Nem tud máshova nézni. Tudtam, hogy így lesz, mindannyian tudtuk - már akkor tudtam, mielőtt felhívtam volna a dílerem, tisztábban voltam vele és éreztem, hogy négy nap elég lenne, hogy romba döntsem őt, mindent felégessek körülötte. Nem tudja elszakítani tőlem a tekintetét.
Hamar lendülök felé, leszarom az orvosi köpenyt és hogy ő itt fontos ember, amíg én csak egy nyomorék függő, aki élősködik az embereken, leszarom, hogy ő fontosabb nálam itt. A fülem kívánná az orra roppanásának hangját, a szemem a látványt, ahogy egy pataknyi vér csörgedezik lefelé az orrlyukából, és összepöttyözi azt a gyönyörű, makulátlan orvosi köpenyt. Szép lenne a pöttyökkel, hiszen mind tudjuk, hogy megérdemelten potyognának le az orrából. Elsöpri a kezem, aztán egyszerűen elkapja a csuklóm, de hamar elengedi, időm sincs felfogni, hiszen én már rögtön szabadítanám ki a kezeim - egyszer csak megérzem a vállamon a kezét, erősen és határozottan fog, mire igyekszem olyan durván és erősen kitépni magam a kezéből, ahogy csak tudom.
- Te hozzám ne érj. - Sziszegem, és még bele is rúgok, ha tehetem, a lábába. Nem akarom, hogy véletlen is átöleljen, vagy csak arra hasonlítson, amit csinál. De nem enged el. Még közelebb húz.
- Black, ENGEDJ-... - kezdeném emelt hangon, de esélyem sincs befejezni, mert megszólal. Azt mondja: nyugodjak le, és a nevem, a nevem az ő szájából undort kelt bennem, felkavarodik a gyomrom. Megérzem a szagát, mire próbálom eltolni magamtól, agresszíven és erősen, amennyire ez tőlem telik.
Az erőszakos mondatra felpillantok rá, aztán harsányan felnevetek.
- Mondta ezt az MMA-s... gratulálok, Black, hiteles. - Szinte köpöm a szavakat. Ismét megpróbálom ellökni magam tőle, mert emellett legszívesebben ütném tovább, és olyan dolgokat csinálnék vele, amivel sosem tudnék elszámolni magamban.
- Ha nem engedsz el azonnal, te áruló köcsög, szarrá töröm azt a kibaszott szépfiús képedet, érted? - Sziszegem halkan, olyan halkan, hogy a körülöttünk lévő nagy felbojdulásban talán csak ő hallja.

Kifújom a füstöt a vörös kis ribanc említésére, ez felér valami sóhajszerűséggel is. Bólintok.
- Ja... minden azzal a kis picsával kezdődött. - Megcsóválom a fejem. - Remélem, kirohad a gerince. Khm. Akarom mondani... - Próbálom elviccelni a dolgot. - Remélem, gyönyörű életet él szivárványok és unikornisok között, és boldogan élnek majd drága édesanyánkkal, amíg meg nem halnak, ámen. - Szusszanok. Jó lenne, ha azért csaltam volna legalább egy mosolyt az arcára ezzel. - Azóta kicsit túlvagy rajta? Már azokon, amit csinált. - Mert valljuk be, van min túl lenni. Mind tudjuk, hogy Valery egy őrült, megátalkodott kurva, pont úgy, mint az anyja, csak még számítóbb és sunyibb kiadásban - és sajnos okosabban. Minden szavával ártott, mindannyiunknak ártott, és sejtem, hogy ezt baromi nehéz bárhogyan is feldolgozni. Már azt, hogy a fél családunk pszichopata.
Persze hamarosan jön egy kis közjáték, megint amiatt a köcsög fasz miatt, én pedig abban a pillanatban megbánom a heves reakciót, ahogy kijött. Sóhajtok. Újragyújtom a cigarettám, ami idő közben már rég elaludt, úgy ülök le a kanapéra, hogy mélyen megpróbáljak Ems szemébe nézni, és ismét magyarázkodásba fogjak. Mert beszélnem kell, ha nem akarom, hogy megint minden szarul végződjön.
- Ems, én... nem haragszom rád emiatt. - Az első dolog, ami tisztázandó. Pipa. - Nem haragszom rád, és soha nem is fogok haragudni rád miatta. Ugyanolyan érzés nekem ezt hallgatni, mint neked volt, mikor mi a szomszéd szobában... tudod. Tökre elfogadom, hogy ez az életed része. Fos helyzet, nem tehetünk róla. Én is ezt csináltam volna, ha a helyedben lennék. Érted? - Sóhajtok egyet. Még egy kicsit. - Nem haragszom rád. Ez az egész nem ellened irányul. Azon nehéz változtatnom, hogy egy önző, egoista, hatalommániás faszkalap vagyok. Ez nem miattad van. Nem azért, mert ti... együtt vagytok. Azért, mert ilyen vagyok. Nem kell törődni vele.
