Miután egész délelőtt a nagymamám tirádáját kellett hallgatnom, amit néhol apám aggodalmas megjegyzései szakítottak félbe, úgy érzem, hogy megérdemlek néhány órányi pihenést, ezért nem sokkal ebéd után elindulok körülnézni a városban. Igazából azonban úticél nélkül bolyongok a főváros utcáin mélyen gondolataimba temetkezve.
Ilyenkor általában a sötétebb eszmefuttatásaim szoktak előtérbe kerülni, de ma valahogy nem tudom beleringatni magam a halál közelségének félelmébe. Fáradtnak érzem magam, talán kicsit nyűgösnek is. Kerülöm az embereket, amikor csak tudom, így jutok el egy eléggé kihalt városrészbe. Mire feleszmélek már rég olyan helyen járok, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Megtorpanva körülnézek, de semmi nem tűnik ismerősnek a látottakból.
Azt, hogy mágikus helyen vagyok, egyből kiszúrom, és az is leesik, hogy nem kéne itt lennem. A legtöbb ember az utcában talárt visel, és furcsán bámulnak rám. A házak sötétek, graffitik díszítik őket, falukról hámlik a vakolat. Sietve elindulok valamerre, de csak azért, hogy ne álljak az utca közepén kukán, fogalmam sincs, hogy jó irányba megyek-e, és hogy itt van-e egyáltalán jó irány.
Nem tűnik fel, hogy mikor kezdek el gyorsabban menni, csak azt veszem észre, hogy szinte már futok. Az egész hely ijesztő és nyomasztó, a gyomrom görcsbe rándul azoktól a képektől, amiket a fantáziám vetít elém. Valahol mélyen gúnyosan felnevet bennem egy hang, és igaza van: egész eddig attól pánikoltam, hogy kilenc év múlva valószínűleg meghalok, de ha így folytatom, akkor a holnapot sem érem meg.
Futás közben hátrapillantok a vállam felett. Nem kellett volna. Csupán azt sikerül leellenőriznem, amit úgyis hallok: követnek. Egyre nehezebben veszem a levegőt, és továbbra sem tudom, hol vagyok. Soha életemben nem féltem még ennyire, valójában soha nem tapasztaltam még olyat, hogy valaki tényleg bántani akart volna. Egy éles kanyarban  befordulva, még egyszer hátralesek, és közben sikeresen nekimegyek valakinek. Lendületemnek hála mindketten a földön kötünk ki, bár én jobbára rajta fekszem.
Hallom, hogy üldözőim utolérnek, de nincs erőm tovább menekülni. Reménykedem benne, hogy legalább az általam letarolt illető nem egy kannibál. Ránézek az arcára, és megpillantom az ismerős zöld szempárt. Hát végülis nem egy kannibál. Azt hiszem...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=235383#post235383][b]Aileen Aurora - 2014.02.10. 17:43[/b][/url]

Miután egész délelőtt a nagymamám tirádáját kellett hallgatnom, amit néhol apám aggodalmas megjegyzései szakítottak félbe, úgy érzem, hogy megérdemlek néhány órányi pihenést, ezért nem sokkal ebéd után elindulok körülnézni a városban. Igazából azonban úticél nélkül bolyongok a főváros utcáin mélyen gondolataimba temetkezve.
Ilyenkor általában a sötétebb eszmefuttatásaim szoktak előtérbe kerülni, de ma valahogy nem tudom beleringatni magam a halál közelségének félelmébe. Fáradtnak érzem magam, talán kicsit nyűgösnek is. Kerülöm az embereket, amikor csak tudom, így jutok el egy eléggé kihalt városrészbe. Mire feleszmélek már rég olyan helyen járok, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Megtorpanva körülnézek, de semmi nem tűnik ismerősnek a látottakból.
Azt, hogy mágikus helyen vagyok, egyből kiszúrom, és az is leesik, hogy nem kéne itt lennem. A legtöbb ember az utcában talárt visel, és furcsán bámulnak rám. A házak sötétek, graffitik díszítik őket, falukról hámlik a vakolat. Sietve elindulok valamerre, de csak azért, hogy ne álljak az utca közepén kukán, fogalmam sincs, hogy jó irányba megyek-e, és hogy itt van-e egyáltalán jó irány.
