Vannak arcok, melyek nem rejtenek érzelmet. A vonások persze árulkodnak; időről, alváshiányról, nehéz napokról, életkorról - mikor milyen szögből nyerünk rálátást, érzelmekről azonban soha. Sokszor azt hisszük, ezek alapján is ismerhetjük a bőr alatt lakozó embert. Hiszen látjuk a szájukat udvarias mosolyra kanyarodni és látjuk a szemük körül elmélyülő szarkalábakat. Az egész mégis olyan halovány, olyan élettelen. Olyan idegen. Nem tudunk róluk semmit. Éreznek ők egyáltalán?
Vannak arcok, amiktől félünk, és pillantások, amiktől borsódzni kezd a hátunk. Mind tudjuk, hogy vannak találkozások, amikben jobb a padlót nézi mereven, és a hátunk mögött szorosan egymásba fűzött ujjakkal beleharapni az ajkunkba - kérlek, csak ne kérd, hogy pillantsak fel. Csak ne mosolyogj rám. Csak ne légy nyájas.
Vannak ijesztő arcok, és vannak ijesztő találkozások. Vannak emberek, akik - úgy érzed - a vesédbe látnak. Igen, vannak titokzatos emberek, akik míg kellemesen nevetnek az ártatlan történeteden, végigpergetik az összes emléked. Akár egy dossziét.

A férfi elegáns, fehér-vörös ajándéktáskával a kezében lépdel a kis ház bejáratához vezető keskeny járdán, és mielőtt még egészen elérné az ajtót, szabad kezét szája elé emelve megköszörüli a torkát, majd a már koszos őszbe hajló, egykor szőke tincseibe túrva megteszi az utolsó métert, s megáll. Makulátlan bőr cipőit megtörli a küszöb előtti bohókás lábtörlőben, miközben arcára rutinos, visszafogott mosoly költözik. A fiára gondol, mikor felpillant, végül ujjai finom ökölformára kanyarodnak, hogy aztán egymás után háromszor koppintson rá a kemény fára.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=756987#post756987][b]Mesélő - 2019.05.01. 20:16[/b][/url]

Vannak arcok, melyek nem rejtenek érzelmet. A vonások persze árulkodnak; időről, alváshiányról, nehéz napokról, életkorról - mikor milyen szögből nyerünk rálátást, érzelmekről azonban soha. Sokszor azt hisszük, ezek alapján is ismerhetjük a bőr alatt lakozó embert. Hiszen látjuk a szájukat udvarias mosolyra kanyarodni és látjuk a szemük körül elmélyülő szarkalábakat. Az egész mégis olyan halovány, olyan élettelen. Olyan idegen. Nem tudunk róluk semmit. Éreznek ők egyáltalán?
Vannak arcok, amiktől félünk, és pillantások, amiktől borsódzni kezd a hátunk. Mind tudjuk, hogy vannak találkozások, amikben jobb a padlót nézi mereven, és a hátunk mögött szorosan egymásba fűzött ujjakkal beleharapni az ajkunkba - kérlek, csak ne kérd, hogy pillantsak fel. Csak ne mosolyogj rám. Csak ne légy nyájas.
Vannak ijesztő arcok, és vannak ijesztő találkozások. Vannak emberek, akik - úgy érzed - a vesédbe látnak. Igen, vannak titokzatos emberek, akik míg kellemesen nevetnek az ártatlan történeteden, végigpergetik az összes emléked. Akár egy dossziét.

A férfi elegáns, fehér-vörös ajándéktáskával a kezében lépdel a kis ház bejáratához vezető keskeny járdán, és mielőtt még egészen elérné az ajtót, szabad kezét szája elé emelve megköszörüli a torkát, majd a már koszos őszbe hajló, egykor szőke tincseibe túrva megteszi az utolsó métert, s megáll. Makulátlan bőr cipőit megtörli a küszöb előtti bohókás lábtörlőben, miközben arcára rutinos, visszafogott mosoly költözik. A fiára gondol, mikor felpillant, végül ujjai finom ökölformára kanyarodnak, hogy aztán egymás után háromszor koppintson rá a kemény fára.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=757007#post757007][b]Révay Lili Athalie - 2019.05.01. 20:45[/b][/url]

Éjjelek, nappalok, éjjelek, nappalok. Kísértetként járok a házban. Kísértet vagyok. Soha korábban még nem játszottam szellemet, de sokszor haltam már meg a színpadon. Nem kívánom az ételt, leginkább csak szőlőt eszek. Apu viccelt azzal, amikor nála voltam egy hetet, hogy borozhatnék is. Az is szőlő és legalább megnevettet. Vicces.
A könyveket válogatom át, Franci azt mondta, vinne el belőlük párat, nézem meg, melyikek azok, amelyek a legfontosabbak, amiket meg akarok tartani. Előbb látom meg őt, mint ahogy eldöntené, hogy ráfordul a feljáróra. Elegáns szatyorral a kezében érkezik.
Az utolsó látogatás. Az, hogy ő itt van, az teszi fel az i-re azt a bizonyos pontot, az, hogy ő jött el hozzám, teszi véglegessé. Vége van. Hallgatom, ahogy hármat koppant, és átfut az agyamon, hogy csak állok itt tovább, ujjaim között szorongatva a Szavak nélkült. Azonban, hiába állok itt napestig, ő eljött. Ő jött el.
A könyvet letéve, indulok lefelé, nem lassan és nem gyorsan. Nem akarom, hogy azt higgye reménykedek, és azt sem, hogy megvárakoztatom. Csak ne sírjak, csak ne most. Elég volt a könnyekből. Szusszanok egyet, majd elfordítom a kilincset, és feltárom az ajtót. Ajkaim szólásra nyílnak, de Mimi gyorsabb, odaugorva a férfi lábához, megszagolja, és csodálkozva pillant fel rá.
- Nem Ricsi.
Mondom csendesen, mire visszahátrál, egészen a nappaliig, és a kanapéról pillant fel rá.
- Sajnálom, gyere be, vagyis, jöjjön be.
Kínban vagyok, mint mindig, remek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=757014#post757014][b]Mesélő - 2019.05.01. 21:08[/b][/url]

