36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek

Oldalak: « 1 2 ... 63 ... 71 72 [73] 74 75 ... 83 ... 139 140 » Le | Téma száljai | Témaleírás
Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 30. 20:08 | Link

Drága bátyám, Cole
Otthon
Váltás
Második zene

Sikerül teljesen kizárnom mindent. Amikor pedig azt mondom, hogy mindent, akkor tényleg mindent. Az egész környezetem eltűnik, mintha egy buborék venne körül. Egy hangszigetelt, csendes, zug, ahol semmi és senki sem bánthat. Egészen addig jó, amíg Cole be nem nyit, én pedig ösztönösen fel nem pillantok rá, pedig nem akarok, Isten látja lelkem, nem akarok felnézni rá. Nem akarom, hogy lássa, hogy sírtam, és azt se, hogy haragszom rá. Ahogy látom őt, megint elönt az a méreg, amit iránta érzek. Gyorsan le is hajtom, a fejem, a hajammal takarva az arcom, remélve, hogy nem fedezett fel semmit. Az ajkaimat összepréselve hunyom le a szemem, és igyekszem visszafojtani a eltörekvő könnyeket.
- A cselló nem az örömödet meséli el.
Végül mégis elkezdek játszani, először nem is tudom, hogy mit akarok, végül mégis ráállok fejben. Általában csak játszom, sosem éneklek, ha már is ott van. De a múltkor Adrian se nevetett ki. Oké, neki nem hosszan csináltam, itt viszont - még ha ezzel fel is tartom Cole-t, énekelni kezdek. Nem tudom, hogy mennyire értékeli, nem is nagyon érdekel most, de ez legalább nem szomorú, az kérte, hogy olyan legyen, ami neki jó. Nekem mindegy, kizárni úgyse tudom már, hiszen itt van.
- A vizsgák után leadom a pálcám és elhagyom a varázsvilágot.
Azt reméltem, hogy a hangom erősebb lesz, de nem sikerült. Viszont a lényeg benne van, elmondtam azt a részét, amit már eldöntöttem, és amiről tudom is, hogy meg akarom tenni. Egy ideje már el akartam neki mondani, de aztán jöttek a kusza érzelmeim, és úgy döntöttem, hogy inkább pihentetem a dolgot, míg mindent helyreteszek magamban. Mostanra azt hiszem, minden kényes pontot ki tudok mondani őszintén vállalva a helyzetet, így nem maradt bennem kétely. Ha meg rákérdez, el fogom mondani, és a végén még ő fog könyörögni, hogy szakítsuk meg a kapcsolatot. Gondot jelentek, de hát ez van.  
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Ardai Kolos
Független varázsló, Végzett Diák


#colos #mester #aranyvérű gypsy #king of dragons
offline
RPG hsz: 395
Összes hsz: 2643
Írta: 2018. május 30. 20:24 | Link

Zselyke

Nagyi pálcája csak úgy szelte a levegőt, ahogyan villámgyorsan kiűzte a füstöt a konyhából, majd eltüntette az odaégett süteményeket. Úgy tevékenykedett ott, mint a tündérkeresztanya, míg Kolos Zselykét hallgatta.
A kijelentésre hirtelen nem is tudott mit válaszolni. Zselyke nyilvánvalóan nem emlékezett a buli estéjére. Vagy legalább az utcán történtekre biztosan nem, de azok után nem is tudta elviccelni a dolgot, mint ahogyan ösztönből tette volna. Ha valaki más jelentette volna ki.
- Na gyerünk, mihaszna népség! A padlót is fel kell takarítanom, nektek meg meg kell mosakodnotok. Koloskám, így akarsz megjelni a nagyapád előtt?
Kolos felkapta a fejét a kijelentésre. Nem számított arra, hogy ha meglátogatja a nagyanyját, rögtön családi látogatást terveznek az intézetbe. Azóta be sem tette oda a lábát, hiába ette a fene miatta. Be akart menni, de nem is akarta látni őt ott. Ott és úgy. Olyan állapotban.
Tágra nyílt tekintetét az előtte ülő Zselykére szegezte. Még maga elé motyogott valami olyasmit, hogy látogatás nagyapához. Bezzeg ha Tánya ott lenne! Talán kimentené a szorult helyzetből, de így csak Zselykére támaszkodhatott.
Szavak nélkül jelezte neki. Ingatta a fejét, és tekintetével üzent. Nem akar. Nem, nem, nem és nem. Nem akarja őt úgy látni.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

               E  S   D

Scar (alias Jetta) öribarija | exrellonos | 2016 karácsonyi bál rejtélye | Narnia uralkodója #azigazságos[/size
Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. május 30. 20:25 | Link


Én tényleg nem akartam megzavarni, csak ez a zene... Nem akartam ezt hallgatni, és betehettem volna egy fülhallgatót, de ez nem jutott eszembe. Különben is, áthallatszik rajta mindig, mikor játszik.
Amikor felnéz, mintha... de nem. Nem hiszem. Hiszen ő a húgom. Mármint, ő Emily. Mármint... ettől most összezavarodok, de mielőtt bármit mondhatnék, megint játszani kezd, és a hangja nem tűnik úgy... de nem néz fel. Szépen énekel. Még sosem hallottam őt énekelni... hallottam már valaha? Nem emlékszem rá.
Az viszont határozottan eszembe jut, hogy ebben a dalban most én vagyok a szörny. Amúgy is annak érzem magam mostanában, csak tudnám, miért.
- Hey, hey - odalépkedek, le is guggolok, hogy kábé egy szintben legyünk, miután befejezte a játékot. - Nézz rám - kérem, de ezt szinte csak... biztosításként. Nem akarom elhinni, amit láttam. Emily... nem szokott sírni. Emilynek sosincs egy rossz szava sem. Az élet mindig szép. És jobb lesz. Mindig ezt szokta mondani, sokáig el is hittem neki.
Nem vagyok benne biztos, hogy jól láttam. Nem, tényleg nem - de amikor... amikor megszólal, akkor egyszerűen megijedek és szíven üt, amit mond. Elkerekedett szemmel nézek a húgomra, akivel együtt örültünk, mikor megkaptam a levelem a Roxfortból, és aki mindig kérte, hogy meséljek róla, hogy milyen. Csak bámulom.
- Oké... Emily, mi történt? - kapcsol be azonnal a vészreakció. Megfenyegették? Monica? Valery? Vagy valaki keresztbe tett neki? Valaki bántotta volna? Ezer opció fut át a fejemen, és még a reggeli cigi hatását is szinte kitörli belőlem, ahogy érzem, már józanabb vagyok. Tényleg megijedtem. Pokolian. - Emily, minden oké? - Hiába, nem tudok fogalmazni. Sosem tudtam - hiszen nyilván nem oké semmi, de asszem' érti, hogy mire gondolok. Mire is gondolhatnék...
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 30. 20:52 | Link

Drága bátyám, Cole
Otthon

Amikor mellém lép, majd leguggol, halvány mosoly jelenik meg a szám szegletében. Nem akarok drámakirálynő lenni, nem akarok én a középpontban lenni, sosem voltam ott, és sosem akarok ott lenni, nem akarom, hogy körülöttem forogjon a környezetem, és az én kívánságaimat lesse, ez nem az én terepem.
- Várj.
Tekintve, hogy a cselló nem egy kis hangszer, el kell fordulnom, hogy felrakjam az ágyamra, és közben lopva igyekszem megtörölni a szemem, nem mintha ez a pirosságán segíthetne. Egy kicsit sem segít, de nem érdekel, én elhiszem, hogy jobb, és el tudom adatni magamat. Visszafordulva hozzá igyekszem vidámabbnak mutatkozni, és ezt olyan sokszor megtettem már Valery miatt, hogy még csak nehezemre sem esik. Megfogom a kezét, és egy kicsit megsimogatom, ahogy a széles kézfejeket az én kisebbjeimben tartom.
- Minden rendben van, Cole.
Végül is, tényleg minden rendben van. A világ nem fordult ki a sarkából. A döntések, melyeket meghozunk egy életre szólnak, a kapcsolatainkban meghatározott prioritások szintén. Tudtam, hogy nem leszek egyik pillanatról a másikra nagy mágus, de reménykedtem belőle, hogy talán egy kicsit igen. Elevickélek egy közepesen. De fáradt vagyok. A rengeteg különóra, a sok gyakorlás, nagyon sokat kivesz belőlem. Elfáradok, és nem akarok a fáradtság miatt még több mindent belelátni dolgokba, amik nincsenek.
- Egy mugli egyetemen fogok továbbtanulni, még a télen sikeresek voltak az alkalmassági vizsgáim. Nem is tudtam, hogy tudok szekrényt ugrani, de képzeld, igen. Nagyon büszke vagyok rá. A mágia kiváltság, nem juthat belőle mindenkinek. Rosie is sokkal jobban van, nincs már rám szüksége... jó lesz ez, hidd el.
Azt még nem mondtam el neki, hogy ezzel minimálisra szűkíteném a kapcsolatot velük. Cole a bátyám, bármit megtennék érte, hogy boldog legyen, de tudom, hogy az őszinte támogatásomat jelen pillanatban nem tudom megadni neki. Viszont félek tőle, hogy ha jelen lennék, csak mérgezném az életét. Fokozatosan, az év végéig folyamatosan. Karácsonyra úgyis hazajönnék, de ez lenne az utolsó karácsonyunk, amit hosszabban együtt ünnepelünk. Borzalmas, amikor arra van terved, hogy a világon leginkább szeretett emberektől távol maradj.
- Mik a terveid mára?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. május 30. 21:17 | Link


Komolyan ijedt vagyok, és lássuk be, én nem vagyok az az aggodalmaskodó, túlféltő típus. Várjak, azt mondja, de amikor visszafordul, látom, hogy piros a szeme, és mosolyog. "Minden rendben van", mondja. Minden... rendben...
- Emily - kezdem, de nem vagyok elég határozott, azt hiszem, mert a húgom rögtön folytatja a kis meséjét az egyetemről. Nézek rá, felvonom a szemöldököm, karikás szemekkel, fáradt tekintettel de feszülten hallgatom, mert most... ez most nem játék, asszem'. Sosem ijedtem még meg ennyire Emily miatt. A kérdését egyszerűen figyelmen hagyom. "Mik a terveid mára", ugyan már. Ugyan már.
- Emily, ez bullshit volt - közlöm vele az értékítéletet, majd leülök mellé a földre, és beleszívok a cigimbe. - Alkalmassági vizsgáid? Télen? Ezt titokban kell tartani? A CIA-ba készülsz, vagy mi? - Nézek fel rá, továbbra sem mentesen az ijedtség és a cinikus kételkedés egyvelegétől. - És ne mondd azt. hogy minden rendben van, mert vagy füveztél, amit kétlek, vagy azért vörös a szemed, mert... - kicsit elhallgatok - ...mert... sírtál.
Gondolkozom egy kicsit, miközben elkapom róla a tekintetem. Nem vagyok túl jó az érzelmi kinyilatkoztatásokban, azok megértésében, de még csak abban sem, hogy végignézzem őket. Sosem volt az én műfajom, általában megoldom a vászonnal, vagy egy vásznon, aztán ennyi. Emily viszont, asszem'... szóval ő más.
- K***a depressziós zenét játszottál - közlöm még. - Tudod én mikor festek depressziós képet? Amikor depressziós vagyok, boom - mutatok a kezemmel is egy robbanást, mintha olyan rohadt vicces lennék. Mindenesetre ezt most talán eltaláltam, mert tényleg úgy mondtam, mintha valami nagy felfedezést tettem volna. Emily mellett amúgy is fejlődtem ebben még régen. Csak aztán kifakult a humorom, elvesztettem, és jó ideje nem használom, mióta... hát, kábé mióta lefogytam. Kicsit saját magammal is így vagyok, hogy elszürkültem. Az utóbbi időben.
- Az a tervem mára, hogy megbontunk egy sört, és elmondod, hogy mi a franc történt. - Fejezem be a kis monológomat. Nem vagyok egy edictumos Dr. Who, és nem is fogom tudni megoldani a problémáját. De... hé. Ha sír, az gáz. Akkor valami nagyon nagy szar van. Szóval... én tudni akarom, mi van.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 30. 21:42 | Link