Tök jó, hogy ez kijött belőlem, és végre sikeresen megfogalmaztam. Sokáig nem voltam rá képes, hogy ezeket kimondjam, vagy hogy egyáltalán kívülről lássam az egészet, de kurvára próbálkozom. Csak fél perc múlva jövök rá, hogy ezt nem most kellett volna, hanem már sokkal előbb. Hogy a lehető legrosszabb pillanatban sikerült leküzdenem a saját egóm, hogy végre kimondjam, amit akarok. A lehető legrosszabb pillanatban. Onnan jövök rá, hogy egyszer csak azt mondja: nem működött. Aztán csak annyit: ő nem én vagyok.
Fordul velem egyet a szoba erre, vicc nélkül. Lehet, hogy csak a fű, ki tudja, de az tuti, hogy ebbe most beleszédülök. Elképedek, de az arcom, mint oly sokszor, kifejezéstelen marad. Legalább a húgom tudja, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem érzek semmit.
- Micsoda? - kérdem halkan. Pislogok párat, amíg felfogom. Nyelek egyet. A düh, a tomboló harag egy másodperc alatt égeti fel az ereimet, árad szét a testemben, az elemi gondolatom, hogy meg kell találnom, és csinálnom kell vele valamit. Egy pillanatig tart. Bosszúvágy. Mert ez árulás. Minden tekintetben árulás, kétszeres, háromszoros árulás. De csak egy pillanatig tart. A kép kiélesedik előttem, és látom a húgomat, ahogy mosolyog.
- Ems... jól vagy? - Odalépek hozzá, és átkarolom. Magamhoz vonom. EZT rontottam el. Legutóbb EZT rontottam el. Nevettem. Nem kinevettem, de nevettem, mert kurva dühös voltam. Nem hagyom neki, hogy még egyszer elvegye tőlem a húgomat. Nem hagyom neki, hogy ne tudjam beletenni ezt az egészet egy dobozba. Egyelőre. Dühönghetek, félhetek, izzadhatok és kaphatok pánikrohamot, ha Emily nincs itt. De most nem erre van szüksége. Arra van szüksége, hogy valaki végre kibaszottul mellette álljon, és én azért vagyok józan, azért nem használok, hogy ezt meg tudjam tenni. És eljött az ideje, hogy megtegyem. Szóval akármilyen dühös is vagyok, és akármennyire is szét tudnék roppantani bármilyen csontot, aminek köze van Black szervezetéhez - most Emilyt ölelem.
- Sosem kellett volna, hogy én legyél. Sosem erre volt szükség. Te te vagy. Te úgy vagy jó, ahogy te vagy. Adrian pedig ezt nem látja. Szóval megbaszhatja. - Motyogom a hajába. Annyira erősen kell koncentrálnom, hogy mégse jöjjön elő belőlem az ösztönállat, hogy az valami hihetetlen. De a pszichológusommal nagyon sokat beszéltünk arról, mit kell(ene) tennem ilyenkor. És én megtanultam. Bár biztos nem vagyok benne olyan jó, mint lehetnék, ha már régóta gyakorolnám.
Később Ems már a kajával lendül tovább a témán, én pedig sóhajtok ezen a kis közjátékon. Örülök, hogy van étvágya. Nekem kicsit elment. De a kedvéért azért megpróbálom.
- Dehogynem, bármikor szívesen zabálok a kishúgommal. - Mondom, ő pedig eltűnik a konyhában. Van pár pillanatom egyedül.
Fogalmam sincs, mit csináljak. Fogalmam sincs, mi legyen. Csak el akarok menekülni ez elől az egész elől. Döntéshelyzetben vagyok. És nem akartam abban lenni. Lehunyom a szemem. Nyugalom. Holnap elmegyek Ivánhoz. Előveszem a telefonom, és írok neki egy sms-t. Holnap elmegyek hozzá. Minden oké.

Látom rajta, hogy meghatódik. Nem most kellett volna ezt mondanom. Akkor kellett volna, amikor még nem volt késő, faszom. Most tudtam legyőzni csak úgy nagyjából az egészet, és még így sem változott a véleményem a faszijáról, a dühöm Black irányába. Egy cseppet sem változott. Még mindig egy mocskos büdös árulónak tartom, egy még nálam is önzőbb fasznak, aki sosem lesz képes megtalálni a boldogságát a hülye nyálas, érzelmes szarságai miatt. Egyszerűen nem elég erős hozzá, és ebbe a kurva boldogságkeresésbe az én húgom megy tönkre épp, a szemem láttára. Az hagyján, hogy én is rohadtul tönkrementem, és épp próbálom takarítani a romokat utána.
És aztán azt mondja, hogy "nem akarja elrontani". Rögtön megcsóválom a fejem és egy kicsit közelebb húzom magamhoz. Hülye Fisherek, hülye Fisherek vagyunk.
- Ebből elég, kisasszony - mondom játékosan, de mégis komoly a hangom. - Nem rontasz el semmit. Ha minden jól megy, lesz még sok kerek napfordulóm. Most ez a fontos, nem a kibaszott drogmentesség. - Motyogom szinte szelíden a hajába, miközben tovább ölelem. - Ez sokkal fontosabb, mint bármi. - Nyomatékosítom, miközben megsimítom a hátát.