Nem tűnik fel, hogy mikor kezdek el gyorsabban menni, csak azt veszem észre, hogy szinte már futok. Az egész hely ijesztő és nyomasztó, a gyomrom görcsbe rándul azoktól a képektől, amiket a fantáziám vetít elém. Valahol mélyen gúnyosan felnevet bennem egy hang, és igaza van: egész eddig attól pánikoltam, hogy kilenc év múlva valószínűleg meghalok, de ha így folytatom, akkor a holnapot sem érem meg.
Futás közben hátrapillantok a vállam felett. Nem kellett volna. Csupán azt sikerül leellenőriznem, amit úgyis hallok: követnek. Egyre nehezebben veszem a levegőt, és továbbra sem tudom, hol vagyok. Soha életemben nem féltem még ennyire, valójában soha nem tapasztaltam még olyat, hogy valaki tényleg bántani akart volna. Egy éles kanyarban  befordulva, még egyszer hátralesek, és közben sikeresen nekimegyek valakinek. Lendületemnek hála mindketten a földön kötünk ki, bár én jobbára rajta fekszem.
Hallom, hogy üldözőim utolérnek, de nincs erőm tovább menekülni. Reménykedem benne, hogy legalább az általam letarolt illető nem egy kannibál. Ránézek az arcára, és megpillantom az ismerős zöld szempárt. Hát végülis nem egy kannibál. Azt hiszem...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=243778#post243778][b]Mihael Gérard Saint-Venant - 2014.02.25. 04:47[/b][/url]

Téli szünet valamelyik napja, 15 óra körül – Lin

Az ünnepek utáni időszakban az a borzalmas, hogy mindenki le van égve. Nézd csak meg New Yorkban a sarki Mikulást például: az már azért csenget, ha ott áll még a sarkon és nem egy menhelyen ücsörög, hogy adj neki húsvétra zsebpénzt, mert amit az ünnepek alatt összegyűjtött, megadózták, levonták belőle a jelmezbérlés díját, meg még az ilyen-olyan hevenyül kitalált díjakat és nem maradt semmivel fizetésre. Budapesten ennél azért keletibb a helyzet: sorban állnak az emberek, hogy visszavigyék, ami elromlott, máguséknál meg állandó jelleggel megy a seftelés, a razziák, társulások, stb. Határozottan jó ötlet ilyenkor eladni sárkánykarom reszeléket, unikornis máját (Luca, gondol rád egy bizonyos zugdoktor! ) és mindenféle egyéb bájital hozzávalót, feketemágiás holmit a forgalmibb fajtából, ami nem öl meg... azonnal.
Nos, a délelőttje arra ment rá, hogy egy kocsmában üvöltözött pár trollvérrel is rendelkező dunántúlival, aztán volt egy félórás szünete az egyik átkokat gyártó boszorkánnyal, sikeresen eljutott az ebédig is és most, délutánra készült Pécsre indulni, onnan pedig Toulouse-ba. Michelle már hazament, ő pedig csak futólag akarja üdvözölni a nővéreit. A szülőkkel nem él a beszélőviszony, főleg mióta az apja helyben hagyta úgy, hogy most is viseli a nyomát a ruha alatt.
Igen ám, indulna ő, de hogyan, amikor még a kanyar bevétele előtt szó szerint letarolják. Reflexei jól edzettek főképp a kviddicsnek köszönhetően, így nem engedi tovább zúgni azt a valakit, aki őt használta STOP táblának, de ettől még nem tudják elkerülni a betonnal való csöppet sem romantikusnak nevezhető találkát. Beveri a fejét, csillagokat lát, anyáz hangosan egyet, aztán felnéz, ahogy az Orion kezd eloszlani szemei elől. Nem sokszor látta ezt az arcot, de elégszer ahhoz, hogy megjegyezze, na meg a vele jövő töménytelen rózsaszín undormányt. Most nem is ez üti meg először, hanem a közeledő futó léptek zaja. Nem sokat gondolkodik, csak hagyja, hogy az ösztönei működésbe lépjenek: Aileent legördíti magáról, felpattan a körülményekhez képest gyorsan, s a lányt is talpra állítja, aztán maga mögé vonja. Mint kiderül rögtön ezután, két suhanc szaladt vihogva a lány nyomában valószínűleg, hogy megijesszék. Magában mormog pár ízes szót a paranoid viselkedésről, idióta kölykökről és felesleges gázolásokról, de elég csak hosszasan és merően csúnyán néznie a két kis idiótára, máris jobbnak látják odébb állni. Neki meg végre van ideje előszedni a háta mögé rejtett levitás kisegeret.