Drága bátyám, Cole
Otthon

- Volt az egyetemnek egy ilyen lehetősége. Ha a nyílt napon sikerül a próbafelvételid, akkor nem kell felvételizned. És sikerült.
Azt szándékosan nem mondom ki, hogy melyik egyetem, melyik szak és milyen részeredmények. Elvégre eltávolodni akarok, nem lehetőséget biztosítani arra, hogy meglátogathasson. Nem szabad a közelébe maradnom, és hamarosan nem is fogja akarni.
- Nem én vagyok a legjobb testvér a számodra, vagy az, akivel lógnod kellene.
Viszont nem küldöm ki. A hátam az ágyamnak vetem, már nem is tudom, hogy mikor kerültem le a földre, de jó, hogy van valami, amiben meg tudok támaszkodni. Cole aggódik miattam, látom rajta, érzem, és most egyszerre vagyok nagyon hálás és érzek nagyon nagy bűntudatot is. Nem akarok neki kellemetlenséget okozni, sosem akartam.
- Sajnálom.
Eléggé rosszul kezdődik ez így, és kellene valami okosat mondanom, akármit, de nem jut eszembe semmi, csak az igazság. Annyira rossz lenne? Néhány hónap csak és vége. Ő már nincs a kastélyban, nekem meg csak arra kell gondolnom, hogy ne legyek olyan helyen, ahol összefuthatok a másik féllel. Olyan könnyűnek hangzik, de ez nincs így. Nem lesz könnyű, de szükséges.
- Van egy fiú, akit én nagyon szeretek. Kérlek Cole, ne nézz rám furán, ez komoly. Ha meglátom, még ha rossz napja is van, boldog vagyok, és azt akarom, hogy boldog legyen. Olyan jó néha csak a néma támaszának lenni, és órákon át tudok vele beszélgetni, nem tudok nem válaszolni a legkínosabb kérdéseire és olyan jó és nyugtató az ölelése.
Érzem, ahogy mesélek róla egyre jobban fokozottabb lesz a lelkesedésem, mintha tényleg kivirulnék. Azt mondják, hogy aki szerelmes, azzal ez történik, kivirul és nem tudja leplezni. Én ettől félek a legjobban, hogy tényleg nem tudom leplezni.
- Vannak pillangóim és érzem a melegséget és a szívem, Cole, nagyon erősen érez. Olyan nagyon gyorsan átmelegszem tőle, én nem is hittem, hogy ilyen létezik. Ez egy csodálatos érzés.
A végére már tényleg mosolygok és ahogy kiengedem a felesleges levegőmet, kicsit még a fejem is megcsóválom. A nadrágom redőit piszkálva nyerek egy kis időt magamnak, amíg kiélvezem a jó részét, hogy elmondhattam végre valakinek őszintén, hogy mit érzek. Ez lenne a normális, nem? Mindig reméltem, hogy ha egyszer megtörténik, akkor Cole lehet az, akinek ezt elmesélem, csak azzal nem számoltam, hogy a folytatás is ő lesz.
- Bárcsak kicserélhetnénk az érzéseinket. Olyan szívesen cserélnék veled, hogy ezt a csodálatos érzést te élhesd át. Neked van jogod hozzá Cole, és nem nekem. Én ezt nem akartam, nem így. Ennek nem volt szabad így történnie, és ezért is sajnálom.
Felpillantok rá, és talán egy kicsit félve, de a keze után nyúlok, megsimogatva azt, biztatóan.
- Ezért kell elmennem, Cole. Nem szabad Adrian közelében maradnom, mert ő hozzád tartozik, és ez így van jól. Kérlek szépen, Cole, ne haragudj rám, én nem akartam, én tényleg nem tudom, hogy ez hogyan történhetett.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. május 30. 22:24 | Link


Most meg valami próbafelvételiről magyaráz, én meg csak nézek rá. Miért nem mondta el? Tény hogy... én sem mondok el túl sok mindent mostanában neki. De én mindig is ilyen voltam. Néha csak úgy nem beszélek sokat az emberekkel. Aztán hirtelen megint, mikor már muszáj, és nem bírom tovább. Bár ez most eléggé késlekedik.
- Egyáltalán... milyen egyetem ez, Ems? - kérdezem sóhajtva, de még nem mondtam le a dologról. Nem mintha le akarnám beszélni róla. Csak valami bűzlik itt.
És akkor hirtelen... boom. Visszakaptam. Mintha az arcomba robbantott volna egy pokolgépet, csak ülök, felnézek rá. Egyszerűen... nem értem, hogy ezt most miért mondta. Mármint, tényleg, mi van? Abban reménykedek, hogy biztos éppen menstruál, vagy valami, mert ilyeneket ő nem szokott mondani, és az összes csaj a környezetemben megzakkan, ha megvan neki. Remélem, ez is csak egy ilyen, mert ez nem lehet igaz. Meg se tudok szólalni, úgy bámulok rá. Mint akit... cserben hagytak. Mint egy kivert kutya, hirtelen úgy érzem magam.
Egészen más irányt vesz ez a beszélgetés. Ez a... fiú. Na ja, nem hittem, hogy van valami fiú, és már rosszat sejtek, gyanakodok - ezek szerint megvan bennem a báty valahol mélyen -, hogy mit csinálhatott vele. Látom a lány arcán a változásokat, amikor erről a fiúról beszél. Próbálok nem úgy nézni, mint aki ölni akar - mert persze nyilván a srácot okolom, nem a kishúgomat. Ha valami történt, természetesen a srác tehet róla. De próbálok... nem úgy nézni, mint egy tömeggyilkos, mert a hülye is látja, hogy Emsnek fontos. Csak nem akarom, hogy rosszul érezze magát még annál is jobban...
Egészen elmosolyodik a végére, nekem pedig ugyanennek a fáradt változata jelenik meg az arcomon, mert arra gondolok, hogy egyszerre mázlista a csaj és sajnálom. És nem tudom, melyik az erősebb.
- De ez... tök jó, nem? - kérdezek vissza, amikor már odáig jutunk, hogy csodálatos, és mosolyog, örül. Hát úgy látom, hogy boldog. Szerencsétlen, biztosan azért érzi rossznak, hogy boldog, mert ebben a retardált családban nőtt fel, a bátyja érzelmi analfabéta, az apját meg alig látja, és akkor ne is beszéljünk az anorexiás és a félőrült nővéreiről meg a skizofrén anyjáról. Sajnálom Emilyt, hogy így kellett... ezt végigcsinálnia.
- Ne-... nekem? Jogom? - Na, most már teljesen elveszítettem a fonalat. Jogom? Ha valakinek, akkor nekem biztosan nincsen jogom ilyesmire. Haha. Csak látná, hogy mit művelek velük.
Megsimogatja a kezem, tudja, hogy az mindig jól esik, úgyhogy egy nagyon halvány mosoly árnyéka jelenik meg az arcomon.
Aztán megüti egy név a fülemet. Adrian, mintha ezt mondta volna. Pár pillanatig csendben nézek, igazából fel sem fogom, nyugodtan pislogok, aztán elér a tudatomig a mondat, amit elsőre kivetett magából. Adrian hozzád tartozik... Adrian...?
- Adrian? - kérdezem döbbenten, a szemem elkerekedik, és csak nézek, és mintha... esküszöm, mintha fájdalmat éreznék a mellkasomban. Fájdalmat. Mintha valami... fájna. Csípni kezd a szemem. Mi...? Nekem, a szemem? - I really need that beer - pattanok fel, és kiviharzok a szobából. Csak a konyhába megyek, sörért. Ennyi történik. Pár percig azért lent vagyok. Amíg tudomásul veszem, hogy mi van.
Aztán felhozok kettőt. A nyitott üvegeket lerakom kettőnk közé, ahogy új cigire gyújtok, majd bele is hamuzok a szintén közénk rakott hamutálba.
- Hát, ez egy szar helyzet. - Mondom kicsit gyenge hangon. Biztos a hideg sör teszi, hogy berekedtem. Eltakarom a szemem, úgy hajtom hátra a fejem. - Ems, jó ízlésünk van - motyogom, és igazából ezt annyira viccesnek érzem, hogy el is kezdek röhögni. Tudom, nem lenne szabad, mert iszonyú bunkónak is hathat. De ez nagyon vicces most. - Szerelmi élet Fisher-módra - röhögök tovább. Komolyan. Erre is csak mi vagyunk képesek.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 30. 22:53 | Link

Drága bátyám, Colton
Otthon

Tudtam. Előre lepörgettem magamban, és éppen ezért nem mondtam ki a nevét. Tudtam, hogy ezt fogja csinálni. Gyilkos mód megvillan a szeme, és gondolatban biztos azon gondolkozik, hogy egy szemét, manipulatív esetenként pedofil állat, aki erőszakos és rám kényszeríti magát, én meg olyan kis naiv vagyok, hogy nem veszem észre, mennyire kihasznál. ÉS villan a szeme, és bár igyekszik pozitívan hozzáállni, ahhoz, hogy mi lenne, ha lenne valakim, tudom, hogy nem örülne neki ténylegesen, hogy nem szeretné. Még jó, hogy ettől nem kell tartania. Hogy mit fogok tanulni és hol, kerülöm a témát, mert kerülnöm kell. Nem szabad megmondanom, még ha túl sok mindent is árultam el már eddig is. Ennyit és nem többet. Nem leszek többé boszorkány, amúgy is eléggé gyatrára sikerültem. Ha pedig nem itt vagyok, talán találok valakit, talán képes leszek elfelejteni Adriant.
- Cole...
Nézem, ahogy felkel, és kisétál, de nincs lelki erőm felkelni innen, és utána menni. Megsemmisültnek érzem magam. Fogalmam sincs, hogy mit vártam, hogy lekiabálja a fejem, és soha többet nem áll velem szóba? Talán azt, hogy Adrianről elmondja, hogy igazából engem szeret? Jó, oké, ebben biztos vagyok, hogy nem történik meg sosem, mert látom, ahogy rá néz, és azt is, ahogy rám. Mielőtt elmegyek, bocsánatot kell tőle kérnem, mert rossz barát vagyok, mert a vele töltött időben önző módon a saját megtépázott lelkemet foltozgattam be a reménnyel, az érintéseivel. Egy jó barát ilyet nem tesz. Ezt nem fogom elmondani neki, hogy miért kérek bocsánatot. Úgy tervezem, hogy megölelem, ő sután megveregeti a vállam, és közben a mellkasától kérek bocsánatot. Aztán, amilyen gyorsan csak lehet, elindulok, hogy vissza se tudjon tartani. Csak egy kis érzést akarok magammal vinni az első időkre.
Cole után kéne mennem, de nem merek. Meg szeretném kérni, hogy ne mondja el Adriannek, elmondanám, hogy nem akarok gondot okozni, hogy miattam nehogy ostobaságot csináljon. Nem ér ez az egész annyit. Fogalmam sincs, hogy mit hittem, mi lesz ennek a vége. Nem ez, az biztos. Talán mégiscsak az exmemoriamos történetet kellett volna megpróbálni. Kitörölni engem a létezésből, vagy van az a bájital, amit ha megiszol, soha többet nem leszel képes gyengéd érzelmeket táplálni. Eddig magam elé bámultam, most, hogy Cole visszajött, kétségbeesetten pillantok fel rá, majd le a sörökre, végül a hamutartóra. Utálom, ha dohányzik a szobámban, de nem szólok egy szót sem, elvégre én sokkoltam le éppen. A sörről meg Kai jut eszembe, és a buli estéje, amire szintén nem szeretnék emlékezni. Viszont itt van, és nevet, így a megfeszített hátam egy kicsit lejjebb eresztem.
- Az Edictum úgyis mindig Rosieval hozta össze.
Mondjuk biztos forrásból tudom, hogy a nővérem inkább más iránt érdeklődik, és örülök is neki. A nadrágomról áttérve a pólóm piszkálására, mereven nézem a füstöt, ami felszáll, nem tudok Cole-ra nézni.
- Bárcsak időutazó lennék. Olyan jó volt elmondani, de szeretném visszacsinálni. Nem elmondani, csak új irányba állítani magam.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Légrádi-Manó Zselyke
INAKTÍV


Dimi lánya
offline
RPG hsz: 47
Összes hsz: 424
Írta: 2018. május 30. 23:17 | Link