Azért nem vagyok benne biztos, hogy teljesen megértette, mit akarok mondani. Elkezdhetnék most persze a tetkóimról beszélni, meg ezekről a hülyeségekről, amiknek semmi jelentőségük nincs, de nem fogok, mert meg akarom hagyni neki a lehetőséget, hogy ő dumáljon. Ő mondja el, mi van benne. Ő mondja el, hogy szarul érzi magát. Ő mesélje el, hogy mi történt. Akkora szüksége van rá, tudom, mert már évekkel ezelőtt is szüksége volt; és hiába minden pszichológus, ha a bátyja kell neki. És tudom, hogy Adrian biztosan nem hallgatta meg elégszer, és azt is, hogy Adriant konkrétan bármivel _halálosan meg lehet bántani, annyira, hogy utána ne legyen hajlandó enni, annak ellenére, hogy kibaszott cukorbeteg - hogy mindenki őt sajnálja. Tudom, hogy Emily nem kapott elég figyelmet. Sem tőlem, sem Blacktől, sem apánktól, és senkitől sem, aki számított. És ezért eléggé gyűlölöm is magam.
El akarja terelni az egészről a figyelmünket, ahogy látom, hiába mondom neki, hogy nem kell. Kimegy a konyhába, gondolom valami kajáért, én pedig lehunyom a szemem, és úgy döntöm hátra a fejem - szívok egy utolsót a cigimből, aztán a hamutálba pöccintem. Szerencsére ahhoz eléggé lelazultam ettől a cigitől, hogy ne tudjak azonnal útra kelni és megkeresni azt a köcsög árulót. Ez nagyon jó. Bizzeg a telefonom, kaptam egy sms-t. Várnak holnap az Addiktológián. Megkönnyebbülten felsóhajtok.
Hirtelen észlelem a mozgást a perifériámból, látom, hogy Ems az - egyszer csak rám veti magát és átölel. Sír. Lehunyom a szemem, erősen lehunyom, és rögtön átölelem őt én is, magamhoz húzom, és el sem fogom engedni, amíg nem akarja. Nyelek egyet.
Black. Nem fogod megúszni, hogy ezt tetted velünk.
- Sírj, Ems... - motyogom halkan. - Sírd ki. Itt vagyok. Beszélj, ha akarsz, de nem muszáj. - Ismét nyelek, összeszorult a torkom, és csak ölelem, meg simogatom a hátát. Én, amikor sírok, sosem tudok beszélni. Ritka, hogy sírjak, de volt már rá példa. Ez Fisher betegség, asszem'. Apánk se tud olyankor dumálni.

Álszent köcsög, aki le se szarja, hogy mi történik körülötte, és kurvára nem érdekli, hogy mit tesz az emberekkel. Épp csak nem köpöm le, mikor megszólal.
- Oh, ne hazudd, hogy érdekel. - Pillantok rá. A tekintetem, a halk beszédem, minden olyan, mint egy penge, ami igyekszik Adrian húsába vájni. Az egyik arcizmom megrándul, egy pillanatra vicsort képezve az arcomra. Olyan vagyok, mint egy habzó szájú állat, ami át akarja harapni a másik torkát. Valljuk be, hogy kurva ijesztő lehet, főleg az addiktológiai osztályon.
Azt fogják hinni, hogy visszaestem.
Nyelek egyet, elhúzódok tőle, mikor elenged, és csodával határos módon nem ugrom rá újra. Rögtön az ajtó felé lesek, affelé az ajtó felé, ahol a pszichológusom rendel, de az ajtó csukva van. Nem látta, hogy mit csináltam. Ez a szerencsém. Távolabb lépek még egy lépést, megigazítom a pólóm, ami nagy rám - régen, mikor izmosabb voltam, passzolt, most kevésbé király. Ismét felszalad az ajkam egy pillanatra, ahogy elvicsorodom, de legalább annyi eszem volt, hogy a fejemet lehajtottam. Bár ez akkor is látni fogja. Mondjuk az nem zavar...
Azt mondja, nem lennék rá képes. Lassan felemelem a fejem. Black magasabb nálam és izmosabb, de ettől még nem vagyok esélytelen, akkor sem, ha sokkal jobban ért nálam a verekedéshez. Nem az esélyeimet latolgatom, félreértés nem essék. Tudom, hogy annyira dühös vagyok, hogy bármeddig tudnék küzdeni azért, hogy fájjon neki. A szemébe nézek.
- Azt gondolod? - Érdeklődve emelem meg a szemöldököm én is. Halvány mosoly. - Kevésbé ismersz, mint gondoltam.
Nézek rá, itt vagyunk egy kibaszott váróban, és még mindig kapjuk a ránk-ránk terelődő kíváncsi tekinteteket, a biztiboy is rajtunk tartja a szemét. Mondjuk engem sosem érdekelt kifejezetten a nyilvánosság. Tudom, hogy Black sosem tenne feljelentést testi sértésért. Ahhoz túl nagy mártír. Közel hajolok az arcához.
