[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799519#post799519][b]Csonka Zsombor - 2020.03.20. 17:05[/b][/url]

Rosszallóan ingatta fejét, inkább csak ne legyen rosszabb. No persze nem mondhatott ő semmit, hiszen senkije nem volt a lánynak, hogy beleszóljon ezekbe a dolgokba.
- Az esküvők viccesek. Megismerhetsz egy csomó embert, ehetsz, ihatsz, és nem mellesleg van ott tánc - sorolta fel a pro dolgok listáját. - Mindezt pedig úgy csinálhatod, hogy nem ismer senki. Nincsenek elvárások, semmi. És ha valami hülyeséget teszel, soha nem hallod vissza. Maximum tőlem - mosolygott huncutul a lányra. - Összefoglalva, azért megyünk, mert megtehetjük - vont vállat Zsombor. Úgy beszélt, mint egy hozzáértő, aki már minimum száz ilyen alkalomra belógott, de igazából még egyen se volt. Mármint egyetlen esküvőn se vett még részt életében. Látott már filmekben meg hallott már róla másoktól, de megélni.. egészen más.
Megvárta lent a lányt. Közben az utcán állókat nézegette, azt, milyen faarccal haladnak egyik irányból a másikba. Semmi élet nincs az arcukon. Ő ezt nem akarta. Szerette a szabadságot, hogy övé a világ. Hogy nem tudja komolyan venni a helyzeteket, mert úgy is lesz valahogy. Mert nem volt kit féltenie, és nem volt ki féltse. Valahol ez szomorú, valahol azonban egy újfajta megközelítése az életnek.
Rámosolygott Rarára, ahogy nyílt az ajtó. - Ha nem gond, előbb beugrunk még valahova. El kell intéznem egy fontos dolgot, és csak pár utcára van innen - jelentette ki, és elindult.
- Mióta tanulsz zongorázni? - kérdezte Zsombor, csak hogy elüsse az időt, amíg odaérnek. - Tulajdonképpen ez milyen vizsga volt? Oda fogsz járni?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799527#post799527][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.03.20. 17:37[/b][/url]

- Szerintem rém unalmasok. És ráadásul meg van az esélye, hogy lebukunk, rendőrt hívnak ránk és anyám nem enged el sehová soha többet. Valamint végig kell ülni egy tök hosszú templomi szertartást a bulihoz - vágott vissza. Igazából a felsorolt érvek nem voltak rosszak, de egylőre nem lett kifejezetten meggyőzve, hogy tényleg be kellene lógniuk. Szegény párnak mennyire rossz lenne már, ha tönkre tennék a nagy napjukat. Nem érzett félelmet, inkább szolidaritásból nem akart belevágni a kalandba. Belegondolni is borzasztó volt, hogy mi történne, ha az ő nagy napján valaki csak úgy belógna és belerondítana az elképzeléseibe. Bár mielőtt esküvőről kezdett álmodozni találnia kellett volna egy srácot, aki hajlandó elviselni örökös hiperaktivitását, aki megbarátkozik a félelmeivel, aki elég türelmes és akit úgy tud szeretni, ahogy még sosem szeretett senkit. Egyelőre ez csak szép álom maradt, mint a habos-babos fehér ruha, egyszerű szertartás és szabadtéri lagzi. Mert persze már előre igen részletesen eltervezte, hogy mi hogy is fog történni, ha egyszer odajutna.
- Szabad tudnom, hová megyünk, vagy ne kérdezősködjek annyit? - indult el a fiú után. Igazából a cél úgysem számított, de nem akart néma csendben sétálni a fiú mellett, mert félt a kínos csendtől. Ha a kínos csend egyszer bekövetkezik, onnantól aztán mindennek vége van. És nem akarta, hogy ez véget érjen. Túl jól érezte magát Zsomborral ahhoz, hogy ilyen könnyen lemondjon róla.
- Zongorázni? Azt hiszem, tizenkét éve, de nem vagyok benne biztos. Igazából két éve járok ide, mióta hazaköltöztünk. Minden félévben bejárok vizsgázni, egyébként a szünetekben tartanak nekem és a hozzám hasonlóan elfoglalt diákoknak intenzív kurzusokat. - Pontosan ezért választották ezt az intézményt, hiszen tudták, hogy az iskola mellett nem lesz ideje minden héten kétszer órákra járni. Itt viszont megoldották így, szóval a suliból nem kellett hiányoznia, viszont magas színvonalú oktatást kapott. Amíg a Herzbergbe járt magántanár foglakozott vele, aki egy az iskolához közeli falucskában lakott, de borzasztó kimerítő volt állandóan lejárni hozzá. Ezt a kényelmet már sokkal jobban szerette.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799547#post799547][b]Csonka Zsombor - 2020.03.20. 18:13[/b][/url]

Elnevette magát, ahogy a lányt hallgatta. Valahogy tegnap több volt benne az életkedv. Persze ez lehet az kialvatlanság miatt van, Zsombor legalábbis ebben bízott.
- Nyugi, nem bukunk le. Velem vagy, nem fog baj érni. Különben se azért megyünk, hogy elrontsuk a bulit, hanem hogy még jobbá tegyük. De ha nem akarsz, nem erőltetem. Te tudod, mit hagysz ki - zárta le a témát Zsombor. Véletlenül se akarta olyanba csábítani a lányt, amit nem akart.
- Be kell néznem az egyik ismerősömhöz. Megígértem, hogy ha erre járok, akkor mindenképpen elnézek felé - ismertette, ahogy befordult még egy sarkon.
- Haza? Honnan? - ráncolta a szemöldökét. Olyannyira természetesen mozgott a lány Magyarország különböző területein, hogy valamiért nem is gondolt bele, hogy külföldön is töltött időt. Meg hogy miért. Ő maga sose járt sehol, de már nem egyszer elképzelte. Lefestett ismeretlen tájakat, és biztosra vette, hogy léteznek. Maximum nem ebben az életben járt ott, de valahogy mégis emlékezik rá. Nem is az elméje, de a teste.
- Itt is vagyunk - mutatott egy kissé romos házra a fiú, mely fölött úgy libegett a 'Breakfast' felirat, mint ami a legközelebbi fuvallattal leesik. Tipikusan olyan hely, amit mindenki távolról elkerülne. Zsombor benyitott. A hely teljesen üresen tengett. Az egyik falról omladozott a vakolat, míg a mellette lévő úgy nézett ki, mint amit csak a minap festettek le. A fiú a pulthoz lépett, ahol egy kicsi csengő volt, és egy dallamot kezdett el csengetni rajta. Tü-tü Tü-tü. Tütü-tütü. Türütüttü.
Egy nagydarab férfi dugta ki fejét az ajtón. Arcán azonnal felvillant egy mosoly. - "I went down to the crossroads, fell down on my knees" - énekelte mély, recsegős hangján, amilyen csak a négereknek volt. Zsombor beszállt a másik kezével, elkezdett ütemesen dobolni a pulton a csengő mellett.
- Down to the crossroads fell down on my knees / Asked the Lord above for mercy, "Take me, if you please" - énekelték tovább mind a ketten egyszerre, aztán elnevették magukat.
- Hello Big Jim - fogott kezet a férfival Zsombor, majd Rarára nézett. - Szeretném neked bemutatni a barátomat, Sárát.
- Barát, mi, fiam? - kuncogott medvehangján. A szavak, melyeket kiejtett furcsán szóltak, kicsit mintha francia lett volna, de vegyült valami beazonosíthatatlan mással - Övendek a találkozásnak!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799555#post799555][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.03.20. 18:41[/b][/url]

- Legközelebb ígérem, hogyha esküvőre megyek meghívlak, hogy ne kelljen belógnod egyre sem. Úgyis a család állandóan ezzel zargat, hogy mikor jelenek már meg végre egy fiúval - forgatta meg bosszúsan szemeit. Már nem csak a nagynénik, nagybácsik és idősebb unokatesók hozakodtak elő ezzel rendszerint, de már otthon sem volt nyugta. Meglepő módon leginkább az apukája volt ráállva erre a témára, az anyukája azért jobban óvta, de persze a kíváncsiság részéről is megvolt.
- Tizenkét évet éltem Németországban, fent a tengerparton - sóhajtott vágyakozóan. Szerette Magyarországot, de mindig visszavágyott Németországba. Szerette a hűvös klímát, hogyha egyedül akar lenni csak kiül a tengerparta és a hullámok minden gondját elsodorták. Hiányoztak az ottani barátai, akikkel a kapcsolata egyre csak megromlott és egy kicsit hiányzott a Herzberg is. Arca akaratlanul is kissé szomorkásba fordult, jól látható volt, hogyha nem lett volna muszáj, ő bizony nem jön haza.
- És akkor most jön az, hogy te mint a jóképű fiatal fiú voltál a csali és amit belépek azon az ajtón valaki leüt hátulról és Dubaiban ébredek prostituáltként? - vigyorgott a fiúra. Kicsit talán túl sok mugli filmet nézett, de egyébként egyáltalán nem érezte úgy, hogy félnie kellene, bár az épület tényleg nem volt a legbizalomgerjesztőbb. Ennek ellenére teljes nyugalommal követte a Zsombort be, az ismeretlenbe. Alaposan felmérte a terepet és gondosan ügyelt rá, hogy mindig a fiú fél méteres körzetében maradjon, mint egy árnyék követte a pulthoz is. Egy pillanatra kérdőn vizslatta a fiút, majd arcára széles mosoly költözött, ahogy megjelent a férfi az ajtóban. Annyira édes párost alkottak, Sári nem tudta megállni vigyorgás nélkül a duettet.
- Hello - intett kedvesen az ismeretlennek és felírta képzeletbeli jegyzetfüzetébe, hogy ne felejtse el megkérdezni, mégis honnan a fenéből ismerik egymást.
Persze, a férfi megjegyzését – vagyis inkább kérdését - nem tudta elengedni a füle mellett, arca halvány pirosas árnyalatot öltött, ami félreérthetővé tette a helyzetet. Már csak Zsomborban bízhatott, hogy kimenti magukat ebből a félreértésből.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799557#post799557][b]Juhász Laura - 2020.03.20. 19:19[/b][/url]

