[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532755#post532755][b]Catherine Shayleen Black - 2015.10.20. 12:52[/b][/url]

Nem akar enni. Olyannyira nem akar enni, hogy fogalma sincs, miért egyezett bele abba, hogy Aidennel kajálni menjenek. Villáját néha beletúrja az előtte lévő ételbe, kicsit osztogatja, de egyetlen falatot se nagyon emel a szájához. Végre közeledik a cél, hamarosan szép vékony lesz, nem hagyhatja mindezt veszni. Elküzdötte magát 32,57 kilóig, nem teheti tönkre a munkáját. Zójának hazudott mindenről, Gergőnek mit sem említett, ahogyan a rellonos sem tud semmit. A szobatársai sem látják a változást, nem mutatja meg. Felesleges lenne vitatkozniuk olyasmiről, amit nem értenek. Ami egyéb állapotát illeti, nincs jól. Az utóbbi időben borzalmasan fáradt, a haja még fénytelenebb, mint volt, arca beesettebb, de ami a legaggasztóbb, a szervezete egyre nehezebben látja el alapfunkcióit. Az, hogy vérzése nincs, az általános jelenség, azonban az állandó szédülés nem jelent semmi jót. Folyton csak aludna, képtelen koncentrálni és néha rájön a kényszer, hogy ennie kell. Ekkor érkezik el a pillanat, hogy elborult agyát vízzel csillapítja. Megiszik négy-öt pohárral és egy időre megnyugszik mindene, nem követeli a bejuttatandó táplálékot. Hogy mit fogyaszt nap, mint nap? Tulajdonképpen semmit. Ha úgy ítéli meg, egy kefír és egy alma, esetleg pár salátalevél, de ez csak a legjobb napokra igaz. Máskülönben maximum az alma gurul le, de húsra gondolni sem bír. Furcsa, hogy onnan, ahol járt, idáig jutott, hiszen megindult a gyógyulás felé: mindennek a fordulópontja a végzős bál volt. Kövérnek találta magát és rájött, hibát követett el. Bár a lelkiismerete nem hagyta nyugodni, a bűntudat, amit azért érzett, mert olyan sokat evett, nem akart csillapodni, így most bünteti magát. Ha minden sikerül, télre olyan könnyűvé válik, hogy a hóban nem hagy majd lábnyomot. De ezt senkinek sem mondja, titok.
- Szerintem mehetnénk valamerre – lerakja evőeszközét és tulajdonképpen érintetlen tányérját eltolja magától. Képtelen ránézni, hasa tiltakozásképp megmoccan, de nem hangosan. Nem engedheti, hogy egy állatias ösztönnek engedve teletömje magát. Istenem, menjenek már!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532757#post532757][b]Aiden Ward - 2015.10.20. 13:09[/b][/url]

Nem tud átverni. Habár minden fenekestül felfordult, és azt a szőke bongyor gyereket ahányszor csak meglátom, legszívesebben adnék egy kis színt az arcának. De amit Bakonyi nem vesz észre, az én figyelmem nem kerüli el. Tisztán emlékszem, ahogy a madagaszkári parton támogattam, és a csontjai szinte átbökték a bőrét, szinte összetört a karjaim között. Arra a kétségbeesésre, ami a hangjából áradt. Amikor sírni kezdett, és elszólta magát a betegségével kapcsolatban.
És most sokkal rosszabb az állapota. Egyszerűen nem hiszem el, hogy senki másnak nem tűnik fel, hogy a járomcsontjai napról napra kiugróbbak, hogy fekete karikák éktelenkednek a szeme alatt és hiába próbálja rettenetesen vékony végtagjait pár mérettel nagyobb ruhák mögé rejteni. Bár már jóval korábban sejtettem, hogy valami nem stimmel, akkor bizonyosodtam meg felőle, amikor a minap Shay csuklója után kaptam – ő pedig rögtön kirántotta a kezemből, amint látta rajtam a felismerést. Teljesen megdöbbentem. Azt hittem… amikor legutóbb beszéltünk az anorexiájáról, nagyon szépen haladt a javulás útján. Persze a bál és az eridonos óta feleannyi időt töltünk együtt, és ez a bizonyos legutóbb jóval az előtt volt.
Csak pár falatot tudok legyűrni, folyamatosan az étellel játszó, félelmetesen vékony ujjakat figyelem, arra várva, hogy történjen valami. Direkt döntöttem a vacsora mellett, őszintén, csodálkoztam is egy kissé, hogy nem utasította el az ötletet zsigerből.
Érzem, ahogy a várakozás lassú feszültségként gyülemlik fel bennem, és ezen az üres fecsegés sem segít semmit, amit, mintha két idegen bonyolítana le egy vakrandin. Egyre idegőrlőbb az evőeszközök csilingelése, és a jókedvű alapzaj, az egyébként kielégíthetetlen étvágyam teljesen elpárologni látszik, és egy pillanatra elbambulok. Shay késének és villájának tányérhoz való koccanása, majd a szavai zökkentenek ki; tekintetem vészjóslóan villan a lányra.
- Egy falatot sem ettél – közlöm a nyilvánvalót. A tartásom merev, kiegyenesedem a székben és a mellkasom előtt keresztbefonom a karjaimat. – Mikor ettél utoljára? Valami táplálót, úgy értem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532764#post532764][b]Catherine Shayleen Black - 2015.10.20. 13:29[/b][/url]

Evőeszközei megcsörrennek a tányérján, ahogy tüntetőlegesen meg akar szabadulni a vágytól. Az evés vágyától. Senki se higgye, hogy egy anorexiás nem éhes, épp ellenkezőleg. Borzalmasan az, csak megtanulja mindezt kordában tartani olyan formán, hogy megtagadja magától az ételt. Rendkívül sok önuralom szükséges ehhez, amit, ha adott esetben másra fordítana, bizony igen szépen tudna kamatoztatni. A betegsége romlása mellesleg az utóbbi időben egyre erősödött. A lefelé ívelő görbe akkor lett csak igazán meredek, mikor megtudta, hogy Aiden halál lazán más lányokkal kezd ki és nem úgy, mint ő és Gergő, hogy pár csók elcsattan ugyan, de a kapcsolatuk egészen más alapokon nyugszik. A rellonos bitang mód belehúzott a csajozásba, aminek mi lehet az oka…? Biztos mind kitaláltátok. Az, hogy Shayleen kövér. Legalábbis ez a levitás gondolatmenete, semmiképp sem az, hogy szó szerint belezöldül a féltékenységbe. Mert mi más lehetne a háttérben, ha nem ez? Ez a nőhullám akkor indult, mikor kiderült kapcsolata Gerivel (ez egyébként abszolút baráti), a napnál is világosabb, hogy akkor Aiden is a maga útját járja. Vagy legalábbis mindenáron ezt akarja bizonyítani, mert én nem hiszek neki.
- Légy szíves, ne kezdd te is ezt a szöveget. Elégszer hallottam már a pszichológusomtól, a szüleimtől, mindenkitől – bosszúsan fújtat egyet és ő is keresztbe fonja kezeit maga előtt, ami teljesen tökéletes arra, hogy vékonyka testére simuljon egyébként bő pólója. Tisztán kivehetőek kulcscsontjai, ahogyan a felső bordák is, az éles vállak, a túlzottan sovány csuklók. De nem érdekli, a fiú rájött, szóval kár is tagadni. De mégis mi baja van? Eddig kövér volt és még mindig nem vékony, hogy lehet ilyen ocsmány valaki, mint ő? Nem csoda, ha a rellonos szívesebben múlatja az időt más lányokkal, mint Shay-jel. És egyébként biztosan Geri is tudja, hogy valami nem oké, de legalább nem kéri számon a lányt. Neki őszintén elmondhatja, hogy mi aggasztja és miért. Kivéve akkor, mikor elpattan a húr.
- Semmi bajom, oké? Szállj le a témáról és foglalkozz a magad dolgával, ne engem próbálj megtömni, mint valami utolsó állatot – mondandójának nyomatékosításaként még arrébb löki a tányért és dacosan mered a vele szemben ülő szemeibe. Ezt a harcot bizony nehéz lesz megvívni. Betegség kontra Aiden: mehet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532765#post532765][b]Aiden Ward - 2015.10.20. 13:51[/b][/url]

Ismered az érzést, mikor egyre nehezebbé válik visszatartani a gyomortájékról a végtagjaidba áramló tehetetlen dühöt, a feszültséget, amit egyszerűen nem hagyhatsz kirobbanni? Mert az még a legkevésbé sem zavar, hogy nyilvános helyen, emberek közt vagy, de a másikat nem akarod bántani.
Sokadszorra ütközöm problémába, ami a lány betegségét illeti. Soha nem tudtam, hogy beszéljek erről úgy, hogy ne értsen félre, és azt se gondolja, hogy feltett szándékom rátelepedni és mihamarabb a helyes irányba terelni. Ami láthatóan nem jött össze, bármennyire is próbálkoztam néha a legkevésbé sem burkoltan olyan helyeken találkozni, ahol egy kis kaja is csurran-cseppen a nevetgélős beszélgetések mellé. De most ennek a jó kedvnek nyoma sincs. Nevetés. Szinte már azt sem tudom, mi fán terem. Megjátszani remekül tudom, hogy minden rendben van, és talán még Shayleen sem veszi észre, hogy ez egyáltalán nincs így. Hát persze, hogy nem veszi észre, hisz a saját állapotáról sem hajlandó tudomást venni!
- Csupán az a különbség, hogy nem az apád vagyok és nem is a pszichológusod – nem engedem, hogy a hangomon bármi hallatsszon, mintha csak a holnapi időjárásról beszélgetnénk. Ezzel szemben olyasmik futnak át az agyamon, minthogy alkalmazom rajta az Imperio-t, ha máshogy nem megy, és belekényszerítek pár falatot. De mégis mivel lennék előrébb? Még a ma este folyamán nekiállna a futásnak, és addig nyomná a felüléseket, míg le nem dolgozza a felszedett pár gramm kaját. És nagy ívből elkerülne, valószínűleg.
A váratlan kifakadásán ledöbbenek. Igaz, csak egy fél pillanat erejéig nézek rá résnyire nyitott ajkakkal és kikerekedett szemekkel, hogy aztán összeszorítsam az állkapcsomat, mielőtt mindent, ami éppenséggel elborult agyamba tolul, enyhén emelkedett hangnemben a szemére hányjam. Még nagy levegőt is veszek, de nem, sajnos semmit nem ér. Mindenesetre taps nekem, hogy ennyi önuralmam van.
- Semmi bajod? Nekem ne akard bemagyarázni, hogy minden oké. Lehet, hogy a kis barátod olyan vak, hogy nem veszi észre, de Shayleen… tönkreteszed magad! – bár már nem teljesen nyugodtan, de még mindig lassan, halkan beszélek, hogy csak mi halljuk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532767#post532767][b]Catherine Shayleen Black - 2015.10.20. 14:14[/b][/url]

