Igazán megbízhatnának már bennünk annyira, hogy iskola után egyenesen hazamehessünk egyedül, sőt egyedül lehessünk otthon. Nem is tudom, mi bajuk van, már nyolc egész éves vagyok, lassan tíz, úgyhogy már nem vagyok kicsi se semmi. Jó, tudom, hogy néha picit hisztis vagyok, meg tökre ritkán elszabadul az erőm, de az nem olyan gááz. Mert hát ugye igen… tudják ők is, hogy miért sírok, amikor sírok, meg is mondták, hogy csak idegesíteni akarom őket. A másik meg nem komoly még, jaj, rezegnek a levelek, nahát. Jó, hogy komolyabb is lehet később, de… én tanulom irányítani, fog menni. Nem lehet olyan nehéz, nem? Akkor is próbálgatom irányítani, amikor nem csinál semmit. Szóval menni fog, gyakorlott vagyok.
Erre mit csinálnak velem? Bezárnak a nagynéném irodájába, egy kastélyba, ahová ki sem nagyon enged, mert őt veszik elő, ha bajunk lesz. Ó, már… Riri meg mesélte, hogy engedték császkálni, mert úgyis tudta az utat, nekünk meg direkt nem mutatja meg, azért, hogy aztán ne tudjunk elmenni. Egyedül az új házába visz be minket, ahol minden kék, tiszta fiús. Uuuncsi, fiúknak való, bezzeg lila meg rózsaszín nincs… Na, mindegy, ki kell jutnom innen. Itt van ez a kastély, ahol tanulni fogok, aztán nem nézhetek még rendesen szét sem? Nagyapa magyarázott valami családi hagyományról, hogy Franciaországban kéne tanulnom, de nem tudom. Mondjuk menő lenne, de csak a malacosat tudom franciául, uiii.
Bekamuztam Vivinek, hogy csak a Nagyteremig megyek le kajáért, mert éhes vagyok, oda azért még elenged, mert csomószor vitt már oda. Szerencsém volt, mert csak csokija volt, és komolyan bevette, hogy rendes kaját akarok enni.
Igaz, hogy így nincs rajtam kabát, csak egy jó meleg pulóver meg az előkészítős talárom, de azért csak kinézek, nincs már olyan hideg. Otthon is sokat kilógok pulcsiban meg papucsban a kertbe, aztán még sincs bajom. Nehezemre esik kinyitni a bejárati ajtót, de végül is csak sikerül kitolnom. A múltkor láttam kint egy nagyon szép fát, ami mellett madárkák rohangáltak, őket akarom megkeresni. Vivi szerint szarkák voltak, azokról meg azt mondják, hogy fényeseket lopna.  Arra gondoltam, hogy az egyik gumicukromat odaadom nekik, az szép színes meg cukros.
A nyirkos fűben mászkálva szorgalmasan kapkodom a fejem a madárfütty irányába, hátha megpillantom a feketeségeket a közelben.

Azért piszok nagy szerencse, hogy annyira közel van a kajálda Vivi szobájához, mert egyébként tuti be lenne tojva, hogy jaj, nagy a kastély, jaj el fogok veszni. Akkora butaság, olyan nagylány vagyok már, miért vesznék el? Elvileg Ririke is mászkált már itt ennyi idősen, akkor ugyan mit féltik engem? Azt mesélte, hogy csak le kellett szólítania egy diákot, aki nincs zöldben, vagy egy tanárt és segítettek neki hazajutni a toronyba. Tényleg! A toronyba miért nem vitték még fel soha? Egy csomó helyet nem is láttunk még a kastélyból Dáviddal, pedig olyan sokat vagyunk itt. Ez annyira igazságtalan, legközelebb tutira messzebb fogok menni, mint a birtok. Remélem, hogy akkor Dávid is jön, és nem azzal a buta kviddicses újsággal fog szórakozni. Azt otthon is nézhetjük, de a kastélyban most vagyunk.