szép tavaszi napon a szünetben | itt is - ott is
 x |o
 

Most én nézek együttérzően, csak éppen én a barátomra és nem az ablak felé. Tudom, hogy mennyire szeretné, ha állandóan mellette lehetne a kutyusa, meg hogy jót tesz nekik, ha szokják a szeparáltságot nem iskolaidőben is. Inkább nem is említem ennél jobban dolgot, nem szeretném ha szomorkás lenne egész nap, ha nehezebben tudná elfogadni meg megszokni, hogy ma nincs mellette.
Látom rajta, hogy nem tudja hová tenni a mondandómat. Hogy miért lényeges a hely pontos megnevezése például. Soha nem említettem neki azt a helyet, ugyanis nem olyan rég még azt sem tudtam, hogy van ilyen. Azt tudom, hogy ott van a Normafánál, az meg Budán van és körülbelül ennyi. Miért olyan fontos mégis az, hogy kihangsúlyozom a helyszínt? Semmiért. Egyszerűen így sikerül. Hoppanáláskor megszoktam, hogy nagyon határozottan az úticélra gondolok, néha ki is mondom a hely nevét, biztos ami biztos alapon. Megnyugtat kicsit most a tudat, hogy teljesen biztos vagyok abban, hogy hova akarunk menni. Még az érkezési hely képe is megelevenedik előttem.
- Oké – felelem kissé kérdő hangszínnel. Ez túl könnyen ment, vagyis hát na, egyértelmű, hogy én parázok jobban ettől. De talán ez természetes is, mert bár fel se merülne bennem, hogy így utazzunk ha nem lennék biztos abban, hogy nem lesz gond, mégis valahol bennem van a kis mondatocska, ami úgy kezdődik, hogy de mi van akkor ha… . A helyválasztásom pedig tényleg viccesnek hathat, csak éppen a földrajz és én sose voltunk jóban, az hogy a két hely talán nincs is olyan messze egymástól az nem igazán tudatosul bennem. Igaz, ha tudnám akkor is így mennénk, innen. Mert bár el tudnék kandallózni Thomasékhoz, és onnan hoppanálni, de … szóval először szeretném úgy csinálni, ahogy megszoktam. Az pedig a faluból való indulást jelenti, mint ahogy a faluba való visszaérkezést is. Bár lehet, hogy most majd megpróbálkozom azzal, hogy hazafuvarozzam a fiút és majd úgy hazajövök, meglátjuk.
- Túl messzire még nem tudok társhoppanálni, sajnos az rengeteg gyakorlással jár, hogy növeljem a távolságot és mondjuk valami külföldi helyre tudjak úgy menni. Arról a helyről meg jókat hallottam, és … - vonom meg a vállamat befejezésképpen. Az a hely volt a legszimpatikusabb és kész. Mindeközben igyekszem ellazulni, de látszólag nem készülök sehogy sem a nagy utazásra.
- Akkor, mehetünk? – teszem fel még a kérdést majd megkapva a pozitív választ a barátom keze felé nyújtom az enyémet. Akár egymásba is kapaszkodhatnánk, de menni fog így is a dolog, szóval rajta áll, hogy belémkarol-e vagy sem. Mindenesetre én veszek egy mély levegőt, amit lassan engedek csak ki, kiürítve közben teljesen az elmémet úgy, hogy semmi más ne maradjon benne csak a kívánt úti cél. Majd belevetem magam a semmibe. Én mindig így érzem. A felfoghatatlanul rövid idő alatt is végig erősen, határozottan tartom Thomast, remélem, hogy azért nem fájdalmasan, elvileg nem. Majd kivet magából a semmi, előtűnik a hatalmas nagy zöld rét, az erdő, a helyes kis fa asztalkák a padokkal. Mi kicsit távolabb érkezünk, a kápolnától nem túl messze landolunk elegánsan.
- Minden oké, jól vagy? – fordulok azonnal a barátomhoz aggodalmasan, végigmérve, hogy egyben van-e vagy nincs-e rosszul, ilyenek. Nem vagyok gyakorlott társas hoppanáló, Liam bácsival meg Rileyval lehet hogy sokkal simább ez a fajta utazás neki. Csak lassan kezd el terjedni bennem az öröm, hogy megcsináltam, itt vagyunk és látszólag minden oké.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799577#post799577][b]Thomas Middleton - 2020.03.20. 21:37[/b][/url]

LAU
a tavaszi szünetben délelőtt az Anna-réten | #amireadyGIF



A kérdő hangsúlyát nem nagyon tudom hová tenni a leokézásánál. Talán nem is akarom. Nem gondolkozom rajta. Csak várom, hogy mondja, mit csináljak, hova álljak, hogy legyen. De előtte még ecsetelgeti, miért ezt a helyet választotta és... ekkor áll össze a kép. Neki ez új. Neki ez egyáltalán nem mindennapi dolog, hanem egy nemrégiben elsajátított tudás. Zavart kis mosollyal bólogatok magyarázatára, miközben a pulzusom emelkedik némileg. Azonban úgy döntök, nem hagyom ezt eluralkodni magamon. Megbízom a lányban. Minden rendben lesz. Mehetünk! Megfogom a kezét. Ennyit teszek, majd mélyet lélegzek, nagyjából vele együtt. Aztán pukk! Mi persze nem egy szimpla pukknak érezzük, hanem minden porcikánkat áthatja a sok, átugrott kilométer. Mintha szertefoszlanánk, aztán újra összeállunk. Ahogy megérkezünk, egy hosszú pillanatig csak állok barátnőm előtt, kb. ugyanúgy, mint nemrég még a lakjánál. Kérdésére pislogok kettőt és csak most, kisvártatva érzem meg testem, ami mintha most termett volna körém. Lehunyom a szemem és kiadósakat lélegzek. Nem engedem el kezét. Viszont aztán kinyitom inkább a szemem. Rémesen szédülök. Másik kezem is utánanyúl, karjába kapaszkodik. Mármint tényleg kapaszkodom. Isten látja lelkem, nem akarnék így a lányra nehezkedni, viszont most nem nagyon tudom szabályozni. Nem érzem, mennyire rá támaszkodom. De talpon maradok, csak kell egy kis idő nekem. Úgyhogy egyelőre még arra egyáltalán nem futotta, hogy körbepillantsak, hova kerültünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799586#post799586][b]Juhász Laura - 2020.03.20. 22:04[/b][/url]

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Igen, nekem ez új. Hogy mással együtt hoppanálok, hogy én viszek valakit. Valakit, aki nem tud. Ha gond lenne, ha tök máshova lyukadnánk ki, akkor annyi, kész vége lenne. Egymásután többször hoppanálgatni, nos nem éppen bölcs dolog. Nekem még nem. Kell némi idő a kettő között, amíg összeszedem magam, mert hát azért kimerítő dolog. Furcsa érzés még mindig. Egyre kellemesebb, de attól még furcsa. Mást vinni meg még nagyobb erőfeszítés, mint egyedül. Reménykedtem abban, hogy esetleg csak pár méterrel rontom el a célt, ami még belefér, mármint direkt olyan helyen bukkantunk fel, ami védett a mugliktól. Fogalmam sincs, hogy miképp van megoldva, pedig mondták, de talán mindegy is. A lényeg, hogy itt nem lepleződhetünk le. Amputo-bigyótól sem tartottam. Kevésbé elegáns landolástól, na attól igen. És ebből adódó sebesülésektől is. Azzal viszont nem számoltam, hogy másféle gubanc is lehetne, például hogy a barátom rosszul lesz. Basszus.
Nagyon nincs jól, hiszen becsukja a szemét és továbbra is fog, kapaszkodik belém. Immáron két kézzel. Igyekszem stabilan állni és tartani őt, sőt még közelebb is lépek hozzá, hogy ha úgy van akkor a vállamra hajthassa a fejét, vagy ha dőlni kezdene előre vagy hátra, akkor jobban tudjam majd tartani. Finoman megcirógatom a kezét kedveskedően, alig érezhetően, nehogy ez a kis mozdulat rontson az állapotán. Azt semmiképpen nem szeretném. Lassan lélegzem, talán segíteni próbálom őt ezzel a ritmussal és várom, hogy kicsit enyhítsen a fogásán, hogy jobban tartsa magát. Nem azért mert fájna, vagy mert túl nehéz lenne, erről szó sincs. Hanem mert akkor tudnám, hogy kezd jobban lenni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799596#post799596][b]Weiss Arion Ruben - 2020.03.20. 23:08[/b][/url]