- Te mi a szent szalamandrát keresel pont itt? És miért kergetett az a két lökött? – Felvont szemöldöke és az az alól kikandikáló kérdő pillantás minden bizonnyal elárulja, hogy egy körülbelül helytálló választ vár el a rögtönzött találkozás tiszteletére, másképp megeshet, hogy itt hagyja a lányt a pácban. Elvégre nem a szíve csücske. Bár a múltkor volt szerencséje megízlelni őt és nem volt rossz. Mondjuk nevezetes sem. A választ persze még mindig várja és jó lesz megadni neki.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=246280#post246280][b]Aileen Aurora - 2014.03.03. 11:22[/b][/url]

Nincs időm azon csodálkozni, hogy Mihaelnek milyen áthatóan rémisztő aurája van - másképp hogyan tudta volna egy egyszerű pillantással elkergetni üldözőimet -, mert a srác kíváncsi arra, hogy mit keresek itt. Erre nincs túl jó válaszom, elvégre csak elbambultam, és mentem amerre láttam vagy éppen nem láttam, de az biztos, hogy nem nagyon figyeltem az utat. Teljesen a véletlennek köszönhető, hogy pont itt mellette kötöttem ki, de azt hiszem, hogy akár szerencsének is nevezhetném, legalábbis az én részemről.
A srác egyébként lassan elmehetne divattanácsadómnak is, mert ő az egyetlen ismerősöm, akiről mindig eszembe jut, hogy számbavegyem az általam éppen viselt ruhadarabok milyenségét. A legtöbbször találomra öltözöm, vagy azt húzom fel, ami éppen a kezem ügyébe akad, ez ma délután is így történt. Sötétkék, a bal térdénél és a jobb csípőrésznél erősen koptatott, majdnem lyukas farmerom szerintem hidegen hagyja, és a magamra kapott fekete színű, néhány szegeccsel díszített bőrkabátom sem hiszem, hogy különösebben zavarná, az alatta hordott rövid ujjú, sötétzöld felsőt pedig nem is látja. Hollószín, szegecses csizmámat is leltárba véve meg kell állapítanom, hogy ezúttal sikerült a legkevésbé sem Barbiesan felöltöznöm, az egyetlen, amit esetleg kifogásolhatna, az a nyakamban lógó, zöld kövekkel kirakott békás nyaklánc.
Persze biztos vagyok benne, hogy velem kapcsolatban nem csak a gyakran látott rózsaszín irritálja, de azért az talán jelen esetben pozitívumnak számíthat, hogy nem viselek semmit, ami az utált színt reklámozná. Válaszom azonban így sem tűnik olyannak, ami miatt érdemes másokat letarolni, ezért egy bocsánatkéréssel kezdek, elvégre megmentett vagy mi a szösz.
- Sajnálom, hogy neked rohantam, nem igazán figyeltem, hogy merre megyek. - Nem zavar különösebben, hogy úgy tűnik, mintha elengedtem volna a fülem mellett a kérdéseit, inkább veszek egy mély levegőt, mert tartozom neki még valamivel. - Köszönöm, hogy segítettél, pedig nem volt semmi okod rá. Eléggé megijedtem, nem szoktam ilyen helyeken járkálni.
Körülnézek a lepusztult házak, a szemetes sikátorok és a sötét kocsmák határolta utcán, és továbbra sem értem, hogyan sikerülhetett pont ide betévednem.