- Kibaszott áruló. - Halkan súgom neki, miközben alaposan szemügyre veszem a vonásait, mintha csak vizsgálgatnám, mintha még sosem láttam volna árulót. - Mondd csak, milyen érzés? Jó? - A mosoly még mindig az arcomon játszik. - Jó érzés, hogy mindkettőnket romba döntöttél, te geci? Lefogadom, hogy tetszik.

Igen, dühös vagyok. Kurva dühös vagyok, és legszívesebben szétszaggatnám Blacket, de egyrészt nem lenne épp elegáns, ha valami ilyesmit követnék el rajta érzelmi okokból - az például sokkal jobb lenne, ha hidegvérrel tehetném -, másrészt pedig nem, köszönöm, nem szeretnék a böriben kikötni, akkor már inkább a halál, de a szabadságom az enyém. Emiatt sem lenne átgondolt lépést például úgy tökön rúgni, hogy összerogyjon, aztán addig ütni, amíg le nem szednek róla. Igen, nem lenne túl átgondolt.
Látom, hogy méreget. Mit nézel, mi? Halványan mosolygok. Hogy milyen szánalmas lettem? Ezt nézed? Hogy mennyire vékony lettem ahhoz képest, amilyen voltam, hogy mennyire beesett az arcom? Hogy már kevésbé vagyok vonzó? El kell akkor keserítselek, drága Adrian. Sosem voltam vonzó. Manipulatív, az voltam. Vonzó sosem.
Amit mond, nem lep meg, talán csak egy pillanatig. Még fel is vonom a szemöldököm egy másodpercre - sokkal inkább lesz érdeklődő az arcom, mintsem felháborodott, dühös vagy sokkos. A zsebemből egy jojót veszek elő. Iván javasolta, még az elején - foglald le a kezed valami mással, mint a pipatömés, a körömrágás, a kényszeres matatás és remegés. Már egész komoly kis trükköket tudok.
- Oh, igen? - Kicsit oldalra döntöm a fejem. - Mesélj, szerinted mikor voltam a legszánalmasabb? Komolyan kérdezem. - Felpillantok rá. - Te nem láttál a legszánalmasabb időszakaimban, Black. Lehet, hogy voltam szánalmas, alpári, utolsó köcsög, aki nem élt máson, csak mások sajnálatán - lehet, hogy láttál vért izzadva sajnálatot kisajotolni bárkiből, aki a közelemben van - de sosem láttál még annyira szánalmasnak, amennyire az tudok lenni. - Csinálok egy dupla csavart a jojóval. - Szerintem például... - kezdem csevegő hangnemben, és már csak egy rágó hiányozna a számból, hogy teljes legyen a kép - ...akkor voltam az egyik legszánalmasabb, mikor izzadva és prüszkölve sírva, remegő kezekkel loptam el apám spórolt pénzét a széfjéből. Nyilván nem vagyok rá büszke, de ha már így szóba került - biztos jól esik hallani, hogy mennyire gyenge és elesett voltam, és mennyire tudom sajnáltatni magam. Szeretnéd, hogy folytassam? - Tripla forgatás. Ejjha, lehet, hogy még négyszeres is menne? Meg sem várom, amíg Black válaszol. Folytatom. Persze azért arra figyelek, hogy ne hallja minden barom, amit mondok.
- Esetleg kíváncsi vagy rá, hogy milyen volt, mikor majdnem kinyírtam saját magam? - Felemelem a karom, amin szinte ordítanak a mély sebek hegei. - A kádban tértem magamhoz, már kurva sok vért vesztettem. Volt benne víz, a kádban, de már kihűlt. Mellettem megtaláltam a véres konyhakést. Mindenhol vér volt. Vér, és ondó. - Elmosolyodom, mintha szórakoztatna a saját sületlenségem. - A falakon is, az egész lakásban. Fenomenális volt. A poén az, hogy kurvára megijedtem, és nem akartam meghalni. Nagyon szerettem volna élni. Szétvagdosott tagokkal kúsztam ki a hányásos, ondós, poros földön, nyílt sebekkel a nappaliig. Az egyik szomszédom hívta ki rám a mentőket, tudod, az a csaj, aki kitömeti a saját halott macskáit. - Szusszanós nevetés. Amikor a legőrültebb, legszánalmasabb szomszédot segít rajtad egyedül. A jojó tovább száll a levegőben, majd hirtelen visszahúzom. - Szóval nem, szerintem nem múltam most alul magam. Persze javíts ki, ha úgy gondolod, tévedek.

Látom a hatást, nem vagyok vak. Nyilván nem tudom pontosan, hogy most mit is ébresztettem benne - gyilkos indulatot, depressziót, szorongást vagy irritáltságot, fogalmam sincs, de látom, hogy nem pozitív. Legszívesebben egyébként rágyújtanék itt, helyben, de nyilván beltérben nem, meg amúgy is. Mondjuk az tuti, hogy ez után a beszélgetés után láncdohányosba fogok kapcsolni.