Nem kell tökéletesen ismertnek lenni a testbeszéd olvasatában, hogy leesen, a férfi épp nincs se lenyűgözve, se lefoglalva, szinte már-már látja, ahogy feláll, kihúz egy kötetet és lapozgatni kezdi. Szinte látja, hogy fejében már eltemette a pillanatot, amiről még mindig úgy hiszi, saját maga fogja és terelgeti. És valóban, van benne valami. Mind a ketten ezt teszik, majd eldől, kinek a marka erősebb. Talán nem is fontos. Látja, figyeli, ahogy egyre jobban elveszik a kíváncsiság fénye, a vonások ellazulnak, nem mennek se jó, se rossz irányba, semerre. Elveszti a pillanatot. Vagy épp mesterkélten játszik erre? Utóbbi. Mintha erre született volna és mégis, a sok év alatt valamelyest már beleivódott a bőrébe, hogy hogyan és mit fessen rá, mit és hova. Odakint tudja mik vannak, így óvatos, amennyire lehet, amennyire képes. Talán igaza volt az ifritnek, nem ártana idejét tanulásba is ölni. Majd meglátja, mennyire erős ez benne, mennyire lesz szüksége arra, hogy kicsit erősítsen magán odafent is. Egyelőre sekélyes, hagyja gondolatait cikázni, mint aki izgul, fél és tolong egyszerre minden négyzetcenti láttán. Aki kíváncsi és valóban, mert nem tudhatja, hogy a valóság mit takar, mit leplez. Tökéletes. Így kell lennie. Nem kívánt nagy bölcseletet, mert az nem az ő területe, nem kívánt sosem szószóló lenni, és most mégis. Talán tényleg tanulni akar valamit. Nem fontos, hogy ezen most elgondolkodjon.
Mosolyog. Apró, alig mozdulnak ajkai, de megteszi. Persze, hogy nem veszi komolyan, miért is tenné. Miért, ha nem kell neki. Ha nem érdek. Ahogy szép lassan fejtődtek le a rétegek, úgy mászott elő az, akivel szemben most ül. Aki miatt hajlandó volt a nehezebb útra és a verejtékre mellé. És akkor mosolyog. Menten kitör belőle egy röhögés, de nem, az nem kedves, nem aranyos. Nyers, öblös és állatias. Talán lenne inkább egy üvöltés. Ám legyen.
- Nem vádak, nem. Csak apró kérdés, sokan nyúlnak eme trükk felé. De aki nem fél semmitől, annak nincs rá szüksége – biccent felé, mintha ezt is elismerné. Pedig olcsó trükk, unalmas, ha nem így lenne, ahogy mondja, nem ülne itt. Lerombolta volna azt az illúziót, amely idecsalogatta. Megérdemli. Valóban? Pedig, ha rajta múlt volna teljesen, nem finomkodott volna. Megérdemli hát. Mindent. A bizsergést.
Aztán elmúlik. Eltöri a nevetés, tekintetük egybe fúródik, állja. Mint valami vadnál, ha elkapod, véged és nincs tovább. Ő pedig vad, most mégis, tekintetében nem csillan vissza az a tűz, amely belülről égeti. Most elfojtotta, máshol tartja. Teste nem mutat semmit, egy fokkal érzi csak azt, hogy türelemre kell intenie magát. Mire elengedi tekintetét, már finoman nyílik is a zár, finoman ki is lett parancsolva. Komolyan? Azt hitte, azért ült be ide, hogy megnézze magának és fordítva? Elnéz az ajtó felé, de nem mozdul, nem áll fel.
- Akarom – fordítja arcát vissza felé. Őszinte szó az akarat, mert neki mindig az van. Mély, tömör, legyűrhetetlen. Kész sértés a feltételezés, de, most ez is kell.
- Nem vagyok gyerek, aki beszaladt a nagy emberhez megmutatni, mit ért el. Nem vagyok az se, aki most reszketve áll fel és szalad ki. Tudom mit látsz – ki ne tudná, tükör sem kell hozzá. Hangszíne változatlan, nem változik semmi. És mégis. Más miatt áll fel a szőr a karján. Saját maga bensője. De nem lehet.
- Valóban mégis gyerek vagyok, aki most lép ki a való világba. Akinek nem mondtak el mindent. Valóban üzletet akarok, akár nevezhetjük szövetségnek, szívességnek. Akarom és ki is mondom – pillant az ajtó felé, amely ha bezárul, akkor folytatja. Formaság csupán. - Nincs szükséges a fellengzésre, az üres körökre. Értem. Engedjük is el. Megéri az idődnek vagy el se kezdjem? - mert ha tovább marad, akkor mesél, de, ahogy jelezte, időt veszít. Hát hogy hízeleghetne jobban, ha engedélyt kér szinte, hogy rabolhassa?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799602#post799602][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.03.20. 23:58[/b][/url]

Főbb erényeim közé tartozik a türelem és a megértés. Ezek egyvelege pedig olyan hatalommal ruház fel, amit nagyon kevesen érthetnek meg. Elmondom miért, mielőtt a szívedhez kapsz, hogy ömlenek a hülyeségek és snassz dolgok a számból. Kezdjük a türelemmel, ha már azt említettem elsőnek. Egy olyan emberi tulajdonság, ami mérhetetlenül megkönnyíti az életet. Türelmes vagyok, tehát nem kapkodok el dolgokat, nem nyaggatok embereket, hogy gyorsabban dolgozzanak. Kivárom a sorom, és ha én vagyok a hatvanadik akkor elfogadom, vállat vonok, és tovább sétálok, nem törődöm vele, mert türelmes vagyok. Mennyivel egyszerűbb, nem? Türelmesnek lenni, és nem izgulni felesleges dolgokon, amik csak megnehezítik az életedet, talán itt jöhet képbe a megértés. Mert megértem, hogyha te türelmetlenebb vagy, megértem, ha neked az idő valóban pénz és haladni szeretnél. Megértem, ha neked a türelmed véges és nem szereted ha feszegetik a határokat, amiket meghúztál. Ó, azt én sem szeretem, de a határok mozgathatók, ha én azt akarom. És most? Egyelőre a türelem fázisának határa kerül kitolásra a velem szemben terpeszkedő férfival kapcsolatban, és komolyan úgy érzem, hogy hálás is lehet nekem, amiért nem penderítettem ki rögtön, akkor és ott, amikor benyögte, hogy ő akarja-e? A magabiztosság egy ügy érdekében nagyon fontos, csak tudnunk kell kinek adjuk elő, mert talán nem mindenki értékeli, főleg nem akkor, ha az a magabiztosság hamis, vagy olyanból származik, amire nem kellene büszkének lenni. Apró sóhajt engedek meg, miközben pillantásom visszavezetem vendégemre, a kristálypohár ezzel egy időben emelkedik ajkaimhoz. Tekintetem csillogása elárulhatja talán, hogy ez a hízelgés mit sem ér, de hogy biztos legyen, szavakká is formálom a hideg pillantást.
- Ne hízelegj nekem - teszem vissza térdemre a poharat egy könnyed mozdulattal. - Aki nem fél semmitől, az már halott - a zárnyelv halk kattanással jelzi, hogy elhagyta nyughelyét. Az ajtó kitárul, a legilimentorok egyikének kérdő tekintetével találom szemben magamat, ahogy belép, majd türelmesen vár az ajtóban, kezét az ódon kilincsen pihentetve. A türelemről beszéltünk már, az itt elengedhetetlen, különben mindent egy helyre dobhatnék és felgyújthatnám. A türelem fontos. Fejemet előre biccentve pillantok vendégemre, és amikor megszólal, a szelíd mosoly egy hideg és gonosz vigyorrá alakul át pillanatok alatt. Még mindig nem érti. Elhiszitek ezt?
- Nem érdekel különösebben, hogy mit akarsz - kellő nyomatékkal ejtem ki számon az utolsó szót ahhoz, hogy érezhesse, az akarásnak itt vajmi kevés esélye - vagy csak helye egyáltalán - van. Az ajtó becsukódik, szinte hangtalanul, szinte már fájóan lassan, így mikor ez megtörténik, tekintetem visszaesik rá. - Ez alapvetően is egy nagyon kellemetlen szó, te itt, nagyon maximum, szerethetnél valamit, Weiss - türelmes vagyok, így megadom neki. Kitartó volt, így megérdemli, hogy előttem üljön. Minden szintet végig járt, hónapok óta az elit tagja és kitartóan próbált meg bejutni hozzám. Nem vagyok Isten, hogy erre nemet mondhassak, nemde? Hirtelen mozdulok. Lábam a puha szőnyegen huppan, miközben előre dőlök, a pohár a tömör fa dohányzóasztalra csusszan, könyökeimmel térdeimen támaszkodom meg, miközben a férfi arcát fürkészem és arcomon a hideg mosoly bujkál. Milyen kedves, ezt mondtam már?
- Mondd el nekem mit látok - támasztom államat összekulcsolt ujjaimra. - Mert én egyelőre téged látlak, aki azt hiszi, hogy ő tesz nekem szívességet azzal, hogy a fotelben ülhet és whiskyt ihat - érdekes látásmód, de nyitott vagyok az újabbnál újabb nézőpontokra, főleg, ha azok nem fecsérelik az időmet, így értelmüket is meglelhetem, ha nagyon keresem. Eddig? Unom magam, igyekszem szórakoztatni magam, a saját érdeklődésem akarom felkelteni, hogy tovább tudjam értékelni vendégem kitartását. Nehéz munka ez.
- C-c-c - húzom el számat, arcom grimaszba torzul, ahogy összeszorítom szemeimet. - Megint ez a kellemetlen szó, ámbár akkor ne rajtam bukjon a dolog. Tehát üzlettel jöttél hozzám, ha jól értem. Hallgatlak - összekulcsolt ujjaimon pihentetem fejemet még mindig, tekintetem le nem veszem vendégemről. Akárha egy kihallgatáson ülnénk, csak az nem biztos, hogy ki hallgat ki kicsodát. Érdekes egyáltalán ez? Számít? Az önbizalom, amely olyan dologból származik, amire nem lehetsz büszke, mit sem ér itt, mert a szabályok az én kezem által lettek leírva, és azzal, hogy átlépte a küszöböt, elfogadta őket. Talán még a kíváncsiságomat is felkelti, és mégsem lesz időpazarlás. Kellemes fordulat lenne. Akarom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799684#post799684][b]Csonka Zsombor - 2020.03.21. 17:19[/b][/url]

Németország. Nehéz volt elképzelni milyen is lehetett egy másik országban élni, más nyelven beszélni, és más kultúrával találkozni. Persze azt nem lehet mondani, hogy Zsombornak nincs elég fantáziája hozzá, de az egészen mást fest le, mint a valóság.
Kérdezősködött volna ő tovább is, ha nem látta volna a lányon, hogy mennyire szomorú lett a témától. De mielőtt tovább lendíthette volna a beszélgetést, már oda is értek.
- Szóval jóképűnek tartasz? - fordult vissza cinkos mosollyal Zsombor, mielőtt tényleg belépett volna a helyiségbe. Ezt a kérdést sehogy nem hagyhatta ki, hiszen míg ő megdicsérte már Rara kinézetét, addig a lány mintha kínosan kerülte volna a témát.
Zsombor csak a szemét forgatta a férfi megjegyzésére. Ő maga se tudta megmondani, hogy mit is érez, szóval hogyan lehetne így bármit elfogadni, vagy tagadni.
- Figyelj Big Jim, tudom, hogy még nem nyitottál meg... - kezdte Zsombor, de nem is volt szüksége a folytatásra.
- Oh, tudom mit akarsz fiú, gyertek beljebb, ne ott kint ácsorogjatok a porban. Én pedig összedobok nektek addig valamit. És kérlek, foglald le addig egy kicsit a zongorát, meg kell mozgatni az öreg csontjait - vezette beljebb vendégeit. Zsombor bement a lakásba, ahol mindent a meleg színek uraltak. A levegőben füstölő illata szállt, és valami ínycsiklandóé.
- Ebben az esetben most nem én leszek a segítséged - pillantott féloldalasan a lányra. - Van köztünk valaki, aki sokkal jobban ért hozzá.
- Csak nem? - pillantott Rarára Jimmy, és hangosan felnevetett. - Akkor érezd magad otthon, lányom - intett a nappaliban lévő zongora felé. A vöröses szoba berendezései mind a hangszer fele néztek, mintha arra lett volna kialakítva, hogy nagy koncerteket tartsanak. Zsombor csak kérdőn tekintett a lányra. Vajon benne van?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799692#post799692][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.03.21. 18:01[/b][/url]

Nagyot sóhajtva visszatemette magában a németországi emlékeket oda, hova valók voltak: agya legmélyebb zugába egy jól őrzött ajtó mögé. Igyekezett nem sokszor gondolni a múltra, hiszen olyankor hirtelen mindentől elment a kedve. Agya automatikusan átállt németre és még inkább visszakívánkozott, mint bármikor.
- Talán - vigyorgott rá Zsomborra, de vigyorából egyértelműen sütött az igenlő válasz. Egyszer valami mugli újságban olvasta, hogy sosem szabad szemtől szembe dicsérni a fiúkat, még a végén elbízzák magukat és akkora egójuk lesz, mint a Hold. Sokkal inkább célszerű csak utalgatni erre, így ha elég okos a delikvens magától is rájöhet a jelek alapján, hogy a lánynak mi a véleménye.
Érdeklődve hallgatta a beszélgetést, arcáról szépen lassan eltűnt a vörös szín. Követte a fiút és újdonsült barátjukat befelé, mélyen beszívta a csodás illatokat. Egyszerűen imádta ezt a helyet, pedig alig másfél perce tette be a lábát.
A zongora láttán elállt a lélegzete. Gyönyörű darab volt, lélegzetelállító kidolgozással. Első pillantásra belészeretett, erősebb vonzalmat érzett a hangszer iránt, mint személy iránt bármikor.
- Hát talán egy kicsit értek hozzá - pislantott szégyenlősen a férfire, majd lassan és óvatosan megközelítette a hangszert. Arca egészen megváltozott, korábbi nyúzottságát őszinte csodálat vette át, ahogy leült a zongoránál álló székre. Olyan óvatosan nyomta le billentyűket, mintha attól félne, összetörik kezei alatt. Lenyomott néhány akkordot, kipróbálta a pedált és elámulva nézett Zsombira.
- Hajlandó vagyok játszani, ha énekelsz. Mit szólsz? - mosolygott rá. Az előbb megállapította, hogy a fiúnak egész jó hangja van, így szerette volna hallani még egyszer. De a fiú válaszától függetlenül leütött néhány akkordot és halkan hozzádünnyögte az első sor dallamát. Sosem volt büszke énektudására, bár közel sem énekelt olyan szörnyen, mint azt állította magáról. Reménykedett, hogy nem neki kell végig énekelnie a dalt, az ő szájából érdekesen is hangzott volna. Nem gondolkodott, mit fog játszani, ösztönösen tudta, mi lesz a legjobb választás.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799739#post799739][b]Csonka Zsombor - 2020.03.21. 21:19[/b][/url]

Mosolyogva nézte a lány ámulatát. Biztos volt benne, hogy imádni fogja. A hangszer ezernyi koncert estét megélt már, három generációt, és több országot, mint ketten együtt. Története volt, amely látszódott minden barázdában, hallatszott minden hangján.
A másik szobából csörömpölés hangja szűrődött át, ahogy Big Jim elkezdett főzni. Sercegés és vágás hangjai töltötték meg a termet, és csak hamar fűszerek illatának keveréke vegyült a füstölővel. Mintha csak otthon lettek volna, vagy még annál is jobb.
- Megpróbálom, de akkor vidd le a szólamot egy terccel minimum, nem tudok olyan magasan énekelni - szabadkozott Zsombor, és talán először látszódott rajta egy kis szégyenlősség, mióta találkoztak. Tarkóját vakargatta, hogy kevésbé érezze magát furán, és a lány kezét nézte az arca helyett. A második sornál már beszállt Rarához, de a refrén előtt ki is lépett. Odasétált az egyik sarokba, és elővett onnan egy gitárt. Odalépett Rarához, gyorsan lecsekkolta, hogy be van-e hangolva, igazított rajta, és a második versszakhoz meg is érkezett. Halkan játszott, véletlenül se akarta elnyomni a lány játékát, hiszen az akkordokat is az ő kezéről leste el. Azonban hangszerrel a kezében már sokkal kevésbé érezte magát sérülékenynek.
- Ez azzz... - örömködött Jimmy a konyhából, és maga is fütyülésbe kezdett. Olyanok voltak hárman, mint egy egész zenekar. A ház gyorsan megtelt élettel, és elűzte a gonosz démonokat messzi földre.
- Oh, won't you stay with me? / 'Cause you're all I need - énekelte Zsombor, és a lány szemébe nézett. Igaz lenne? Maga se tudta. Csak azt, hogy valamiért ez most jó jobb, mint bármikor.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799743#post799743][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.03.21. 21:40[/b][/url]

Jobban szeretett ilyen hangszereken játszani, mint a zeneiskolai nagy, fényes és túlságosan új versenyzongorán. Ezeknek a daraboknak ténylegesen lelke van, a több évtizedes vagy évszázados múltjuk tette őket méltóvá a zenéhez.
- Micsoda igények kérem szépen - csóválta a fejét bosszúsan a lány, szemében azonban vidámság csillogott. A következő kört már egy terccel lejjebb kezdte játszani, hogy megfelelő legyen rögtönzött duettpartnerének. Most először tűnt úgy, hogy zavarban érzi magát, ez igazán megmosolyogtatta volna, ha nem az akkordokra figyel. Eddig csupán egyszer játszotta ezt a dalt, még nem volt meg a kellő rutin ahhoz, hogy hosszabb ideig a fiút nézhette volna. Ahogy a másik becsatlakozott az éneklésbe ő elhallgatott, nem akarta elrontani a varázst.
Értetlenkedve fogadta, hogy miért nem énekel tovább a fiú, de rendületlenül játszotta tovább az kíséretet. Fél szemmel figyelte, hogy mit csinál a másik így az értetlenségből arcán hamar csodálkozás lett. Kiderült, hogy igazából tényleg egyáltalán nem ismerik még egymást, és hogy Zsombor mindig tud valami meglepetést okozni.
A refrén kezdősora megdobogtatta a szívét. Nem beszélt valami jól angolul, de a megértéssel egészen jól elboldogult, köszönhetően a rengeteg zenének, amit angol nyelven hallgatott. Tartotta a fiú által teremtett szemkontaktust, arca ismét pirosas árnyalatot vett fel. Úgy elmerült a fiú csodálásában, hogy az egyik akkordot elszúrta, de nem bánta. Jót mosolygott saját bénaságán, majd kelletlenül ugyan, de ismét kezeire szegezte tekintetét.
Tetszett neki ez a trió felállás. Úgy szóltak, mintha ezer meg egy éve ismernék egymást és azóta együtt zenélnének. A háromperces számból azonban nem lehetett végtelenített verziót csinálni, Sára úgy érezte, igazságtalanul hamar véget ért.
- Köszönöm - nézett fel hálásan Zsomborra. tekintetében fékezhetetlen boldogság, hála és valami... Valami megmagyarázhatatlan tükröződött.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799767#post799767][b]Csonka Zsombor - 2020.03.22. 00:03[/b][/url]

A zene megrészegítette őket. Olyan kapcsot teremtett meg a két ember között, amelyet úgy tűnt nem lehet megtörni, tán soha többé. De nem csak ennyi volt. Valami más is bizsergett körülöttük a levegőben. Odafigyelés, törődés...szeretet? A lány piruló arca egy kisfiús mosolyra göndörítette Zsombor ajkait. Szép, szebb, még szebb. Ezt érezte, minél többször nézte.
A szám lassan véget ért. A fiú félt tőle, hogy mi lesz akkor, hiszen a dal közben nem kell félnie. A zene az otthona, de amikor elhallgat az utolsó húr, újra meg kell szólalnia. Nem, már nem szelektív mutista, de a szavak iránti félelem még benne van, hiszen olyan sokat érnek. Egyetlen rosszul használt ige, és minden összedőlhet.
- Enyém a megtiszteltetés - kacsintott Rarára. - Oh, jut eszembe, remélem nem vagy vegetáriánus - kijelentés, és kérdés volt egyszerre. No persze nem azért mondta, mert bármiféle baja lenne velük, csak szimplán Big Jim-nek okozna fejfájást. - Jimmy csinálja a legfinomabb Jambalayat az egész országban - mondta totális átéléssel.
- De csak azért, mert senki nem járt még New Orleansban... - kiabált ki a férfi a konyhából. - És most elég a dumából, játszatok valami jó fiatalosat! - adta ki az utasítást a szakács, Zsombi pedig elnevette magát. Big Jim sose szerette, ha szavakkal dicsérik. Sokkal inkább értékelte, ha zenével mondják el, vagy az asztalnál lévő hangokkal. A csörömpölő kanalakkal és érdekes beszélgetéssel.
- Ismersz valami jó jazzt? - kérdezte a fiú Rarához fordulva. Tudta, hogy főzéshez az igazán szexis, bitang jazz dukálna, habár ő nem tud úgy énekelni, ahogy Jimmy - bár biztos volt benne, hogy ebbe azért beszállna.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799795#post799795][b]Weiss Arion Ruben - 2020.03.22. 11:17[/b][/url]