Felhorkan Aiden válaszára, mégis mit tehetne? Nem az apja, ahogyan a pszichológusa sem, de mintha az akarna lenni, mintha ugyanazt akarná, amit azok mind. Beleszólni az életébe, átvenni az irányítást, megmondani, hogy mit kell tennie. Ami a legszörnyűbb, hogy a betegség már olyannyira átvette a lány felett az irányítást, hogy az képtelen kilátni mögüle. Rég nem ő ül a vezetőülésen, hanem az anorexia, de ezt nem képes elfogadni, egyre csak húzza fel a falat, ami elzárja másoktól, a benne bujkáló szörnyet pedig megvédi. Elkeseredetten küzd valamiért, ami nem létezik.
- Gergőt hagyd ki ebből – villámló szemekkel mered a rellonosra és szép lassan előrehajol, két tenyerével megtámaszkodik az asztalon és lassan, jól érthetően formálja a szavait. – Fogalmad sincs arról, hogy ő mi nekem, hogy mit lát és mit nem, úgyhogy először talán tájékozódj, azután fikázz másokat – hangja halk, ezzel egyidejűleg pedig dermesztően jeges. Ismét hátradől és keresztbe fonja karjait maga előtt, majd egyszerűen kitör belőle a nevetés, ez azonban irdatlanul hangosan, szinte hisztérikusan. Alig bírja abbahagyni, de az lassan csillapodni kezd, Shayleen pedig tekintetét Aidenébe fúrja. Nem fogja vissza a hangját, normálisan beszél, véletlenül sem kiabál, vagy próbál emberkedni.
- Mit tudsz te arról, ami velem történik? Egyáltalán tudod, hogy mi miért van? Azt hiszed, hogy te vagy itt a védőangyal, aki megment magamtól? Ugyan, ebben az álomban te sem ringathatod magad. Jól vagyok, soha jobban, kösz kérdésed – gúnyos szavai szinte karmokként próbálnak a másikba vájni, hogy eltaszítsák és végleg elnémítsák őt. A levitás nem dühös, egyszerűen csak nincs szüksége egy megmondó emberre a környezetében, aki jobban tudja, mire van szüksége. Amióta csak ez a hajcihő megy, mást sem hall, csak hogy egyen már, ezt zabálja, azt tömje… De ne így, hanem úgy. És különben is. Elege van és nem hagyja, hogy még egyszer beleszóljanak az életébe.
- Ne próbálj az utamba állni, semmi szükség rá. Úgysem mész vele semmire.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532769#post532769][b]Aiden Ward - 2015.10.20. 14:52[/b][/url]

Lassan terül szét az arcomon egy gúnnyal teli vigyor, ahogy a srácot védi. Édes. Azt hiszem, érzékeny pontra tapintottam. Úgy döntöm oldalra a fejem, mintha érdekelne a kioktató monológ, még lelkesen bólintok is párat. Nem szándékoztam felhozni a témát, és magyarázkodásra sincsen semmi okom, de hát a szűz sellők vérit, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy lehet, hogy Gergőnek ehhez egyetlen szava sincs? Márpedig, ha lenne, Shayleen nem esett volna így nekem, amint kiejtettem az evés szót a számon. Lehet, hogy az égvilágon semmi közöm ahhoz, mit művel magával a lány, de képtelen vagyok szó nélkül hagyni. Egyszerűen nem bírom tovább nézni azt, ahogy az orrom előtt veszti el teljesen az irányítást.
- Igazad van, végül is… nem kell a pasidnak lennie ahhoz, hogy smárolhassatok egyszer-kétszer – áh, a legkevésbé sem utalás arra a bizonyos estére, amikor.. leitattam. Tutira ez fog jönni most, a fejemhez fogja vágni, hogy provokáltam. – Legközelebb feltétlenül megkeresem, és megkérdezem tőle, hogy hallod, arc, tudtad, hogy a nőd anorexiás és egyre rosszabb állapotban van? Igen? Ja, ok. És amúgy… együtt aludtatok már? Nem? Hm, pedig olyan aranyosan szuszog álmában – mi sem jobb megoldás, mint az idegességemet átalakítani kárörvendésbe, és olyan beképzelt vigyorral csinálom mindezt, hogy ha meglátnám magam a tükörben, valószínűleg kedvem lenne szénné átkozni a csinos kis arcomat.
A mellkasom egyre látványosabban hullámzik, ahogy a visszafogott indulatok munkálkodnak. Az arcom oldalán, a fülem tövében látszik, ahogy megfeszül az állkapcsom, ökölbe szorított kézfejem által az alkaromon kidudorodnak az izmok. Érzem, ahogy ködösödik a kép, hogy nem bírom visszafogni magam, és Shayleen minden egyes szava pofoncsapásként ér.  
Mielőtt átgondolhatnám, mire készülök, mozdulok: ököllel csapok az asztalra, a falap reccsen, az étkészlet csörren, a tenyeremből pedig lassan vér serken, amilyen erővel nekinyomódnak a körmeim.
- Kiléptem az életedből. Teret adtam a szőke hercegednek, akire szükséged volt. Nem vagyok a védőangyalod, még egy rohadt angyal sem vagyok, de tudod jól, hogy igazam van. Nem vallod be, nem vagy hajlandó szembenézni a problémával, inkább átlépsz rajta, mintha nem is lenne. De engem nem versz át, Shayleen – megremeg a hangom, és nagy ívből lesz*rom azt is, hogy hány szempár szegeződik ránk, nem vagyok hajlandó tovább hallgatni ezt a hülyeséget.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532774#post532774][b]Catherine Shayleen Black - 2015.10.20. 15:24[/b][/url]

Még a lélegzete is elakad egy pillanatra, ahogy Aiden kiejti a szavakat. Arcát elönti a pír, azonban nem feltétlenül a kimondottak zavarba ejtő mivolta miatt, sokkal inkább a dühnek köszönhetően. Egyetlen egy botlás volt és rögtön lefokozták r*banccá. Döbbenten mered a másikra és köpni-nyelni sem tud, csak hallgat, szemei teljesen kikerekednek. Összeszorítja ajkait, szemei sötéten villannak a rellonosra. Ez egy rossz irányba menő vita lesz.
- Nem is tudom, ki itatott le – csattan fel hangosan, nem érdekli, hogy ki hallja meg őket, ahogyan a feléjük forduló kíváncsi tekintetek sem zavarják. Most fontosabb dolga van annál, minthogy ezekkel foglalkozzon. – Akkora egy s*ggfej vagy, hogy az nem igaz! – szűri fogai között. – Ha szerinted az segít, hogy egy utolsó kis r*bancként kezelsz, akkor nagyon tévedsz. Ha volt esélyed még, most bőven eljátszottad – gyilkos hangja annyira őszintén cseng, hogy maga is elhiszi. Igen, elkövetett egy hibát, és senki sem tudja a fiúnál jobban, hogy mennyire sajnálja, ami azon az éjszakán történt. Talán épp ezért veszi elő kését, hogy azt beledöfje a fiú szívébe, pusztán a szavaival. – Jobb is, hogy elfelejtettem, mert pocsék volna bármire is emlékezni abból az éjszakából – vékonyka ujjai elfehérednek, ahogy belekapaszkodik az asztalba. Talán vissza akarná vonni a szavait, de nem most, jelenleg minden kimondott gondolatot teljes lendülettel vág hozzá a másikhoz. Nem törődik azzal, hogy mekkora károkat is okozhat.
Az evőeszközök csörrenése kissé megrázza, ahogyan az indulatos Aiden látványa is. Utálja, hogy küzd, hogy megpróbál vele jót tenni.
- NINCS SZÜKSÉGEM A SEGÍTSÉGEDRE! – teli torokból üvölti, majd elrúgja magát az asztaltól úgy, hogy széke fel is borul. Megtámaszkodik a falapon és közel hajol partneréhez, habár mindez teljesen felesleges. Úgyis emelkedett hangon folytatja. – Az egyetlen, aki itt problémát jelent, az te vagy, úgyhogy örülnék, ha végre valahára valóban kilépnél az életemből és hagynád, hogy megpróbáljam úgy élni, ahogy nekem tetszik! Ha pedig belehalok, legalább nem kell többet egy ilyen tramplival foglalkoznod! - azzal ismét ellöki magát az asztaltól, de most a kijárat felé indul. A francba, szörnyen szédül. Megkapaszkodva pár székben kibotorkál az estébe és nekiveti hátát az étterem falának. Szörnyen szédül, minden erejét össze kell szednie, hogy talpon tudjon maradni, de nem könnyű. Mi történik…?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532778#post532778][b]Aiden Ward - 2015.10.20. 15:38[/b][/url]

Amint meghallom a várt kifejezést, hangos hahotázásba kezdek. De komolyan, szerintem még a könnyem is kicsordul, a hasamra szorítom a kezem, bár ez már csak a színjáték része. Éreztem, hogy a fejemhez fogja vágni ezt, és már csak a tény, hogy igazam lett, mélységes elégedettséggel tölt el. Ha már a vacsora ötlete úgy egészében katasztrofálisan sült el, legalább egy kicsit szórakozhassak jól. Még mielőtt teljesen elkattanok, és elönti az agyam az a sötét köd, ami olyasmiket mondat ki velem, amit át sem gondolok. Ennyit arról, hogy nem akarom bántani őt.
-Óóóhhohohóóó, hogyan? Valaha is lett volna… nekem esélyem nálad? Ez újdonság. Bár mit számít, hisz épp most játszottam el, nem igaz? – igazából valamiért ebben a helyzetben, még ez is szórakoztat. Hogy maga a siralmas tény, hogy most ásom el magam örökre a lánynál, és lélekben már eltemettem az egész eddig létező kapcsolatunkat, akármi is volt. – Tökre pocsék – bólintok rá. Minek győzködjem, most komolyan? Teljesen mindegy, mert nem emlékszik. Amúgy pedig gyenge visszavágás volt. A r*bancos részre pedig, bármennyire is szeretnék szabadkozni, hogy nem úgy gondoltam, nem reagálok.
Kis híján összerezzenek, amikor ordítani kezd, pedig az imént még én voltam, aki bontotta a rendet és akár még számíthattam is volna erre a kirohanásra. A széke hangos csattanással dől hátra, de nem foglalkozom vele, pislogás nélkül, szinte közömbösen tűröm, hogy úgy beszéljen velem, mint egy darab sz*rral.
Az elvakult harag, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen alább is hagy. Halványan elmosolyodnék, és egy biccentéssel nyugtázom a dolgokat. Elintézve. Soha többé nem fogom keresni, a folyosón is inkább visszafordulok majd, minthogy akár messziről is el kelljen viselnie a látványomat. Mivel kirohan, mielőtt nyikkanhatnék, felsóhajtok. Csak most tűnik fel, hogy az eddig békésen vacsorázó vendégek és a felszolgálók is döbbenten bámulnak. Meg sem számolom, csak ledobok az asztalra valamennyi pénzt, és szó nélkül távozom. A lány szavai visszhangzanak a fejemben, a mellkasomat szorító ürességről pedig igyekszem nem tudomást venni, miközben kilépek az ajtón.
- Nyugi, már itt sem vagyok – mondom automatikusan, amint meglátom a falnak dőlő Shay-t, de azért lelassítok, amint kezd tisztulni a kép. Miért nem ment rögtön haza? Talán…? – Shayleen?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532781#post532781][b]Catherine Shayleen Black - 2015.10.20. 16:09[/b][/url]