Ahogy nézem ezt a szánnivaló tekintetet, egyre csak a húgom szavai visszhangoznak bennem. Ne bántsd... bátor volt... BÁTOR... Hát persze... Rendkívüli bátorságra vallanak a sorozatos lépései. Mondjuk magamról sem állíthatom, hogy bátor vagyok. Nem, én kurva gyáva vagyok, félek a sérüléstől, mint a tűztől, félek mindentől, minden kis szartól, ami visszaránthat, félek az elköteleződéstől, az emberektől. Mindentől. Nem állítom, hogy bármiben is jobb vagyok, félreértés ne essék. Azt állítom, hogy akármennyire is hiszi Black, hogy ő önfeláldozó és ő bátor - nem az. Ez pedig kicsit jól esik.
A kérdésére megemelkedik kicsit a szemöldököm. Boldogabb. Hát... határozottan nem állítom, hogy a bosszúvágy kitöltése tiszta boldogságot eredményez, elvégre azért kezded, mert fosul érzed magad, nem?
- Ha te ettől jobban érzed magad... - megvonom a vállam - ...akkor igen, boldog. - Pár pillanat szünetet tartok. - Most az a kérdés, hogy mitől is éreznéd magad jobban - attól, hogy mekkora geci ez a Colton, mekkora szadista köcsög, hogy kegyetlenül beszél veled és ez igazolja, amit csináltál, vagy... vagy ténylegesen a boldogságomtól. - Elmosolyodok. Olyan vagyok hirtelenjében, mint egy fogkrémreklámban, mert ezt a mosolyt nem tudtam volna visszatartani.
Adrian egyetlen dologra nem számított, még akkor sem, ha felfogta, hogy miért vagyunk az Addiktológián - arra, hogy számot kellett vetnem magammal, és be kellett ismernem, milyen vagyok. Látnom kellett, mennyire szánalmasan tudok viselkedni, hogy mennyire ki voltam szolgáltatva ennek az egésznek; hogy milyen önző vagyok és mennyire csak az érdekel, érdekelt, hogy nekem jó legyen. Mostanra jelentős különbség, hogy a húgom, Mínea és Cat is érdekel. Szerencsémre Adrian védett pozícióban van. Őt sosem bántottam a függőségemmel, nemes egyszerűséggel azért, mert nem voltunk kapcsolatban, mikor függtem, mikor belecsúsztam az egészbe.
Blackből dőlni kezdenek a szavak, én türelmesen végighallgatom, és közben az dörömböl a fülemben, amit Emily mondott: ne bántsd... Szusszanok egyet. Mondjuk arra azért nem számítottam, hogy ilyen hamar térdrekényszerítem. Tulajdonképpen nem is ez volt a célom, csak annyi, hogy ne tudjon tovább támadni. Nem támadsz meg egy olyan embert, aki épp kitárulkozott neked, legalábbis akkor nem, ha Black vagy.
- Hé-hé-hé. Először is, nem miattad jutottam oda, ahol most vagyok, akármennyire is szeretnéd, hogy még jobban fájhasson neked. Ez csakis az én hibám. - Még a mutatóujjam is feltartom. - Én csúsztam bele, én döntöttem úgy, hogy belecsúszok. Ja, mert gondolom rájöttél, miért is vagyok ezen a csudálatos helyen. - Csak mint prezentálás, mutatok körbe a váróban. - Másodszor pedig, én most épp csak egy dolgot szeretnék. - Egy picit közelebb kell lépnem, legyűröm az undorom és az ütési kényszerem, csak hogy halkan, még halkabban tudjak hozzá beszélni, és még mindig hallja. - Képzeld el, mikor együtt voltunk. Képzeld el az összes érintést, az összes vigyorogva egymás mellett kiterülést, az összes filmet, amit megnéztünk, az illatom a párnádban, a nálad hagyott rajzaim, hogy amikor szétnézel a szobádban, azt látod, hogy körülveszlek. Képzeld magad elé a szívásnyomokat, amiket rajtad hagytam, azt, amikor a pulcsidat hordtam nyilvánosan az ebédlőben, és felvette az illatom. Képzeld el, hogy megcsókollak és végigsimítom a combod... - Kis csend... - Aztán képzeld el, hogy ugyanez a kéz Shayleen combjait simítja, ő pedig kéjesen felnyög.
Fel vagyok készülve rá, hogy ütni fog. Hagyni fogom, hogy megtegye. Nem érdekel, ha lila lesz a szemem vagy ha felszakad a szám. Hagyni fogom.

Érzem a mellkasomon, az oldalamon és a vállamon, ahogy Ems könnyei és taknya-nyála egybefolynak, ahogy keservesen sír rajtam. Ölelem, még csak a hátát sem nagyon simogatom, csak tartom magamhoz, hogy tudjon sírni. Nagyon sokáig nem szólal meg. Mindenféle gondolatok bugyognak bennem egyébként, annyira sok minden, hogy nehéz lenne különválasztani őket. A düh, a fájdalom - mert fáj, hogy így kell látnom a húgomat, akármennyire is kellett már neki, hogy sírhasson -, mindenféle.