Talán mégse volt olyan jó dolog és ez nem egy egészséges pillanat az, ahogy egy helyre kerültek. Noha fogalma sincs és tisztában sincs azzal, amely miatt ez egyelőre igencsak ingatag terep, valahogy érzi a zsigereiben, mélyen, hogy fék. Hogy óvatosan, hogy most gondoljon a nyugtató zenére, mezőre és kis nyuszikra, bár nem, hazugság, ha ő le akar nyugodni, másra gondol. Mindegy mi az, de eléri és akkor jóság van. Persze, nem kell ez most, egész időben bizseregnek a zsigerek, hogy végre gondolkodik is azon, hogy néha nem árt, ha előbb kétszer átrágja magában a szavakat. Valahogy megérti, hogy szinte már rögtön ajtót is kap majdnem. Igen, elrontotta, rossz irányból és a rosszabbik hangnemben közelített. Még mindig nem az ő terepe ez, ő szeret irányítani, vezetni, bármit, csak nehezen veszi, ha újak próbálják elnyomni, mert ebben is válogat, nem fogad el akárkit, nem is akar elfogadni, egyelőre azok, akik vannak, tökéletesen elegek. És mégis. Most kicsit kell, hagyni kell és várni, talán a csodára, saját magától. Bár nem hatja meg azzal, amiket mond, még ő se hitte el, ennyi kell. Kellett. Neki pedig egy kicsi csend a maga részéről. Mert ugye a rossz oldal. Nem szikrázik semmi, nem akar lángra lobbanni, csak és egyszerűen érzi egy kicsit, ha épp nem a magában fortyogó dolgokra figyel. Kihúzza magát ültében, kényelmes pontot keres, mert nem, nem megy ki. Kellene, mert bizonyára akkor úgy kényszerítik, azonban senki nem mozdul, sem aki belép, se a másik a fotelből senkit. Apró mosoly.
- Vagy túlságosan ostoba hozzá – mert valóban, és mégis igaz, mindenkinek van félelme, mindenki képes félni, ameddig képes felfogni a helyzetet maga körül. Van az a szint, főleg aki hősies akar lenni, amikor viszont, ostobaság nélkül ugyan, de nem veszik észre azt, csak utólag reszket a kéz és a láb, szakad ki a szív, mert akkor és ott más számított. Hogy ő hős lenne? Sosem. Ő az, akitől a hősök mentenék a másikakat, akitől óvnák azt, de vele is előfordult, hogy nem vette észre, neki sajátos és más talán ez az egész, fogalma sincs. Lehet, hogy ő is részben ostoba hozzá. De ahogy nem mozdul, úgy folytatja a férfi és úgy tájékoztatja, hol hibádzottak szavai, hol csúszott ki majdnem. Nyugodtságot sugároz, ahogy ott ül és figyel, ahogy bólintva ismeri el, hogy igen, talán ez volt a probléma. Legyen neked igazad alapon hagyja a dolgot. Nem, nem hízeleg akkor. Más kell.
- Akkor szeretnék. Igen. De az érdek, nos, azt fenn kell tartanom, hogy mégis érdekeljen – mert érti ő, hogy mit akar és ez nem tetszik neki. De nem csusszanhat el ezen, ha már az ajtó bezárult és a tag eltűnt. Tehát, még egy esély? Nem tűnik olyannak, aki a harmadikkal élni fog. Ahogy mozdul, úgy kerül kissé közelebb, úgy vált tartásán, hirtelen és mégsem rezzen meg, nem ugrik meg szinte, hogy ez félelmet keltett benne, ő azonban nem mozdul közelebb, nem csusszan előre, továbbra is onnan szemléli, tekintete követi és megállapodik vonásain. Szórakozik és mégsem. Egyelőre.
- Én szívességet ezzel? - emeli meg a poharat, kérdő tekintettel. Ajkaira apró, hamis, de szelíd mosoly ül. Mindjárt röhögni támad kedve, ahogy kezét előre nyújtva ő maga is leteszi a poharat, majd kezét visszahelyezi a fotel karfájára, ahol eddig pihent, ujjai most a semmit tartják. - Ez nincs így. Tény, hogy a munka „gyümölcsét” illendő megünnepelni, de koránt sem. Elvesztem a gondolataimban kicsit, de nem. Ezt most rosszul látod – lágyan rázza meg a fejét és hát miért lenne így? Amúgy de, de hát most nem ő ül a mindenség közepén, még ha valahol nem is tetszik neki. Mindegy. Abban igaza van, hogy itt most mégse ő az, aki számít. Elvonatkoztat.
- Igen, üzlettel – bólint, most már kicsit helyezi a saját súlypontját másfelé. Már nem a kényelmes ülés a fontos, hanem, hogy közölni szeretne. - Nincs tisztább dolog az elismerésnél. A pénz nem fontos, nekem van, neked van, azt kezdek vele amit ak... amit szeretnék. Úgy gondoltam, hogy beszállok az éjszaka világába, azonban nem mehetek el amellett a tény mellett, hogy egyelőre ki uralja a piacot. Hogy ne úgy tűnjön, hogy a babérokra török, hanem együttműködésre számítok. Vagy valami ilyesmi. Őszinte leszek, talán tárgyalni nem a legjobban tudok, azonban maga az idea, az biztosabb, mint a szavaim. De tapasztalatom... aligha több, mint bárki másnak. Szeretnék veled dolgozni azon, hogy a világ, ami a nap leszállta után éled, tökéletes legyen. És én téged szeretnélek, mint lehetséges partner – fejezi be, bár talán ezzel sem ér el semmit, de akkor majd megoldja, másképp. De ez a tökéletes alkalom lenne arra, hogy valóban megtudja, ki is a másik – már amit hajlandó megmutatni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799797#post799797][b]Weiss Arion Ruben - 2020.03.22. 11:20[/b][/url]

Türelmetlen. Ő már az. Lehet a mágia elvette az eszét, lehet, hogy megbabonázta, de attól még ő az, ő pedig nem kér finoman, nem áll hatalmas, csillogó tekintettel, hogy csak rá figyeljen, hogy ő is rá figyelhessen és ez elég, ennyi elég. Hogy lopott érintések és apró simítások okozta borzongás legyen a jutalma, esetleg egy-egy apró csók, vagy több. Nem. Ő nem ilyen. Ő ha akar valamit, akar valakit, valahogy eléri vagy ha nem is, akkor is dolgozik rajta, csak nem finoman. Ezért a törleszkedő tett, az, hogy nekipréseli a falnak, kitölti a teret és nem engedi másra, csak arra, amit ő akar. Fogalma sincs, hogy a nő mit tervez, hogy igazából ez csak kínzás és bosszú, nem érzi, mert pontosan ezt akarja a mágia, a báj, hogy ne figyeljen a józan esze intéseire, a megérzésekre, hogy óvakodjon inkább és ne akarja ezt a nőt, nem tudja legyűrni és nem azért, mert nincs meg benne az akarat vagy az, hogy véghez tudja vinni. Nyilván, neki az sem baj, ha még nevet sem tud, ha még csak akkor és ott látta, neki az ilyenek mit számítanak, sok és számtalan alkalom volt, hogy él a pillanattal és belement, majd aztán el is engedte, miután kiélvezte az egészet. Miután kifulladt, vagy megesett az, aminek kellett. És most is ezen dolgozik, a nő nem tiltakozik, visszakozik elég egyértelműen és bár nem törné meg, mégis, akkor erősebben mutatná ki akaratát. Ha már csak ő jár valamiért a fejében, csak rá tud gondolni, csak arra, hogy...
Felsóhajt, szinte már bosszúsan, ahogy elszakad. Ahogy tarkóját érinti, úgy borzong belé, ujjai úgy vájnak belé mélyebben, éhesebben. Kicsusszan a kelepcéből, feje fordul utána és már a teste is, csak épp arra készteti, hogy ne tegye. És mint valami parancs, úgy áll meg és úgy fagy bele. Érzi ujjait tarkóján, feje kissé előre billen, hogy jobban érje a bőrfelületet, miközben fújtat egyet.
- Nem ajándékot akarok, hanem téged, ha még nem esett le – mordul egyet, mozdulna, de nem teheti, hiszen, nem mozdulhat. Ujjai ökölbe szorulnak, nem méreg ez, hanem türelmetlenség. Akarja. Akár azt a vackot is. - Valóban nem tudom elképzelni, hogy mi a francot akarsz, de siess. Legyen – szusszan ismét, most már egy fokkal nyugodtabban. Hátrasandít. Ezt nem tiltja meg.
- Három? - csak tegye már. Nem, ez a mágia nem tesz jót neki, ez túl sok. Ez ő és mégsem. Legyen vége, ha tudná, hogy mi történik vele, azon lenne. De így csak belesodródik. Újra és újra. De ha vége...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799812#post799812][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.03.22. 12:16[/b][/url]

Érezte, hogy élete ebben a pillanatban visszafordíthatatlanul megváltozott. Ott ült egy ismeretlen férfi zongorájánál egy ismeretlen fiúval és azt érezte, hogy ilyen jó még sosem volt. Nem érzett mást, csak vágyat. Vágyott arra, hogy ez a meg nem nevezett érzés újra és újra elhatalmasodjon rajta, hogy Zsombor újra és újra így nézzen rá. Túl hamar ért véget a csoda, a tökéletes összhang.
- Ha tehetném húst ennék hússal, ne aggódj. De mi az a jamizé? - érdeklődött kíváncsian. Még csak a nevét sem hallotta, nem hogy kóstolta volna bármikor. Kiskorában rettentően finnyás volt, alig volt egy-két étel amit hajlandó volt megenni. Nem sikerült teljesen kinőnie ezt a rossz szokást, eléggé válogatós maradt, de a helyzet érezhetően sokat javult.
- Hát az az igazság... - tűrt füle mögé zavartan egy barna tincset - évekkel ezelőtt tanultam ugyan jazzt, de az már elég régen volt. Ha gondolod azért megpróbálhatom, Vagy akár segíthetsz is - pillantott fel a fiúra és odébb csúszott a zongoraszéken helyet adva maga mellett a göndörnek. Megpróbált visszaemlékezni az improvizációs órákra, hogy mikre kellene figyelni. Miután tanárnője úgy ítélte, elég magas szinten van a klasszikus képzésben úgy gondolta, betekintést enged egy kicsit a zongorásták világának másik jelentős térületébe. Sári sosem vált kifejezetten jazz rajongóvá, de őszinte csodálattal nézett fel minden jazz zongoristára.
Zsombor válaszától függetlenül leütött egy harmóniát, majd még egyet. Tétova játéka lassan egy egésszé formálódott. Agyát kikapcsolva kezeire bízta magát, hagyta, hogy csontjait átjárja a zene. Egészen más volt ez, mint az előbbi dal. Ide teljes figyelem és összpontosítás kellett, hogy elérje azt a könnyed hatást, amit szeretett volna. Úgy alakította a dallamot, hogy felismerhető legyen a dal, amelyet igazából csak bevezetésként játszott. Érezhető volt, hogy nincs szükség énekre, a zongora önmagában is megállta a helyét.
Nem tartott szünetet a két dal között, egy egyszerű összekötőrésszel hangnemet váltott és kíváncsian pislogott a fiúra. Nem tudhatta, hogy a másik felismeri-e mit szeretne kihozni ebből, de a lehetőség adott volt, hogy ismét megcsillogtassa énektudását. Ez volt az egyetlen olyan dalamelyet szívesen hallgatott önszántából is, ezért szívesen hallotta volna a göndör szájából. Direkt lejjebb játszotta, mint az eredetiben írva van, hogy passzoljon a fiú hangszínéhez. Igazi örömzene volt, semmi más.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799828#post799828][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.03.22. 14:44[/b][/url]