Döbbenten mered a másikra, ahogy az könnye csordultáig nevet. Szóval ez Wardék felé abszolút normális, jó ezzel tisztában lenni. Nincs ereje átlátni a sértéseken, most nevezték - nem is olyan - burkoltan könnyű nőcskének, ráadásul pont Aiden, akinek odaadta a végzős bál keringőjét, akiben bízott, akinek kiadta a titkát, hogy beteg. Ő egyszerűen fogta az egész mindenséget és ripityára törte az elmúlt percekben. A hűvös szavakra szemeit csípni kezdi valami, így pislog párat, hogy megkeményítse magát és legyűrje a felgyülemlő epét. Nem hagyhatja, hogy a rellonos akárcsak egyetlen repedést is ejtsen rajta, így a továbbiakban elzárja minden érzését, amit valaha is táplált a fiú iránt. Soha többé nem akarja látni.
- Nekem ne mondd - összeszűkült szemmel mered a másikra, míg az ki nem tör végre. Alig bír bármit tenni, számára kezelhetetlenséget sugall az agresszió, ami most csak úgy áramlik Aidenből, talán meg is ijed egy percre. Képes lenne bántani őt? Ezt már sosem tudjuk meg, hiszen Shayleen elemi erővel csattan fel, ilyen hangnemet utoljára szüleivel szemben engedett meg magának, mikor azok erőszakosan akarták rábírni az evésre. Dühe egyetlen pillanat alatt törik ki belőle, ez pedig úgy tűnik még a sárkányivadékot is meglepi. Nem különben a levitást, aki legbelül döbbenten figyel az elhangzó szavakra, melyek kegyetlenül hasítanak kettejük közé. Vége. Ennyi volt.
Nagy nehezen sikerül kijutnia az étteremből, de képtelen elindulni. Próbál a falnak támaszkodni, hátha ez segít megtalálni az egyensúlyt, de a föld továbbra sem szándékszik megállni, ráadásul végtagjai is remegni kezdenek. Szemeit erősen lehunyja, minden tőle telhetőt megtesz, hogy összpontosítson, mikor meghallja Aiden hangját. Mintha kissé távolról szólna, de hallja még mindig. Mit keres még itt?
- Miért nem tűnsz már el? Ez is a te hibád! - a düh ugyan rossz tanácsadó, de rendkívül sok erőt ad, így van ez most a lánnyal is. Egyre nehezebben veszi a levegőt és történjék bármi, mondjon vagy tegyen a rellonos akármit, Shay hangja hátborzongatóan hasít bele a levegőbe. - Ne gyere a közelembe, gyűlöllek. MINDENNÉL JOBBAN GYŰLÖLLEK! - a végét még sikerül üvöltenie, de aztán valami megszakad. A hirtelen jött erőt kihasználva úgy dönt, hogy elmegy, bármerre. Nincs cél, csak messzire. Egyetlen dologról feledkezik meg csupán: érzelmei eddig voltak képesek hajtani összetört testét, így az első lépés megtételekor lábai összecsuklanak és apró teste élettelenül zuhan a földre. A sötétség mindent elborít körülötte, szíve pedig irdatlanul lassan ver.
Isteni ez a csend. Nem hallok semmit és nem bánthat senki. Mintha minden, ami körülöttem zajt okozott volna, hirtelen megszűnt volna létezni. Csak egy ütemes, lassú dobogást hallok, ami megnyugtatóan ringat álomba. A szívemet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532788#post532788][b]Aiden Ward - 2015.10.20. 16:40[/b][/url]

Vajon mióta érlelődtek azok a dolgok, amiket most egymás fejéhez vágunk? És mégis hogyan jutottunk odáig, hogy végül megtegyük – jogos vagy sem, egymás fejéhez vágjunk mindent, ami csak hirtelenjében eszünkbe jut.
A legrosszabb az egészben, hogy ennek megnyugvást kellene okoznia, de nem érzek semmit. Csak az őrült módjára, folyamatosan váltakozó érzelmeket, amik eddig olyan sokáig voltak fogságban odabenn, hogy képtelenség megzabolázni őket, miután egy kis szikrát kaptak. És mindezt ez a pici, törékeny lány váltja ki belőlem. Szerencsére profi vagyok abban, hogy a gyengeségemet valami olyasmivé alakítsam, amivel védekezhetek, ennek pedig nincs is jobb módja, mint a támadás, ugyebár. A gúnytól fröcsögő röhögés, ami előtör belőlem, csak egy pajzs – olyasmik rejtőznek mögötte, amikkel szembenézni még magam sem vagyok hajlandó, nemhogy betekintést engedjek egy kívülálló egyénnek. Jól kezelem a feszült helyzeteket, így nem sokszor van alkalma az agressziónak felülkerekedni, de le sem tagadhatnám az előzők után, hogy van az az állapot, amikor az utolsó csepp önuralmam is elpárolog.
Nem tudok mit szólni. És amúgy is, mi értelme lenne? Gyerekes visszavágásnak hangzana az egész, és szinte már azt sem tudom, miből indult ki az egész hajcihő. Miközben a lány távolodó alakját követem tekintetemmel, furcsa érzés telepszik rám. Beletörődés. Azt hiszem, ehhez tudom leginkább hasonlítani. Fájó űrt hagy maga után a tudat, hogy ezek után soha többet még csak rá sem nézhetek anélkül, hogy ne ez az ingerültséggel teli este jusson eszünkbe, és tudom, hogy messziről kerülni fogjuk egymást. De legalább biztosítottuk az ingyen mozit az étteremnek, hurrá.
A falnak támaszkodó Shay látványa nem csak azért késztet megállásra, mert értelmetlennek tűnik, hogy nem indult vissza azonnal a kirohanását követően, hanem, mert… nem is tudom, mit remélek. Vagy megérzés? Tök mindegy, mire fogom – még szerencse, hogy tétováztam.
- Már megint mit tettem? Ja, igen, megszülettem. Ezer bocs – morgok. – Igen, ezt odabenn is elég érthetően a tudomásomra adtad – higgadt a hangom, egy halvány mosoly játszik arcomon. Ami villámgyorsan le is hervad onnan, amint bekövetkezik, amitől tartottam. Tintafestéket nem tűrő káromkodás közben szelem át a köztünk lévő pár méter távolságot, és emelem fel a sovány testet a földről. A páni félelem olyan gyorsan és intenzíven járja át minden porcikámat, amint érzékelem a gyenge pulzust, hogy üvölteni tudnék, helyette folyamatosan motyogok, vegyesen mindent, ami csak eszembe jut. Trágárságok, könyörgöm Shay-nek, hogy tartson ki, elküldöm a francba, amiért ilyen hülye volt - közben pedig egy percig sem késlekedve, szorosan a karjaimban tartva cipelem sebes léptekkel a legközelebbi kórház felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532793#post532793][b]Catherine Shayleen Black - 2015.10.20. 17:23[/b][/url]

Minden kimondott szó égeti és marja belülről, de nem hajlandó tudomást venni róla semmiképp. Csak fröcsög folyamatosan, próbálva végleg és teljesen elvadítani magától Aident, mintha mindennek a megoldása ez lenne. Gyenge kis testét most erősnek érzi, a düh felfűti és hajtja, egészen a kijáratig kitart. Ott aztán minden hirtelen tett mozdulatot megbán. Vércukorszintje vészesen alacsonyra bukik, amúgy is felborult elektrolit háztartása pedig nemhogy javítana, csak ront a helyzeten. Koncentrál, hogy talpon maradhasson, most nem eshet össze, csak ez lebeg szemei előtt és talán sikerült is volna neki, ha nem jelenik meg ismét a rellonos.
Hangja lecsap a fiúra, élesen és kegyetlenül és, bár hallja a választ, az első lépés végzetesnek bizonyul az önállóságra jelenleg képtelen Shayleen számára. Szeretne még valamit a másikhoz vágni, de nincs ereje, ahogy lábai megadják magukat a lépés súlya alatt, majd valaki mintha sötét függönyt eresztene rá. Halálosan ijesztő látvány az amúgy is megtört testet így kitekeredve, a földön heverve látni. De neki fogalma sincs semmiről, eszméletét vesztve hever a földön, míg egy erős kéz fel nem emeli. Már mindegy.

***
Sok mindenen mentem már keresztül. Mindenhol hatalmas ricsaj volt. Elveszettnek érzem magam, mert soha nem volt és nem lesz senkim, aki úgy fogadna el, ahogy vagyok. Egyszerűen és esendően. Két dolog áll hozzám közel: a csend és a szívem. Ahogy próbálja életben tartani azt a testet, amit valójában mindig is gyűlöltem. Talán azt gondolnák könnyű egy betegség mögé bújni, de sokkal nehezebb, mint azt elképzelni lehetne. Amikor rá kell jönnöd, hogy már efölött sincs irányításod, hogy ez is elveszett, nem akarsz mást, csak összekuporodni mindentől távol, a sötétben elbújni, hallgatni a lassuló szívdobogásod és eltűnni. Örökre. Többé nem kiabálnak velem. Többé nem kell megfelelnem. Többé nem bántanak. Felhúzom a saját burkomat. Sokan túl nagy árnak tartanák az életüket, de ha választhatok a szenvedés és a nyugalom között, az utóbbi mellett döntök. Csendet akarok. Végtelen, üres csendet. És egy meleg kezet, amivel összekulcsolhatom az enyémet. Az tartana akkor is a felszínen, mikor minden más eltűnik. Magányos vagyok. De nincs szükségem senkire. Sem a szánakozásra, sem a sajnálatra. Én már soha nem leszek ugyanaz az ember. Csend. Szeretem a csendet. A végtelen csendet.
A levitást azonnal az orvosok vették kezelésbe, válságos állapota miatt csövet vezettek le az orrán keresztül a gyomráig, hogy mesterségesen táplálják. Hosszú órák telnek el, míg állapota stabilizálódik, a körülötte lévők pedig tanácstalanul állnak. Aident persze nem engedik be, ahogy egyelőre információt sem mondhatnak neki, ez a szabály nemcsak az ispotályokra, de a mugli kórházakra is igaz. Végeláthatatlanul hosszúnak tűnik az eltelő idő, mikor végre egy kedves ápolónő lép oda a fiúhoz.
- Ha gondolja, bemehet hozzá, már jobban van, de még alszik - finoman rámosolyog, arcvonásai megnyugtatóak, ahogy maga után hívja a rellonost. - Tudnia kell, ha most nem hozza be, akár meg is halhatott volna. Egy hétig mindenképpen itt lesz, míg el nem éri a harminchat kilót. Önnek erről hivatalosan nem beszélhetnék, de látom, hogy aggódik a kislány miatt - még egyszer elmosolyodik, majd kinyitja a kis szobácska ajtaját, mely teljesen steril és fehér. Shayleenből már kihúzták a levezetett csöveket, most azonban, hogy nem a bő ruhák vannak rajta, minden porcikája ijesztően kirajzolódik. Légzése egyenletes, egész teste nyugodt és élettelen. De rendbe fog jönni. Talán.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532828#post532828][b]Nemes L. Izabella - 2015.10.20. 19:05[/b][/url]