Kicsit talán irigy vagyok. Emsre. Lehunyom a szemem, ahogy ez eszembe jut. Nem azért, amilyen helyzetben van, nem azért, amit megcsinált vele ez a fasz. Csak az jutott eszembe, hogy józanul én soha egy könnycseppet sem ejtettem Black után, egyetlen egyszer sem. Ha szarul éreztem magam, egyszerűen nyúltam valamiért, ami elvette az emlékeim és a gondolkodásom arra az estére. Persze lehet, hogy benyomva ordítva sírtam, franc se tudja, mert nem emlékszem rá. Az ember-... Én megkönnyebbülök, ha sírok, mint általában mindenki utána. Így viszont még mindig bennem van az a sok szar, amit ez a köcsög hagyott maga után. Nem jön ki. Megrekedt. Olyan, mint egy betokosodott, gennytől dagadó pattanás, amit hónapokig vagy évekig nem tudsz kinyomni.
Finoman megsimítom Ems vállát. Ebből is látszik, hogy ő egészséges. Ki tudja adni magából ezeket a szarokat. Én bezzeg balta arccal töltöttem meg a pipát és ütöttem ki magam, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy az a szemét elérhető közelségbe került. Erősen le kell hunynom a szemem megint, és kicsit jobban magamhoz szorítom Emilyt. Sóhajtok egyet.
Régen azt gondoltam, hogy aki engem otthagy, legyen az bárki, az mindenképpen áruló. Eleinte viszont próbáltam kapcsolatba lépni a húgommal, nem tartottam árulónak, mert tudtam, hogy az én faszságom miatt lépett le, és azt is, hogy túl sok volt, amit megcsináltam vele, hogy az ő lelkének - mert neki, neki biztos hogy van, szerencsés alkat - egyszerűen sok, amilyen tudok lenni. Mikor egy idő után már nem beszéltünk, akkor azért vádoltam egy kicsit, de nem tartott sokáig. Emiatt viszont sírtam. Nyelek egyet, ahogy eszembe jutnak az akkori gondolataim.
Black más. Ha valaki engem szeretni akar, akkor szeressen. Nem feltételekkel. Nem csak akkor, ha jófiú vagyok. Akkor engem szeressenek, és ne azt, akit formálni akarnak belőlem. És Black nem értette, mert egy barom idióta, hogy miután hajnalig bulizok és szétcsapom magam, és kiszívatom a nyakam, utána hozzá megyek haza, mert csak annyit fogott fel belőle, hogy fááj. Azt már nem, hogy ide, a Műhelybe is jöhettem volna aludni a jöttmentekkel, és azt sem, hogy magamat fullosan szétcsapva (bár ez a fogalom akkor még mást jelentett számomra) is tudtam, hogy hol lakik, és elvergődtem odáig. Emlékeim szerint pedig, azon kívül, hogy folyamatosan láttatta velem, hogy neki ez szar, egyszer sem mondta, hogy ne csináljak ilyet. És akkor miért is ne csináljam? Ha neki nem ér meg egy kérdést? Ha neki ez csak addig fontos, amíg fájhat neki? Ha valaki azt akarja, hogy fájjon, akkor talál rá más indokot. Ha hűséges lettem volna, akkor talált volna mást, ami szar lehet neki.
Lassítom a légzésem, aztán Emily hajába temetem az arcom. Annál többet nem tudtam tenni, hogy ezerféleképp megüzentem neki, hogy mi a prior. Hogy a kibaszott Adrian Black feliratú pulcsiban masíroztam az iskolában, hogy mindenki tudja és lássa, ki a faszhoz tartozom. De ez nem számított, mert az volt a fontos, hogy neki végre fájhatott valami. Az már senkit sem érdekelt, hogy én miért csinálom azt, amit. Az egy pillanatig sem volt kérdés, hogy miért csapom magam szanaszéjjel, az egyetlen másodperc erejéig sem érdekelte, hogy megkeresse amögött az okot, hogy mindenféle kevésbé vonzó emberrel fetrengek. És az sem érdekelte, hogy mindegyiket hazaküldöm, és egyikkel sem alszom együtt. Az miért lenne fontos kérdés, hogy Allan Fisher drogozik? Az miért lenne fontos, hogy sokszor a detox határán voltam? Az kit érdekel, mikor már epét hányok, mert semmit sem eszek egész nap, csak alkoholt iszom? Az kinek számít, hogy teljesen tönkreteszem magam? Kit érdekel az oka? A lényeg az, hogy neki fáj.
Ems megszólal, hosszas sírás után. Hallom a hangján, hogy hogy érzi magát, és először még csak az sem érdekel, amit mond, csak húzom magamhoz. Csak lassan jut el a tudatomig, hogy mire is kér pontosan, kicsit összeszorul az arcom. Tehetek-e mást, mint a bántás? Ha odamennék, és kedves szavakkal próbálnám elmondani, mire gondolok, az is fájna neki. Tudok-e mást, mint bántani ezeket az embereket? Akkor miért ne tegyem szándékosan?
- Igyekszem. - Motyogom a hajába, mert ígérni nem tudok semmit, és nem is fogok. Nem szabad, mert az ígéret pontosan olyan számomra, mint az árulás - ha valamit megígérek, és nem tartom be, árulóvá válok.