Kolos
csiniben
gramofon II


Tényleg nem akarta tönkretenni Kolos testrészeit, főleg a beporzórendszerét nem. Ez világosan látszik az arcán is, bűnbánóan és szomorúan néz férjjelöltjére, akit ezzel a húzásával meggyőzhetett arról, hogy jobb, ha inkább az utcán összeszedi az első lányt, csak ne Zselyke álljon majd az oltár előtt.
Felkapja a fejét a nagyapa említésére. Ő sem látta azóta, hogy elvitték. Annak ellenére, hogy nagyon szereti az Ardai nagyszülőket, meg sem fordult a fejében, milyen lehet bemenni a bácsihoz. Öreges, furcsa szagú helyet képzel el, ahol gyógyszerekkel tömik, ezt pedig nem akarja látni. Megérti Kolos reakcióját teljesen, sőt. Apró koruk óta ismerik egymást, szinte félig-meddig a lány is Ardai, látta, hogy néz a fiú a nagyapjára.
- Mehet máskor a nagyapához Kolos, Nagyi? Már terveztünk valamit együtt mára - hirtelen gondolkodás nélkül, a legangyalibb arcával fordul a nénihez, hogy hátha megesik rajta a szíve és mivel annyira hisz az ő szerelmükben, elengedi vele Kolost. Igaz, nincsenek tervei, de sebaj, majd lesznek. Vagy valami fedősztori, a fiú úgysem akar vele lenni, csak a nagyi elterelésére van szükség.
- Megígérem tiszták leszünk. És a sütiket is befejezzük. Várj! - felpattan a földről és a kissé zilált állapotában odalép a pulthoz, ahol még van pár díszítő eszköz és színe hab. A sütikből kettőt maga elé pakol és kicsit elszöszölve vele szép színes díszítést varázsol a muffinok tetejére. Az egyiken egy Zs, a másikon egy K betű rajzolódik ki. - Ezt küldjük neki.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. május 30. 23:43 | Link


Jó, hogy Emily nem látja azt, ami a konyhában történik, mert szerintem komolyan elgondolkodna azon a lehetőségen, hogy berak egy elmegyógyintézetbe. Jó, hogy ezt nem látja. Kell az az öt-tíz perc, hogy helyre tudjam rakni magam annyira, hogy ne legyek az összeroppanás szélén. Épp annyi is elég volt, hogy Adrian egyáltalán jelen van, és az, hogy ezt... hogy nem csak ő van jelen így, valahogy, mittomén' hogy, az már épp elég volt, hogy odáig sodorjon, ahol most vagyok. Emily pedig, nos... Ez már csak... hogy mondják? Hab a tortán.
Szóval én nevetek, és arra számítok, hogy együtt fogunk nevetni. De nem. Így már nem olyan vicces. Mintha megint úgy érezném, hogy valami nincs rendben a mellkasomban - a nevetésem keserűvé, fáradtá válik, ahogy lassan elhal. Legalább az elején jól szórakoztam, bár... simán lehet, hogy csak hisztériás rohamot kaptam a kialvatlanság és a konstans- alkohol és THC-szint miatt a szervezetemben.
- Rosieval?... Lol - fűzöm hozzá, majd ledöntök pár kortyot az üvegből. Visszatartom a csípős megjegyzésem, ami egyébként nem az idősebbik húgomra vonatkozik. Mostanában nem nagyon kontaktáltam vele. Fogalmam sincs, hogy van.
Emily mondatát hagyom lógni a levegőben. Jó pár pillanat eltelik így, én is csak bámulom a füstöt, ami felfelé száll. Sokára szólalok csak meg. Nagyon sokára.
- Nem hagyhatsz itt - lesütöm a tekintetem. Megint tizenegynek érzem magam. Próbálom elrejteni az égő szemeim előle, de hiába, Emily mindig meglátja, akkor is, ha már órák teltek el azóta. Észreveszi, és mindig odajön, hogy megnyugtasson. Régebben így volt. - Aaah damn - szipogok. Kit akarok átverni? - Nem hagyhatsz itt Emily emiatt a kis szar miatt. - Alig hallom a saját hangom is, próbálom azért összeszedni magam. Ez most nem az az alkalom, amikor én beszélek. Most ő beszél. Egyszer végre hadd beszéljen ő. Egész életében az én szarságaimat kellett hallgatnia. Most nem szabadna így lennie.
- Jézusom, Allan - motyogom csak úgy magam elé. Megint szipogok. - Ems, ugye nem gondoltad komolyan, hogy emiatt elmész? - Szégyenlek ránézni, még mindig, szóval a padlót bámulom. Hát, idáig jutottunk. Megint csendben maradok egy ideig.
- Illene hozzád amúgy. Nagyon érzelmes. - Szusszanós nevetést hallatok. De még mennyire. - Mindig látom a csalódottságot és a fájdalmat a szemében, mikor elmegyek hozzá. Pedig én csak leitattam, hogy... Így indult az egész. És én nem is akartam többet. És most sem tudom, mi a franc van, mert jó elmenni hozzá, de megfojt... néha egyszerűen... megfojt... Nekem... Engem nem... Érted? Hiába várja, hogy egyszer majd minden happy lesz, francokat lesz, mert el vagyok b***va, így találtak ki, nem tudok ennél többet nyújtani! - Egészen felemelem a hangom a végére, aztán csak elhallgatok. - Észre se vette, nem is érti... nem is érti, hogy mit miért csinálok, csak szarul érzi magát folyamatosan, és egy pillanatra sem gondol bele, és én így nem... Nem...
- Emily, én végignéztem a te első lépéseidet. - Mondom hirtelen. Rápillantok, most már rá merek - már nem annyira olyan a szemem. Megszületett bennem talán valami. - Én láttam, hogy hogyan nősz föl. Még ha szar testvér is vagyok, mert mindig csak nyígok, láttam, és... engem nem érdekel, én nem fogok egy... egy... Mert... nekem van más is. Tudod, hogy van más is. - Iszok. - Ah, micsoda drama queen lettem... Bocsi. Csak... azt akarom hogy... ha emiatt döntesz... akkor légyszíves gyorsan gondold át, mert ha komolyan ezért akarsz ilyen lépéseket tenni, én egyszerűen követni foglak oda, ahová mész, és nem veszem figyelembe amit akarsz.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 31. 00:17 | Link

Drága bátyám, Cole

- Rosie-t legalább szeretik.
Mármint tényleg, egy srác kész érte bármit megtenni. Ezt onnan tudom, hogy rajtam keresztül stalkolta a helyzetet, szóval tudom, hogy miről beszélek. Ő nem az aggódó barát, aki szeretné, hogy jól legyél és együtt mókázzatok, hanem az aggódó barát, aki nem a barátod akar lenni, hanem azt akarja, hogy smacizzatok. Irigylésre méltó.
- Mi?
Szinte csak tátogom azt, hogy a "mi"-t, annyira nem akarom elhinni, és azt sem akarom elhinni, hogy az az első gondolatom, hogy milyen önző, amiért így gondolkozik. Nem azért megyek el, mert utálom őt, hanem azért, mert boldognak akarom látni, és tudom, hogy úgy nem lehet, hogy én itt vagyok, és nekem is rendbe kell jönnöm, de ezt csak úgy tehetem meg, ha nem vagyok Adrian közelében.
- Cole...
Halkan, de könyörgőn pillantok fel rá, mert szeretném elmondani neki, hogy ez a része számomra nem csak egy kis szarság, ahogy ő fogalmazott, hogy nekem ez nagyon is fontos, nagyon fájdalmas és kínzó, és az, hogy most elmondtam neki, nem azt jelenti, hogy végre találtam egy drámázási pontot, és most azt várom, hogy könyörögjön nekem, hanem azt, hogy megértse, nincs itt hely számomra. Mégis a szívem szakad meg, amikor megkéri, hogy ne tegyem. És akkor jön a legrosszabb része. Amit mondd, annak már az eleje is szíven üt, hogy illene hozzám. Nem, ezt nem szabad neki mondania, egyszerűen nem, mert fogalma sincs, hogy ezzel mit indít el bennem. Nem akarok ebbe a töredékmondatba belegondolni. Hallom a többit is, de olyan mindegy, mert azért az egyetlen kijelentéért, hogy Adrian illene hozzám is érzem, hogy megszakad a szívem. Akarom, hogy így legyen, és megrettent, hogy esetleg így lehetne, de főleg az rettent meg, hogy Cole mondja. Miért nem kiabál velem? Kiabálnia kéne. Elvégre, mit képzelek én magamról? Nem vagyok se csinos, se tehetséges boszorkány, se jó ember, hiszen a jó emberek nem szeretnek bele a testvérükhöz kötődő emberekbe, nekem nincs jogom megkapni másoktól ilyen kijelentéseket.
Ösztönösen indulok meg felé, míg beszél. Négykézláb ereszkedem, és mászok át félig mögé, határozottan magamhoz húzva őt, és átkarolva. A nyakára óvatos, vigasztaló puszikat adok, és finoman ringani kezdek vele. Nem nagyon, mert fogalmam sincs, hogy mi van a szervezetében, és nem szeretném ha hányna, vagy rohama lenne. Előbbit nem bánnám, mert legalább az önpusztításának egy kis szelete kijönne belőle, még akkor is, ha utána nekem kell feltakarítanom, de attól jobban félek, hogy rohama lesz. Nem csak mert ringatom, hanem azért, mert ez az egész sokkal rosszabb hatással van rá, mint hittem. A fejem a hátára hajtom, nem engedem, hogy elhúzódjon tőlem.
- Nem hagylak el, Cole.
Az elején nem gondolom komolyan, hogy nem teszem meg, de ahogy itt ölelem őt, elbizonytalanodok. Mi van, ha tényleg történik vele valami? Mi van, ha nem vagyok itt, és hülyeséget csinál? Tényleg számít annyira a saját boldogságom, hogy azért feláldozzam a bátyámat? Tudom, hogy nem, nem ér ennyit. Érte képes vagyok továbbra is elviselni, hogy én vagyok a plusz egy fő, csak azt sajnálom, hogy előbb beszéltem Adrianről, vagy egyáltalán, hogy beszéltem, mert így most Cole tudja. Tudja mit érzek, és nem fog velünk úgy viselkedni mint eddig. Nem szabad olyannak lennie, hogy "velünk". Nem szabad többet Adriannel időt töltenem, még ha ez nekem segített is. Nincs több ilyen. El kell határolódnom tőle. Nekem az a legfontosabb, hogy Cole jól legyen. Semmi más nem számít.
- Te egy csodálatos ember vagy, hidd el, hiszen a testvérem vagy. Én vagyok a világ legszerencsésebb húga, hogy te vagy a bátyám. Nem vagy elcseszett, és nem szabad ostoroznod magad. Beszélj Adriannal. Hidd el, ő szeret téged, látom a szemében. Talán csak elbeszéltek egymás mellett. Ennyi az egész. Mondd el neki, hogy mi bánt, hallgasd meg, és hozzátok meg az aranyközéputat, ami mind a kettőtöknek jó.
Remek és sikeres életnek érzem ezt. Én adok szerelmi tanácsot, aki azt se tudja, hogy mi fán terem a kapcsolat. Lehunyom a szemem, nem akarok arra gondolni, hogy mit teszek, hogy mennyire képmutató ez. Tanácsot adni valakinek, aki azzal van, akit szeretsz, és akit szeretsz, azzal akar lenni, akit vigasztalsz. Nem is én lennék, ha nem ebben a helyzetben lennék.
- Hidd el Cole, csodálatos érzés, ha valaki szeret téged, érdeklődik irántad. Feltölt és csodálatossá teszi az életedet. Ne dobd el ezt magadtól, és tőle sem. Kérlek. Neked az a sorsod, hogy boldog légy, és ennek meg kell valósulnia, de nem így, nem ezekkel a pusztító dolgokkal.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. május 31. 00:44 | Link