Pedig a félelem gyönyörű dolog. Lehetséges, hogy botor és vakmerő döntésekre készteti az embert, olyanokra, amiket alapesetben aligha tennének meg, mert a józan eszük az ellenkezőjét diktálja nekik, mégis megteszik, hiszen a félelemnek olyan mértékű befolyásoltsága van az agyra, amely szinte már-már felfoghatatlan. Félelemből cselekedni sokaknak mentség, sokaknak támasz, és más valakiknek pedig egyszerű indok arra, hogy megcselekedjék azt, amit elképzeltek. De ha egy ember félelemből tesz valamit, akkor az őszinte? Hiába őszinte érzelem a félelem, talán az egyik legőszintébb, mert azt nem tudod befolyásolni, nem tudod elrejteni, egy apróbb rezdülés is elárulja, hogyha félsz. Mindezek ellenére mégsem érzem úgy, ha valaki félelemből cselekszik meg az én javamra esetleg valamit, az őszintének mondható. Nem-nem. Cselekedd meg azért, mert megszeretnéd, mondd ki, mert el szeretnéd mondani és állj elém, ha hibáztál, légy őszinte, de félelmet ne lássak a szemedben, mert akkor nem tisztelsz eléggé, csak a félelem beszél belőled. Nincs értelme ennek, mert ha nem tisztelsz, ha nem érzed, hogy elmondhatod, mert tartasz a következményektől, akkor félsz, és nekem ez jó. Nem szeretném, hogy félj tőlem, így csak egy hümmögést eresztek el arra, amit mondd, jobb szemöldököm éppen hogy csak megrezdül az elhangzott mondatra. Hogy ostoba lenne mindenki, aki nem fél? Lehet benne ráció, mert mindenki tagadhatja, de mélyen legbelül a félelem mindenkiben megbújik. Kinek több, kinek egyetlen egy dolog, de mindenkiben van félelem, még ha nem is olyan feltűnő, ha takargatja, ha még magának sem vallja be. Szeretnéd, hogy elmondjam az én legnagyobb félelmemet, mi? Ne aggódj, nem fogom, ennek még nem jött el az ideje, de ha figyelsz a részletekre, ha okos vagy, akkor elég hamar rájöhetsz. Légy kitartó.
- Vág az eszed, mint a beretva - emelem meg felé poharamat csöppet, majd kortyolok. Végül a nyugodalmas pozíció csak hamar elmúlik. Nézzenek oda, jó modorra kell tanítanom az előttem ülőt? Üsse kő, ha már a második esélyt megkapta, mint mindenki, aki belép ebbe a szobába, akkor egy kis etikett sem árthat. Mert ugye, ha belépsz ide, az első esély mindig arról szól, hogy mikor jutnak el a tudatodig a szabályok, amelyek köztudottak, mégsem értik meg sokan. És, legnagyobb sajnálatomra, Ruben, te is ezen buktál el, de nem baj, hiszen még mindig jár a második esély. Az első a legfontosabb, hogy meghúzzuk a határokat, megértsd a szabályokat, felnyíljon a szemed és tudd értelmezni a leírtakat, majd jöhet a második, amikor reményeim szerint mindig elérünk a lényeghez.
- Magas lovon ülsz, Weiss - mélyet sóhajtok, már lemondónak mondanám. Apró mosoly bujkál szám szegletében, miközben fürkészem az arcot, amely mosolyog. Szemtelen. - De csak a tisztán látás végett elmondom, hogy a szívességeket én teszem neked egyelőre. Azzal indult, hogy fogadtalak, folytatódott, hogy hellyel, majd itallal kínáltalak, végül, hogy nem tettelek ki a bárból, amiért fecsérled az időmet - amely a legfontosabb minden ember életében, és eddig az én időm csúnyán fel lett koppintva, amit nehezen viselek, de türelmes vagyok, amiért ő kitartó volt. Oda-vissza működik a dolog, hiszen megérdemli, és ha valaki megérdemel valamit, eljutott oda, ahova szeretett volna, illik megjutalmazni. A jutalom maga, most nagyon úgy tűnik, de én vagyok Rubennek. Micsoda remek napnak nézünk elébe, ha ez valóban így lesz a végére, azonban egyelőre még nagyon az elején tartunk. Kiderül majd.
Összekulcsolt ujjaim rándulnak meg kicsit, amikor végre közli a lényeget. Üzlet. És bár ez egyelőre semmit nem jelent, mert kinek milyen üzlet éri meg jobban, de talán már elmondható, hogy az érdeklődés apró szikrája csillan meg megacélozott tekintetemben, ahogy beszélni kezd. Lényegi információ aligha van benne eddig, mégis megérinti a szívemet, ahogy kijavítja magát beszéd közben, mert már érti. Rájött a szabályokra, még ha kicsit szájbarágósabban is kellett elé tenni, nem probléma, a lényeg mindig a vége a dolgoknak, és egyelőre meg vagyok elégedve. Türelem, a kitartása miatt, most pedig türelem azért, mert felcsapott bennem az érdeklődés, így lehunyt szemekkel iszom magamba a szavakat, amelyek elhagyják ajkait. Mégis tudja, hol helyezkedik el a ranglétrán, ezért van itt, nem másért, mert nem ellenséget akar belőlem, amire így is vajmi kevés esély van, hiszen felőlem fel is gyújthatja magát a nagyvilág előtt, nemigen érdekelne, hanem partnert.
- Ez már majdnem hízelgő - nyitom ki szemeimet lassan. Óvatos mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy elkapom az engem figyelő tekintetet. Aprókat bólintok, miközben ujjaim kicsúsznak egymás közül, lassan nyúlok a pohárért, ami ismét az asztalon koppan egy kiadós korty után. - Partnernek szeretnél abban, hogy elindíts egy éjszakai tébolyt a nagy világban, ám arról még nem esett szó, hogy ez nekem miért éri meg - könnyed mozdulattal vetem át lábamat a másik térdemre, a pohár is ujjaim között végzi ismét, mielőtt folytatnám. - Mint mondtad, pénzem van, üzleteim vannak, társaim vannak, adrenalin nem kell, úgyhogy beszéljünk a lényegről, ne fecséreljük egymás idejét. Főleg ne most, kérlek, amikor végre elindultunk egy olyan úton, amely talán mindkettőnknek megfelelő lehet - apró, már-már elnéző mosoly kerül fel arcomra. Tekintetemből semmi nem olvasható ki, egyszerű semlegesség csillan benne maximum, amely a másiknak vagy előnyére, vagy hátrányára fordul majd át. Ne okozzon nekem csalódást, hiszen végre kezdünk kilyukadni valahol, ami még a végén megfog, megtart és magával sodor. A legfontosabb mégis elmarad mindig; nekem ez miért jó?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799876#post799876][b]Csonka Zsombor - 2020.03.22. 19:50[/b][/url]

- Jambalaya. Rizses alapú, van benne hús, egy rakat zöldség, meg fűszerek. És persze a titkos hozzávaló, amit Big Jim még nekem se mond el - vont vállat mosolyogva Zsombor. Egyáltalán nem haragudott rá, valahogy vinnie kell majd az üzletet, ha egyszer kinyit.
- Hát... nem tudom mennyire leszek a segítségedre... - vakargatta tarkóját. A gitárhoz sokkal jobban értett, mint a zongorához, de nem akarta a lányt se magára hagyni, ha már felhozta neki az ötletet. Letette a gitárt, és nekitámasztotta a falnak. Leült Rara mellé. Ahol a karjuk és a lábuk összeért bizsergés lett úrrá rajta, de nem hagyhatta, hogy elterelje a gondolatait.
Zavarodottan nézte a lány kezeit, vágott egy grimaszt, és kezét a billentyűk felé helyezte. Azonban mielőtt még beszállt volna, a lány már váltott. Úgy nézett rá sandán, mintha csak azt akarná üzenni "te most viccelsz velem?"
Megvárt egy ritmust, és a következőnél már eljutott addig, hogy le is nyomja azokat a fehét billentyúket. Azonban ebben most magára maradt Rara. Ismerte a dalt, de annyira nem, hogy tudja a szöveget is. Zsombor nem hagyta abba a játékot, néha bele-bele bakizva, de az ének az most felejtős volt.
Addig-addig üzengették a másiknak, hogy kezdje, mígnem Big Jim mentette ki őket. Acélos mély hangján elkezdte bőgni a számot. A fiú elmosolyodott, és ingatta a fejét, főleg, mikor elkezdte funky-sra venni a figurát a férfi.
- Bibijubi-bablabe. Duplidupli-babbibi - hallatszott a felszabadult ritmusos ének, mintha egy egész másvilágból szólna.
Zsombor kapkodta a kezeit, néha úgy játszva, hogy a két keze keresztbe állt. Elnyomta, nem volt tökéletes, de egy pillanatra se esett ki a ritmusból, ez volt az egyetlen szerencséje.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799886#post799886][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.03.22. 20:20[/b][/url]

- Jól hangzik. - A nyál összefutott a szájában a kaja gondolatára. Eszébe jutott, hogy utoljára tegnap délben evett és hirtelen éhesebb lett mint valaha. Gyomra hangosan megkordult, hogy mindenki tudtára adja, ideje lenne enni valamit. A vacsorát és a reggelit az idegesség miatt hagyta ki, úgy érezte, nem tudna enni egy falatot sem.
- Szerintem eléggé - mosolygott rá bátorítóan. Már pusztán az, ahogy a végtagjaik összeértek elöntötte valami olyasfajta erővel, hogy úgy érezte képes lenne megváltani a világot egyedül.
Elvigyorodott, nem gondolta volna, hogy így meg tudja lepni a fiút egy kis váltással. Az viszont őt lepte meg, hogy a fiú nem ismerte annyira a dalt, hogy tudja a szövegét. Ő kívánt jazzt, és pont ezt nem tudja? De nem zavartatta magát, úgy irányította a dolgokat, hogy a négykezesük jól szóljon a fiú hibái ellenére is.
Elvigyorodott, ahogy bentől megszólalt a mély öblös hang, ahogy kicsit stílust váltott Sári úgy alkalmazkodott a kísérettel. Áldotta a kínkeserves improvizációs órákat, sosem gondolta, hogy egyszer hasznát veszi majd. Néha, mikor Zsombor elszúrt valamit térdével meglökte a fiú lábát és szélesebben vigyorgott, mint valaha. Élvezte, hogy heccelheti a göndört és csak reménykedett abban, hogy ezzel nem zökkenti ki a másikat.
Nem akarta sokáig húzni ezt az egészet, mert az kissé kínosan érintette volna, ha kifogy az ötletekből és belezavarodik a dolgokba. Még egy utolsó megcifrázott dallammenetet játszott, keresztülnyúlva a fiú kezein is, majd egy sejtelmes szeptim akkorddal lezáratlanul hagyva lezárta a rögtönzött művet.
- Nem is rossz, nem is rossz. De ha szeretnéd megtanítalak rendesen zongorázni - öltötte rá kislányosan a nyelvét. Annak ellenére, hogy ajánlata csupán heccelésnek tűnhetett komolyan gondolta ám minden szavát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799958#post799958][b]Thomas Middleton - 2020.03.22. 21:54[/b][/url]