Bátor volt? Adrian? Bátor? Szusszanok, és finoman bólogatok. Ő így érzi. Lehet más a véleményünk erről. Én tudom, hogy az egészet, mindet gyávaságból tette. Jobb, ha Ems azt gondolja, hogy nem.
- Megpróbálom megtenni, ami tőlem telik, Ems. - Ez az egyetlen út, hogy talán kicsit megnyugtassam. A lelkiismeretem - ha van olyanom - sem fog ordítva vergődni, ha véletlen tényleg megteszem, és Emily is tudja és érti, hogy nem tudom megígérni, amit kér, de igyekszem majd.
- Ne, ne. Ne már. Nem kell bocsánatot kérni. Nem haragszom. Komolyan. - Még mindig ölelem, és most elkezdem egy kicsit ringatni is - ő is ezt csinálta, mikor bajom volt, és nagyon meg tudott nyugtatni. Próbálom utánozni, mert tudom, hogy ő jó volt ebben. Ha csak ennyit tudok tenni, akkor ezt fogom. Ha többet, akkor azt is megpróbálom.

Felsóhajtok. Utálja. Igen, az "igyekszem" tényleg nem jó megfogalmazás, úgyhogy javítom is magam, valami olyanra, amit már könnyebb elfogadni, neki is. Bólintok rá, hogy ez jobban tetszik neki, pár pillanatig még csendben vagyok, mert azon filózom, hogy tudnám normálisan elmondani, amit akarok.
- Tényleg nem tudok semmit ígérni. Tudod te is, milyenek az ígéretek. Nem akarok csalódást okozni magunknak, ha elvesztem a fejem. De megteszek minden tőlem telhetőt. - Le akarom tisztázni a dolgokat előtte is, mert lehet, hogy szar lesz neki ezt hallani, hogy benne van a pakliban, de nem akarok mégegyszer hazudni a húgomnak. Nekem ez nehéz, mert tipikus hazudozó vagyok. Nem azt akarom, hogy sajnáljon, vagy hősként kezeljen, mert próbálok igazat mondani, egyszerűen csak annyit, hogy többre tartom magunkat annál, hogy megpróbáljam mindenféle álomképpel tömni a fejét arról, hogy egy csapásra megváltoztam én is, meg a Blackhez való hozzáállásom is. Mind tudjuk, hogy ez nem igaz. Akkor sem, ha azt mondom, hogy soha többé nem fogom bántani Blacket.
Annak örülök, hogy itt tudok lenni a kishúgomnak, talán most először az életünkben. Lehet, hogy ő máshogy látja amúgy - lehet, hogy segített neki már a puszta jelenlétem, és hogy képes vagyok faarccal elviccelni minden komoly szitut, de ez most más, asszem'. Szusszanok. Igenis nem könnyű, hogy ne minden rólam szóljon, mert ilyen ember vagyok. Hát most próbálok nem olyan lenni. Ennyit tudok tenni. Igyekszem.
- Fáradt? - Kérdezek vissza csendesen. - Pedig meg sem bontottuk az alkoholmentes - fintor - pezsgőt, amit vészhelyzetek esetére tárolok a hűtőmben. - Dobom fel, hogy miattam folytathatjuk az estét. - Sőt, ha te is akarod, tökre dumálhatnánk még. Akár erről is, komolyan. - Ringatom közben, azt nem hagyom abba. Azt akarom, hogy tudja, hogy tényleg tudni akarom, mi van.
Elmosolyodok halványan a dicséretre, egy pillanatra erősebben magamhoz szorítom, nyomok egy puszit a hajába.
- Volt kitől tanulnom, csak eddig balfasz voltam hozzá, hogy utánozzam - motyogom amolyan Coleosan. Ringatom tovább. - Örülök, hogy elmondtad, Ems, meg hogy... szal' hogy ezt így... megosztod velem, vagy... nemtom'. Érted. - Totál béna vagyok abban, hogy normálisan kifejezzem, amit akarok, de ezt már megszokhattuk. A lényeg az, hogy a húgom értse, és ő úgy is érteni szokott, hogy nem tud a fejembe mászni. Megteszi anélkül is, csak úgy, minden mágia nélkül.

Sajnos mindig is jól bújtam ki az ígéretek alól. Ehhez valahogy tehetségem van - mint valami kígyó vagy féreg, csótány, kiférek az apró réseken, megtalálom a kiskaput és használom is. Hiába próbálja az ember-... Hiába próbálom kikerülni, hogy mocsok legyen, mindig szembejön a lehetőség, és én nem mindig tudok nemet mondani. Ems azt hitte, bántani fogom Blacket azért, amit vele csinált. Megígértem, hogy próbálkozni fogok, hogy ne tegyem. Úgyhogy most azért bántom, amit velem tett. Ilyen egyszerű. Sajnálom, Ems, akármennyire is próbálok hű maradni az alkunkhoz, ez nem árulás. Erről szólt a megállapodás. Nem tudok mást tenni, mint az adott szavamhoz ragaszkodni. Legközelebb meg kell próbálnunk... konkrétabbnak lenni. Egy akkora surmóval, mint velem, csak így lehet. De legalább tudom magamról. Ez legalább annyira pozitív, mint mikor egy teszten pozitív eredményt érsz el, ha az mondjuk HIV-teszt.
