Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=828454#post828454][b]Demeter Hunor - 2021.04.02. 11:59[/b][/url]

A szótárban a tavaszi tunyulás szemelvény illusztrálására álltunk (ültünk, feküdtünk) össze. Ez a kedvenc időszakom, amikor elég egy pulcsi. Sőt, most még arra sincs szükség, olyan meleg lett hirtelen a napokban. Ledobva hever mellettem a fa tövében; hófehér, de nyugodt vagyok felőle. Tisztító bűbájok for the win!
Eddig olvastam, de ez a Kardok vihara legalább olyan száraz, mint a mágiaelmélet-órák. Ó, mondd, kit érdekel, hogy a csatába érkező huszadik csapat vezérének másodszülött fiának a kutyájának a volt gazdájának a szobalányának az előző munkáltatójának a házának a címere piros alapon ezüst gyűszű?!
Felmorrantok és félrerakom a könyvet mióta olvasom oly sokadszorra. Ha beledöglök is átverekedem magam rajta! Csak nem most.
Letépek egy fűszálat magam mellől, és nagy műgonddal tépem hosszában félbe. A háromnegyedénél elszakad. Nyeh. Inkább a pitypangokat veszem célba. Letépek egyet, kettőt, hármat és összefogom őket. Ajsa megtanított koszorút fonni belőlük tavaly ilyenkor, most felidézem, hogy is volt az.
Vajon van bűbáj a virágfonásra? - merül fel bennem a teljesen érdektelen kérdés. Feltehetném Améliának, de úgy érzem, ezzel az indokkal vétek lenne megzavarni: Ő nem a Trónok harcát olvassa.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=829388#post829388][b]Demeter Hunor - 2021.04.10. 21:03[/b][/url]

Úgy látszik, még megy a virágfonás, bár nem teljesen értem, mit kéne csinálnom a néha kiálló végekkel. Valahogy begyömöszkélem őket a szárak közé. Legjobb tudásom szerint igyekszem dúsra fonni, és amikor már kezdek türelmetlen lenni, Amélia hajához mérem a művet, de csak úgy, hogy ne zavarjam vele. Hát még vissza van legalább a harmada. Pálcámmal a letépett pitypangok csonka töveire mutatok, és elvégzem az újranövesztő bűbáj pálcaintését. Így nem kell felállni és újabb virágokat gyilkolni a koszorúért! Jó, mi?
Kötögetek, csavargatok kicsit, és újra felemelem a koszorút. Mögötte, látom, osztálytársam egyben legjobb barátom már nem olvas, hanem a könyvét ölelve maga elé mered. Akkor szoktak így nézni az emberek, amikor meghal a kedvenc szereplőjük vagy véget ér a könyvük jó sok gondolkodni valót hagyva maga után. De mivel tudom, hogy verseskötetet bújt, ezeket mind kizárhatom. Mi baj? - kérdezném, de megelőz.
Lassan leeresztem a koszorús kezem és nem tudok megszólalni. Először csak az a sügérség jut eszembe, hogy mennyire utálom, hogy Tökfejnek hívja. Túl bizalmas. Nekem egy másik "...fej" jut róla eszembe, ami tulajdonképpen szinonimája a töknek. Ha nem hökkentett volna meg így a vallomás, még el is mosolyodnék az irónián. Talán egy fintor azért jut az arcomra, nem is érzem. Aztán kijavítja a nevet, és semmivel nem lesz jobb. Érzem, ahogy tolul fel bennem valami. Mintha hányni akarnék, vagy inkább tüzet okádni. És ő még mondja, mondja...
- Hát ez szuper - morgom még egy kis hallgatás után. Ez a legjobb szó rá. Hörgöm. Fröcsögöm. Lehelem? Nem. Morgom.
- Ez aztán... - kezdem, a fejem vörös és igazán, mérhetetlenül dühösnek érzem magam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=829446#post829446][b]Demeter Hunor - 2021.04.11. 17:42[/b][/url]