Nagyon jól tudtam, hogy sehova sem tudja rakni a válaszom, és abban sem biztos, hogy ez akkor most jónak vagy rossznak számít-e. Én sem tudtam. Csak ültem az ágyon, hallgattam a könyvek lapjainak halk sercegését és próbáltam nem arra gondolni, hogy ezzel az egy pici, halkan kiejtett szóval akkor most elrontottam mindent. Talán ezzel az egy szóval tönkretettem egy több hónapos, több éves barátságot. Bele sem mertem gondolni mi lesz ezek után velem, vele, velünk. Nem akartam elveszíteni, ugyanakkor azt sem szerettem volna, ha hamis ábrándokat kergetne, és beleélné magát egy olyan helyzetbe, amely amúgy sem jönne létre még hosszú idő után sem. Nem akartam, hogy azt higgye köztünk lehet bármi, mikor az előbb még olyan választ adtam a kérdésére, amely simán jelenthette azt is, hogy igen, szeretnék tőled többet a barátságon kívül, felejts el mindent és foglalkozz csak velem. De nem ezt jelentette. Nem akartam, hogy ezt jelentse. Hiába volt rellonos. Hiába volt a srác, akit először még utáltam. Hiába akartam többször is leüvölteni a fejét, mert annyira irritált. Hiába lett volna száz meg egy lehetősége megcsókolni. Hiába tudjuk mind ketten, hogy mit érez. Hiába a legjobb barátom.
Egy percig sem akartam tovább maradni a kelleténél a szobámban, így miután beleegyezett, lesétáltunk a lépcsőn és felöltöztünk. Valahogy jobban esett most a hideg levegő, mint a benti kellemes meleg, és mintha a családom is megérezte volna a bajt, senki sem bújt elő a kérdéseivel. Hagyták, hogy csendben elhagyjuk a házat és kilépjünk a csípős hidegbe. Kint mindenütt pocsolyák álltak, az eső azonban egy időre abbahagyta s úgy tűnt, hogy a szép szürke felhők is mintha kicsit visszahúzódnának. De most nem érdekeltek a szép felhők. Nem érdekeltek a különböző formát öltő víztócsák, sem pedig a virágszirmokon és leveleken ülő vízcseppek. A közeli fán tanyát vert és dalba fogó madárka sem keltette fel az érdeklődésem. Csak csendben lépdeltem Zétény mellett, míg lassan kiértünk az előkertünkből az útra. Picit intettem a fejemmel, hogy merre is haladjunk tovább, de a kérdésére nem válaszoltam. Hangtalanul lépdeltem, magas sarkúm, ami csak pár centi magas volt, kopogása hallatszott csak a kihalt utcán. Szerettem volna elmondani neki, hogy mennyire sajnálom azokat a dolgokat, amiket néha dühömben a fejéhez vágtam, és amikért igazából utólag már bocsánatot is kértem, hogy azt szeretném, hogy minden olyan legyen mint régen, mikor még meg tudtuk volna egymást fojtani egy kanál vízben. Akkor talán nem kerültem volna ilyen helyzetbe, és akkor talán most ő sem lenne itt azon gondolkozva, vajon miért nem válaszoltam már. Nem akartam. Nem tudtam. Valójában fogalmam sem volt róla, hogy mit is kellene egy ilyen helyzetben mondani a másiknak. Igazából még abban sem voltam biztos, hogy ezek után még bármit is kellene mondanom. Hogy ezek után már csak búcsúzzak el tőle, sétáljak haza és felejtsem el, hogy bármi is történt köztünk. Hogy megcsókoltam. Hogy rákérdezett. Hogy nem válaszoltam neki. Hogy olyan helyzetbe hoztam magam, amilyenbe nem kellett volna. Hogy elmentem az iskolába, és tanulni kezdtem ott. Hogy mikor megkaptam tőle a levelet, én lementem a csárdába. Hogy milyen elutasítóan viselkedett, én mégis meghallgattam. És még akkor sem hagytam ott az italával együtt, mikor lehetőségem lett volna rá, mert olyan, számomra lekezelően beszélt velem. Hagytam, hogy megkedveltesse magát. Hogy tényleg megkedveltem. S most épp emiatt voltunk ilyen helyzetben…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532870#post532870][b]Aiden Ward - 2015.10.20. 21:14[/b][/url]

Tehetetlenül járkálok fel-alá, lépteim visszhangoznak az üres, túl steril, túl rendelő szagú folyosón. A másodpercek olyan lassúsággal vonszolják magukat tova, kezdek beleőrülni a várakozásba. És semmit sem mondanak. Ez a legaggasztóbb.
Egy ápolónő érinti meg finoman a vállam, összerezzenek, és egy pillanatra hezitálok – az arckifejezése úgyis rögtön mindent el fog árulni. Közömbös. Továbbra sem árul el semmi konkrétat, de még annyit sem, hogy a levitás életveszélyben van-e, menthető az állapota, vagy sem; csupán kedves hangon megszólít, és egy pohár vizet nyom a kezembe, miközben azt javasolja, hogy próbáljak megnyugodni és üljek le. Mert ez tényleg így megy. Tökre akarati kérdés, hogy most ideges vagyok- e, mert fogalmam sincs, mi történik odabenn a zárt ajtók mögött. Veszek egy mély levegőt, még mielőtt nem túl férfiasan kiütöm a kezéből azt az átkozott poharat és szép hosszasan kifejtem, mennyire nem tud meghatni, kit zavar és kit nem a mászkálásom. Végül csak megköszönöm az italt és igyekszem megmaradni a hátsó felemen.
Megőrülök. Úgy dülöngélek a széken, mint aki máris eszét vesztette. Szemeim alá fekete karikák fészkelik magukat, és tudom, hogy most végtelenül fáradtnak kellene lennem, talán aludnom egy keveset, amíg várakozom, de nem megy. Képtelenség.
Az egész az én hibám. Ha nem provokálom, nem hívom el vacsorára és nem vágok olyanokat a fejéhez, amit a legkevésbé sem gondolok komolyan… Ha nem hagyom, hogy a maró féltékenység a felszínre bukjon és átvegye az irányítást… Talán meg sem történik. Talán csak egy rémálom, és mindjárt felébredek a verítéktől átázott ágyneműbe gabalyodva, zihálva. Bárcsak így lenne. Bárcsak ne lennék annyira önző, hogy ezzel az egyetlen embernek ártsak, akivel valaha is úgy igazán törődtem. Bárcsak ne lenne ez a hülye betegség, és a szentségit, bárcsak mondanának végre valamit!
A tenyerembe temetem az arcomat, ujjaim a göndör tincsek közé kúsznak és elkeseredett dühömben tépni kezdik azt egy, a helyzethez képest visszafogott morgás kíséretében. Ezzel a lendülettel pedig fel is pattanok, és rovom tovább a köröket.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő telik el, mire megszólít ugyanaz a hölgy, aki korábban is. Minden egyes alkalommal felkaptam a fejem, amikor nyílt az ajtó, és csalódottan folytattam a céltalan strázsálást, amikor szó nélkül elhaladt mellettem valamelyik orvos. Most viszont kézzel fogható információkat kapok. A megkönnyebbülés olyan intenzitással robban, hogy kedvem lenne a) örömömben felkapni a nőt, b) a földre vetve magam köszönetet mondani minden felsőbbrendű hatalomnak, amikben nem hiszek, avagy c) szentimentális szipirtyó módjára bőgni kezdeni.
- Az nem kifejezés – halkan, az órák hosszat szótlan ücsörgéstől rekedten válaszolok, miközben követem a nővért. A szavai úgy vágnak mellkason, hogy kis híján összeesek. Meghalhatott volna… Amíg el nem éri a harminchat kilót… harminchat… És az ehhez társuló kép, Shay fedetlen vállai… Még jó, hogy van egy szék a betegágy mellett, mert most, na, most muszáj leülnöm. Törékeny ujjaiért nyúlok és az infúzióval nem foglalkozva kezdem hihetetlen óvatossággal cirógatni. Észre sem veszem, hogy az ápolónő időközben magunkra hagy. – Ó, Shayleen… - annyi mindent szeretnék mondani, de egyetlen szót sem vagyok képes kipréselni magamból.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532880#post532880][b]Catherine Shayleen Black - 2015.10.20. 21:38[/b][/url]

Amíg Shayleen eszméletlenül fekszik és tulajdonképpen tűri a rajta elvégzett beavatkozásokat, addig fogalma sincs, hogy a folyosón Aiden min megy keresztül. Fogalma sincs arról, hogy amint ezt megtudják a szülei és Gwen, tőlük mit kap majd. Ha most erre gondolna, tudná, hogy üvöltés, szigor és kegyetlenség várna rá. Valamikor a tortúra közben, mintha valóban csak erről álmodna és ezen járna az agya, kicsordul egy könnycseppje, de nem több. Az orvosok hihetetlen sebességgel próbálnak megtenni mindent, ami tőlük telik. A rideg szobában csak az orvosi szakszavak hallatszódnak egészen addig, míg meg nem szólal egy nővér: az állapota stabil.

Kórházban vagyok.
Megint.
Hogy jutottam idáig? Ezt kérdezem magamtól állandóan, de válasz sohasem érkezik rá. Érzem a géz szagát, az egész helyiség légköre átjár, hiszen ismerős. Sohasem voltam még ilyen közel a halálhoz, ilyen meghitt közelségben, ilyen elérhető, kicsiny távolságra. Kinyújtotta a kezét, hogy belé kapaszkodjak, de amikor utánanyúltam, valamiért nem értem el.
Most csend van és melegség.
Valaki fogja a kezem.

