Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=780543#post780543][b]Csepreghy Péter - 2019.11.11. 15:26[/b][/url]

Dörömbölés a hatalmas tölgyfaajtón. Nem bent hallható az, hogy valaki bebocsátást szeretne nyerni, hanem fordítva. Nagyon ki szeretne jutni valaki – vagy valakik – a kastélyból, hogy egyenesen az iskolát körülvevő rétre mehessen. Egy újabb dörömbölés, majd még egy, és természetesen én esek ki rajta, miközben bringámat kétségbeesetten, akár egy ER jelenetben cipelem a rétre. Tarts ki, pajtás! Igaz, nem tudok olyan gyorsan menni így, ezért visszafojtott nyögések közepette teszem meg azt a néhány lépést, amíg el nem érem a rét azon részét, ahol a legegyenletesebb a fű és az alatt a talaj. Leteszem járgányomat a fűbe, és a hátamról ledobom a pázsitra hátitáskámat. Aggódok. A legutóbb, amikor Thomasszal összetalálkoztam kisebb baja esett a bringának, de azóta visszatérő betegsége lett, és mostanra nagyon súlyos lett a helyzet. De Doktor Úr! Meg lehet menteni? Biztosan, ezért letérdelek a hűvös fűbe, és félig belemászva hátizsákomba keresem a megfelelő eszközöket, amivel meg lehetne szerelni az én drágámat. Fejembe természetesen baseball sapka van húzva, emellett egyszerű vastag kapucnis pulcsit, farmernadrágot és egy piros sportcipőt viselek. Ha valaki erre jár, és meglát félig a hátizsákban, azt hiheti egy éhes vadállat vagyok, aki éppen a zsákmánya gyomrából táplálkozik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=792235#post792235][b]Csepreghy Péter - 2020.02.07. 07:00[/b][/url]

Szeretem a bicajomat. Tudom, hogy gyerekes ilyen erős érzelmeket táplálni egy mugli eszköz irányába, de itt a lehetőség; kövezzen meg az első ember, aki tizenöt évesen nem rajongott valamilyen tárgyért. A táskám mélye sötét, alig szűrődik be karjaim mellett némi fény, miközben próbálom megtalálni a szükséges csavarkulcsot és társait. Mikor megérzem ujjbegyemmel a hideg vasat, alig láthatóan elmosolyodok, és a hűvös érzés tenyerembe vándorol, ahogyan rámarkolok, és előszedem a hátizsákból. Szeretek bütykölni. Természetesen van olyan nap, amikor egyszerűbb a jól megszokott mágiát használni, azonban nekem annyira szimpatikus ez az elfoglaltság, hogy nem lenne buli, hogyha egy varázslat segítségével oldanám meg a problémát. Ajkamat nyalva görnyedek a kerékpár fölé, majd azokat beharapva koncentrálok, miközben egy mugli zenekar ismert dalocskáját dudorászom. Gondosan megpróbálom megigazítani a láncot, miközben műtős módjára meg-megtörlöm arcomat a hátsózsebembe rejtett, fehér színű rongyommal. Az egyik törlésnél csak tenyerem szélét szeretném használni, így hamarosan egy kisebb olajcsíkkal az arcomon folytatom tovább a szerelést. Teljesen elveszek a gondolataimban, amikor egy lány hangja érkezik mellőlem, árnyéka fölém magasodik, én pedig összerezzenve tekintek fel rá, miközben csavarkulcsomat lepottyantom a fűbe, s szabaddá vált kezemet mellkasomra szorítom.
- Hogy? – kérdem értetlenül, szemöldökeimet olyan mód összeráncolva, hogy úgy néz ki, mintha egy mókus farkát ragasztották volna homlokomra. Ekkor felvillan fejem fölött a villanykörte, és derűsen elmosolyodva mutatok bringámra. – Ja, hogy ez? – legyintek. – Csak szeretnék kicsit bütykölni a bringámon, mert legutóbb nagyot estem vele, és megsérült – osztom meg a lánnyal, s vállat vonok. Nem veszek észre a hangjában semmit, csupán egyszerű érdeklődésnek tűnik mindez. Ekkor ismét a táskámba bújok egy pillanatra, onnan tekintek ki rá. Eljut agyamig a kissé indulatosabb hangnem, de nem érzem sértve magam. Inkább csak elgondolkodó kék tekintetemet iskolatársam hasonló színű szempárjába fúrom. Egy ideig csak cikáznak egyikből a másikba, majd ajkaimat egy pillanatra tanácstalanul elhúzom, és egy nagy sóhaj után ismét szólásra nyitom széles, vastag ajkaimat, miközben előbújok a hátitáskából.
- Ö, zavarlak itt valamiben? – kérdem egy újabb derűsnek szánt mosollyal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=823183#post823183][b]Csepreghy Péter - 2020.12.16. 12:32[/b][/url]

Elérkezünk az év azon szakaszához, ami mindig a legszebb pillanatokat okozza nekem a kastélyban. A tájat már szinte mindenhol hó fedi, én pedig három pulóvert is felvettem a kötött, díszesebb darab alá, hogy ne kelljen kabátot húznom. Ez az egyik kedvencem ez a ruhadarab, mert nem is az a „csúnya pulcsi”, amit ilyenkor a lányok szeretnek magukra aggatni, hanem olyan fiúsan bájos. Anyától kaptam tavaly, amikor a téli szünetben otthon voltam, azóta pedig nem igen volt lehetőségem hordani. De majd most! Világos és sötétkék csíkos nadrágom már szinte mindenhol havas, mert az előbb hóangyalt is csináltam, és a felső réteg is kissé elázott, ám ez a legkevésbé sem érdekel. Kacagva egyenesedek fel, hogy leporoljam magam, miközben kék szemeimet Pollira emelem. Alapvetően nincsenek hatalmas méretű szemeim, de a hóról visszaverődő, fehér fény szinte kiégeti retinámat, így hunyorogva tekintek barátomra.
– Nem találtam szenet amúgy – rántom meg vállamat, majd a vörösszín vödörhöz botorkálok, hogy megmutassam mik azok, amiket sikerült beszereznem. Majdnem teljesen belemászok, és miközben beszélek a lányhoz, úgy veszem elő a díszítőelemeket. Felé mutatom minden egyes beazonosítás után. – Van rééépa… megbűvölt, harapós műfogsor, egy fakard – itt feltekintek rá sűrűn gesztikulálva. – Hogy meg tudja védeni magát, ugye – majd visszabújok a vödörbe. – És még sálat is hoztam neki, mert nincsen csúnyább egy takonykóros hóembernél – csacsogok a már jól megszokott módon, miközben szemem hamiskásan felcsillan. Végül matatok valamit a pitli mellett, és amikor felegyenesed, egy jó keményre gyúrt hógolyóval fordulok háztársam felé. – Csak először bemelegítek – nevetek fel, és küldöm felé barátságos rosszasággal a megmunkált labdát. Hátha véletlenül eltalálom.