LAU
a tavaszi szünetben délelőtt az Anna-réten | #ughGIF



Forgatom szemem, jelentőseget pislogva, ahogy rendeződni próbálok, és mintha kezdene is alább hagyni ez az émelygős forgás. Bólogatok kicsit, jelezve, hogy alakulok és kapaszkodásom is enyhül. Rámosolygok barátnőmre, egy zavart kis nevetés közepette és végül el is engedem. Szusszanok egyet. Nem vagyok még teljesen jól, szédülésem viszont eloszlik mostmár.
- Anna-rét - közlöm, körbepillantva. Szóval ez volna az? Vajon Budapesten belül merre lehetünk mégis? Ezt próbálom talán behatárolni valahogy, majd... - Milyen helyes épület! Mi ez? Egy kápolna? - indulok is meg felé, mintha az imént mi sem történt volna és zökkenőmentesen huppantunk volna ide. Visszafordulok aztán Lau felé. Tökre furdall már a kiváncsiság, miért olyan különleges ez a hely vagy miért pont ide jöttünk, de direkt nem állok neki kérdezgetni, hiszen úgyis ki fog derülni nemsokára, gondolom. Nem türelmetlenkedem. Nem szoktam.
- Van valami innivaló nálad esetleg? - kérek tőle így pár korty valamit. Mivel piknikre hívott, valószínűleg kell lennie nála valami folyadéknak, nekem pedig nagy szükségem lenne most rá. Ki vagyok tikkadva hirtelen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799967#post799967][b]Csonka Zsombor - 2020.03.22. 22:09[/b][/url]

Minden rezzenését mintha sokkal jobban érezte volna most, hogy ott ült mellette. Ahogy gyorsan mozgott a keze, amint meg-meglökte a térdét, a halk kuncogását. Egyszerűen megdobogtatta Zsombor szívét, és úgy érezte nem akar ennél távolabb kerülni tőle. A váltásokra igyekezett a lehető leggyorsabban reagálni, és követni Rarát benne. Olyan volt neki, mint valami vezető, csak még könnyebb volt rá figyelni. Nem is nagyon akart mást csinálni.
A cifra zárásra viszont sehogy nem tudott reagálni. Abbahagyta a játékot, és csak figyelte, ahogy megcsillogtatja profizmusát a barna. Mikor keresztbe nyúlt Zsombor térfelén, egy pillanatra összeakadt a kezük is, mire a fiú elmosolyodott. Fejébe vér szökött, és félt, hogy valami olyat tesz nemsokára, amit nem biztos, hogy holnap is jó ötletnek fog tartani.
- Nem rossz? - vonta fel a szemöldökét a fiú. - Na akkor ezt figyeld! - mosolygott a lányra, mintha felháborodott lenne, persze nem erről volt szó. Kezeit a billentyűkre rakta, és pattogósan elkezdett játszani. Arcán a totális beleélés volt, úgy nézett ki, mint valami őrült művész, aki élete legjobb darabját adja elő. De csak a fő dallam első sorának végéig jutott, mire elnevette magát. Rápillantott a lányra, olyan közel volt hozzá, szinte egy levegőt szívtak. A szemét nézte, majd onnan tekintete átvándorolt a lány ajkaira. Azokra a tökéletes, dús formákra.
- Kész az ebéd! - kiáltott fel Big Jim a konyhából, és hallani lehetett közeledő lépteit. Mint aki rosszban sántikál, Zsombor azonnal felpattant a székről.
- Gyere, segítsünk kipakolni - szólalt meg a fiú erőtlenül, még mindig az előző pillanat hatása alatt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799987#post799987][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.03.22. 22:35[/b][/url]

Majdnem elnevette magát, ahogy összeakadt a kezük, de arra koncentrált, hogy végig csinálja amit eltervezett. Be akarta bizonyítani, hogy tényleg elég tehetséges. Sokkal inkább magának kellett bizonygatnia, mint a fiúnak, aki már kifejezte, hogy őt bizony elvarázsolta. Imádta, ha ki tudott váltani valamit az emberekből, egy művésznek ez volt a legpozitívabb visszajelzés. Nem az üresen csengő dicsérő szavak, nem. A szín tiszta és valódi érzelmek. Ha egy zenész ugyanazt az érzést tudta kicsikarni hallgatóságából, mint amit ő is érzett játék közben, na ő igaz tehetség volt.
- Nem rossz - bólogatott elismételve a szavakat. Nagy odafigyeléssel tanulmányozta a fiú játékát és sokkal inkább őt magát. Annyira jó volt látni, hogy a fiú ugyanolyan szenvedéllyel viseltetett a zene iránt. Egy közös szenvedély igazából bárkit össze tudott hozni, de úgy érezte, itt valami más is van.
- Hmm, nem is volt rossz. De így jobb lenne - utánozta a fiú játékát némi variációval. Pont ugyan azt és ugyanannyit játszott el csak, mégis annyival másabban hangzott egyetlen apró változás miatt. Nem is értette, miért akarta megmutatni saját elképzeléseit, semmi szükség nem lett volna rá, hogy megint felvágjon tudásával. De valamiféle olthatatlan vágyat érzett az iránt, hogy megmutassa a Zsombornak, hogy mennyire ügyes és tehetséges és tökéletes is valójában. Sosem volt megfelelési kényszeres, de most a göndör kiváltotta belőle.
Ahogy felpillantott ismét átjárta a fiú közelségétől a bizsergés. Követte a fiú tekintetét és a vészcsengők megszólaltak a fejében, mégsem volt képes megmoccanni. Két nap alatt ez már a sokadik olyan pillanat volt, mikor úgy érezte, az idő megáll és ketten maradnak a világban. Nem akarta újra átélni korábbi csalódásait, egyszerre akarta azt, hogy ne legyen vége és azt, hogy csak hagyják békén, mert boldog ő egyedül.
Hálásan sóhajtott, mikor meghallotta a férfi hangját a konyhából. Szinte rögtön követte a fiút, hogy ő is segíthessen valamiben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=799991#post799991][b]Juhász Laura - 2020.03.22. 22:39[/b][/url]

Anna- rét, egy szép tavaszi napon a szünetben | x |o
 

Az én aggódásom egy szemernyit sem csökken, hiába a bíztató mosoly, meg hogy megáll egyedül a saját lábán. Bocsánatkérőn mosolygok hát vissza, hiszen most miattam van rosszul, de egyelőre nem kérdezgetek a dologról. Úgy tűnik, hogy ő sem kíván magyarázatot adni arra, hogy ez most mi is volt. Hogy szokott-e ilyen lenni, vagy ha szokott is akkor ez most rosszabb volt-e vagy úgy egyáltalán, hogy mi van.
- Igen, ez a Szent-Anna kápolna. Ha jól tudom, akkor ő volt Szűz Mária anyukája – bólintok miközben lassan követem a fiút a kápolnához. Egy keveset utána olvastam ennek, de nem túl sokat, mivel inkább a klassz rét az ami miatt erre a helyre esett a választásom. – A Normafa mellett vagyunk amúgy, a libegő is közel van, meg a kisvasút is – kissé megemelem a szemöldököm miközben ezeket mondom, nem tudom, hogy ezek mondanak-e neki valamit. Hogy tudja-e mi az a libegő például. A kisvasút – gyermekvasút hivatalosan – az nyilván stimmel neki. Viszont semmi különleges nincs ebben a helyben. Szép, amerre a szem ellát mindenhol rét meg fák, a levegő tiszta. Tökéletes helyszín piknikelni. – Vannak ilyen tipikus helyek, ahova mennek az emberek tavaszolni, mint a Margit-sziget, vagy a Városliget; de nem szerettem volna annyira a városba menni. Viszont a fővárostól messzebb még nem tudok társashoppanálni. Sok gyakorlással majd egyre messzebb fogok tudni, majd külföldre is menni fog de egyelőre csak ennyi megy.
Ennyi. Nem különleges a hely, az alkalom az. Hogy már képes vagyok arra, hogy el tudjam őt vinni rövidebb utakra és hogy jó úton vagyok afelé, hogy messzebb is eljussunk. A világ bármelyik pontjára. Milyen pompás egy gondolat, egyszer csak gondolunk egyet és hopp, irány Afrika, vagy megnézzük a pingvineket a déli sarkon. Tudom, várhattam volna amíg valami tényleg igazán menő helyre tudom elvinni, vagy akár elmehettünk volna valami moziba is, de szerettem volna minél előbb megosztani vele ezt.
- Persze, minden van nálam. Innivaló, mindenféle harapnivaló, pléd, minden – tanár úr kérem én készültem vagy mi a szösz. Elő is kotorom a táskámból az egyik üveg limonádét és már nyújtom is át neki mosolyogva. Visszazárom a táskámat és ismét a hátamra veszem, hiszen csak nem a kápolna mellett fogunk letelepedni. – Keresünk valami klassz helyet? – indítványozom a napsütötte rét felé pislogva. Kicsit megint kezdek izgatott lenni, ám továbbra sem tértem napirendre az érkezésünk okozta rosszulléte felett. De egyelőre fontosabb, hogy letelepedjünk és harapjunk valamit, biztos kell neki az energia azok után. Nekem nagyon az biztos, farkaséhes vagyok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=800520#post800520][b]Csonka Zsombor - 2020.03.24. 18:13[/b][/url]