Lepillant az elé szaladó állatra, és csak mikor az eltávolodik tőle lép beljebb. Jegeskék pillantása Liliét keresi, ajkai egyetlen éles vonalban húzódnak halovány ívbe.
- Neee... - biccen balra a férfi feje, míg értetlennek, mi több, megbántottnak látszó tekintettel oldalra húzza a száját. - Drágám, közöttünk nem változott semmi. Megegyeztünk, hogy tegeződünk, így van?
Árnyalatnyit szélesedő mosollyal tesz néhány lépést beljebb, úgy, cipőstül, azok azonban nem hagynak maguk mögött nyomot. Kósza porszemet sem.
- Tetszenek az ablakok - jegyzi meg válla fölött visszapillantva Lilire. A szemei éppen csak egy másodperccel időznek tovább a fiatal arcon, mint az megengedett volna. A hangja színtelen és halk. - Különleges tervezés.
A fia soha nem mesélt arról, hol él a barátnője. Ő nem kérdezte, a gyerek nem hozta fel magától. A dolog ezen része nem volt fontos. Főleg, mivel az idősebbik Vajda a ház minden szegletét jól ismeri. Úgy tesz, mintha... azonban nem most látja először a konyha óriási ablakait. Kellemes.
A pulthoz lép, és finoman leteszi rá az ajándékot - a lány kedvenc borából hozott egy üveggel és néhány különleges, egyedileg készített marcipáncsokoládét -, majd hátat fordítva csípőjét neki támasztja a márvány szélének. Kezeit lazán combjaira engedi, ujjait egymásba fűzi.
- Ricsi sajnos nem tudott eljönni - kezd bele mondandójába a férfi, hangja elnézést kérőn cseng, szája szegletén ellenben valami furcsán bizarr mosoly vibrál. - Tanulmányi kötelezettségek, kviddics, úszás... hiszen neked nem kell bemutatni, milyen, mikor elfog a versenyszellem és a tenni akarás. Mintha ismét élnél...
Sóhaj. Mosoly. Gesztikuláció. És közben egy pillanatra sem ereszti Lili tekintetét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2806&post=757019#post757019][b]Révay Lili Athalie - 2019.05.01. 21:24[/b][/url]

- Így van.
Felelem engedelmesen, halvány mosoly kerül az arcomra. Richárd, mindig kedves volt velem, kedvesebb, mint Eszter. Bár ő akarta így, a megszeghetetlen esküt, mégsem éreztette velem, hogy nem lenne jogom ott lenni, szinte kedvelt. Mindig szerettem azt hinni, hogy kedvel.
- Apu kedveli a különleges dolgokat. Amikor ideköltöztek, áttervezte a házat, hogy fényt engedjen be, mert kicsi a ház, nem akarta, hogy sötét is legyen. A Bolton Abbey beli birtokon is erre törekedett a felesége halála után néhány évvel.
Nem tudom, hogy miért mondom el ezeket, sosem beszéltem erről senkinek. Elég lett volna egy sima köszönöm is, de ahogy a tekintete a tekintetembe fúródott, azt akarom, hogy maradjon. A tekintete Ricsié, idősebb, keményebb, de az övé, és én látni akarom. Ostoba kapaszkodó, mindenbe kapaszkodom, még akkor is, ha tudom, hogy ő maga a búcsú, az utolsó felvonás ebben a történetben.
- A Dumstrang megköveteli a teljes figyelmet.
Bólintok is egy aprót ahogy, amit mondok, ajkaim egymásnak feszülnek, amikor azt mondja, olyan, mintha ismét élne. Olyan, Ricsi ismét él, nélkülem. Én még nem készültem fel arra, hogy nélküle éljek. A napok csak úgy eltelnek, fogalmam sincs, hogy mi történik körülöttem, néha alszok, néha ébren vagyok. Többször lovagolok, összességében dekoncentrálttá váltam.
- Örülök, hogy boldog, hogy sikerült teljesítenie, amit kértél tőle.
Ricsi szabad ember, Ricsi ismét él. Hát nem csodálatos? Próbálom tartani a szemkontaktust, de muszáj pislognom, azonban tekintetem rendre visszatér a tekintetéhez.
- Én is visszatérek a színházhoz, ha valóban megtörténik az igazgatóváltás. Egyelőre csak egy-két szerepre.