- Gondolom, lenne jobb dolgod is, mint nekem testőrködni, de, ha nem bánnád, akkor veled maradnék addig, amíg valami olyan helyre nem érünk, ahonnan már hazatalálok. Melletted biztonságban érzem magam.
Az utolsó mondat, bár van benne igazság, végül is csak az egójának szól. Ha másért nem, talán büszkeségből nem rugdos el maga mellől. De, ha ez megtörténne, akkor is van még egy ötletem, amit megcsillanthatok, viszont erre csak akkor támaszkodnék, ha már minden más csődöt mondott.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=287782#post287782][b]Mihael Gérard Saint-Venant - 2014.05.05. 10:57[/b][/url]

Fel nem tudja fogni, mit keres ez a kétballábas lány Budapest egyik legsötétebb helyén. Az, hogy Ő mit keres itt, nem kérdés, de közszemlére sem fogja tenni, az biztos. Még csak az hiányozna, hogy elterjedjen a hír az iskolában, hogy vidáman seftel szünidőben és a suli közvetlen környezetében. Nem kér aurorokat a nyakába, köszöni szépen és valamiből fenn kell tartsa most már magát. A mai üzletelés sikerrel zárult végül is, ezért is olyan „megértő” (ha a tónust nem vesszük figyelembe) Linnel, de még ki is húzza a csávából, ha már volt olyan ügyes és okos és ne mondja még, micsoda, hogy követőket szerzett maga mellé, illetve a hátához. Más esetben valószínűleg elhajtotta volna a kéretlen csajt, aki ráakaszkodik, de Lint már csak azért sem koptathatja, mert nagyon könnyen utána lehet járni, kivel találkozott utoljára a lány és ki lehet részfelelős egy esetleges eltűnésért. Vagy csak ő túl paranoid, de kapásból számtalan módszert tudna felsorolni, amik a szálakat hozzá kötnék egy nyomozás során. Na nem, ilyesmi nem hiányzik a fejére. A végén még Michelle megsimogatná lábbal a gyomrát is a helyéről puszta szívjóságból.
Barbie bocsánatkéréssel kezd- ettől már feljebb vándorol a szemöldöke picivel, de nem szól bele, csak hagyja beszélni. Felettébb érdekli, hogy ez a nyuszi levitás hogyan kavarodott ide. Na és hol hagyhatta a fiúját? Azt ni, azt a bevásárlókocsit, aki mindig ott kerekezik mellette és elég tenyérbemászó búrája van. Vagy nem is a fiúja? Olyan édes mindegy végső soron. Hagyja inkább beszélni a szöszit, míg tart a szufla – nevezhetnénk udvariasnak is a borzasztó modorú rellonost- , de magában már forgatja a szemét bizonyos pontokon, hogy „Májgád, hagyd már abba! „ .
- Azt mindjárt sejtettem, hogy a nagymamád máshol lakhat. Meg az egész pereputty. Meg te magad is. – A kedvességéért továbbra sem kap majd Nobel díjat, sőt a szarkazmusa a késeinél is precízebb. Mindenesetre megforgatja a szemeit ezúttal tényleg látványosan a testőrködési kérdésre és mellékel egy szusszantást is. Kotorász kicsit a zsebében, majd elővesz egy kisebbfajta tasakot, megfogja a lány jobb kezét csuklónál és felfelé fordítja az egész kacsót, hogy beletehesse a tasakot.
- Perui instant sötétségpor. Ha neadjisten vérengző trollok közé keveredünk két perc múlva, elszórod és elslisszolsz délnyugati irányba, megértetted? Nem hiányzik, hogy rám fogják a kizsigerelésed, vagy bármi mást. – Borzalmas, hogy a mai kölyköket mennyire nem tanítják a minimális önvédelemre, vagy találékonyságra. Hogy lehet, hogy ez a lány mindenféle zsebkés, bénító tű vagy sötétségpor nélkül lavíroz egy ilyen sikátoros, bűzös helyen? Oké, azt elfelejti számításba venni, hogy nem mindenki olyan gyári hibás, mint ő és nem azon forog az esze 24/7-ben, hogy ki próbálja meg legközelebb eltenni láb alól. Azért magában el kell ismernie, hogy a lány mai összeállítása nem irritáló és még a modora is leszámítva a nyalós részt, egészen helyén van. Ennek tiszteletére hajlandó a másik, szabad kezét az övébe fogni és megindulni vele az utcán, mint akinek semmi jobb dolga nincs a barátnőjével való sétától egy koszos, lepukkant helyen.