De most meg kell találnom azt a szarkát. Meg akarom nézni, hogy tényleg lopnak-e. Mondjuk nagyon fényes dolgom az épp nincs, a fülbevalómat nem tudom kivenni a fülemből, mert fáj, ha húzom. Szerintem a gumicukor is jó lesz, mert hát ki ne szeretné a gumicukrot?
De vajon milyen hangja van a szarkának? Hogy hívjam ide? Sosem hallottam még a hangját, vagy ha igen, akkor meg nem tudtam, hogy milyen madárka.
- Szarka? Szarka! Kárkár, prr,húúúú… ööö ciripcirip, csipcsirip, kotkot, hápháp?-
Sorolom fel bizonytalanul az összes madárhangot ami az eszembe jut, miután a semmilyen szarka nem jelent meg a hívásomra.-
- Hol vagy?-
Kérdem csalódottsággal a hangomban, amikor is egy nagyon_durva látványt pillantok meg. Azta. Néhány méterre lehetek a fiútól meg a tevéjétől, meredten állva, elkerekedett szemekkel figyelem őket. Ezt meg hogy? Én is akarok ilyet szülinapomra, nekem miért nincs?
Sietősre veszem a lépteimet, s a madarat elfeledve egyenesen a fiú irányába indulok.
- Neked… puputevéd van?-
Kíváncsiskodok a lényegre térve, immáron viszonylag közelről figyelve az állatot. Ezt hogyan?
- Találtad a múmiáknál a sivatagban? Vagy… elcseréltél egy lányt puputevére? Az egyiptomiak szokták, mesélték nekem. -
Jelentem ki határozottan még mindig a tevétől megbabonázva. Még köszönni is elfelejtettem. Egy_teve.

Én olyan leszek, mint a Kisherceg, csak jobb, mert én hercegnő vagyok. Meg fogom tudni szelídíteni az állatokat, és lesz egy szarkám. A szarkám pedig bárkitől el fog tudni lopni bármit, hallgatni fog rám. Nekem meg fogja tenni, mert tudja, hogy szeretem és én szelídítettem meg.
Erre ennek a srácnak meg egy igazi puputevéje van. Sokat tudnék tőle tanulni, biztosan ért az állatokhoz, hogy ha tudott egy ilyet szerezni. Mert a tevék a sivatagban élnek és a púpjukban tartják a vizüket. Van olyan, aki egy púpban, van olyan, aki kettőben.
- Puputeve… tudod teve. Olyan. Van neki… púpja.- Felelem a karomat széttárva, majd rámutatok az állatkájára. Azt hittem, hogy észrevette már, hogy mi van a hátán.  A szám kissé félrehúzom. Azt hittem, hogy könnyebb vele beszélgetni az állatokról, ha már van tevéje meg ilyenek.
Hevesen bólogatok neki minden kérdésére, picit értetlen. Lehet nem magyar? Mondták, hogy sokan nem magyarok itt, apu sem volt az, csak valamiért itt tanult. Nem is kérdeztem soha, hogy miért jött ide. – Te se nem vagy magyar? -Tudakolom őszinte érdeklődéssel. Hannah néni sem az, de ő ért minket, mert kicsit magyar, csak a neve nem. Mamó is jól tud magyarul, pedig lengyel. Igaz, picit furán beszél. – Szoktak köpködni? – Kérdem enyhe sokkba kerülve, majd biztonságból hátra lépek egyet, nehogy rám menjen. Még Vivi sem venné be, hogy én nyálaztam le ennyire a ruhámat evés közben. Meg hát undii. – Biztosan nem köp meg harap? – Kíváncsiskodom, majd egy tétova lépést teszek a feléjük. – Én is megsimogathatoooooooom? – Könyörgőre fogom a hangom és nagy szemekkel nézek a srácra. Nekem is kell egy teve. Egy teve is.