- Van pasija? - kérdezem enyhén meglepve, de annyira nem bukok ki rajta. Mármint... Azért persze, meglepődöm. Mik ki nem derülnek. - Kicsoda? Ugye nem egy seggfej? - Mert még csak az kéne, hogy Rosiet levigye valami idióta az életről. Jézusom. Ezek felnőttek. Össze kéne kapnom magam...
Nagyon belelendülök a beszédbe. Igazából nem tudom, mi teszi ezt. Talán a kimerültség. Most épp józan vagyok, annak érzem magam. Őszintén, bár ne lennék az - most nagyon jól esne valami tudatmódosító. Jót tenne a lelkiállapotomnak, lelazítana és talán kicsit könnyedebben venném azt a szarvihart, ami éppen most érte el az epicentrumot, ami jelen esetben Emily szobája.
De átölel, én meg átfogom a karját, és hagyom, hogy ringasson kicsit, bár talán nekem kéne őt. Igen, határozottan nekem kéne, fogalmam sincs... de valahogy most nem tudom. Csak akkor érzek valamit, amikor kimondja, hogy nem hagy itt - akkor megkönnyebbülök, a tartásom elenged és ezerszer jobban érzem magam. És elkezd győzködni, de én esküszöm, nem azért mondtam, hogy bebizonyítsa utána, hogy én vagyok a világ legjobb bátyja - tudom, hogy nem. Eléggé elcsesztem a dolgom.
Hirtelen lábad könnybe a szemem, olyan gyorsasággal, hogy megelőzni sem tudnám, és még engem is meglep, milyen hangosan tör fel a szorító torkomból valami hang, és hogy rándul össze a testem egy másodperc alatt, amikor azt mondja, "ő szeret téged". (Most mondjátok azt, hogy nem vagyok elcseszve. Ki az, aki így reagál erre rajtam kívül?) Szóval egyszerűen rázkódni kezdek Emily karjaiban, se szó se beszéd, pedig én most rohadtul nem akartam érzelgősködni magamon, és itt... azt akartam, hogy ő beszéljen, mert megérdemli, és nem kellene folyton azon fáradoznia, hogy egyben tartsa a hülye lecsúszott "művész" testvérét, saját élete kéne hogy legyen... És mégis, engem teljesen hatalmába kerítenek azok a szavak, amiket vigasztalónak szánt.
- Csodálatos érzés? Csodálatos érzés?! - megpróbálok ránézni. Érzem, hogy a taknyom egybefolyik a könnyekkel és undorítóan nézek ki, nem tudok aludni napok óta. Biztosan látszik a "kiegyensúlyozott" életmódom is, hogy beesett az arcom és sápadt, hogy a szemem alatt sötét foltok feszülnek, hogy enni se tudok normálisan mostanában. - Ez csodálatos érzés?! - Nem tudom megállítani a sírást egyelőre, hát... várok. Hogy elmúljon. Legalább halkan már tudom csinálni, hogy ne érezzem magam annyira kínosan. Drámázok itt össze-vissza baszki, ahelyett, hogy összeszedném magam... És mégsem tudok túllépni önmagamon.
Mikor már úgy érzem, tudok beszélni úgy, hogy ne szakadjon félbe minden második szavam, gusztusosan szipogok egy hatalmasat, és megdörzsölöm az arcom.
- Fingom sincs róla, hogy mi van, Ems - kezdem - nem csak ő van. Én nem akarok... választani, nem akarom... nem akarom hogy elvárjanak tőlem... hogy... felelősségem legyen. Nem. Nem. Ennyi. - Megint szipogok. - Baszki, adj egy zsepit, vagy megfulladok. - Meg kéne nyugodnom.
Nos, nem tudom, hogy mit gondoltok, de eddig akárhányszor mondtam ezt eddig magamnak - valahogy sosem jött össze a végére.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. május 31. 06:42 | Link

Drága bátyám, Cole
Otthon

- Nem, még nem a pasija, de remélem az lesz, és nincs vele semmi baj, tök normális, ő vette át a cukrászda vezetését tavasszal. De amúgy navinés volt. Nagyon szép mosolya van, és elég régóta barátok Rosieval.
Ezen kívül látta Rosie-t a legrosszabb időszakában is, és mégis, mindig szeretettel fordult felé, akkor is, amikor nagyon nagyon esélytelennek tűnt, hogy ki tudjuk hozni őt a mélyéről. De együtt sikerült, most pedig úgy érzem, hogy átadhatom neki a testvéremet. Rosie boldog, és én örülök az örömének. Legalábbis nagyon remélem, hogy ezt érzi.
Cole viszont nem az, ahogy ölelem és simogatom a karját, egyre inkább elhatalmasodik felettem az érzés, hogy mennyire ostoba és önző voltam. Nem szabad csak úgy elmennem. Ha én elmegyek, akkor mi lesz vele? És valóban, az én problémám kívülről csak egy kis semmiség az övéhez képest. Talán én élem meg túl drámaian ezt az egész Adrian ügyet, talán nem is olyan vészes az eset. Nem én vagyok az első ember a világon, és szerintem nem is az utolsó, akivel ilyen megtörténik. Azt mondják, az ember szíve elég erős, több összetörést követően is képes még reménykedni. Bár valóban így volna, bárcsak egy nap képes lennék újra úgy tekinteni Adrianra, mint egy kedves barátra, vagy egy második bátyóra.
Jót tesz, hogy nem látja most az arcom, azt a pillanatnyi csalódottságot, ami végigfut rajta. Sokkal jobban örültem volna annak is, ha kiabál velem, hogy mit képzelek magamról, amiért szemet vetek valakire, aki őhozzá tartozik, de annak a leginkább, ha azt mondja, megérti, hogy ez nekem nehéz, hogy szükségem van erre, és támogatja, hogy az álmaimat kövessem, és hogy szép a gesztus, hogy ki akarok szeretni Adrianből, még ha eléggé önző dolgot is tettem azzal, hogy egyáltalán bele mertem szeretni. Még ha nem is volt ez a célom, el tudtam volna fogadni, ha ezért cserébe támogatást kapok tőle.
- Sosem ismerted még el, Cole. Én csodálatosnak élem meg, valaminek, ami reménnyel tölt meg egy esős, komor napon, hogy eljön még a napfény.
Számomra egyértelmű a képlet. Szereti Adriant, hiszen ez az összeomlás is azt bizonyítja. Egészen addig, amíg ki nem mondtam a nevét, normálisan viselkedett. Ő volt az utálatos idősebb fiútestvér, aki el fog beszélni azzal a feltételezhetően pattanásos kis egoista nyúlvánnyal, aki éppen meghülyítette a húgát, és mégis, amikor azt mondtam, hogy Adrian az, kiborult. Szereti őt, még ha nem is mondja ki, vagy vallja be a másik félnek, és itt én vagyok az, aki belezavartam az egészbe. Csodálkozik hát, hogy miért akartam elmenni? Én őszintén szeretnék örülni a boldogságának, és egy nap tudom, hogy össze is jöhetett volna, de ahhoz nem lenne szabad itt lennem. Ilyen állapotban viszont nem hagyhatom itt őt. Képtelenség. Az én boldogságom ráér majd akkor, amikor Cole egyben lesz. Rosie is alakul, Cole is rendben lesz. Addig nem nyugszom, amíg nem fog bekövetkezni ez.
- Várj.
Jobbommal engedem csak el őt, a balommal tovább ölelem, és vele bedőlve nyúlok el a táskámig, hogy egy csomag zsepit húzzak elő belőle, és felé nyújtsam.
- Málnás, szóval ne lepődj meg az illatán.
A vállát puszilgatom, amíg egy kicsit rendbe szedi magát. Közben lassan elengedem, felállok, és az ágyamról a hangszeremet a fal mellé támasztom. Az ágytakarót lehajtva felhajtom a takarómat is, majd visszafordulva hozzá kinyújtom a kezem felé.
- Gyere, muszáj aludnod egy kicsit. Aludj velem, hátha ez hiányzik, az állandóság és a biztonság érzete.
Utoljára módosította:Emily Dorothea Fisher, 2018. május 31. 06:56 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2018. május 31. 21:23 | Link

Álmos
Kicsi ugrás reggelre, 5:00
Így nézek ki

Már megint azok a fülsüketítő szerencsétlenek. Lakik egy madárcsalád az ablakom felett, akik minden hajnalban előszeretettel keltenek túlságosan korán, erről a szokásukról pedig most sem mondanak le, kihasználva, hogy az általunk elhasznált oxigén miatt kitártam az ablakot nemrég. Éppen neki is állnék bosszankodni talán, de még nem ébredtem fel hozzá eléggé - ahhoz viszont igen, hogy felmérjem a helyzetet, amely alapján éppen Álmos oldalának dőlve szunyókáltam, fejemet a válla és mellkasa közötti kis mélyedésbe fúrva. Elharapok egy elégedett mosolyt, aztán kelletlenül kimozdítom magam a helyzetből. Engem felkeltettek, de ki tudja, talán ő tud még szusszanni egy kicsit. Nem aludtunk el már annyira mélyen, ki is világosodott már valamennyire, így pedig legalább nincsenek rémálmai, de azért pihen. Elég kellemes látvány, ha nagyon finoman - és cseppet sem megfelelően érzékeltetve azt, amit ránézve érzek - akarok fogalmazni.
Szóval a félig a derekamra dobott takarót odébb lököm, és felállok az ágyon az egyensúlyomért küzdve, matracba mélyedő talpakkal, hogy az ágyam felett levő ablakot a lehető leghalkabban bezárjam. Hideg lett, hiába van már gyakorlatilag nyár, a hajnalok továbbra is hűvösek, bennem pedig most tudatosodik, hogy eddig milyen hatékonyan melegített fel a takaró és Álmos így együtt. Lekászálódom az ágyról, ügyesen ellavírozva Álmos mellett, aztán felkapom a székemre dobott szürke pulcsit, hogy gyorsan belebújjak. A hajamat összefogom a fejem tetején egy kontyba, amelybe nem ölök túl sok energiát, mert a hajam érthető okokból jól összekócolódott, így kevesebb vele a szenvedés. Utána leülök az ágy szélére, és meglehetősen bugyuta fejjel (afféle gyermeki vigyorral) pörgetem végig, mi történt az elmúlt pár órában.
Ez egy majdnem tökéletes reggel. Éppen csak annyi a baj, hogy cefetül éhes vagyok.  
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Thomas Middleton
KARANTÉN


cinnamon roll
offline
RPG hsz: 800
Összes hsz: 3957
Írta: 2018. június 1. 00:02 | Link

LIAM BÁCSI
érkezésem után a palacsintázóban | x

Ó, ha tudnám...
Ha tudnám, mik járnak bácsikám fejében, egy részről gyorsan megnyugtatnám, hogy semmi olyasmit nem tettek velem, amit a törvény büntetne vagy amit az emberek ne intéznének el amúgyis egy vállrándítással. Csak nagyon sok volt, folyamatos és ok nélküli. Még szerencse, hogy a feléről nem is tudok. Nem figyeltem rá. A nevelőim meg nem bántottak. Mármint persze, néha talán túl szigorúak voltak vagy a megjegyzéseikkel csak adták a seprűt a többiek alá, azonban ennél több panaszom nem igazán lehet. Gondolom.
Más részről, ha tudnám, mik járnak bácsikám fejében, biztos nem tudnám ilyen ügyesen abbahagyni a bőgést... jó, nem bőgés, csak könnyezés, de ha szabadjára engedném, bőgés lett volna... szóval biztos nem tudnám ilyen ügyesen abbahagyni a könnyezést. Hiszen ölre menne értem. Már most olyan érzelmekkel viseltet irántam, amiket még soha senki nem tanúsított felém. Oké, a szüleim kisbaba koromban. De az régen volt és nem lesz már soha.
Valami történik Liam bácsival, azonban nem igazán tudom meg, mi, hiszen érkezik a pincér. Merlin szakállára, nekem fogalmam sincs, mit kérek! Csak alibiből volt előttem az étlap. Mivel egyáltalán nem vagyok egy zseniális cselszövő, máris kapom vissza magam elé, totálisan nem foglalkozva vele, hogy lebuktatom magam. Nem mintha ne lett volna világos, hogy takarásnak használtam csupán.
Szemöldököm szépen az égbe szökik, mikor bácsikám megszólal. Kikandikálok rá az étlap mögül. Ez magyarul volt? Vajon mit mondott? Rendelt magának? Tekintetem egyikükről másikukra jár. Úgy tűnik, rám várnak. Gyorsan kinézek magamnak valamit. Oké, a kínálat is magyar. Mármint gondolom, hogy ez magyar. De a vaníliát azért csak megértem. Még jó, hogy szeretem is.
- Vaníliás. Én... egy vaníliásat kérek szépen - közlöm bácsikámmal angolul, hátha fordítani szeretné, de közben a pincérre is felsandítok azért, ha esetleg megértette volna ő bármiféle tolmácsolás nélkül is. Ha nekem átjött, mi van odaírva, neki is világos lehetett a rendelésem.
Tényleg, így hogy fogom megérteni a többieket a tanodában? Bár elvileg nemzetközi iskola. Több nyelven tanítanak vagy fordítóbűbájokat használnak? Kicsit elkalandoznak errefele a gondolataim, és szórakozottan törlök még a szememen egy keveset, az asztalra engedve a menüfüzetet.
Utoljára módosította:Thomas Middleton, 2018. június 14. 21:11 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Eleonore Santos
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2018. június 1. 15:03 | Link