- Azt hittem, semmi közöd Magyarországhoz amúgy? Vagy turistaként tévedtél ide? – Gondolatban megdicséri önmagát egy vállon veregetéssel, hogy beszélgetést kezdeményezett- addig sem jön elő egyikük üldözési mániája sem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=299783#post299783][b]Aileen Aurora - 2014.05.26. 14:02[/b][/url]

Téli szünet valamelyik napja – Misi

Fogalmam sincs, hogyan sikerült eltévednem, és pont ide kilyukadnom. Nem tudom, hogy miért nem mondjuk egy kedves kis parkban, vagy egy kellemes illatokat árasztó étterem előtt eszméltem fel, de most már mindegy is. Bár Mihaellel nem jövünk ki túlságosan jól az iskolában, azért mégis megnyugtató, hogy olyan ember van a közelemben, akit némileg ismerek. Egyébként is úgy látom, jobb kedvében van, majdhogynem olyan, mint mikor korcsolyáztunk, de azért a stílusán dolgozhatna még egy kicsit.
- Ezt most úgy mondod, mintha baj lenne - húzom el a szám, mikor megjegyzi, hogy számára egyértelmű volt, hogy nem ilyen környéken nőttem fel. Viszont eszembe jut, hogy jelenleg csak rá számíthatok, így a goromba megjegyzésemet, miszerint rajta meg pont az ellenkezője látszik, megtartom magamnak, és inkább a lényegre térek: megkérdezem, nem-e maradhatnék mellette.
Nem igazán hiszem, hogy bármivel rá tudnám venni, hogy pesztráljon még egy ideig, ezért felkészülök az azonnali, a fellebbezés lehetősége nélküli, elutasításra. Eléggé meglepődök, amikor erre nem kerül sor, sőt helyette a kezembe nyom egy zacskót, és még azt is elmagyarázza, hogy mi az, és mit kéne vele csinálnom. Már-már meghatódnék attól, hogy hirtelen milyen rendes lett, amikor váratlanul megfogja a kezem, és maga után húz. Szeretnék beszólni valami csípőset, elvégre nem hiszem, hogy kézen fogva kéne mászkálnunk, még akkor sem, ha sokkal nagyobb biztonságban érzem magam így, de végül mégsem teszem. Nem tudom, miért, de talán az fogja be a szám, hogy felismerem, itt és most nem lenne célravezető, ha tudtára hoznám vonakodásomat. Akkor sem, ha kissé kényelmetlenül érzem magam, hiszen így most teljesen úgy tűnik, mintha a barátnője lennék. Elvörösödő arcomat előrehulló hajam mögé rejtem, és egyszerűen csak megyek mellette, hagyom, hogy vezessen.
Kérdése váratlanul ér, ezért felnézek az arcára, és arckifejezése alapján úgy gondolom, hogy valójában nem érdekli a válasz, talán inkább csak kényelmetlennek érezte a csöndet. Vagy nem, és más oka van rá, de ezt úgysem fogom megtudni. Agyalás helyett válaszolok neki, elvégre addig is telik az idő, és legalább nem csak némán sétálgatunk.
- Félvér vagyok: édesapám magyar, valójában Hajnal Ilonának hívnak, illetve hát hívhatnának így is, de még Londonban születtem, épp ezért Aileen Aurorának is vagyok anyakönyvezve, meg hát jobban is szeretem ezt a nevet, szóval ezt használnom hivatalosan. - Régen volt már, amikor ezt el kellett magyaráznom valakinek, már egészen el is felejtettem, hogy mennyire furcsállni szokták ezt az emberek. Mostanában nem igazán ismerkedem, így aztán bemutatkoznom sem kellett, ráadásul a suliban sok a külföldi diák, nem igazán tűnök ki ott a nevemmel.