Fájdalom. Érzi, hogy az egész nyelőcsöve iszonyatosan fáj, ahogyan az orra is. Nehezére esik levegőt venni, szemei nagyon lassan nyílnak ki, többszöri próbálkozásra. Ujjai megrándulnak Aiden kezeiben, ahogy igyekszik magához térni, aztán végül megszorítják azt, mintha tényleg kapaszkodna. Tüdejébe hirtelen sok levegő tolul és ismét képes lélegezni. Túlélte. Nem néz a rellonosra, csak a fehér plafont bámulja. Hogyan is nézhetne annak szemébe? Elmentek vacsorázni és itt kötöttek ki, de mi történhetett? Úristen, ha az ispotályba került, akkor a szülei is hamarosan megtudnak mindent. Szája megrándul, de nem tudja visszatartani néma könnyeit.
Kopp kopp.
Az első két csepp landol párnáján. Fáj minden porcikája, fájnak a halvány emlékek, ahogy bevillannak szépen lassan. Borzalmas dolgokat vágott a fiú fejéhez, hiszen soha nem akarta! Olyan önző és bárdolatlan volt. Könnyek patakzanak arcán, de légzését nyugalomban tartja, nem emelkedik vagy süllyed gyorsabban mellkasa, olyan néma sírás ez, amit csak ő hall legbelül. Igen, odabent sikít és dühöng és menekülni akar, de tudja, mi következik. Azt is tudja, min ment keresztül. Csövek, ahogy legutóbb. Infúzió, ahogy legutóbb. Hirtelen nem tudja, mitől fél jobban: amit tett magával, vagy ami ezek után következik? Nagy nehezen oldalra fordítja fejét és szótlanul nézi Aident, aki az ágya mellett ül egy roskadozó széken. Mit keres még itt? Hát nem bántotta meg eléggé a lány ahhoz, hogy elmenjen? Shayleen nem hitte volna, hogy a másik kitart majd mellette.
- Szia... - alig hallhatóan suttogja, még egy vérszegény mosolyt is megpróbál kifacsarni magából, de helyette kétségbeesésbe torkollik ábrázata és most szipogni kezd, majd végre valahára kitör belőle a zokogás. Egész testében rázza őt, ahogy oldalra fordul és magzatpózba kucorodik a másik felé fordulva, nem engedve el annak kezét. Borzasztóan fél attól, ami ezután jön és nem várhatja el a rellonostól, hogy vele legyen. Ezt egyedül kell végigszenvednie.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532882#post532882][b]Farkas Zétény - 2015.10.20. 21:48[/b][/url]

Kijutottunk a fojtogató szobából. Pedig nagyon is barátságos Izabella szobája, csak hát a kialakult helyzetben ezt egyikünk sem ezt nézte. Kiszabadultunk a családi fészekből is, de nem szólunk egymáshoz. Végül én töröm meg a csendet megint. Úgy tűnik Izabella, a mindig csacsogó szőke, aki nem hagyja magát soha sem, most mély hallgatóságba burkolózik. Megértem őt, de nem visz minket sehova a hallgatása. Tudom, mit mondhatna? Hogy szerelmes belém? Mit érne el vele? Szilárdan hisz abban, hogy én is Lyra hamarosan összeházasodunk, hiszen ezért kerültem ide. Átkoznám apámékat, de nem tehetem, amikor ilyen emberekkel is megismerkedhettem, mint Iza és Ly, vagy éppen Dasha. De Ombozit is megkedveltem, és nem azért, mert a javítóból visszatért, hanem mert emberi. A képek mesélték, hogy egyszer azt mondta, és most eszembe jutott, hogy: „A szerelem nem opcionális. Ha jön, nem mondhatod neki, hogy hé, figyelj már, menj már innen, mert nem vagy az én asztalom. Jön, neked meg annyi.” Mélyen egyetértek vele, de fogalmam sincs viszont, hogy mihez kezdjek. Azt sem tudom, hogy Lyra mit szólna az egészhez, hiszen egészen jól megvagyunk, jóval jobban, mint az elején, persze ez Izára is ugyanúgy igaz. Azt sem tudom, hogy Iza mit szólna ahhoz, hogy ha azt mondanám neki, nem kell az örökségem, csak te. Romantikus lenne, mi? Az, biztosan. De nem mernék ilyet mondani, mert lehet, hogy ő nyakazna le utána, és már csak azért is eltávolodna tőlem. De ezt nem tudhatom, ennyire nem ismerem. Csak két hülye tini vagyunk, akik fogalmuk sincs, hogy mit kezdjenek egymással, mert én vagyok Farkas Zétény. Igen, ez elég nagy probléma, bár erről sem tehetek. Jön, neked meg annyi.
- Nem akarlak elveszíteni - ennyit ki tudok nyögni, amikor is lefordulunk a sarkon, már jó messze elhagytuk az otthonát. Na, ez kábé jelent mindent, hiszen nem sok opció maradt erre vonatkozóan, de tényleg. Megtorpanok és nézek rá, nézem őt, hogy mégis mi az, ami idáig sodort minket, mert semmi sem indokolja ezt. Ha nem mondja odafent azt, hogy nem szórakozik, talán minden szuper lenne, vagy ha nem kérdezem meg. De az is lehet, hogy csak elodáznánk a dolgokat. Miért fogott vissza? Ha elmegyek, akkor meg tudtuk volna emészteni ezt talán, de az is lehet, hogy bujkálnánk egymás elől. Mármint, én nem tudom, de nem szoktam hazudni neki, és akkor ugyanott lennénk két hét múlva, mint most. Talán jobb is, hogy most, nem zavar minket semmi és senki, a kutya sem törődik velünk. Még a vakarcs sem, az a valaha fehér szőrű, de most sáros korcs, ami már két utcája követ minket. Talán apámék küldtek utánam egy animágust? Á, nem hiszem, minek?
Sóhajtok egyet és Iza elé lépdelek, ha tehetem, felemelem a fejét, hogy a szemeimbe nézzen, az ő csodás kékjeivel, amik néha zöldek, néha pedig szürkék. Én a legtöbbször kéknek látom, a lélektükreit, és most is ott vagyok bennük. Kérdés, hogy egy kicsivel lejjebb, neki bal oldalt mennyire vagyok ott.
- Szeretném, ha… de ugye nem lehet? Nem lehet ugyanaz, mint volt? Miért? Miért velünk, akik ennyire jól kiegészítik egymást? Még a r*h*dt filmet is képes voltam végignézni. Miattad. Nem tudom, hogy mi lenne a jó Iza, egyáltalán nem. Én valószínűleg… - lehunyom a szemem, mert nem vagyok képes kimondani. Jön, neked meg annyi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532897#post532897][b]Nemes L. Izabella - 2015.10.20. 22:11[/b][/url]

Nem akarlak elveszíteni.
A szavai úgy visszhangoztak a fülemben, hogy azt hittem majdnem beleőrülök. Szívem a torkomban dobogott, ahogy begyorsított és elém került. Vártam. Kíváncsi voltam rá mi lesz a következő lépése, de közben meg nem akartam, hogy bármit is csináljon. Állhattunk volna ott egymás mellett, én a mellkasát nézem, ő pedig próbálkozik azzal, hogy felemeli a fejem. De nem tett semmit. Egyelőre. Nagyot nyelve próbáltam magamban megfogalmazni valami ide nem illő mondatot, aztán végül csak hagytam, hogy megemelje a fejem. Csillogó, kék szemeimet ráemeltem, arcomon tisztán látszódhatott a kétségbeesés és a szomorúság.
- Nem akartam ilyen helyzetbe kerülni – hangom elcsuklott, ahogy elfordítottam a fejem és a csuklóm kezdtem el nézni. Még az is jobb volt ennél. Hallottam a szavakat, amelyek csak jóval később jutottak el a tudatomig és észre sem vettem, hogy mikor hallgatott el. Egyszerűen nem voltam képes normálisan gondolkozni, és nem akartam, hogy tulajdonképpen egy vicc miatt ez legyen. Egy vicc. Nem volt más, mégis félre lehetett érteni, félreértette ő és én is. Néha még egy egyértelmű mozdulatot is félre lehet érteni, én viszont nem egy egyszerű mozdulatot tettem ott az utcán. Tökéletesen jól látszódhatott mindenki számára, nem csoda tehát a félreértés. De akkor miért éreztem ezt…?
- Te valószínűleg? – ujjaimmal végigszántottam a hajam, ahogy felemeltem a fejem, hogy újra Zétény szemeibe nézhessek. Nagyon reménykedtem a válaszában, közben meg nem is érdekelt annyira. Nem akartam hallani, amit mondott, nem akartam törődni a következményekkel, akkor és ott csak élni akartam. Nem tudom ez honnan jött, de hirtelen nagyon erős vágyat éreztem arra, hogy leugorjak valahonnan következmények nélkül. Csak zuhanni, miközben a föld egyre közelebb lesz hozzád, végül a levegőben tovább repülni. Gond nélkül. Mintha ezzel mindent meg lehetne oldani. Nem törődve az esetleges kérdésekkel, ujjaim az alkarjaira fonódtak, amitől bizonyára felém fordította az arcát. Pár másodpercig még picit oldalra döntött fejjel néztem a szemeit, majd áthidalva a köztünk lévő távolságot, megcsókoltam.
Zuhanni, és soha többé földet nem érni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532899#post532899][b]Aiden Ward - 2015.10.20. 22:12[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532915#post532915][b]Catherine Shayleen Black - 2015.10.20. 22:44[/b][/url]

Nem akarom, félek. Hiába küzd az ébredés ellen, az megérkezik, szemét elvakítja a világosság, ami hirtelen körbeöleli. Vissza akar menni oda, ahol volt, a sötétbe, a csendbe. Abba a fülsüketítő, üvöltő csendbe, ami lefeküdt mellé és betakarta, vigyázott rá és nem engedte, hogy bántsák. Vissza akar kerülni, de már késő, ébren van. Egyedül csak Aiden keze tartja még ebben a lélektelen, szörnyű állapotban, ami se nem élet, se nem halál. Ez csak egy köztes állapot, amiben vergődik, de nem kell sok, hogy eldőljön, melyik irányba billen a mérleg nyelve.
Ujjai rákulcsolódnak a fiúéra és, bár azt hitte, megnyugvást hoz majd ez a mozdulat, elmélete megdőlni látszik. A kimondott szavai visszhangoznak fülében: Ne próbálj az utamba állni, semmi szükség rá. Mintha valaki ki akarná ütni mellkasát, akkorát dobban szíve. Lehunyja szemét és próbál mélyet lélegezni, de csak egyre jobban eluralkodik felette a pánik. Az egyetlen, aki itt problémát jelent, az te vagy, úgyhogy örülnék, ha végre valahára valóban kilépnél az életemből. A könnyek hihetetlen sebességgel száguldanak le arcán, ahogy felidézi Aiden tekintetét, de az ő szavait is. Ahogyan arról a madagaszkári éjszakáról beszél. Mekkora hiba volt az egész! Tudhatta volna, hogy a rellonosnak megvan a véleménye, de reménykedett abban, hogy ez nincs így. Még mindig kísérti az a hisztérikus nevetés, amit hallatott.
Aztán a másikra néz és beleszakad a szíve veszekedésükbe. A látványába. A tehetetlenségbe. Összekuporodik és zokogni kezd, de nem meri elengedni a fiú kezét. Ha megtenné, talán teljesen eltűnne. Most ébred csak rá, hogy hová jutott és, hogy rajtaveszthet ezen a játékon. Most az a kérdés: nem késő? Bárhogy is legyen, az elkeseredés most felülmúl minden mást, az elemi erejű érzelmek rázzák vékonyka testét. Ekkor olyasmi történik, amire nem számított, de a meglepettséget elnyomja a vágy. Ahogy Aiden felfekszik mellé az ágyra, szorosan hozzábújik és szégyen vagy sem, telesírja annak ingét. Picinyke kezeivel szorítja az anyagot, ezzel együtt a rellonost is.
- Annyira sajnálom - két roham között nagy nehezen kinyögi, de szinte rögtön folytatódik is ott minden, ahol abbamaradt. Neki fájnak azok a szavak, amiket a másik fejéhez vágott és legyen bárhogy, utálja őt a zöld, vagy nézze le és titulálja egy utolsó r*bancnak, nem tudja ellökni magától. Az anorexiások szélsőségességével próbálja távol és közel tartani magához egyszerre. A szíve szép lassan apró darabokra hull és hangos csörrenéssel érnek földet a szilánkok, amik megmaradtak belőle. De már ez sem számít, már semmi sem számít.
Azt hittem, nehéz mások közelében lenni és hallgatni a folytonos intelmeiket, mit tegyek és mit ne. De akkor, mikor végre elértem a célom és teljesen egyedül maradtam rá kellett jönnöm, hogy minden sokkal nehezebb. Mindenkit elmartam magamtól, aki segíteni próbált, ezért most nem marad más hátra, mint nekem helyrehoznom azt, ami tönkrement. Egyedül és magányosan. Erre vágytam. Hát megkaptam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532929#post532929][b]Aiden Ward - 2015.10.20. 23:44[/b][/url]