Demyan Golitsyn
Pestseholse | Május 24., dél körül | Outfit





Ivan és Dorina nevének hallatán azonnal rájön, hogy miért nem emlékezett a férfira. Halványan dereng neki pár kép, de inkább a másnap ugrik be először. Anna elmesélte, milyen gyönyörű teljesítményt nyújtott akkor, de ezen senki nem lepődött meg. Pár nappal azelőtt szakítottak Ellievel, ráadásul Ivan az egyetemi évei alatt a titkos szerelme volt, úgyhogy nem tiltakozott, amikor alkohollal kínálták. Nem csinált sok rossz dolgot, épp csak táncolt, énekelt, beszélt, beszélt, táncolt még egy kicsit, ó, és persze beszélt. Csak másnap délelőtt fáradt ki, addigra már szinte mindenkit kicsinált idegileg, aki körülötte volt.
Ezek szerint Demyan azon szerencsések egyike, akiktől elrángatták Elliet a tánc után.
Halványan elmosolyodik, bólint egyet, nem igazán szeretné részletezni azt az esküvőt, ezért nagyon megörül, amikor a férfi más témát hoz fel.
- Jelenleg Pécsen lakok, legalábbis ott bérlek egy lakást, most csak ügyeket intézni jöttem ide. De előtte még enni akartam valamit. Te nem vagy éhes? - Azonnal belefogott a csevegésbe, nagyon örült, hogy találkoztak.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Demyan Golitsyn
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 10
Összes hsz: 26
Írta: 2018. június 1. 21:42 | Link

Eleonore

Beszélgetés közben eszembe jutott az esküvő, és Ellie arca is bevillant előttem, ahogy nevetve roptuk a táncot a legjobb slágerekre. Igazán jókedvűnek tűnt, hála az alkoholnak, s mivel én is jócskán fogyasztottam, csak a barátnőinek köszönhetően nem történt köztünk más. Ezen egy pillanatra elmosolyodtam, majd visszapillantottam az ismerősre.
- Az sem itt van. Ami azt illeti igen, éppen enni készültem. Meghívhatlak? - ha beleegyezett, akkor előre sétáltam és ajtót nyitottam neki, majd a pincér segítségével asztalt is kaptunk.
- És hogy érezted magad a lagziban? Nem igazán beszélgettünk akkor - jegyeztem meg egy mosollyal, miközben odasétált hozzánk a pincér.
- Jó napot kívánok, mit hozhatok Önöknek? -
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Eleonore Santos
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2018. június 1. 22:03 | Link

Demyan Golitsyn
Pestseholse | Május 24., dél körül | Outfit





Vigyorogva bólogatott, belépett az étterembe. Ahogy leültek és meghallotta a kínos kérdést mégsem érezte magát feszélyezve. Úgy tűnik, Demyan nem rossz emlékeket őrzött róla, aminek határozottan megörült.
- Hát talán túlságosan is jól éreztem magam. Szegény Dorina, eléggé kiakadt rám - megvonta a vállát, közben lepillantott az étlapra. - Nem mintha bánnám. Mármint azt a részét igen, hogy nem is beszélgettünk akkor. Örülök, hogy most így egymásba botlottunk - mosolygott fel a férfira. Jobbnak találta így mondani, mintsem hogy letámadta az utca kellős közepén. De hát ki foglalkozik a részletekkel?
Egy teát kért magának, mellé pedig egy extrás szendvicset. Sosem tartozott a mást mutató nők közé, akik salátát esznek férfiak társaságában. Venezuelából jött, ahol a salátát a kecskéknek adják, míg ők finom húst ettek. Később, az egyetemen, mindig kinevette azokat a lányokat, akik nem adták önmagukat randikon.
- És te hogyhogy itt vagy? Itt is élsz? - váltott témát, majd érdeklődve várt a válaszra.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. június 1. 22:29 | Link


Megfájdul a fejem. Ahogy felnézek a húgomra, ő pont szólásra nyitja a száját, de a szavai csak zavarosan, visszhangozva, némi késéssel jutnak el hozzám. Fáradt vagyok, és éhes. Még mindig folynak a könnyek a szememből, nem tudom megállítani, mert mióta Magyarországra jöttünk, nem történt ilyesmi, ha jól emlékszem. Sok minden van, ami miatt most...
Visszhangzik. Sosem, ez. Aztán egy másik szó akad be, a még, és mikor ezt mind felfogom és összeállítom a fejemben, elkeseredve nézek a húgom szemére.
- Lehet, hogy te szereted, de én nem, Emily - mondom halk, rekedt hangon, meg is kell köszörülnöm a torkom. - Ne vetítsd ki rám, én... nem őt... én... - Lehunyom a szemem, hogy kicsit összeszedjem magam. - Egy... egy részét, azt, ahogy megfog, ahogy hozzám ér, de... azt már másban is szerettem. Nem őt... nem vagyok belé... L-... - elakad a hang a torkomban, összepréselem az ajkaim. - Louis... - suttogom, de ezt már nem is neki, Emilynek mondom, csak úgy magamnak.
Nem is tudom, mit várok. Hogy ettől, a nevétől talán megnyugszom? Jobb lenne tőle? Hogy tudom, hogy valószínűleg neki is van valaki más, nekem is van valaki más. Sosem volt és sosem lesz. Most mégis eközött a kettő közt vagyunk, és kijavít az igekötőim miatt, én meg kiakadok, hogy miért kell ezen szarozni, az igekötőkön, és nála alszok és reggel, mikor felébredek, azt kívánom, bár csak aludtunk volna - és elrohanok, mielőtt felébred, és egész nap járom Budapestet és nyomogatom a rohadt Tindert, mert nem jó úgy sem, ha van, úgy sem, ha nincs.
És ott van Adrian, akivel tök jól ellettem volna, ha nem jön az életembe megint L, akit már ott hagytam egyszer, és meghoztam egy döntést, és megjelenik, csak úgy, különben is, mit képzel magáról, hogy csak úgy besétál Budapestre?!
És ott van Adrian. És már voltam egy MMA-meccsén is. Én, végignéztem, ahogy elver valakit. Utána majdnem ott hagytam a francba, de aztán valamiért nem tettem. A vállai íve miatt talán, vagy a bőre miatt, vagy a karja az oka, a hasa, fogalmam sincs. Az is lehet, hogy nem. De valamiért nem hagytam ott. És akkor én... úgy döntöttem, hogy nem hagyom ott.
De most... most fogalmam sincs, egyiket sem akarom otthagyni. Maradni sem akarok velük. Ezek úgysem örökre szólnak. Csak fáradt vagyok.
- Leszarom - nyilvánítom ki még mindig lehunyt szemmel. - Nem érdekelnek. - Kis szünetet tartok, amíg újragyújtom az elaludt cigim. - Senkihez nem akarok hozzámenni, b*****meg. Hagyjatok már békén. - Azzal a lendülettel pedig elveszem tőle a zsebkendőt és kifújom az orromat. A megtisztulás. Ave. Louis is emlegette néha. Megtisztulás. Bár ő biztos nem a távozó takonyra gondolt.
Ahogy Ems mögöttem ténykedik, megfordulok, ő pedig már kinyújtott kézzel áll és várja, hogy fogjam meg. Nézek rá, a kezére. Tudom, hogy mondanom kellene sok mindent most. De azt is tudom, hogy nem akarok, és amúgy sem tudok, mert egy tajparaszt vagyok. Túl bonyolultak ezek nekem. Főleg most.
- Ha józanabb leszek, még... majd... megbeszéljük... talán. - Fűzöm hozzá az ügyhöz, aztán megfogom a kezét. És bemászok az ágyába.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Emily Dorothea Fisher
INAKTÍV


Mrs. Bianchi <3
offline
RPG hsz: 394
Összes hsz: 1136
Írta: 2018. június 1. 23:20 | Link

Drága bátyám, Cole

- Én nem...
~..vetítem ki rád.~
Nem mondom ki hangosan, és abban sem vagyok biztos, hogy az első két szót kimondtam. Hirtelen kiszáradt ajkaim elnyílnak, ebben egészen biztos vagyok, de ennyi. Nem hinném, hogy ez kivetítés lenne, az egész beszélgetés inkább már önkínzás. Nem elég, hogy a gondolataim, az érzéseim kínoznak, nem elég, hogy a érzem, ahogy a szívem belefacsarodik a ténybe, hogy egy olyan embert szeretek, akivel sosem léphetem meg ezt, aki a bátyámhoz tartozik, még azzal is megvádol, hogy kivetítem rá a saját érzéseimet. Szívem szerint beolvasnék neki, de éppen csak ismét szólásra nyitom a számít, megszólít valakit.
Riadtan nézek a hátam mögé, elvégre van olyan, hogy hoppanálás, meg mit tudjam én még hány mód, amivel az ember bemehet a másik lakásába, azonban én nem nagyon örülnék neki, ha most hirtelen megállna itt egy fickó. Az tuti biztos, hogy soha többé nem aludnék. Azonban nincs itt senki, így csak feltételezem, hogy totálisan be van állva megint, és fogalma sincs, hogy mi történik körülötte.
- Én ezekről nem tudok semmit.
Jelzem neki csendesen, mert fogalmam sincs, milyen az, amikor valaki úgy érint meg, ahogy ő ezt most leírta, de érzem, hogy zavarba jövök tőle, görcsösen összerándul a testem, leginkább azért, mert egy furcsa megtestesülése a vágynak, hogy megtapasztaljam, átfut rajtam. Akarom, hogy megérthessem miről is szól az, amit mond, hogy milyen lehet az, amikor nem csak azért akarsz valakihez tartozni, mert szép a lelke, mert figyelmes, mert gyengéd, mint Adrian is, hanem mert olyan testi vágyat ébreszt benned, ami földöntúlinak minősíthető. Valószínűleg ezért szerettem belé, ezért kell újra és újra átélnem ezt. Azért, mert én nem benne voltam ebben az egészben, hanem kívülről láttam, hogy miként viselkedik Cole-lal, hogy milyen figyelmes vele. Én láttam azt, amit ő nem, és amíg én szerelmet kezdtem érezni, ő elsiklott efölött, és csak a vágyakat nézte.
Sajnálom, mert bármennyire is fontos nekem, bármennyire is szeretném, hogy én is fontos legyek neki, tudom, hogy Adrian arra vágyik, hogy a bátyám érezze azt, amit én érzek. Bár megtörténhetne. Bár kicserélhetnénk az érzelmeinket. Én boldogan nekiadnám azt, amit Adrian felé táplálok, mert ez tiszta szeretet, és elvenném tőle azt a megállíthatatlan vágyat, ami Coleban dolgozik. Inkább érezzem én százszor azt, hogy még egy és még egy ember kell, ahhoz, hogy a napom teljesítve legyen, inkább nyomogatnám én azt a hülye alkalmazást, ha ezzel tudom, hogy ők boldogok. Tudom, hogy a fiúknál ez ne szokott gáz lenni, hogy a lányok vannak csak ezért erkölcstelennek titulálva, hiszen én is ismerem a tanmesét a zárról és a kulcsról, de nem érdekelne, ha ezzel átadhatnám nekik azt a képzelt boldogságot, amivel magamat álltatom.
Amíg rendbe szedi magát, kinézek inkább az ablakon, nem akarom, hogy lássa a reakciómat. Utálom magam, amiért utálom azt, ahogy gondolkozik erről. Tartozhat valakihez. Van egy ember a világon, akinek ő a világot jelentené, és ennyire hálátlan. Én pedig egész életemben csak azt vártam, hogy legyen valaki, akinek ezt jelenthetném, és szinte törvényszerű volt, hogy éppen olyan ember lesz, akit sosem kaphatok meg. Dühít az önzősége, az, hogy ennyire szét van esve. Az, hogy káromkodik, pedig tudja, hogy gyűlölöm, ha valaki alpári módon viselkedik. Mégis, szólás helyett inkább csak lehunyom a szemem, és próbálom kizárni magamból azt a dühöt, amit most érzek. Nem szabad, hogy ez kerekedjen felül. Vissza hozzá már nyugodt arccal lépek, és a kezem is ezzel a nyugodt ábrázattal nyújtom ki felé, majd kísérem el az ágyig. Megvárom, amíg bemászik, elhelyezkedik, és csak utána követem én is, úgy elhelyezkedve, hogy a mellkasomra tudja hajtani a fejét, míg én az államat helyezem rá finoman a feje tetejére.
- Nem Cole, nem fogjuk. Nem akarok erről többet beszélni.
Magamat is meglepem azzal a határozottsággal, ahogyan ezt kimondom. Jobban megbántott, mintha ordított volna, vagy mintha kinevet. Jobban megbántott, mint hittem, hiszen nem támogat engem. Önző módon nem érdekli, hogy miért fontos ez nekem, nem is gondolt bele a helyzetembe. Életemben először érzem azt, hogy valakihez tartozni akarok, aki nem ő, valakihez, akinek nem félek megmutatni a félelmeimet, a gyengeségemet, a titkaimat és ahelyett, hogy támogatna, csak magát helyezte a középpontba. Utálom és önző dolognak tartom, hogy őt önzőnek titulálom, de jelenleg ez van. Szükségem lett volna a bátyámra, kétségbe vagyok esve, félek a holnaptól, félek attól, hogy Adrian megharagszik rám, amiért szeretem őt, hogy soha többet nem beszél velem. Félek, tőle, hogy gyűlölni fog ezért. Nem akarok a közelében maradni, nem akarom, hogy tudja. Nem szabad itt maradnom. De szükségem van a megértésre és a támogatásra, arra, hogy ne égessek fel magam mögött minden hidat. Nézem a falat, és szorosan átölelem Cole-t, hogy ne féljen, hogy ne érezze úgy, hogy képes lennék cserbenhagyni őt, miközben ő épp most hagyott cserben engem. Érzem, ahogy a párna nedvesedik az arcom alatt, és örülök, hogy nem látja, hogy sírok. Nem akarom ezt érezni, azt akarom, hogy vége legyen. Megkeményítem magam, úgy nézek farkasszemet a fallal, mintha Valery lenne, rá is így szoktam nézni, hogy ne lássa, mennyire rettegek tőle.
~ Nem szabad sírni. Nem győzhet ez feletted.~
Vigasztalón simogatom a hátát, és egy vigasztaló - támogató puszit nyomok a hajára.
- Aludj egy kicsit, és amikor felkelsz majd, én itt leszek, veled.  
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Ardai Kolos
Független varázsló, Végzett Diák