Szenvedélyes játékhoz olyan érzelmek is dukáltak. Legalábbis Zsombor azt érezte, mert minél többet ültek a zongoránál, annál inkább tótágast állt a világa. Mozogtak a fejek, megütköztek a lábak, összeakadtak a kezek. Egyszerre volt tökéletes, és valami többet ígérő. Ahogy egy pillanatra megálltak, a fiút elkapta a mérhetetlen érzés: akarom. Szemébe nézett, mélyen elveszett benne, mint ahogy tegnap, mint aki a lány lelkéhez akarna ezáltal eljutni. Tekintete továbbvándorolt, le az ajkakhoz, melyeket annyira kívánt, maga se tudta pontosan miért.
Mielőtt mozdulhatott volna, a konyhából hangok hallatszottak. Zsombor úgy indult a helyiségbe, hogy hirtelen azt se tudta milyen napot írnak. Akarja? Lehet. Azonban ez biztos viszonzatlan. Soha nem kellett senkinek, ez miért most változna meg.
- Ragadjatok tányért és evőeszközt - intett az egyik szekrény felé Jimmy, amint beléptek. A fiú felnyúlt, és leszedett egyet Rarának is.
- Tessék, hölgyeké az elsőbbség - somolygott. Big Jim jó rendesen megpakolta a lány tányérját, majd a másik kettőt is. Leültek az asztalhoz a kis szűkös helyen, melynek levegője párától és fűszernövények illatától volt teli.
- Nem mondom kislány, de elég jól nyomtad a zongoránál - szólt elismerően a férfi, és felnevetett. - Tudod egy kicsit Mona lányomra emlékeztetsz, csak neki nagyobb szája van - folytatta a társalgást fesztelenül. Zsombor is mosolygott, de határozottan szótlanabb lett az előző pillanatok után. Agyában próbálta valahogy helyre rakni, hol is van a probléma a mátrixban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=800521#post800521][b]Myra Blackburn - 2020.03.24. 18:26[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=800528#post800528][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.03.24. 18:49[/b][/url]

Látta a fiún azt a jól ismert bizonytalanságot. Szíve szerint megszorította volna a kezét és bátorító szavakat súgott volna a fülébe, de csak ült ott bénán, mint aki kővé vált. Nem ezt akarta. Erős akart lenni, bátor és bevállalós, de a régi sérülések mindig emlékeztették, hogy nem, ő erre úgysem képes. Minek is próbálkozzon vele? Kissé mindig kívülállónak érezte magát a pirosak között. Igyekezett ugyan nagy szájával kompenzálni azt, ami tetteiben nem mutatkozott meg, de mégsem találta a helyét. Felnézett a többiekre, szinte eszményítette őket. A költözés előtt sosem voltak önértékelési zavarai, tökéletesen kiegyensúlyozott önmagával tökéletesen elégedett boldog lány volt. De aztán mikor idekerült, valami ismét megváltozott. Elhitette magával, hogy elég mélyre temette múltbéli sérelmeit, ahhoz, hogy most tiszta lappal kezdhessen, de a lelkibékéjét most sem találta.
Nagyot nyújtózkodott, mikor felállt a székről, s csak ezután követte Zsombor a konyhába. Hálásan mosolyogva pukedlizett a fiúnak, mikor a kezébe nyomta a porcelánt. Nem mintha nem tudta volna egyedül is levenni a polcról, de azért jól esett neki, hogy a másik ilyen előzékenyen gondolt rá is.
- Igazán köszönöm! - Mélyet szippantott a jó illatú gőzbe, miután helyet foglalt az asztalnál. Kivételesen igazán előnyös volt, hogy nem foglalt túl sok helyet, így kényelmesen elfért az szűkös térben is. Bizonytalanul a szájába tett egy falatot, majd némi ízlelgetés után elégedetten felnyögött. Kajával bármikor le lehetett nyűgözni, hozzá az egyik legrövidebb út a hasán keresztül vezetett.
- Ez mennyei - közölte a nyilvánvaló tényt teliszájjal. Ő meg az illem nem voltak túl jó barátok, főleg, ha az étkezési kultúrájáról volt szó. Hajlamos volt úgy enni, mint egy kismalac és közben pofátlanul érdektelennek látszani. Tényleg nem érdekelte, hogy nem tud normálisan enni, a mások erről alkotott véleménye meg végkép.
- Próbálkoztam - somolygott szerénykedve. - Ohh, nekem is elég nagy szám van...rendszerint bajba is kever. Szeretek sokat fecsegni, amit általában az emberek nem tolerálnak túl jól - vigyorgott a férfire. Észre sem vette, hogy Zsombi mennyire csendes, nem tudott egyszerre a kajára, a beszélgetésre és még a fiúra is figyelni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=800585#post800585][b]Csonka Zsombor - 2020.03.24. 22:14[/b][/url]

Ainsley. Régen gondolt már vissza rá, hiszen ő nem is volt igazán az övé. Mártonhoz tartozott. Ahhoz a részhez, amit ő csak utólag érzett, és nem akkor. Pont emiatt tudta beazonosítani, ami most zajlik benne. Görcsbe álló gyomor, kusza gondolatok, meg minden egyéb. Nem tetszett ez neki.
- Azok savanyú emberek! - legyintett. - "Engem nem érdekel, hogy mások mit gondolnak arról, amit teszek, de nagyon is érdekel, hogy én mit gondolok róla." Tudod ki mondta ezeket? Roosevelt. Okos ember volt - bólintott, mintha ő jól megmondta volna a magáét. - De a lényeg, hogy itt bármikor szívesen hallgatlak - mosolygott.
Kirill. Neki se kellett. Visszadobta őt az intézetbe, mint valami használt rongyot. Feladta. Azt mondta segít neki, de így csak minden rosszabb lett. Megbízott benne, és mégis becsapta.
- Ha újranyitom az étkezdét, ez lesz az egyik specialitás, amit az emberek kérhetnek. Itt senki nem ismeri a jó amerikai ételeket, csak a hamburgert - csóválta a fejét. - És még abból is a rosszabb verziót - tette hozzá, mintha ez bármilyen különbséggel is járna.
Charlotte. Bogna. Luca. Mondjuk utóbbit nem is csodálta. Ahogy elbánt azzal a lánnyal Márton... De akkor is. Mindenki elhagyja. Mindig. Ez most miért lenne más. Két nap. Hogy sikerült ennyi idő alatt felborítania a fiú gondolatait a lánynak?
- Tudod, te vagy az első ember, akit megismerek Zsombor ismerősei közül - nyomta a szöveget tovább. - Volt az a másik gyere, azt hiszem Thomasnak hívták. Ő gyakran jött meglátogatni a fiút, amikor oda...
- Jimmy... - szűrte fenyegetően a nevet fogai között Zsombor. Az egész beszélgetésbe most szállt be először, addig mintha alig lett volna jelen.
- Jól van... - emelte fel védekezőn a kezét a férfi. - De jó lesz, ha megbarátkozol ezekkel a gondolatokkal, fiam. Nehogy a károdra menjen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=800590#post800590][b]Vizsnyiczky Heléna Sára - 2020.03.24. 22:36[/b][/url]

Meglepte, hogy a férfi Roosevelttől idézett. Mármint nem volt ő előítéletes meg semmi ilyesmi, csak azért egy kellemes ebéd melletti társalgásban egy zenész-séftől nem igazán vár ilyeneket az ember.
- Ígérem, akárhányszor Pesten járok meglátogatlak majd. Imádom a hely atmoszféráját, a zongorát és ezt a jamakármizét is, bocsi, borzasztó a memóriám - nevette el magát majd újabb adag ételt lapátolt a szájába. Egyszerűen nem tudott betelni az ízélménnyel, minden egyes pillanatát ki akarta élvezni, ezért olyan lassan evett, amennyire csak tudott. Igyekezett azért kultúrált körülmények közé szorítani az evészetet, elég volt ha otthon meg a sulian disznóólat csinált maga körül, vendégségben azért már mégsem illik.
- Tutira kapni fognak rajta az emberek. Ilyen finomat régen ettem már, ráadásul nem is megszokott és ezért biztosan imádni fogják. - Tessék, épp erről beszélt az előbb. Úgy csevegett itt mintha ezer éve ismernék egymást. Beszélt volna többet is, de ügyelt arra, hogy szinte állandóan tele legyen a szája. Tányérjáról rohamosan fogyott az étel, hihetetlen mennyiségű kaját pusztított el rendkívül kevés idő alatt. Ez volt az egyik szuperképessége, az evészet bárhol, bármikor, bármennyit elv alapján.
- Tényleg? - szemöldöke a homloka közepéig szaladt. Úgy gondolta, Zsombi minden barátját elhozza ide, vagy legalábbis összeismerteti Big Jimmel. Úgy tűnt, régről ismerik egymást és Zsombor rendkívüli módon megbízik benne, de persze lehet, hogy a látszat csalt.
- Hova...? - kezdte el a kérdést, de a göndör beléfojtotta a szót. A kíváncsiság felébredt benne, meg akarta tudni a mondta befejezését, de úgy tűnt, a navinés nem szívesen avatná be a dolgokba. Talán mégis igazak lennének a pletykák? Mindenképp ki kellett derítenie, de nem ott és nem akkor. Nem értette, hogy mi folyik körülötte, de be kellett látnia, nem ez volt a legidálisabb helyzet a kérdezősködésre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=800741#post800741][b]Csonka Zsombor - 2020.03.25. 20:06[/b][/url]

Még hogy ezek a gondolatok. Az összessel baja volt. Ha éppen nem öt csapták be, akkor valaki mást. Arra lett kitalálva az elméje, hogy mindenkit átverjen, és megkárosítson. Főleg Zsombort.
- Ezt inkább hagyjuk most jó? - kérdezte a fiú, és ha a hangja nem súgta volna meg a másik kettőnek, hogy mennyire nem akar erről beszélni, akkor az arca tutira.
- Rendben. Még a végén elmegy a kedved az evéstől - nevetett Jimmy, ezzel is azonnal oldva a feszültséget.
- Az képtelenség, hogy én ebből ne tudjak enni - jelentette ki magabiztosan Zsombor, és előbbi búja mintha rögtön tovaszállt volna. - Ha minden nap ezt kéne ennem egy hónapig, akkor se tudnám megunni - mosolygott, és bekapott egy nagy falatot a szájába. - Inkább mesélj, hogy halad a felújítás. Kell segítség? - kérdezett vissza, hogy továbbvigye a társalgást.
- Áhh.... nehéz mindent újrakezdeni. Lassan mennek a dolgok, fogalmam sincs hogy lesz még fiam. De neked most a sulira kell koncentrálnod, szóval ne velem foglalkozz - legyintett.
- Az iskolával jól haladok, szóval csak szólj. Én meg megoldom a többit - vont vállat Zsombor, és kiette a tányérját. - Ez nagyon jó volt, majd igyekszem meghálálni.
- Vezess listát, mert már sok mindennel jössz nekem, ejj? - cukkolta a fiút Big Jim.
- Nem is tudom ki öklözött bele az eredeti Csonka Zsombor festményembe - vigyorgott. Hát igen, nem volt pont annyira könnyed az ismerkedésük, mint amennyire most az tűnik.