Az oldalamnál az ingbe markoló kéz a történtekhez képest meglepő erővel kapaszkodik belém, és jelen pillanatban elképzelni sem tudnám, hogy máshol legyek. A mellkasomat áztató könnyek csak és kizárólag annyiban zavarnak, hogy mindketten nyugodtabbak lennénk nélküle. De valahol érthető.
Sokkal komolyabb a helyzet, mint gondoltam. A tényt, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy örökre elveszítsem, valahogy képtelen befogadni a tudatom. Ezt hívhatják tagadásnak. Harminchat kilóig táplálják, ezek alapján pedig egyszerűen… miért nem vettem észre hamarabb? Hisz már olyan régóta egyértelmű volt, hogy fokozatosan romlik az állapota. Miért nem beszélgettünk erről? Miért nem szólt egy szót sem? Az egész az én hibám. Tutira én csesztem el valahol az elején.
Külső szemlélője vagyok az ezredszer is újraélt emléknek, ahogy egyik pillanatban még békésen üldögélünk egymással szemben, rá egy percre pedig gúnyolódunk. Egyre hangosabban. És tudod, mit? Igaza volt. Minden egyes szememre hányt dologban igaza volt. A kinevezett védőangyalának érzem magam, és csak belekotnyeleskedek az életébe, amihez nemhogy közöm sincs, de nem is kér abból, hogy ez akár egy kicsit is változzon. Világosan kifejezte. Nincs szüksége rám. Van egyáltalán esély arra, hogy nem gondolta teljesen komolyan, amit mondott? Ha van is, mindegy. Nem vagyok az a reménykedő típus. De az sem érdekel különösebben, hogy mit gondol rólam, nem fogom magára hagyni.  
Ujjaink még mindig összekulcsolva, szabad kezemmel ölelem magamhoz és megnyugtatónak szánt mozdulatokkal simogatom a hátát. Ajkaim a feje búbjára nyomom, és csak várok. Felfogni nem tudom, milyen nehéz lehet most, milyen szörnyű. Semmit nem tudok az anorexiáról, ötletem sincs arról, hogy mivel jár, miért ostorozza magát és mi váltotta ki ezt a zuhanást. Csupán mélységesen sajnálom, hogy nem voltam ott, amikor talán kellett volna. Talán beszélhetett volna róla, mégis más, mint… a pszichológusával.
- Ne sajnálj semmit, az egész az én hibám – motyogom bele a hajába halkan, és nem vagyok biztos benne, hogy a sírása nem nyomja el a hangom. – Shayleen, kérlek, próbálj meg megnyugodni. Igen, tudom, milyen hülye kérés. De itt vagyok, nem mozdulok. Veled maradok, ameddig csak szeretnéd – teszem hozzá azért a végére, mert… nos, ha valakit gyűlölök, nem biztos, hogy a közelségére vágyom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532959#post532959][b]Catherine Shayleen Black - 2015.10.21. 13:53[/b][/url]

Az elmúlt pár év, akárcsak a hurut, felszakadni látszik. Úgy szorítja Aiden minden elérhető porcikáját, mint aki soha nem akarja elengedni. Kell a közelsége, a szívdobogása, a lélegzetvétele és úgy egyáltalán a jelenléte. Ez ugyan nem gyógyítja meg sem fizikailag, sem lelkileg, de talán sikerül megtartania a szakadék szélén és ideiglenesen visszahúznia onnan. Ez nem garancia semmire, most egy jó kezelőorvosra és hihetetlen kitartásra lesz szüksége, mert sohasem járt még ennyire mélyen. Ez a majdnem harminckét kiló kellett ahhoz, hogy megtörténjen a baleset, ami észhez téríti a levitást. Hegyes, kiálló csontok, elkopott porcok, sőt csontritkulás. De ezek csak azok a következmények, amik hatását most érzékeli, arról pedig szó sem esett, hogy később hogyan vállalhat majd gyereket mindezek után.
De hol van az még? Jelenleg itt fekszik Aidenhez bújva az ispotályi ágyon és végeláthatatlanul ömlenek könnyei. A bocsánatkérés sem lendít a helyzetén, a bűntudat gusztustalan módon mardossa jó mélyen, a viselkedése elfogadhatatlan volt. A csitító szavakra hangos sírása halk pityergéssé szelídül, légzése továbbra is rendszertelen, de legalább kezd normalizálódni. Mozdulatlanul fekszenek egymás karjaiban, Shayleennek pedig fogalma sincs, hogyan mondhatná el, amit már régóta kellett volna. Beharapja alsó ajkát és összeszedi minden bátorságát, mielőtt a fiú megpróbálhatna elmenni. Bús, mélybarna szemeit a másikra emeli - szörnyen festhet ilyen állapotban, de már úgyis mindegy. Nem oszt, nem szoroz.
- Akkora egy tuskó voltam. Én... Nem akarom, hogy kilépj az életemből - arra ugyan nem emlékszik, hogy a másik fejéhez vágta volna, hogy gyűlöli, így ezt meg sem említi. Ha tudná, leharapná a nyelvét. Továbbra is szipog, de sírása teljesen elhalni látszik, miközben közelebb bújik a fiúhoz. Fázik és ezt csak most kezdi érezni. Talán látszik is rajta, hogy kissé didereg, de nem feltűnő a jelenség, inkább csak szokatlan, vagy furcsa. Persze úgy, hogy az embert nem védi más, csak a bőre, úgy nehéz is.
- Azért randizol azzal a sok lánnyal, mert szép vékonyak igaz? - már nem a szemébe néz, fejét Aiden mellkasához simítja, a szavak halkan csúsznak ki ajkain. - De az is lehet, hogy azért, mert ők nem olyanok, mint én. Aki beteg és csak bánt téged. Nem értem miért tartasz ki mellettem még ezek után is. Nem érdemlem meg - könnyek közt suttogja az utolsó mondatot, de nem zokog hangosan, nem is szipog. Ismét néma. Amíg teheti, kisajátítja a rellonost, ez az állapot úgysem tart már sokáig.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532969#post532969][b]Aiden Ward - 2015.10.21. 15:06[/b][/url]

A szívem szakad meg.
Most kezd tisztulni a kép. Ennek a lánynak fogalma sincs, mit tett magával. Bele sem gondolt a lehetséges következményekbe. Azt, hogy a történtek melyik szegmense váltotta ki belőle a zokogást, nem tudnám pontosan megmondani. Talán a félelem, talán csupán a tudat, hogy egy kórházban van. Talán az, hogy nincs választása, itt bizony öntik belé a tápanyagot. Egyszerűen elképzelésem sincs arról, hogy min mehet keresztül most, és min mehetett végig azóta, hogy kialakult a betegsége. Nyilván arról van némi ismeretem, hogy mi is maga az anorexia, de ez a tudás önmagában elég hiányos. És alapvető természetemből fakadóan beleképzelni sem tudom magam, túlságosan egocentrikus vagyok és a hasamat is imádom. Mielőtt Shayleen szorult helyzetében el nem szólta volna magát, nem is igazán filozofálgattam e kapcsán.
Úgy szorítom magamhoz, mintha ezen múlna az életünk. És a helyében el sem tudnám képzelni, hogy ezt egyedül kelljen átvészelnem. Akár utálom a másikat, akár nem. De nyilván csak áltatom magam. Mindenesetre a kapcsolatunkat övező kétségeimet teljesen félreteszem, és próbálok valami megnyugtatót mondani, amivel talán egy kicsit elcsitíthatom. És nem azért, mert kezdeném megelégelni a végeláthatatlannak tűnő sírást, hanem mert… olyan érzéseket kelt bennem a teljesen magába zuhant lány látványa, amit… nem, nincsenek erre megfelelő szavak. A mellkasom szorít, olyan erővel, hogy az enyhén emelkedett pulzusomat a torkomban érzem, és bár a legkevésbé sem vagyok jártas abban, hogyan is segíthetnék mindkettőnk helyzetén, próbálkozom. És ez a lényeg, azt hiszem.
- Nem, te ne haragudj. Nem gondoltam komolyan, teljesen elborult az agyam… Fogalmam sincs, mitől, hogyan... nem szoktam ilyen lenni – magyarázkodok. Ugyan, pontosan tudom, hogy mitől borult a bili. De ezt soha a büdös életben nem fogom kimondani. Még magamnak is nehezemre esik bevallanom, hogy a féltékenység bugyborékol valahol nem is olyan mélyen.
Még mielőtt következő szavaival sokkolhatna, a vékony kórházi takarót magunkra húzom. Szerintem lélegezni is elfelejtek egy pillanatra. Randizás. Más helyzetben biztosan fuldokolva nevetnék a kifejezésen. De köpni-nyelni nem tudok hirtelen.
- Az erős túlzás, hogy randizom velük – nyögöm ki végre, pár másodperces fáziskéséssel. – Valóban nem olyanok. Te egymagad milliószor értékesebb vagy, mint ők együttvéve. És Shayleen… hányszor kell még elmondanom… mindegy, most vésd jól az eszedbe! Gyönyörű vagy. Tagoljam esetleg? Gyö-nyö-rű – nézek a lányra, szemrebbenés nélkül mondom ki a szavakat, amiket teljesen komolyan is gondolok, aztán a megszokott pimasz mosolyom egy jóval haloványabb változatát is megvillantom. – És bár nagyon tetszik, amikor a kislábujjad hegyéig elpirulsz, nem, nem azért mondom, hogy zavarba hozzalak. Hiába, nem szabadulsz tőlem, eszem ágában sincs elmozdulni mellőled.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=532994#post532994][b]Farkas Zétény - 2015.10.21. 16:39[/b][/url]

Ilyet sem tudom, hogy mondtam-e már valakinek, vagy egyáltalán az eszembe jutott. De ez az igazság, Iza nélkül nagyon is unalmas lenne a Bagolykő, talán már túl unalmas. Egyre több időt szenteltünk egymásnak, hol véletlenül, hol szándékosan találkoztunk, de valahogy sokat. És igen, egyre többször hiányzott a vigyori feje, vagy éppen a dühös arca. Valahogy jól állt neki, hogy mérges rám, még akkor is, ha megbüntetett. Kis ár volt ez, főleg, hogy nem igazán volt nehéz kibújni a munkák alól, vagy éppen megcsináltatni azokat a gólyákkal, ha úgy hozta a helyzet. Ha nagyon igazat adtam neki, még volt olyan is, hogy én magam csináltam meg. Hát nem nagyszerű vagyok?
Szavaira belesajdul valami a mellkasomra, mert igen, teljesen igaza van.
- Tudom, főleg miattam nem – mosolyra rándul az ajkam, de rögtön el is enyészik a vigyor próbálkozásom. Nem tudom mennyire vigasztaló lehet ez, nagyjából sz**t se ér, de többet nem tudok neki adni. Mert ha ő is közelebb érzi magát hozzám, mint azt mindkettőnk gondolta, az az ő döntése is volt, nem csak az enyém. De nem bánom, eddig majdnem minden szuper volt, majdnem minden.
Aztán csak megered a nyelvem, de nem merek mindent elmondani neki. Hiszen, ha bármit kijelentek az visszavonhatatlanul, erősen ott lesz, és nem oldalazhatok ki előle. Ezért nem szeretem azt, hogy egyenes vagyok. Ha kell, elmondom a rosszat is bárkinek a szemébe, legalábbis azt mindenképpen, hogy én mit gondolok, de ugyanúgy a jó dolgokat. Már ha van kedvem azokat elmondani, mert nem nagyon szoktam, minek? Arról tudnia kellene mindenkinek, hogy mi jó benne, minek a megerősítés? Nem elég erősek hozzá, igaz?
Beharapom az ajkamat, mert nem hihettem azt, hogy nem fog visszakérdezni a félbehagyott mondatra. Viszont nem foszthattam meg ettől, mert az nem én lennék. Mégis, hogy nézne ki az, ha pont én húzódnék el a saját gondolataimtól, érzéseimtől. Eddig nem is gondoltam, hogy vannak ilyenek, legalábbis ilyen mélyek, és még célpontjuk is van. Ki kell mondanom.
- Valószínűleg… - k****a nehéz ez a két szó és nem tudom, hogy miért nő egy gombóc a torkomban, amikor nem is ettem semmit. Biztosan ég a fejem is, ha most eső esne rá, elpárologna róla, az tuti.
- …beléd szerettem – sóhajtom, szinte az arcába, és valamelyest megkönnyebbülök. Nem tudom miért, talán mert magam előtt is most tisztázódott volna? Viszont nem nagyon tudok ezen elgondolkodni, mert ebben a pillanatban Iza megcsókol. Ami más esetben szörnyű égő lenne számomra, hogy egy csaj hamarabb lép, mint én, de rá vigyáznom kell. Természetesen nem állok ott, hanem visszacsókolok és hagyom magam elveszni, lehunyt szemmel forrasztom egymáshoz magunkat. Az esernyő kihullik a kezemből és magamhoz húzom, a másik kezemmel pedig a hajába túrok. Nem érdekel, ha esetleg most elered az eső, vagy bárki is meglát, csak a pillanat öröme, és egy furcsa új érzése. Egy idő után elszakadunk, és én csak bámulok a szemeibe, mi mást tehetnék, mi máshoz lenne erőm, vagy jogom? Ezzel megpecsételt valamit, és sajnálom, hogy nem én kezdtem el. Az ajkára tapasztom a mutatóujjam, és kedvesen figyelem. Igen, én.
- Várj, ne mondj még semmit. Mivel ezt most azonnal megismételjük – és az ujjamat az ajkam veszi át, még egy csók erejéig, aztán hagyom magam sodródni, lesz, ami lesz. Újra a kék szemeit bámulom, és lehet, hogy ez babonázott meg még anno a csárdában. De nem, nem hiszem, akkor még nem hittem, hogy egyetlen csóknál több lesz ő nekem, és tessék. Egy idióta vagyok, de szeretem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=533015#post533015][b]Nemes L. Izabella - 2015.10.21. 17:51[/b][/url]

Annyira idegennek tűnt, mintha csak most futottunk volna össze az utcán és éppen azt próbálnánk meg kitalálni, hogy melyikünk mozduljon előbb és melyik irányba. Kicsit sem úgy álltunk ott, mint két tizenéves varázsló, akik azt sem tudják hányadán állnak nem csak egymással, de még magukkal sem. Én legalábbis nem tudtam. Egy pillanatra elbizonytalanodtam azt illetően, hogy jó ötlet volt-e sétálni menni és nem kellett volna akkor és ott elbúcsúzni Zéténytől, hogy menjen amerre csak akar, meg hogy majd az iskolában találkozunk. Akkor nem lett volna ez, és nem kellett volna a szemeit néznem. A szemeit, amiben nem volt más a fájdalmon kívül. Tisztán láttam. Valamiért szenvedett, valamit ki akart mondani. Aztán ki is mondta. Először nem akartam figyelni rá, nem akartam hallani a szavait, csak arra tudtam gondolni, hogy élni akarok. Hogy nincs már semmi kötöttség, itt nem bánthat senki, és talán még felelnem sem kell a tetteim következményivel. Először meg sem hallottam, hogy mit mondott. Csak utólag jutott el a tudatomig a dolog, amikor is egy pillanatra lefagyva hirtelen estem kétségbe. Legszívesebben üvölteni tudtam volna, megragadni a kabátját és megrázni azt kiabálva, hogy ez nem történhet meg. De képtelen voltam. Helyette csak közelebb hajoltam hozzá, ő pedig rögtön mozdult is. Éreztem, ahogy ujjai végigszánják a hajam, másik kezével megragadta a derekam. De ezekkel nem törődtem. Hozzásimultam, kiélveztem minden egyes pillanatot, hogy aztán szomorúan csillogó szemekkel tekintsek vissza rá. Nem hagyott szóhoz jutni. Mire felocsúdhattam volna, újra magához vont, most viszont nem csókoltam vissza. Kezeimet a mellkasához téve finoman eltoltam magamtól, homlokom az ujjperceimnek döntöttem.
- Ezt nem kellett volna – motyogtam magam elé, a fiú talán meg sem hallotta. Végül inkább csak megráztam a fejem, és eltoltam magamtól Zétényt. Karjaimat összefontam magam előtt, ahogy tágra nyílt szemekkel és beharapott ajakkal néztem rá állva a tekintetét.
- Azt hiszem jobb lenne, ha most elmennél…és egy ideig nem találkoznánk - idegesen hátráltam egy lépést, közben pedig már tudtam előre, hogy ezért még nagyon kapni fogok. Nem csak a lelkiismeretemtől, hanem az előttem állótól is. Az biztos, hogy ezek után egy ideig nem akarok a szemébe nézni, nem is tudnék. Ismét olyat tettem, amivel az ellenkezőjét bizonyítottam az érzéseimnek. Azt viszont nem tudtam volna neki ott elmondani, hogy én nem viszonozom az érzéseit. Nem tudtam volna újabb kést döfni a szívébe a többi mellé. Egyszerűen képtelen lettem volna együtt élni a tudattal, hogy Zétény miattam szenvedhetne. És sajnos fog is. Méghozzá nagyon sokat…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=533021#post533021][b]Catherine Shayleen Black - 2015.10.21. 18:24[/b][/url]

A torkát egy gombóc kezdi eltorlaszolni, ahogy egyre mélyebbre süllyed a semmibe. Abba a magányba és sötétségbe, amitől annyira rettegett kiskorában és amit annyira vár már évek óta. Mennyi időt is vesztett el? És meddig jutott mindezzel? Érzi a csontjait, mindet, egyesével, érzi még mindig a borzalmas csövet, mintha még mindig benne lenne. Tudja, hogy most nincs lehetősége arra, hogy megszökjön, hogy valahogy kibújjon ez alól, akár ígéretekkel, akár mással. Nem mondhatja azt, enni fog: egyszerűen táplálni fogják. Hiába dönt el bármit, innentől végleg kivész kezéből az irányítás, ami sohasem volt nála. A könnyek folyamatosan záporoznak arcán lefelé, sötét foltokat hagynak az ágyneműn és Aiden ingén is. Nem akar ragaszkodni és magához láncolni senkit, de ha most egyedül marad, nem biztos, hogy a küzdést választja. Azt mondják az embert a sokkok és mélypontok magukhoz térítik. Nos, Shayleen most akkora pofont kapott, hogy egyhamar biztosan nem heveri ki.
- Csak segíteni akartál, de nem tudtál. Senki nem tud. Már annyira kilátástalan az egész - szinte élettelenül, színtelenül suttogja a szavakat. Mert igen, a levitás feladta. Eddig vitte egy cél, a vékonyság és szépség ideája, de amikor ez összetört az étteremben, amikor összeesett, egyben célt is vesztett. Nem tudja, hogyan építkezzen újra. Próbál maga körül olyan szilánkokat találni, amik visszaviszik a betegsége elé, vagy legalább vissza a szerettei közé. És közben keres. Keresi a bűnbakot, aki miatt idáig jutott, a válasz pedig túl fájdalmas: ő az oka mindennek. A teljes semmisség és üresség állapotában lebegve hallgatja a rellonos szavait.
- Aiden - egyenesen a szemébe néz, azonban addigi mély fájdalmat sugárzó, de meleg barnái most szinte szürkések. Már nem lát benne semmit. Már nincs mögötte semmi. - Köszönöm. De most menj el. Nem akarom, hogy ezt lásd. Felejtsd el ezt is és engem is. Eleget kaptál belőlem. Elfogytam - azok a halk, gyönge szavak határozottan hallatszanak, a fiú is jól értheti őket. Mindennek nyomatékot adva, Shayleen egyszerűen a másik oldalára fordul, el Aidentől. Összekuporodik, a takaró alól csak fénytelen haja és sápadt arcbőre látszik ki valamennyire, míg az ágynemű szinte rátapad a csontos testre - akár egy halott. Nem néz vissza. Erősen lehunyja szemét és kizárja a külvilágot. Akárki érkezzen vagy távozzon, a lány már nem hallja. Csak a megnyugtató szívdobogásra koncentrál, hogy ne tudja elfelejteni: életben van.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=533023#post533023][b]Farkas Zétény - 2015.10.21. 18:30[/b][/url]

Minden úgy volt, mint egy mesében. Minden klappolt, és a végén a lovag elnyerte a királylány kezét. Legalábbis miután kimondtam, hogy szeretem, tényleg minden úgy tűnt, és már nem érdekelt semmi. Lesz, ami lesz, mindenki tehet egy szívességet, vagy kettőt. Tényleg olyan volt, mint egy álom, igazán nem is tudom mivel összehasonlítani, hiszen még sosem éltem át ilyesmi. Iza csókja, még mindig kellemesen égette az ajkaimat, tényleg beindított bennem valamit, ami eddig nem volt ott, vagy csak néha kikukucskált, hogy azért létezik, de most nincs kedve előjönni. Minden tökéletes volt abban a pár pillanatban, és nem olyan, mint amikor csak érdekből csókoltam meg valakit, csakis a testi örömök miatt. Ez teljesen más érzés volt, teljesen más mindent nyitott ki bennem.
- Mit? – néztem fel zavartan rá, és hagytam, hogy eltoljon magától. A kezem a testem mellé hullott, ahogy ellépett tőlem, lesiklott a derekáról, én pedig néztem, ahogy a karjait védekezően maga elé fonja. Most aztán igazán összezavart, valamit rosszul csináltam volna? Mi a baj, mit rontottam el?
- De miért? Mi változott meg? – kérdezem, de harag kezd gyűlni bennem, és van is neki célpontja. Talán átvert? Ez volt mindvégig a célja? Most biztosan nagyon jól szórakozik, mert sikerült neki elhitetnie velem, hogy több van köztünk, mint barátság. Tökéletes terv, tökéletes kivitelezés. Érzem, hogy a kezem ökölbe szorul, és ha nem tesz valamit, baj lesz. A szívemen mérhetetlen nagy seb lett a késtől, amit most belényomott. Nem vagyok egy szent ember, de ezt túlzásnak érzem, nem ezt érdemlem. Biztos vagyok benne, hogy csak az tart vissza, hogy ennek ellenére is szeretem ezt szőke libát. Kihasznált, mindent megettem, amit csak akart, még egy mugli filmet is megnéztem miatta. Hát normális vagyok én, öcsém?
Haragos tekintettel mérem végig valószínűleg utoljára. Engem csak egyszer lehet átverni, és tőle fáj a legjobban. Megdicsérhetném, hogy mennyire profi volt, de inkább csak haragos tekintettel figyelem. De felemelt fejjel kell távoznom, nem győzhetnek le. Majd találok mást, aki vigaszt nyújt, vagy tök mindegy, lesz valahogy. De valóban, jó ötlet, hogy ne maradjak a közelében, mert egy pár pofon gyorsan ki tud reppenni tőlem, ha nem távozok azonnal.
Felveszem az esernyőm, majd még egyszer megnézem magamnak egyszerre mérgesen és szomorúan.
- Nem kell ettől tartanod, soha többé. Szervusz – majd egy mozdulattal elhoppanálok tőle, és megérkezem a varázslócsaládhoz. Könnyezve vágtatok át hopp hálózathoz a szobákon és eltűnök gyorsan, minél távolabb várostól és Izától.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=533220#post533220][b]Szentmihályi Alfonz - 2015.10.22. 12:37[/b][/url]

Sem az ország, sem a környék, sem az emberek nem változtak számottevően azon idő alatt, amíg Angliában tartózkodott, ezért könnyű számára visszazökkenni az itteni életbe. Egy kicsit lassabban éli a hétköznapokat, mint odaát, de ugyanúgy élvezve minden egyes percet. Azt azért kicsit nehezen viseli, hogy a faluban nem igazán jut komoly feladat nekik, ennyi erővel közös pasziánszozással is elüthetnék az időt. Mármint hát persze felelősségteljes munka az övék, de a faluban éppen pang a bűnözés.
Éppen ezért mindig örül, ha "Pesttől" kap feladatot. Bár néha úgy érzi, ezek nem is igazi munkák. Mintha csak a tudását akarnák felmérni. Persze lehet téved, hiszen neki csak kis részek jutnak ki egy-egy ügyből: követés, megfigyelés. Néhány beszélgetésfoszlány, egy-egy ember napirendje... Ezekből nem áll össze miről is lehet szó. Mintha a puzzleből egyetlen darab lenne a kezedben, és abból akarnád kitalálni, mit is ábrázolhat a kép.
Alfonz éppen egy ilyen követős feladat miatt tartózkodik a fővárosban. Kapott néhány adatot, azok alapján be is tájolta a szőke nőt, és pár órája már a nyomában van. Láthatta egy kislánnyal - valószínűleg a sajátjával, elvégre az emberek ritkán sétálgatnak mások gyerekeivel a szabadnapjukon, bár ezt sem lehet kizárni, lehet más lányrokon is -, vásárolni, étteremben étkezni. És egy ideje már egy könyvesboltban tartózkodik. Olyan sokáig van benn, hogy Alfonz végül úgy dönt, bemegy ő is. Éppen lépne be, mikor nyílik az ajtó, és ő kis híján ütközik a nővel, akit követnie kellene...  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=533221#post533221][b]Renée Célestine Blanche - 2015.10.22. 12:54[/b][/url]

Most, hogy ismételten Magyarországon tartózkodik felengedett valamelyest. Ugyan hiányzik neki öccse, Éttien, de képes volt elengedni, hiszen mindkettejüknek megvan a saját élete. Ő immáron aurorként tengeti mindennapjait, Konstantin ismét a közelében van, csak most már házas emberként és ne feledkezzünk meg egyetlen szem tüneményéről, Fleur-ről.
A mai csajos napnak épp az a lényege, hogy minden kötöttség és teher nélkül együtt töltsék, de nem meglepő módon valami megint eltereli a figyelmét. Valami megint belelóg az idilli képbe, ami nem hagyja őket nyugalomban szórakozni. Ez pedig nem más, mint egy gyanús fiatalember. Renée sem egészen hülye, érzi nagyon jól, hogy követik, csak azt nem érti, miért. Az apja már tud mindent, az anyja is, Éttiennek nem áll érdekében, esetleg Konstantin küldhetett volna rá valakit, de minek? Ha Franciaországban nem tette, hát nem itt kell elkezdenie. Míg járják a boltokat és utcákat, míg az étteremben ülnek, végig tudja, hogy valami nem oké. Ez persze a könyvesboltban hág a tetőfokára: nem véletlenül ment be oda. Fleurt lerakta a gyermek részlegnél, így ő most vígan olvasgat, Renée viszont nézelődést színlelve követi nyomon Alfonzt. Persze rögtön kiszúrja, hogy az idegen be akar jönni utánuk, így gyorsan felkapja lányát és az ajtó felé indul, mosolyogva köszön és már ütköznek is össze. Mintha véletlenek összjátéka lenne csupán. Zöldeskék szemei rávillannak az ismeretlenre, miközben szorosabban fogja Fleurt.
- Remélem, hogy lesz valami érdemeleges, amit átadhat a feletteseinek egy csonka család életét követő megfigyelés után - azzal szó szerint félretolja az útból és kislányát a földre teszi. Persze ő nem ért semmit, azonnal mosolyog Alfonzra, még integet is neki, mintha csak barátok lennének. Mintha.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=533224#post533224][b]Szentmihályi Alfonz - 2015.10.22. 13:10[/b][/url]

Ha ez egy próba, hát csúnyán elbukott rajta. Azért elég nagy kudarc, ha a követett személy észreveszi a követőt. Persze még mindig fennmaradó lehetőség, ha az ember tagad és hülyének tetteti magát. De még jobb, ha elfogadható indokkal támasztja alá cselekedeteit.
- Elnézést kérek, nem egészen értem, és sajnálom, ha gondot okoztam - mosolyog kedvesen, és maga elé emeli kezeit, tenyereivel a nő felé. Testével kommunikálja felé, hogy nem jelent veszélyt. Még a kislánynak is visszainteget, bár ez inkább ösztönből jön. - Én csak egy szimpatikusnak tűnő, gyönyörű hölgyet követtem. Nem mertem megszólítani. Vagy éppen megzavarni. Tényleg sajnálom, most eléggé úgy tűnhetek, mintha valami perverz kukkoló lennék.
Zavara valódi, bár valójában az elbukott küldetés miatt szégyenkezik. Ha a nő nem állítja meg, leguggol a kislányhoz, mosolyogva próbál vele is kommunikációt kezdeményezni.
- Szia! Alfonz vagyok. Téged hogy hívnak?
Bocsánatkérőn pislog közben a szőke nőre, és azon agyal, hogyan tűnhetne el a lehető leggyorsabban. Tény, hogy ennek a munkának már annyi. Ő már biztosan nem követheti a lányt, mert csak feltűnést okozna, és még gyanúsabbá tenné saját magát. Még, ha most sikerül is elaltatnia a gyanakvását, a következő ilyen esetnél már biztosan megneszelné a valóságot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=533233#post533233][b]Renée Célestine Blanche - 2015.10.22. 13:30[/b][/url]

A düh csak úgy bugyog benne. Az sincs rendben, ha csak őt követik, de a kislányát hagyják ki a dologból. Ezért is van az, hogy pont nem érdekli Alfonz magyarázkodása, továbbra is ellenségesen mered rá, minden mozdulatát lesve. Auror lenne végül is, ha valakinek, neki tudnia kell, mikor érdemes résen lenni.
- Bókolni azt bezzeg tud - közben csak annyit érzékel, hogy Fleur már totálisan odavan a srácért. Természetesen őt könnyű lekenyerezni, elég egy kedves mosoly, mély hang és ilyen külső. Naiv még. Renée felsóhajt, ami a fáradtságának tudható be. Nincs oda az ötletért, hogy ezek ketten itt most összemelegedjenek, de legalább az idegen nevét megtudja. És le is esik neki, kivel áll szemben. Jövő héten vele lesz majd közös munkája, legalábbis nem gondolná, hogy túl sok Alfonz nevű egyed szaladgál itt Pesten, ráadásul pont egy másik minisztériumi dolgozót megfigyelve. Frankón bekezdtek. Erről mondjuk egyetlen szót sem ejt, legyen majd meglepetés a következő találkozásuk alkalmával.
- Csókolom, Fleur vagyok - csillogó szemekkel néz rá, kicsit talán huncutul is. Mosolyából látszik, hogy őt nem kell meggyőzni. A gyerekek amúgy is megérzik, ha valakivel valami nem stimmel. - Engem is megdicsérsz, mint anyut? - Renée-nek elkerekednek a szemei, majd szája elé kapja a kezét. Ennyit tesz a nyíltság. Haragja egy pillanat alatt elpárolog. Ez a kis drága bárkit az ujja köré csavarna, ezen a gondolaton pedig el is mosolyodik, majd maga is leguggol melléjük.
- Elnézést - némán tátogja a férfi felé, majd nyom egy puszit kislánya fejére. - Egyébként Renée vagyok - kezet nyújt és egy halvány görbét is villant, de azért még mindig fenntartásokkal kezeli a másikat. Továbbra sincs megelégedve ezzel a követősdivel. Alkalmasint rá is fog kérdezni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=533244#post533244][b]Szentmihályi Alfonz - 2015.10.22. 14:27[/b][/url]

- Hát valamiben nekem is jónak kell lennem, ha már az észrevétlen követés nem megy. - Vigyorogna, ha helyzete nem lenne ennyire kényes, de így inkább csak rendületlenül mosolyog tovább, nem szemtelenül, inkább kedvesen, hogy ezzel is enyhítse a nő haragját, mely szikrázik szemeiből.
A kislány viszont sokkal barátságosabban fordul hozzá, sőt, úgy tűnik, tetszik neki a társasága.
- Oh, Fleur? Gyönyörű név, tökéletesen illik hozzád - tesz eleget a kérésnek, de még hozzáfűzi: - Kifejezetten aranyosnak tűnsz - majd suttogva ezt is: - Szerinted nagyon haragszik rám? - int a nő felé, aki azonban eddigre megenyhülni látszik. Úgy tűnik sokkal tartozik az aprócska hölgynek.
- Alfonz - ismétli, és megfogja a nő kezét. Közben a homlokát ráncolja a nagy koncentrációban. Rémlik neki a név, ami eléggé ritka lehet erre felé. Fel is rémlik neki a következő munkája, és a társa. De hát az nem lehet. Bár logikus következtetés lenne, de a követés miatt kizárt. Hacsak nem a belső elhárítástól kapta a melót, de Renée nem látszik sem veszélyesnek, sem árulónak. Persze rutin ellenőrzés is lehet.
- Mit gondolsz, anyukád elviselné még egy ideig a sajátos stílusomat? - fordul vissza a kislány felé. Most már nem olyan sietős neki, inkább többet meg szeretne tudni Renéeről, és a helyzetről, amibe került.