#colos #mester #aranyvérű gypsy #king of dragons
offline
RPG hsz: 395
Összes hsz: 2643
Írta: 2018. június 1. 23:29 | Link

Zselyke

Nagymama csípőre tette a kezét, ahogyan Zselykét figyelte. Egész lényében ő volt a megtestesült nagymama. Mindent nagymamásan tett. Ahogyan a pálcájával rendet rakott, ahogyan a lányt nézte, miközben alkotott, ahogyan csípőre tette a kezét és ahogyan levegőt vett. Egyszerűen egész lényében ő volt A Nagymama.
Kolos rémülten figyelte a jelenetet. Fejében már a B tervet kreálta éppen, ha Nagyi mégis nemet mondana. Fogja magát, felpattan mindenféle teketória nélkül, a bejárati ajtót kicsapja, útközben előveszi a lakó kulcsát a zsebéből, és még azelőtt elindul vissza Pécsre, hogy a Nagyi rájönne, hogy Kolos eltűnt a konyhából.
- Jól van gyerekek, de csak hogy tudjátok, Nagypapa biztosan vár téged, Kolos - mutatott göcsörtös ujjával az unokájára.
Kolos csak bólintott, de a várt mosoly elmaradt. El kellett volna mennie, de képtelen volt úgy látni őt.
- Legközelebb én is megyek, ne aggódj. - Felállt a földről és egy puszit nyomott az öregasszony arcára, majd Zselyke kezét megfogva kihúzta a konyhából. Az ajtóban odahajolt hozzá és egy köszönömöt súgott a fülébe, mielőtt még kiértek volna az udvarra.
Szaffi lustán sétált le a lakó lépcsőjéről, hogy üdvözölje az érkező lányt. Kolos már nem is emlékezett rá, mikor látták egymást.
- Oké Zselyke, jövök neked eggyel, úgyhogy azt csinálunk ma, amit akarsz. A tiéd vagyok!
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

               E  S   D

Scar (alias Jetta) öribarija | exrellonos | 2016 karácsonyi bál rejtélye | Narnia uralkodója #azigazságos[/size
Légrádi-Manó Zselyke
INAKTÍV


Dimi lánya
offline
RPG hsz: 47
Összes hsz: 424
Írta: 2018. június 1. 23:47 | Link

Kolos
csiniben
gramofon II


Zselyke valódi tündér, kedvességével és cukiságával siet mások megmentésére elég gyakran és soha nem vár érte köszönetet. Olyan személyekért pedig főleg mindent megtesz, akik fontosak számára.
Csendben hallgatja a nagyi és Kolos beszélgetését. Ő ennél többet nem tud tenni, talán a legközelebbi alkalomra már a fiú is összeszedi magát eléggé hozzá, hogy a nagyapja elé tolja az orrát.
Mosolyog a nagyira, a sütiket pedig odaadja neki mielőtt Kolos kirángatná a konyhából. Valójában még szerette volna befejezni a sütiket és mielőtt bárhová is menne, minimum átöltözne, na meg megmosakodna. Erre viszont esélye sincs, mint egy utánfutó, rohan a nála két-három fejjel magasabb hercege után egészen az udvarig.
- Szaffi! - a lány nagy vigyorral az arcán hosszú lépésekkel terem a macska előtt, aki nyávogással üdvözli és hagyja, hogy a rég látott ismerős emberféle megszeretgesse.
- Az enyém? - pislog fel a fűből a fiúra. Hümmögni kezd, aztán a kezét nyújtja a másiknak. Nem akar felkelni, Kolost akarja lehúzni maga mellé, vagyis inkább némi húzóerővel rávenni, hogy lehuppanjon mellé. - Menjünk le a Balatonra. Vagy a strandra. Fürdeni szeretnék - csillogó szemekkel dől előre ha a fiú egy szintbe került vele, az sem zavarja, ha ezzel a másik intim szférájába tolakodik bele. Zselyke gátlástalanul mereszti tíz centiről rá a szemeit.

folyt.
Utoljára módosította:Légrádi-Manó Zselyke, 2018. június 2. 22:22 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Ohridszki-Füst Álmos
Mestertanonc Rellon (H), Minisztériumi dolgozó, Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


álomjáró | Vladislav
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 308
Írta: 2018. június 2. 22:17 | Link

Lilla


Madarak csivitelnek valahol távol, hallja őket, de ettől még igazán tudna pihenni csukott szemmel, valami alváshoz közeli állapotban. Sokkal inkább attól ébred fel úgy igazán, hogy Lilla kimászik a takaró alól. Úgy dönt, nem nyitja ki a szemét még, türelmesen végigvárja, amíg lány a matracon egyensúlyozva becsukja az ablakot, hátha aztán ismét visszabújik még mellé a takaró alá, de ez elmarad. Pedig embertelenül korán van még, állapítja meg gondolatban magának, amint résnyire nyitja a szemét, hogy aztán újra becsukja. Nyújtózkodva fordul az oldalára, majd kezét előre nyújtva a lány csípőjére simítja a tenyerét.
- Minden rendben? - kérdezi meglehetősen álomittas hangon annak ellenére, hogy tulajdonképpen nem igazán aludt. Nagy levegőt vesz, majd megdörzsöli a szemét abban a reményben, hogy attól talán csak éberebb lesz, és alkarjára támaszkodva néz végig a lányon egy elnyújtott hümmögés kíséretében, mintha legalábbis annyira sokat ivott volna például az este, hogy ne emlékezzen rá, mi is történt pontosan. Pedig emlékszik, nála legfeljebb annyi kérdéses, hogy mennyit álmodott belőle és mennyi volt valóság.
- Szóval... mi most... mi... voltak már érdekes álmaim, de ez nem az volt, ugye? Nem mintha nem lennél azoknak is része, de egy szörnyetegre se figyeltem fel az elmúlt... öööö... egy órában vagy kettőben - magyarázkodik, mintha még mindig egy olyan álomban lenne félig, amelyet nem igazán irányít. Normál esetben mostanra már magára öltötte volna azt a maszkot, aminek köszönhetően nem sokat lehet tudni róla, még a közelébe kerülni is képtelenség tulajdonképpen olyankor, de most mindegy. Így is, úgy is tudja már a lány.
- Maradj még... - kéri végül, megfogva a lány kezét. Úgy érzi, ettől valahogy helyreállni látszik kicsit a világa, és bármennyire is fél attól, hogy így ismét kiteszi magát egy komoly veszteség lehetőségének, tényleg nem akarja elengedni Lillát. Végtére is most is elég komoly veszteség lenne, ami azt illeti.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Apáthy Marcell
INAKTÍV


Sárgászöld vidrabocs | Újságírók gyöngye
offline
RPG hsz: 77
Összes hsz: 290
Írta: 2018. június 3. 12:50 | Link

Liam

- Nőkkel.
Felelem teljes nyugalommal, és még csak nem is viccelek. A "Kamilla ügy"-re többnyire nőkkel reagáltam, és ha nem nőkkel reagáltam volna, akkor valószínűleg zugivó lettem volna. Azt hiszem, Fanni és Lina társasága még mindig jobb megoldás volt, mint egy-két üveg sör, majd fokozatosan növelt anyag és italválaszték.
- Mondjuk ez igaz. Valószínűleg most oda szépen leülök, és soha többet nem kelek fel.
Azért annyira nem rossz a helyzet, de fél perc férfidráma kell, megelőzi a többit. Az a helyzet, hogy egy nagyon rossz időszakomban döntöttem ezt el, aztán elkapott a gépszíj, és mint egy őrült kezdtem el csinálni. Most pedig ott vagyok, hogy nem is tudok már nélküle élni. Vagyis pontosan tudom, hogy holnap megint itt leszek, és azután is. Mondjuk nem tudom, hogy mennyire fog ez a mostani megütni, de remélem, azért a végére még eléggé ember leszek.
- És ha nem mondjuk el senkinek? Tagadjuk a szervezetünk előtt. Alkoholt sosem, én nem.
Olyan határozottan tagadok, mintha az asszony kérne számon, hogy ittam-e, és ha igen, mégis mennyit. Már szinte magam is elhiszem, hogy gyakorlatilag azt se tudom, mi az az alkohol. Persze ez nagyon nagyon nem igaz, de az mellékes. Sok új dolog történt egyetlen évszak leforgása alatt velem, és nagyon hálás vagyok, hogy egy olyan emberhez léptem be, aki nem kiosztott, hanem támasz volt. Nem ismert, nem lett volna kötelessége, és mégis megtette. Van benne valami különleges, ami miatt azt akartam, hogy büszke legyen rám. Ha valaki ezt a státuszt kiérdemli, ő fontossá válik számomra. Most is ez történt.
- Na menjünk be, és kedves szervezetünk, most fordulj el.
Nevetem el magam, mert bizony van egy olyan érzésem, hogy a jelenlegi szintemen már a gondolattól is spicces vagyok.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2018. június 3. 15:58 | Link