Persze nekemszegezi a kérdést - most mégis mit akarsz elérni ezzel?? Itt picsog, mintha muszáj lenne - én nem egy nővel jöttem össze, ahogy tudom. Megállom, hogy megemeljem a tekintetem erre az eeelkeseredett kérdésre. A Roxfort második évfolyamában viselkedtek így a Griffendéles lányok.
- MMA-s vagy, viseld már kicsit az ütéseket, Adrian. Olyan vagy, mint egy megtört kislány. - Mondom szinte apai jóindulattal, miközben a szempillám alól pillantok fel rá. Aljas féreg ez a Colton. - Azért ekkora szadista nem vagyok, hogy ennyire megijedj egy kis szóbeli csetepatétól. Nem arra kértelek, hogy sírj már egy kicsit, amíg kiverem. Csak kérdeztem valamit. - Kicsit oldalra döntöm a fejem. - Amire persze egyáltalán nem kényelmes válaszolni, és úgy látom, nem is akarsz. Vagy igen? - Adom meg neki az esélyt arra, hogy kinyökögjön valami értelmes védekezést, mert ez eddig rohadt szánalmas volt, bár nem állítom, hogy ettől jobban elvesztettem volna az érdeklődésemet.
A szavaim nyomán persze bennem is előjön ez a sok szar, amiket emlegetek - igen, ez az ára, hogy ezzel magamat is ütöm, de szerencsétlen Louis már úgyis megszokta. Miattad, Black. Miattad szokta meg, hogy egy roncs vagyok. Bennem is fellángol egy pillanatra a düh, de nem fogok ütni, hiszen miért is tenném? Erősebb nálam. Csak akkor van esélyem rá, hogy fájjon neki, ha nekem lesznek sebeim. Nem sajnálom azt a szép kis pofikám, az ágyban egy zacskóval a fejemen is jó maradok. Louis. Akit még az előtt ismertem meg, hogy ezt az anyaszomorító árulót itt valaha láttam volna. Otthagytam szó nélkül, és amikor meglátott, még neki volt bűntudata. Ő mondta el, hol találom. Az persze más kérdés, hogy ő is elárult, mert hazudott. Gondolatban vállat vonok. Karma. Én vagyok itt mindenki közül a legnagyobb áruló - de ez alól is ki tudok bújni. Hiszen a saját törvényeimet nem szegem meg.
- Oh... lehet, hogy azt hiszik. - Hátra se pillantok. - Még szerencse, hogy én tudom, hogy nem estem vissza. - Halványan elmosolyodok. - Vagy szeretnéd? Most ezt kívánod nekem, Black?...
- Van egy rossz hírem, baby... Sajnos tiszta vagyok. Kétszázhat napja. Teljesen józan vagyok, és tudatosan csinálom azt, amit. - Tisztázom az esetleges félreértéseket. - Még egy dolog. Tudom, hogy mivel vádolsz. Nem voltam ott Emilynek, és aljas szar módjára bántam vele... Csakhogy azt felejtetted el, my love, hogy bizony volt olyan, hogy te sem voltál ott Shaynek... Szeretném, hogy annyiszor halld a sírását éjszakánként álmodban, mint ahányszor én hallottam a fülemben a húgomét, miközben lehetetlen volt megtalálni vagy hozzáférni, mert elzárkózott előlem. Én is elbasztam, de miattad basztam el. Mert egy áruló vagy, hogy a - valljuk be - szerelmed és nem mellesleg a _barátod húgával akartál vígasztalódni. Valld be magadnak, hogy az vagy. Akkor is az lennél, ha leszarnám, amit csináltál. Remélem, örökké együtt fogsz élni ezzel, és kibaszott sokáig fogsz élni. Remélem, hogy nálam csak rosszabbakat találsz magad mellé, akik ügyesebbek nálam. - Kis szünet, félmosolyt eresztek meg felé, de mielőtt megszólalok, már el is tűnik az arcomról. - De persze, ez az egész a kettőnk dolga. Nem lenne jó, ha Ems fülébe jutna, ugye? Közös érdekünk, hogy mindketten megkíméljük a marakodásunktól... Ez neki fáj. Nem az, amit én csinálok, hanem amit egymással csinálunk. Csak reménykedni tudok, hogy szeretted annyira, hogy ne akard bántani.
Hátralépek, majd intek, s elindulok vissza a székem felé. Mozdulataim lazák, ruganyosak, még akkor is, ha tudom, hogy otthon szét fogok baszni valamit, vagy ilyesmik. Így, csak Coleosan haladok lassú léptekkel, aztán megállok. Épp csak hátratekintek a vállam fölött.
- Szerintem még tudod a számom. - Mondom, majd visszafordítom a fejem. A bejárat felé veszem az irányt, hogy rágyújtsak. Még az is lehet, hogy követni fog.