Ő felém fordul, engem viszont feszélyez most, hogy a szemébe nézzek. Mintha áruló lenne.
Mi a fene ütött belé?! Hogy lehet ilyen hülye? Miért nem veszi észre, hogy az a szemét csak kihasználja és jót röhög rajta a háta mögött? Egy érzéketlen barom, egy pszichopata! Annyi normális ember közül miért pont ezt a félkegyelműt választotta?
Ezt meg is mondom neki. Figyelmen kívül hagyva a mentegetőzést, belevágok.
- Annyi ember közül miért pont ő? - köpöm értetlenül. - Bárki lehetett volna, bárki.
- Mi a jó neked ebben? - kérdezem, de nem is hagyom, hogy válaszoljon, költői volt. Semmi! Az égegyadta világon semmi jó!
- Tele van a Bagolykő rendes emberekkel. Akik nem gázolnak át másokon. Miért mindig ezeknek az őrült, kiszámíthatatlan, rosszindulatú embereknek jár a kitüntetett figyelem? Mi a büdös frász baj van az olyan normális, unalmas alakokkal, mint én?!
Hát ez kibukott. És ezzel el is száll a harag jó része. Szégyellem magam, hogy így kifakadtam. Amélián és persze a családomon kívül senkivel szemben nem engedem ezt meg magamnak. Még Bettivel sem. Mondjuk ő nem is próbált soha kihozni a sodromból. De sem ő, sem a családom nem tudja igazából, mi van velem. Utóbbiak is csak folyton nyaggatnak, de le sem szarják.
Rohadtul nem érdekel a meséje arról a gyökérről. Olyan mélyen csalódott vagyok, mintha csak engem bántott volna meg. Pedig nem erről van szó, csak látom azt, hogy milyen mazochista lépés ez. Egyszerűen nem értem. Nem. értem. meg!
Ökölbe szorítom a kezem, de azért annyira nem ragadtatom el magam, hogy vagdalkozzak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=829519#post829519][b]Demeter Hunor - 2021.04.12. 21:40[/b][/url]

Elragadtattam magam, pedig ez igazán nem jellemző. Úgy látszik, csak ez a rellonos gyerek bír így kihozni a béketáborból. Fogalmam sincs, mi az a béketábor, anyám szokta mondogatni.
- Nem. Úgy értem... Itt most nem rólam van szó!
De, és pont én hoztam fel magamat.
- Ne tereld a témát!
Megint csak. Én voltam. De érzékelem, ahogy Amélia lerakja a problémáját és támogatóan felveszi az enyémet. És én ebbe most nem akarok belemenni. Felhúzom a térdemet, átkarolom a karjaimmal és belefúrom az arcomat az így képzett erődbe. Hallgatok egy kicsit eképpen elbújva. Egyet még nyöszörgök is, amikor megpróbálok mondani valami értelmeset.
- Itt most rád vagyunk mérgesek! - már kínomban felnevetek. Kikukucskálok rá.
- Minden vétójogommal ellenzem - komorodom el. És ezt teljesen őszintén mondom. - Nem tehetek semmit ellene. Meghallgatlak, ha szeretnéd, de nem tudok tanácsot adni. Az egész lényem tiltakozik az egész ellen. Ha azt várod, hogy boldogan éltek míg meg nem haltok - nem fog megtörténni. Erre bármilyen mérget meginnék. És szerintem őrült vagy, ha azt gondolod, ebből bármi jó kisülhet. Sajnálom.
Tényleg, őszintén sajnálom, hogy ő ezt nem látja. És hogy én ezt nem bírom megérteni. Elkap egy furcsa érzés, hogy én irányítsam Améliát. Fognám a kis zsinórokat a csuklóján és a bokáján és elsétáltatnám ebből a helyzetből. Teljesen szürreális és egy kicsit félelmetes is ez a gondolat, de tehetetlennek érzem magam másképpen, hogy kiszedjem ebből a csávából.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=832128#post832128][b]Demeter Hunor - 2021.06.01. 22:09[/b][/url]

Én csak itt mondom, mondom a mondókámat, és abszolút süket vagyok arra, hogy Amélia mit mond vagy mit érez. És amikor erre ráébredek, hirtelen még pocsékabbul kezdem érezni magamat, mint eddig. És rá vagyok dühös, mert ő nem érti és ő cseszte el ezt az egészet.
A fejemhez vágja, hogy nincs jogom megvétózni a dolgot. És igen, ezt tudom, de ahogy rám pirít, még mérgesebb leszek. Ó, ha olyan magabiztos, akkor főjön meg a levében!
Elengedem a kicsit megnyomorított pitypangokat, lehullanak mellém a földre.
A sok marhasággal, amit összehordtam, csak méginkább elszakítottam magunkat egymástól. Nem fog mesélni. Leesik, hogy nincs is talán más, akinek mesélhetett volna, és most már én sem vagyok.
Kinyitom a számat. Aztán becsukom.
Már késő lenne bármit is mondani. Hiába faggat az én bajaimról, hiába mondja, hogy a legjobb barátja vagyok. Nem így érzem.
- Hagyjuk - morgom, pedig tényleg nem ezt szeretném, csak valami vörös kukoricaszem a fejemben ilyenre szűri át az értetlenséget és bizonytalanságot és szégyent. Feltpápszkodom a fűből.
Mondanék még valamit, de tényleg nem tudok. "Majd szólj, ha felébredtél!" - ezt csak gondolom, szerencsére nem mondom ki. Magára hagyom Améliát a saját nyűgjével.
Ehh, a pulóveremet ott felejtettem. Mindegy, már nem fordulok vissza. Dühös csörtetés helyett csak bánatos cammogásra telik, mindenesetre rövid megtorpanás után folytatom az utamat a kastély felé.