Álmos

Hallom Álmost mocorogni, de valamiért teljesen ügyesen elhitetem magammal, hogy esetleg mégsem annyira ébresztettem fel. Nem ez volt a cél, viszont nekem elég ügyesen kiment az álom a szememből. Azt hiszem megtette a hatását az elmúlt egy év sok szörnyvadászata, azzal megspékelve, hogy sokszor 2-3 óra alvás után ugyanúgy rohanhattam a hajnalban kezdődő próbákra, mintha lett volna időm aludni. Eleinte nagyon meglátszott a teljesítményemen, de mostanra már egészen jól ellavírozok kevesebb alvással is - milyen ironikus, hogy pont addigra szoktam meg, mire az álomirányításban is jobbak lettünk, így nyugodtabban tudtunk aludni. Pont időben, mit ne mondjak. Örömmel sóhajtok fel annak tudatában, hogy ma csak délutáni edzés lesz, mert egyrészt nagyon nem érzem magamban a spirituszt, másrészt pedig felérne egy foghúzással, hogyha egy órán belül itt kellene hagynom Álmost. Ha már nála tartunk, éppen jelét adja, hogy bizony nagyon is ébren van. Először a kezét érzem magamon, aztán mire megszólal, már oda is fordulok felé. Az éppen csak ébredező hunyorgása és az álmos hangja egy - a lányok körében nagy népszerűségnek örvendő - "uramisten, mennyire cuki vagy" mosolyt csal az arcomra, közben pedig picit oldalra billentem a fejem.
- Persze - bólogatok, aztán még hozzáteszem, amit hozzá kell tenni - csak nem akartalak felébreszteni, bocsi - szabadkozom picit, megsimogatva óvatosan az alkarját, amellyel felém nyúlt.
Meglepett mosoly villan át az arcomon a kérdésére, valamiért fel sem merült bennem, hogy esetleg bármit is álomnak hihet az elmúlt pár óra történéseiből. Persze valójában teljesen igaza van, jó eséllyel a helyében én sem lennék biztos a dologban. Még így sem vagyok teljesen az, vagy legalábbis van valami nagyon különös a mai reggelben, mert habár nem egyszer ébredt már fel mellettem, egyik sem hasonlított még csak megközelítőleg sem erre. Az egész egyszerre nagyon természetes és nagyon szürreális - mármint most komolyan, megtettük, pont mi? De közben a fejemben visszhangzik az álomból felsejlő gondolkodásmódom, hogy egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg semmit, mintha ez a világ legevidensebb dolga lenne. És valahol az is.
- Nem, nem hinném hogy álmodtuk - nevetem el magam örömömben picit, aztán megakad a szemem a szoba túloldalán az éjjeliszekrényen egy kék, négyzet alakú kis csomagolópapíron, a széle feltépve, és láthatóan elfelejtettem kidobni, amikor úgy egy háromnegyed órája kis sétát tettem a szemetesig.
- De ha mégis, akkor most már tárgyakat is át tudunk hozni... - jelentem ki egy sokatmondó pillantással, miközben jobb mutatóujjammal egy pici mozdulattal az éjjeliszekrény felé bökök. Úgy érzem magam, mint egy krimiben a detektív, aki éppen az egész bíróság előtt átadja a megdönthetetlen, esetet megoldó bizonyítékot. Aztán olyasmit kér, ami - legyen ez bármilyen furcsa is tulajdonképpen - teljesen meglepő számomra.
- Oh - hagyja el egy meglepett kis hang az ajkaimat, ahogyan végiggondolom, hogy habár ő tűnik furának, igazából kettőnk közül most itt én vagyok az elcseszett. Most tudatosul csak bennem, hogy az emberek - mármint a többiek - azok az igazi fajta párok, amilyen én Ákossal sosem voltam, igazából így szokták ezt csinálni. Annyira megszoktam a reggeli összebújás hiányát, azt, hogy a reggel egyszerűen nem erről szól... Az elmúlt években a rendes párkapcsolathoz legközelebb álló akármim Ákossal volt, de ő egyszerűen alkalmatlan volt az ilyesmire, én pedig teljesen megszoktam ezt. Korábban pedig, ami a balettos fiúkat illeti... Hát az tényleg soha nem erről szólt, még csak a gyanúja sem merült fel az összebújásnak vagy bárminek.
- Oké - bólintok, aztán megfordulok és visszamászok mellé, az oldalamra fekszem, homlokomat a mellkasába fúrva, a kezemet pedig a dereka táján az oldalára csúsztatva. Hát, ebben most én nem vagyok annyira jó. Hamar rá is jövök, hogy bármennyire is kényelmes pozíció ez, oxigénhez jutni elég nehézkes így, úgyhogy a fejemet picit hátrébb döntöm és az arcát nézem. Jobb kezemmel finoman megsimogatom az oldalát, végighúzva a kezemet lassan a véraláfutásain, aztán észbe kapva gyorsan azért kibököm a kérdést:
- Nem fáj, ugye? - na nem mintha a kérdésnek olyan rengeteg értelme lenne. Ha ennyi érintés fájna neki, akkor valószínűleg az korábban kiderült volna már. Azért ki tudja. Van viszont ennél egy sokkal fontosabb kérdésem is, úgyhogy fel is teszem neki gyorsan, mert lassan muszáj bedobni ezt a témát, különben csúnya végem lesz.
- Te figyelj, te nem vagy éhes? - érdeklődöm, belőlem ugyanis egész sokat kivett, amit idáig csináltunk, ráadásul a vacsora is régen volt már, főleg ilyen kevés alvás mellett. Kellene az a reggeli, mert ha megrészegülni még sikerül is tőle meg az illatától, de jóllakni.. Hát, az eggyel azért nehezebb.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Dr. Riley Meyers
Iskolapszichológus, Edictum lektor, Független varázsló


jámborszarvas | non-binary metamorf/animágus
offline
RPG hsz: 469
Összes hsz: 615
Írta: 2018. június 3. 20:19 | Link

Anton
#justamoment

Testbeszélgetünk.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy sosem próbálták elnyomni bennem a közelség, fizikai kontaktus iránti igényt - nevezhetünk akár bújósnak is, de több ez annál. Szeretek érintésekkel kommunikálni, olyan könnyen és természetesen jön ez nekem, amennyire reménytelen vagyok nyelvekből. Szavakkal könnyű hazudni, arccal és testtel nehéz, szinte lehetetlen; s van valami olyan közvetlen, nyers, valós benne, amit szóban nem tudnék átadni. Ki értené ezt jobban, mint a tenyerembe simulva némán felelgető bűvész?
Tetszett az arca - tetszett, hogy át meri és tudja élni ezt a fajta szeretetet, kötődést, s hogy megmutatta nekem is. Bár, hogy őszinte legyek, ennél sokkal több mindent írhatnék a "Mi tetszik benne" listára, minden találkozással többet, mert felfedezek valami újat. Finoman simít a vékony anyagon keresztül, kellemesen beleborzongok és szusszanok egy aprót - ha így folytatja, dorombolni is fogok.
Újabb mosoly és újabb darabka, bár a fordító bűbájnak hála tudom, hogy még sosem láttam ilyen madarat - mifelénk a robin vándorrigó, úgyhogy feljegyzem elmém egy zugába, hogy rákeressek majd.*
- Az,-*bólintok, irónia nélkül, mert nem látok semmi rosszat abban, hogy a fenséges, veszélyesen intelligens lényt megszelídítette a lánya érkezése. Hanna. Milyen dallamos, szép név.*
- Azt hiszem, voltaképp a madarak is hüllők, evolúciós szemszögből,-*teszem hozzá szórakozottan, amíg odaadom a jogurtos süti másik felét. Aztán megkapom én is az enyémet, s a kérdésre csendesen rágódom, pillanatokig.
Az akta világosan és egyszerűen közli, hogy a szüleim által vezetett Meyers-alapítvány munkatársa vagyok, valamint hogy az atipikus likantrópia a szakterületem. A korom szokta ledöbbenteni az embereket, mert huszonhárom évesen olyan titulus és tudás birtokában vagyok, amire normális esetben még sokáig kellene várnom. De mikor volt bármi normális az életemben?
Magam elé mosolygok, szórakozottan a kezemen lévő anyajegyet nézegetve, majd lassan felnézek, ahogy összeállnak bennem a szavak. Nem fájnak, ám talán egy árnyalattal halkabbak a szokottnál - egy cseppnyi szomorúság mindig vegyül bele.*
- A helyzet az, hogy szeretném neked bemutatni Charliet, az ikertestvéremet, aki miatt ezt a pályát választottam és animágus lettem, de nem tehetem. Vérfarkas volt és a kór megölte, én pedig értelmet akartam adni a halálának, ha megakadályozni nem tudtam.-*Egyszerű, ám súlyos vallomás ez - egész univerzumom, dióhéjba szuszakolva. Egy régebbi kérdés miértjének része is - nemcsak egyedül maradtam egy arccal, ami kettőnké volt, de elvesztettem a lényt, akivel születésünk, sőt, fogantatásunk pillanatától együtt voltunk.
Plusz ijesztő is az ábrázatom, de ez már egy másik történet.*
- Félre ne érts, ha nem lennék jó benne és nem szeretném, nem csinálnám.  Én megtehetem, amit mások nem - segíthetek azoknak, akik nem szedhetnek bájitalt vagy mellékhatásokkal küzdenek. Mellettük lehetek az átváltozáskor, enyhíthetek a szenvedésen, ha nem is gyógyíthatom meg őket.-*Hát ez a helyzet. Csak tekintetemmel üzenem, hogy kérdezzen, ha nem elég ennyi - ritkán beszélek erről, ám nem azért, mert szenvedést okozna.
Egyelőre azonban rajtam a sor, s némi töprengés után odakínálom a következő süteményt.*
- Van olyan régi álmod, ami még teljesítésre vár?
Utoljára módosította:Dr. Riley Meyers, 2018. június 3. 23:20 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Carolina Eleonore Bellini
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 53
Összes hsz: 82
Írta: 2018. június 4. 17:35 | Link

Stella
Cafe Frei, Váci utca
Ruha
06.08. 17:00


Végre visszaérkeztem Magyarországra. Kaptam egy szabad hosszú hétvégét Madame Gassariótól, mert szerinte nem pihenek eleget. Szinte egész nap főzünk vagy tanulunk, csak a hétvégék szabadok. De az utóbbi másfél hónapban egyszer se pihentem, mert bőven volt mit behoznom. A többiek nem túl segítőkészek, így egyedül tökéletesítettem a régi és az új recepteket. Ennyi kaját még sose dobtam ki, de hát a célért mindent. Mostanra egész jól behoztam magam, így el is küldött egy kis pihenőre. Így gondoltam, hogy megnézem Pestet, még úgyse töltöttem itt hosszabb időt. Egy szállodában foglaltam helyet, svédasztalos étkezések, finom ételek vannak, szóval most tényleg pihenek. Ma se csináltam semmi értelmeset, csak a várost járom, vásárlok és kipróbálom a legjobb éttermeket és kávézókat. A közelben vásároltam, ezért ide ültem most be.
Amint belépek, rögtön egy üres helyet keresek, ami persze nem olyan egyszerű szombat délután. A hely tele van, szóval biztos finom a kávé. Találok is egy szabad asztalt, közben jobban szemügyre veszem a berendezést. Elég nívós hely, jó a kialakítása, profi a kávégép, a sütik jól behűtve. Az asztalomra pillantva keresem a kávélapot, pont előttem van, így ki is nyitom. Nagy a választék, így kissé nehéz dolgom lesz. Kontinensek szerint vannak elrendezve a kávék, így szépen elolvasom mindet. Lassan lapozgatom a kávélapot, majd megakad a szemem az egyiken. Mivel meleg van, ezért egy Cannes-i fagylaltkávéra esik a választásom. Mire felpillantok, a pincér már ott áll előttem.
- Jó napot! Hozhatok valamit?
- Jó napot! Igen, egy Cannes-i fagylaltkávét szeretnék - hátralapozok a süteményekhez, végülis az is jólesne.
- És még lesz egy zimbabwei vadbarack torta diózselével.
- Rendben, azonnal hozom! - mondja, majd megy is vissza a pulthoz. A rendelés után újra megnézem a kávézót, bőven van, amit nem fedeztem még fel. A baristák dolgoznak, a pincérek felszolgálják a rendelést. Jól összeszokott csapatnak tűnik, nincs sehol fennakadás. Közben Marcira gondolok, nem is beszéltünk azóta, hogy összejöttek. Küldtem egy-két baglyot, de mindegyik válasz nélkül jött vissza. Biztos boldogan megvan Kamillával, akivel amúgy nem is illenek össze. Marcinak kell az érintés és az, hogy kifejezze, hogy szereti a másikat. Kamillától kétlem, hogy ezt megkapná. Ezen gondolkodva ráncolom össze a szemöldököm, a bal lábam pedig a jobbra helyezem. Jó lenne valami izgalom, vagy hír a Bagolykőből, de most nem oda mentem vissza. Kell még egy kis idő, hogy egyedül legyek, majd utána úgyis vissza kell mennem az utolsó évem miatt intézni a dolgokat.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Ohridszki-Füst Álmos
Mestertanonc Rellon (H), Minisztériumi dolgozó, Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


álomjáró | Vladislav
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 308
Írta: 2018. június 4. 23:48 | Link

Lilla


- Ugyan - jegyzi meg önmagához teljesen hűen rövidre fogva, egy kurta vállvonással. Amúgy sem aludt igazán, mondhatni csak közel járt hozzá, valahol az alvás és az ébrenlét mezsgyéjén egyensúlyozott néhány percig, de az már múlt idő. Belegondolva különben is évekig billegett ezen a határon, néha nem is tudva, mikor is van ébren és mikor álmodik, talán már csak ennek a tapasztalatnak a birtokában lenni is elég ahhoz, hogy most is megkérdőjelezze, hogy az elmúlt pár óra minden történése valós volt-e vagy csak a képzelete szüleménye, na meg a soha ki nem mondott, de láthatóan az utóbbi időben egyre inkább természetesebbé váló vágyaié. Már csak ezért is van miről beszélniük, márpedig azt ébren egyszerűbb. Igaz, hogy az álmait nem szokása elfelejteni - nehéz is lenne, amennyire nyomasztó a többségük úgy általában, még akkor is, ha nem marad esetleg nyomuk -, és Lilla is részük, de mégiscsak, ezt most jó lenne nem az álmokra hagyni. A lány azért hamar felmutatja a perdöntő bizonyítékot, miszerint nagyon is úgy tűnik, hogy egyáltalán nem álmodták az egészet. Észre sem veszi, hogy egy pillanatig elfelejtette kifújni a levegőt, önkéntelenül is visszatartotta, amíg válaszra várt, most pedig megkönnyebbült sóhajra hajaz a szusszanás, ahogyan kiengedi tüdejéből végre.
- Azt jobb ha nem, szóval... nem álmodtam... tunk. De ennek örülök - dünnyögi nehezen érthetően, félig inkább maga elé mormogva az orra alatt, semmint a lánynak, habár ő is hallhatja. Nem annyira titok. Különben is biztos benne, hogy kellőképpen tudtára adta, hogy nincs kicsit sem ellenére ez az új helyzet, sőt. Panaszra az égvilágon semmi oka. Már csak azzal kell valamit kezdenie, hogy ne munkáljon benne az örök paranoia, hogy mi van, ha a következő percben már volt Lilla, nincs Lilla. Ez azonban nem ennek a pillanatnak a gondja, hanem egy jövőbelié, most ugyanis az minden problémája, hogy miért is van olyan messze a másik, amikor még igazán pihenhetnének, vagy legalábbis tehetnének úgy, vagy valami. Ez az első ilyen reggele, de valahogy így érzi jónak. Kell az még. Máskülönben nem is kérné, ha nem érezné úgy, hogy ettől valahogy kerek marad a világ. Át is öleli őt, amikor visszamászik mellé, majd fél pillanatig meglepetten pislog, mire leesik neki, hogy arról a régi véraláfutásról beszél a lány. Már majdnem azt hitte, hogy most is beszerzett egy újabbat, ami még nem tűnt fel, de hiába néz végig magán, nem lát újabbat.
- Az már régi, csak az első reggel éreztem, de amúgy meg is lehet ám szokni. Tudom, hogy aligha akarod ezt hallani, de volt már sokkal rosszabb is - válaszolja, majd nyom egy puszit Lilla tincsei közé, remélve kicsit, hogy félreteszik ezt a kérdést.
- Nem a te hibád, hogy egyedül nem megy olyan jól ez a tudatos álmodás - teszi még hozzá. Biztos, ami biztos. Ő nem lát bele a lány gondolataiba, de nem szeretné, ha ilyesmi még csak eszébe is jutna.
- Már így is... százszor jobb, mint egy évvel ezelőtt. Különben, ha már kérdezed, de, mint a farkas. Fel tudnék falni egy fél lovat, azt hiszem - válaszolja, ám egyelőre még nem mozdul. Még egy fél percig marad, mert jó ez így valahogy, mielőtt még úgy döntene, hogy elengedi a lányt és magára húzza a ruháit, amiket annyira fölöslegesnek ítélt korábban, hogy a földön végezték.
- Szóval mit is eszünk? Most szólok, hogy salátára továbbra se vagyok vevő. A legelés nem az én műfajom.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2018. június 5. 17:32 | Link

Álmos

A megkönnyebbült sóhajt bizony hallom, és nem mondom, hogy nem melenget meg belülről. Ami azt illeti, erős késztetést érzek rá, hogy közelebb másszak hozzá, de még nem teszem, mert a válaszán kezd el zakatolni az agyam. Inkább az ujjaival kezdek el játszani.
- Máskor is álmodtál már hasonlót? – bukik ki belőlem a keresztkérdés, amit nem biztos, hogy tényleg meg is akartam kérdezni, mert nem tudom mennyire akar róla beszélni, de borzasztóan érdekel rá a válasz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok még mindig rendesen a dolog hatása alatt. Annyira érzelemmel teli volt az egész, folyamatosan vissza-vissza köszön a gondolataimban, hogy feláldozta volna magát értem. Talán most kezdett el csak igazán tudatosulni bennem – holott azért rájöhettem volna már hamarabb is - hogy mennyire kiszolgáltatott dolog, amikor valaki más is látja az álmaidat. De talán erre kivételesen szükség volt. Egy ilyen vallomást szóban nem olyan könnyű megtenni, enélkül talán sosem tudtam volna meg, hogy mi a helyzet. Ő nem az a típus, aki mindenféle kósza pillantással vagy megjegyzéssel elárulja magát, tulajdonképpen még most is csak az államat szedem fel az ágyam alól, annyira meglepett.
Aztán visszamászok az ölelésébe, ami tényleg egyszerűen túl jó és tökéletesen érthetetlen, hogy mégis mi a fene tartott idáig, hogy erre rájöjjünk. A válaszára picit megkönnyebbülök, tovább simogatom, de azért kicsit biggyesztek, válasz helyett. Nem akarom az aggodalmammal idegesíteni, elmondta már, hogy mit gondol róla... De azért ez így mégsem fair.
- Miért nem álmodsz inkább kisbárányokkal, hmm? - érdeklődöm panaszos hangon, miközben kicsit jobban magamhoz szorítom, aztán a pusziját követően picit feljebb tornázom magam és nyomok egy puszit cserébe az ajkaira. Utána pedig meghallgatok egy újabb monológot arról, hogy mennyire nem tehetek semmiről, mennyire nem kell őt megmentenem, stb, stb., nem először hallom és most sincsen rám különösebben nagy hatással. Ha meg akarom menteni, és magamat akarom hibáztatni, mikor nem sikerül, akkor pontosan ezt is fogom csinálni. Nem kell, hogy neki tessen.
- Az nem… - mormogom, az első szócskát megnyomva. Ezzel próbálom érzékeltetni, hogyha nem is érzem magamat mindenért hibásnak, abban például igenis van részem, hogy milyen gyakran kell egyedül megoldania ezt. Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg nem igazán lehetséges, hogy minden éjszaka tudjak neki segíteni – szerintem úgy lenne a legjobb, de ezt meg sem merném említeni neki – de azért a mostaninál még bőven lehetne jobb a helyzet, van hova fejlődni. Erről egyébként is akartam beszélni vele, a tegnap történtek kapcsán. Mármint arról, hogy akár láthatnánk gyakrabban is egymást. Már csak a megfelelő mondatba kellene belefoglalni ezt az egészet, hajrá kislány!
Már éppen szóra nyitnám a számat, de közben szökni készül az ölelésből. Egy rövid pillanatra még visszatartom, nem úgy megy az, hogy csak úgy se szó, se beszéd... Elkapom és nyomok egy puszit az arcára, csak utána engedem el, hogy el tudjon kezdeni öltözni. Közben meghallottam egyébként a reggelire vonatkozó válaszát, de a fejem egyelőre még a korábbi témával kapcsolatos gondolatoktól zsong, úgyhogy előbb még ezt szeretném megbeszélni, így neki is veselkedek.
- Uhm, ha már itt tartunk, hogy egyedül meg együttalvás... – kezdek bele, aztán picit megköszörülöm a torkomat (nem mintha szükségem volna rá, inkább csak az időt húzom, amíg próbálom kibökni a lényeget) – szóval arra gondoltam, hogy csinálhatnánk ezt kicsit gyakrabban is – folytatom, aztán rájövök, hogy ez így némileg félreérthető – mármint hogy az alvást – Istenem Lilla, ez egyre jobb – mármint hogy bármit. Szóval hogy jöhetnél gyakrabban is, na – utolsónak végre sikerül megtalálnom a mondatot, amit elsőre és kizárólag mondanom kellett volna. Bravo. Pedig úgy nagy általánosságban azért ennél összefüggőbb mondatok megalkotására is képes vagyok, de úgy látom, hogy az óvatoskodás kicsit blokkolja a verbalizációs képességemet. Egészen remek, pont a legjobbkor, mint mindig.
Közben most már ő is a ruháiban pompázik – hacsak nem fojtotta bele magát a pólójába az előbbi kis monológom miatt érzett szekunder szégyentől – és a reggeliről érdeklődik. A salátás megjegyzésére futólag elmosolyodom, mintha ugyan valaha is rá akartam volna kényszeríteni az étrendemet.
- Hát, mit szeretnél? Itt nálam főleg csak nyúlkaja van, meg egy pár tojás, de anyuéktól szinte bármit lehet csempészni, odaát van csomó péksüti, meg virsli meg ilyesmi... – sorolom elgondolkodva a lehetőségeken – van itt szemben az a pékség, de az még tutira nincs nyitva – vonom meg picit a vállam, mert hát tényleg eléggé korán van még. Talán rajtunk meg a napon kívül más még fel sem kelt Budanekeresden.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Apáthy Marcell
INAKTÍV


Sárgászöld vidrabocs | Újságírók gyöngye
offline
RPG hsz: 77
Összes hsz: 290
Írta: 2018. június 5. 21:38 | Link

Lina

Ha már Pesten van, mi sem természetesebb, mint, hogy találkozom Linával, elvégre fontos a számomra. Tudom, hogy az elválásunk nem volt a legkellemesebb, bár még mindig homályos számomra számos része a dolognak, és ki tudja, talán örökre az is marad, talán nem.
Ma nincs kedvem a szerkesztőségben ülni, így jót is tesz, hogy egy kicsit kimozdulok. Úgy érzem, hogy ha bent lennék, csak kiborulnék. Mostanában ugyan javultak már a kezem, de még mindig nem tartok ott, ahonnan elindultam, és a nyomás csak nőtt azóta, hogy két újabb könyvet kértek tőlem. Egyszerre kettőre fixáltak le, az azért rengeteg így hirtelen, de nagyon örülök neki, és nagyon reménykedem benne, hogy bejön majd másoknak is, úgy, ahogy az első kettő is. Viszont egyre inkább elsajátítom azt a türelmet, ami korábban nem volt meg bennem, és ennek köszönhetően sokkal jobban teljesítek. A Liammel töltött idő és a dojo hangulata segít ellazulni, és már a saját kis birodalmamban is meg tudom teremteni azt a nyugalmat, amire szükségem van.
Sima egyszerű fekete farmer van rajtam, hozzá egy világoskék pólót választottam, amint egy fehér villám fut végig. A húgom csinálta, mondván, hogy ez kell az első legyen az új ruhatáramban. Azóta is imádom, és érzek némi összefüggést a képregények iránti szeretetem és a futás között, ami egy új szenvedély lett számomra. Ehhez a biztonság kedvéért hoztam egy fekete vékony pulcsit is, ha esetleg fáznék. A találkozót végül az Erzsébet térre beszéltük meg, az óriáskerékhez, így most itt várom a mobilomat nyomkodva.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: « 1 2 ... 63 ... 71 72 [73] 74 75 ... 83 ... 139 140 » Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek