36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Alexander Burton
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2020. augusztus 30. 23:02 | Link


magam vagyok a csend.


Nem szeretem az itteni időjárást, mostanság nappal nemigen mutatkoztam, csak a meccsre mentem ki, azóta is kenegetem magam, hogy ne égjek fel többé. Így, a sötét szobában alkottam újra és újra, vagy voltam Vivivel elég időt, bármely más felével, de nem is bántam, a hűsre bűvölt lakásnál jobb sosem adódott volna. A legtöbb alkotás persze csak valami mímelése az egésznek, most nem jött a löket, nem éreztem, hogy vinne előre, talán szünetre van szükségem, vagy megint meglátogatni Cole-t a pub-ban, utána jött egy olyan hullám, egy olyan vonal, amely elsöpört és szinte nem is gondolkodtam, csak hagytam azt, hogy a kezem járjon a vászon felett.
Jobbom még mindig festékfoltos, pedig csak pakoltam, jobbára. Nemigen aludtam jól a napokban, megint előjött, hosszas szünet után az a fura rohan, amelytől mindenfélét sikerült álmodnom és nem sikerült megfejtenem. Mióta vannak tankönyveim, valamivel okosabb vagyok és meg is rémiszt a gondolat, hogy onnan bármi rám illik. Igaza volt, amikor kiválasztotta nekem a szakirányt, találni fogok válaszokat, de azt sem ő, sem más és én sem mondtam, hogy nem feltétlenül fognak tetszeni. Elvégre, művész vagyok, annak készülök és abból szeretnék megélni, hogy valaki, valakik egyszer megveszik a képeimet, felkérnek újakra, vagy csak csodálják. Ennek áttörése még nem jött el az életemben, gyűlnek azon darabok, amelyeket már akár oda is tennék, csak még a löket, a kellő erő nem tört fel bennem. Egyelőre magamnak csinálom és azzal nem fogom sokra vinni. Az… Hát, majd kiderül.
Hosszú kört tettem a faluba, hogy kényelmesen kiszellőzzek, kicsit összekaptam a hangot Rachel-el, pedig, végtére is, igaza volt, én voltam a goromba öregember most. Nem haragszom rá, de inkább hagyok neki teret és időt, vagy inkább magamnak, hogy a fel-feltörő kérdéseim, vagy még gomolygó fellegeim ne rontsák el azt, amit vele felépítettem. Ő más mind én és bárki más, de tetszik a vagánysága, tetszik az, ahogy viseli. Nem átlagos, sosem lesz, ahogy én sem, de akire szükségem lenne, egyelőre távol van. Itt állok a csónakházban, vagyis álltam, ameddig az egyik, kihorgonyzott darabba be nem mertem szállni és csendben ringatózva döntöttem fejem hátra, hogy az égen átkúszó fátyolfelhők mozgását kövessem. Jobb kezem ügyében egy cider pihen, félig ittam csak meg, az ízéért azt is, a víz halk csapódásra a mólónak most jobban esik, mint az alkohol. Tudomásom szerint nincs itt senki, de simán vagyok süket a világra, vállalom.
Hozzászólásai ebben a témában
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
offline
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Alexander
Írta: 2020. szeptember 11. 12:52
| Link

A nap is aludni tér


Az utóbbi időszaknak egyre nehezebb különbséget tennie nappal és éjszaka között. Napszaktól függetlenül csak szellem módjára kóborol a kastély különböző területén és annak környékén, próbálja átvészelni a kínosan lassan vánszorgó perceket, órákat. Egész évben nem csinált mást, csak cél nélkül létezett, csupán... túlélt. Nem számít, hogy voltak órák, amiket nemes egyszerűséggel kihagyott, nem számítanak a büntetőmunkák, amiket kiszabtak rá mulasztásért, takarodó utáni mászkálásért, verekedésért és dohányzásért. Az sem számít, hogy nagy valószínűséggel évet kell majd ismételnie, mert annyira egy tanár sem lehet elnéző, hogy a semmire adjon legalább egy borzalmast. Nem számít egyik sem... mégis hogyan tehetné, mikor egyedül maradt egy egész világgal szemben? És Domonkos nem csinál mást, csak küzd, percről percre, napról napra.
A lemenő nap sugara füröszti a sápadt, beesett arcot. Próbálja cirógatni utolsó erejével, mosolyra változtatni a komor kifejezést, de minden próbálkozása hasztalan. Talán észre sem veszi, hogy a sárgás fénycsík becézgeti orcáját, csak gondolatoktól terhes fejjel, bizonytalan léptekkel halad a város széle felé. Keze a zsebében pihen, nem látszódnak a görcsös, marokba szorított ujjak, ahogy szinte minden mást is jótékonyan takarnak a magára aggatott ruhadarabok. Nincs hideg, ő mégis a pulóvere kapucnija alól kémleli a világot, mindazt, amit képes belőle befogadni jelenleg. Nem figyeli a mellette elhaladókat, éppen arra van ereje, hogy egyenes vonalban képes haladni a kitaposott ösvényen.
Miért nem iszod a bájitalt, Dom? Pihenned kéne, te is tudod.
Lerázza magáról a kéretlen szavakat és a csónakház ajtajának panaszos sóhaja taszítja háttérbe a további kedves megrovást. Nem akarja hallani, nem akar rá gondolni, nem akar úgy cselekedni, ahogy elvárná tőle... mégis olyan hangosan hallja és olyan valóságosnak tűnik, mintha épp a háta mögött suttogná a fülébe. Nem mer megfordulni. Nem mer megfordulni, mert fél attól, hogy nem látja és attól is, hogy látni véli. Pihennie kéne.
Körül se nézve botorkál a csónakok mellé és huppan le a deszkák szélére, hogy a cipőjétől megszabadulva lógassa bele lábfejét a hideg vízbe. Felszisszen a lágy érintésre, majd görnyedt háttal könyököl a térdére, hogy arca elvesszen a tenyere mögött. Nem fog elaludni. Kibírja. Nem fog...
Semmi baj, Dom. Lesz, aki vigyáz rád.
Nem fog...
Utoljára módosította:Kiss-Herczeg Domonkos, 2020. szeptember 11. 13:44
Hozzászólásai ebben a témában

Alexander Burton
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2020. november 22. 15:45 | Link


magam vagyok a csend.


Valahogy megbújik a békés, viharmentes pillanatban valami nehéz és valami megfejtenivaló. Pedig, semmi sincs, semmi sem költözött be az életembe, egy kis nézeteltérésen túl. Nem hiányzik olyan vad módon a távoli haza, sem semmi, egészen jól találtam meg a helyem, a pillanatom itt, ebben a kicsiny országban. Pedig volt, hogy nem akartam, küzdöttem, leginkább azért, mert nem egy házba kerültem azzal, akire minden pillantásom akartam hagyni, mert hiába nem élünk ott, még így, ebben is közösködni kívántam. Pedig, neki sokkal nehezebb, összetettebb, mint nekem, aki sodródik sokszor az árral, mint ez a csónak, ha leoldoznám és hagynám, hogy egy áramlat vigye. Ez a környék, amely az iskolát vesz körbe, igencsak érdekes. Ha azt kellene mondanom, mit találok erre, a válaszom az lenne, mit nem? Van is kellemes, szép, nyomasztó és én csak alig, felszínesen jártam körbe, hiszem sosem a tájak vonzottak, annál inkább az emberek. Rájuk is ugyan az lenne a válaszom; van itt minden. Még sportoltam is, repültem a fellegekben, megismerhettem olyanokat, akikkel talán szóba sem álltam volna és nem saját korlátaim miatt, hanem mert egymás világaiba nehezen fértünk volna bele. Arcok, akiket most is látok magam előtt, villanások és színek, a forgatag, amely ebben a csendes esti órában kikapcsolja a nemrég, talán teljesen felesleges negatív gondolataim, formám mindenét. Ahogy a csónak mozdul alattam, úgy ringat a nyugalomba, emelem meg az üveget és újabb kortyot tüntetek el belőle, kesernyés íze mossa végig torkom, ahogy ismét aprót koppanva teszem magam mellé és feledkezem bele a pillanatba.
A hűs levegőtől borzongok meg és térek vissza a valóságba, ahogy a sötét, már csillagokkal pettyezett égbolton elbambulva emeltem magam kissé másik világba, valóságba, ahonnan kiemelem azt, ami nekem szükséges, ahol szinte kinyúlik felém minden és elér. Szinte hangos robajnak tudható be, ahogy az ajtó a hátam mögött mozdul, ahogy nem csak azért, mert a szellő rázza a laza zsanérokat, hanem ahogy valaki átlépi azt. Feljebb tornázom magam, mégis a csónak aligha moccan, apró fodrok képződnek csupán a víz felszínén. Tekintetem emelem el a tájtól a sötét, szinte láthatatlannak tűnő alakra, aki célirányosan közelít, se nem lát, se nem hall, csak mezítelen lábai érjenek a vízbe mihamarabb. Szinte magam is beleborzongok, érzem azt a hideg, hűs közeget, amely szinte jeges folyamként öleli körbe a lábait. Apró, sötét kupac, ha nem figyeltem volna, hihetném egy hatalmas csomagnak, amelyet itt felejtett valaki, ha szinte nem látnám, hogy háta emelkedik ahogy levegőt vesz, élettelen szobor is lehetne. Talán ő volt az éjszakában a megfejthetetlen valami, amelyet távolról is érezni lehetett.
- El akarsz veszni a sötétben? – hangom halk, mégis eléri őt, mert akármeddig nézhetném, úgy látnám annak, ami. Háta íve, arcának sejtelme a csuklya takarásában. Talán menekül? Hallani, ahogy a csónak deszkái nyikordulnak, ahogy fordulok felé, de nem szállok ki. nem riasztom el, ha neki itt és erre van szüksége, ne én legyek az akadály.
- A hűs víz jó a gondolatokra – jegyzem meg, inkább magamnak, oldalamat döntöm a csónak peremének. Mintha itt sem lennék, pillantok félre.
Utoljára módosította:Alexander Burton, 2020. november 22. 16:28
Hozzászólásai ebben a témában
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
offline
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Alexander
Írta: 2021. február 16. 18:31
| Link

A nap is aludni tér


A jéghideg víz tüzes érintése kijózanítja. Egy kósza percig tart csupán, de abban az egy percben élesen elhatárolódik a fájdalmas múlt a keserű jelentől és a bizonytalan jövő ismét kellemes homályba borul. Megszűnnek a kéretlen neszek, hangok, amik álmatlanul töltött éjszakáin és nappalain kínozza. Nem marad más, csak a hangos lélegzetvételek nyugtató ritmusa és a feketéi előtt fodrozódó vízfelület, amin a nap utolsó, törékeny sugarai járnak gondtalan, vidám táncot.
Egy percig tart csupán, hogy utána a fáradtság elemi erővel sújtson le rá, megrogyasztva vállait és benn rekesztve levegőjét. Szemei előtt elhomályosodik a lemenő nap fényében oly éles világ. Arca elől kezeit a deszka szélére ejti, elfehéredő ujjakkal szorítja azt, hogy ne bucskázzon előre és csókolja végig bőrének minden egyes négyzetcentiméterét a hideg víztömeg. Fáradt. Már ő maga sem tudja, hogy mikor adta át testét a pihenésnek, hogy mikor sikerült pár percnél tovább aludnia a folyamatosan rátörő rémálmok nélkül. Az akaratereje, amivel ébren tartja saját magát, vitathatatlan, de a teste egyre csak üvöltő igényeivel még ő sem veheti fel a harcot. Apró csaták győzelme után mindig a háború elvesztése közeleg.
El akarsz veszni a sötétben?
Minden izma megfeszül, feketéi tágra nyílva merednek előre. A félelem megbénítja tagjait és összeugrasztja a gyomrát, ahogy a szavak minden eddiginél hangosabban és élesen csendülnek fel. A pánik okozta gombóc egyre csak nő a torkában, megakadályozva a már oly régóta feltörni kívánkozó zokogást és a szavakat egyaránt. Pár dermedt pillanat után szorítja össze szemeit, míg a hirtelen jött sötétben villogó fénypászmák jelennek meg. Fejét a mellkasára ejti, ujjai fájdalmasan vájnak a deszka érdes felületébe, hogy képes legyen stabilan tartania magát.
- Hagyd abba, Teó, kérlek! Én ezt már nem… nem bírom - a szavak reszketve gördülnek le ajkairól, hogy esdekelve boruljanak a nagyon is élő fiú lábai elé, aki jelenleg nem más, mint Domonkos testvérének kísértete. Vajon képes lesz valaha elengedni? Képes lesz valaha a saját életét élni újra? A válasz annyira nehéz és ő maga annyira fáradt...
Utoljára módosította:Kiss-Herczeg Domonkos, 2021. február 16. 18:32
Hozzászólásai ebben a témában

Alexander Burton
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2021. február 21. 19:11 | Link


magam vagyok a csend.


Nem szól, nem ad ki hangot, mégis, szinte üvölt felőle a csend és a sötétség. Mintha sok ezernyi kéz, szempár és ahhoz tartozó foszlány kínozná, vagy csak egy, de a sötétben, azért is szeretem, sok minden bújik meg. Az ember képzelete pedig élénk, amely csak egy apró kavics, tűnhet bárminek, vagy épp egy megbúvó alak, amely mintha megnyúlna, pokolbéli démonhoz hasonló formát öltene. Vagy csak egy bútor, egy szögre akasztott kabát, amelytől azt hiszed, valaki figyel és figyeli álmod, létezésed. A vízbe lógó láb tulaja is ezernyi új, ismeretlen alakot ölt. Kicsit hunyorogva, kicsit fejem balra tartva hagyom, hogy az alakok táncoljanak a szemem előtt, mielőtt magam is lehunyom pár pillanatra azokat, legfőképp, hogy eltűnjenek, hiszen nincs rájuk szükség. Nem kellenek árnyak, démonok, csak az, aki és ott létezik, egyes egyedül, talán abban a hitben, hogy senki sem fogja megzavarni. Szemem kinyitva szoktatva a fényviszonyokhoz, immáron csak őt látom, ahogy szinte, az előbbi tartásából veszítve, összeomlik, mint egy rozoga ház. Persze, költői túlzással, de egy pillanatra azt hiszem, hogy belealszik a víz ringatózó hangjába, altatódalt dúdol neki a mólónak csapódó hullámok lágy hada. Talán hagyni kellene, talán időt kéne engedni neki, mert talán fáradt, talán gyászol, talán csak a kastély, a világ túl hangos és nem vágyik másra, csak, hogy egyedül legyen. De ahogy billen, úgy látom magam előtt, ahogy örökre eltűnik az apró hullámok között. utána nyúlnék, nem vitás, mert ha nincs is megmentési kényszerem, lelkiismeretem igen. Végül, talán ez szólal fel, nem is én.
Úgy mondom, mintha szüksége lenne szavaimra, amikor mozdul, legalább reagál. Nem a legjobb, hiszen aki csendet remél, annak ez teli torokból üvöltés, pedig hangom halk, lágy, szinte a vízhez igazítva hullámzik felé. Az ég színei gyönyörűek, ahogy mozdulok, közelebb, úgy fest hol engem, hol a vizet, hol a másikat más-más árnyalatba, szerelmes vagyok a lemenő napba, mert olyankor, az utolsó pillanatokban a legszebb, hogy búcsúzik, ha csak pár órára is. A legszebb elmúlás, a legrövidebb, mert mindig tudjuk, holnap újra felkel.
- Teó? – értetlenül ráncolom homlokomat. Kinek lát vajon, kinek hisz? Elé lépve, óvatosan, lassan ereszkedem le hozzá, térdem koccan, törzsem süllyesztem, hogy csak alig kelljen felemelnie tekintetét, hogy lásson, engem lásson. Talán nem véletlen, amit körülötte láttam táncolni. – Teó nincs itt, csak én és a naplemente. Nincs ki kínozzon. Nézz rám, láss engem, add ki – nyúlok felé, de nem érintem meg, csak lássa ujjaim, hogy ha kell, felsegítem, fel, hogy ne zuhanjon a mélybe.
Hozzászólásai ebben a témában
Kiss-Herczeg Domonkos
KARANTÉN


#Királykondor
offline
RPG hsz: 114
Összes hsz: 241
Kedves Alexander
Írta: 2021. február 25. 12:00
| Link

A nap is aludni tér


A lemenő nap utolsó sugarai meleg érintésükkel cirógatják az arcát, próbálva életet lehelni a sápadt, fakó arcba, hasztalan. Hiába érzi csupasz bőrén a meleget, teste mégis megállíthatatlanul vacog, tükrözve megtépázott, elárvult lelkét. A zöld villanás óta minden egyes nap küzdelem, fájó lélegzetvételekkel és a fejében visszhangzó kéretlen tanácsokkal tarkítva. Tudja, hogy elejét vehetné, hogy könnyíthetne a magával vonszolt terheken, ha végre eleget tenne gyógyítói és szülei folyamatos könyörgésének és a bájital nyújtotta feledésbe és álomtalan álomba merülne. Mégis retteg. Retteg, hogy azzal elhalványulna a kép, amit róla őriz, lassan jelentéktelenné töppednének a közösen átélt percek és leginkább attól, hogy ugyanolyan felületes és nemtörődöm ember lenne, mint előtte volt. Tudja jól, hogy Teónak is megvoltak a negatív tulajdonságai, mégis a jókat ő maga szeretné továbbvinni, ezzel tisztelegve testvére előtt. Görcsösen törekszik a jobbra, ezáltal mégis háttérbe szorítja saját pozitív mivoltát.
Tudod, hogy igazam van, Dom. Mi lenne, ha végre kiszállnál az árnyékok közül és a saját életedet folytatnád?
Reszketegen szívja tele tüdejét levegővel, ami égeti az érzelmektől elszorult torkát. Nem meri kinyitni a szemét, görcsösen szorítja, hogy véletlenül se kelljen látnia rém- és vágyálmainak megtestesítőjét. Mint mantrát, úgy ismételgeti magában, hogy a fáradtság játszik csalfa, hazug játékot elméjével és érzékszerveivel, hogy az étvágytalanságtól meggyengült test enged utat a lidérceinek. Mégis hiába a józan ész satnya próbálkozása, a szívének heves taktusa nem csillapodik, félelmei gúzsba kötik.
Feketéi kipattannak, ahogy megérzi maga mellett a testet és a szavak érthetetlenül, de hallhatóan szállnak felé. Ijedten kapja fejét oldalra, tekintetét a lemenő nap fényében fürdő szőke tincseknek látszó aranyló karimára szegezi, hogy ezzel minden félelme egy pillanat alatt váljon valóra.
- Hagyj békén! - üvölti erőtlen hangon. Elüti a másik kezét a közvetlen közeléből, miközben mezítelen lábait kikapja a víz fogságából. Hirtelen löki fel magát álló helyzetbe és távolodik el félelme megtestesítőjétől és a hűs víz csábító tömegétől. Az ereiben fellángoló adrenalin viszont hamar elpárolog és átadja a helyét a fáradtság végső stádiumának. Feketéi előtt elhomályosul minden, az összemosodó foltok heves iramban kergetik egymást. Kezei kapaszkodó után kutatva markolják az üres teret, míg lábai pár röpke pillanat múltával elengednek. Feketéi fennakadnak, utat engedve szeme fehérjének. Még hallja Teó suttogását messziről, kivehetetlenül, mégis kellemes melegséggel árasztja el, mielőtt teste a göcsörtös faléceken koppanna és őt magát a feketeség ölelné keblére.
Hozzászólásai ebben a témában

Alexander Burton
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2021. július 3. 23:27 | Link


magam vagyok a csend.


Nehéz a pillanat, talán a levegő is egyre jobban, ahogy az idegen, vélhetően elméje rabságában élő fiú félelmeit és ólomsúlyú gondolatait leheli a világba. Ki tudja mi az, amely üldözi, amely megnyugtatja egy pillanatra, vagy amely miatt a hűs vízbe mártja lábait. A lassú naplemente és a sötétség közeledte talán csak azt vetíti előre, ahogy a másik szemhéjai engednek a nyomásnak és lecsukódnak. Én pedig, mint egy idegen tényező, zavarok bele ebbe. Néha, ilyenkor azt kívánom, bár jobban ismernék mindenkit és mindent. Talán lehet már őt is láttam, valamely fakó vagy éles képben, amelyek kísérteni szoktak. Tarkómban érződő apró nyomás miatt úgy hiszem, megtörtént már, hogy talán láttam zuhanni, elhullani és levegőért kapkodni. Ahogy a sötét és nehéz víztömeg ölelte körbe, vagy éppen valami más. Ezek derengenek fel és most már engem ráz a hideg, ahogy futkos gerincemen, mint valami apró bestia, amely csak arra vár, hogy puha felületet keresve bőrömbe marhasson. De álmaimnak, a fura képeknek mindig van egy olyan haszna, hogy elűzhetőek. Semmi sincs kőbe vésve, az ember csak vágyja azt, hogy lásson előre mindent, tudja mi vár rá és mikor kell balra lépnie a jobb helyett. Bárcsak és bárhogy. Én nem kívánom, nem akarom, mégis várom és mikor megtörténik, élek vele.
Mozdulok, minden hatásra, ami egem ér. Biztosan hall, ha nem is úgy, ahogy annak lennie kell. Ha nem is úgy, ahogy azt szabad és ahogy az szépnek hangozna. Mit látsz? Tudni akarom, mi uralja, mi bukkan fel benne hangom hallatán. Ahogy megrezdül, ahogy reagál rám, talán valami rémalak lehetek a számára. Megleptem, perszehogy, mert nem köszöntem rá hangosan, amikor ide érkezett. Én is egy kis, puha buborékban ültem, mint mindenki, aki csak ilyen helyre sétál, akár egyedül, akár egymaga. Ő nem abban érkezett, nem védi semmi, hiába fedi testét ruha, olyan csupasz, hogy az érdes világ folyamatosan horzsolja, karcolja a bőrét.
- Hé, hé. Én ugyan nem bántalak – emelem fel karjaimat, hogy lássa, semmi olyan nincs nálam, amivel ártani tudnék. Még ciderem is messze pihen, már el is feledkeztem róla, csak aromáját érzem még a szavaim formálása közben. Persze, hagyom én békén, de nem azt látom, hogy kéne. Ellépek egyet hátra, kiegyenesedem, ahogy felpattan. Olyan hirtelen teszi, hogy ebbe én is beleszédülök, apró, ezernyi pont táncol egy pillanatra előttem. De míg én szilárd lábakon állva figyelem őt, a fiú, a kínzott tagot összeomlanak. Kinyúl felém vagy éppen bármi felé, amit látni vél vagy érezni akar. Csak az ujjvégét érinthetem meg, az ér enyéimhez, amint azokat felé lendítem és vége. Koppan a földön, mert elkéstem, mert úgy ugrottam vissza, mint akit bármivel meg lehet ijeszteni. Sziszegek, de magamnak. Felé lépek, az én térdeim is koccannak, mellette, mégis, amilyen hevesen vetem le magam, olyan gyengéden nyúlok felé.
Lélegzik, ennyi biztos, de hogy merre jár? Jó kérdés. Óvatosan csúsztatom be feje alá a kezem és húzom ölembe. Neki talán ez valahol kényelmetlen lesz, de így tudom tartani, nem engedem, hogy esetleg ha felébred és dobálná magát, a vízben kössön ki. Aprókat és óvatosan ütögetem meg arcát. Nem, nem tudok elsősegélyt, elveszett vagyok most, de kétséggel teli. És nem is ismerem őt.
- Gyere vissza, kérlek. A világnak szüksége van rád – keltegetem, de tovább nem érintem, nem paskolom. Kezem leengedve sóhajtok egyet. És most? Segítség kell ide. - Tudom, hogy hívogatóbb a sötét, de a napfény kell neked. Fogalmam sincs miért beszélek hozzád, talán nem is hallasz – ha nem reagál még egy ideig, akkor kénytelen leszek összekaparva, a markomban tartva elrohanni vele a legközelebbi helyre. De mi van, ha most töröm össze? Számolok, lassan és vissza, várva arra, hogy visszataláljon.

Mert ma én leszek a fény. A sötét ellenére ragadom meg, hagyom magam kapaszkodónak, még ha rémalak, egy szörnyeteg képe vetül rám. Szelíden, minta porcelánból lenne, ébredését követően, várva pár, kellemetlen pillanatot, döntök. Én ehhez kevés vagyok, és félő, ez csak az előfutára annak, ami őt kínozza. Nem kérdezem mi, miért és hogyan, csak bizotsítom arról, rám bízhatja magát. Ha ellenkezik, szavam erősebb, fogásom biztos, ahogy célom is. A kastély bontakozik lassan ki előttünk, csendes sziluettje nehezedik ránk. A tempónk lassú, kényelmes és az övéhez igazítva. A gyengélkedőre viszem, engedem el, mikor már az ágy biztonsága van alatta, nem pedig a kemény föld, a padló. Pár szót váltok a gyógyítóval, majd eltűnök, mintha ott sem lettem volna. Mintha, valójában csak egy képzelet lettem volna, ami előtte táncolt. De talán, mindegyik mellett, ami elől menekült, én voltam az első, aki kinyúlt felé. Remélem, minden rendben lesz.

// Love Love
Utoljára módosította:Alexander Burton, 2021. július 4. 09:45
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa