az ölébe teszi. Egy kicsit összerezzen és megpróbál alig észrevehetően körülnézni, reméli nem látta meg senki sem. Ha mégis, akkor azt az illetőt, vagy illetőket kénytelen lesz megölni. Nincs más választása, és könnycseppet sem fog ejteni. De ezt inkább hagyjuk, senki sem vette észre a srácot. Összehajtja pulóverét, aztán úgy dönt, hogy nem is foglalkozik. Pálcával a kezében dől a falnak. Közben egy hölgy elsétál mellette és beszól, hogy miért nem tud arrébb menni. Jogos a dolog, tiszteletben tartaná, csak a modor nem tetszik neki, ahogy mondták. És innentől kezdve elképzelhető, hogy megette a fene az egészet. Azért ahogy megszólal a nő, próbálja a sípcsontja vonalába látószögön kívülre helyezni a pálcáját, hogy a nő ne lássa meg. De ez valószínűleg nem jött össze. Bőven volt elég ideje meglátni a varázstárgyat a kezében. Sosem jön össze neki.
- Valaki ma bal lábbal kelt fel - veti oda nyersen a másiknak, aki úgy tűnik, hogy nem hagyja annyiban a dolgot,mert megállt, és Chuck-ot nézi. Na most aztán megtalálták egymást. Akkor hát folytatódjék. Hősünk a térdére könyököl színes karjaival, mintha egy átlagos beszélgetésbe csöppenne.
- Ha bajod van, ne nekem, hanem annak mondd, aki megbántott - fejezi ki magát, mert ránézésre nem tűnik túl békés teremtésnek. Az egy dolog, hogy szép, de itt nem áll meg a tudomány. Közben elgondolkodik és biztos benne, hogy látta már valahol. Nem tudja, hogy honnan, de ismerős neki valahonnan.
- Találkoztunk már? - kérdez, majd lassan becsúsztatja pálcáját a nadrágzsebébe.