Viszont kérdéséről nekem is eszembe jut egy: Ő mit keres itt? Elvégre szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy francia a srác, szóval mit is keres a szünetben Budapesten, miért nem otthon van? Már éppen rákérdeznék, bár nem hiszem, hogy válaszolna nekem, amikor a semmiből feltűnik előttünk egy ember. Elég sokszor láttam már apámat hoppanálni, hogy tudjam ez az ember varázsló, de még további két másodperc kell, hogy rájöjjek, ismerem őt.
Olyan hirtelen húzom ki a kezemet Mihaeléből, hogy ezzel a reflexszel akár híres fogó is lehetnék, bár nem vagyok olyan erős, mint a fiú, szóval, nem biztos, hogy sikerül a művelet. Mindenesetre én megpróbálom, sőt kicsit odébb is lépek tőle. Nem mintha hirtelen valami nagy bajom lenne vele, mármint azokon túl, amik már eddig is voltak, csak éppen az elénk hoppanáló úriember az édesapám.
- Ai, annyira aggódtam - szólal meg, amint meglát, majd közelebb is lép, miközben láthatóan ügyet sem vet Mihaelre, szerintem észre sem veszi, hogy ott áll mellettünk a fiú, ami azért igencsak nagy teljesítmény apámtól, hiszen bár ő legalább tíz centivel magasabb nálam, a srácnál így is sokkal alacsonyabb.
- Mi...mit keresel te itt? - nyögöm ki végül az egyetlen mondatot, ami eszembe jut. - Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Az egyik tanítványom apja látott téged bejönni ebbe a negyedbe nem sokkal ezelőtt, és azonnal szólt nekem. De nem ez a fontos, inkább az, hogy mégis te mit csinálsz itt? Nem tudod mennyire veszélyes ez a hely?
Na, igen, a kiterjedt ismerősi hálózatáról elfelejtkeztem. Apám a mugli szomszédok megtévesztéséül, és mert állítása szerint imádja a munkáját, egy mugli középiskolában biológia tanár, ugyanakkor bűbájos diplomája is van, és sok máguscsaládnál magántanárkodik Magyarországon és a környező országokban is. Eközben apám folytatja az engem féltő és egyben leszidó aggodalmas monológját, amiben hiába vannak kérdések, egyikre sem vár igazán választ. Mióta tudomást szerzett a betegségemről folyton ezt kell hallgatnom, mindentől óvni akar, és túlfélt. Emiatt azonban egyre inkább elüldöz magától, most sem bírom sokáig hallgatni, de mielőtt leállíthatnám, észreveszi végre a mellettem álló fiút.
Látom tekintetében az értetlenkedést, de mielőtt odafordulhatna Mihaelhez, megelőzöm.
- Ő egy ismerősöm, a suliból. Csak összefutottunk. Én eltévedtem, aztán ő jött, és éppen haza akart kísérni. - Csak kis hazugság, de végül is senkinek sem ártok vele. Mihaelnek jobb, ha apám azt hiszi, hogy tényleg a küszöbünkig vigyázni akart rám, és édesapám is megnyugodhat, hogy végül is nem keveredtem semmi vészesbe. Az üldöző egyének meg remélhetőleg nem fognak szóba kerülni. Mihaelhez fordulva épp elköszönnék, amikor megérzem apám kezét a vállamon, és látom, hogy a fiú karját is megfogja.
- Gyerekeknek nem kéne ilyen helyen egyedül mászkálniuk - mondja még, aztán megérzem a társas hoppanálásra jellemző furcsa érzést, és mire újra kitisztul a kép, már mindannyian a házunk nappalijában állunk.
- Hát ez... remek - motyogom magam elé, és nem tudom, hogy minek "örüljek" jobban. Annak, hogy apám egészen konkrétan elrabolta Mihaelt, annak, hogy a fiú a saját személyes- és életteremben áll, vagy annak, hogy a következő néhány perc vagy óra várhatóan egyikünk számára sem fog mókával és kacagással telni.