Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=649644#post649644][b]Jeanette Bergström - 2016.12.20. 18:08[/b][/url]

Abban a pár napban amit eddig itt töltöttem nagyon nem hajtott a fejfedezés iránti vágy. Hatalmas sikerélményként éltem meg például, ha eltaláltam egyedül vagy nagyon kevés segítséggel az óráimra, és egyelőre nekem ennyi elég is volt. Most sem terveztem, hogy mindent bejárok egyszerre, amit csak lehet, egyszerűen körül akartam nézni, mi van mondjuk a kastélyon kívül. Mert a beköltözésem után nem szántam rá magam még a közvetlen környezet végigvizslatására sem.. Lelki erőt kellett gyűjtenem, mielőtt elindultam, mert ez az időjárás nem az, amit szeretek. Jól beöltöztem, a fejem szinte el is veszett a kabát szőrös csuklyájában. Szeretem ezt a barna bundát mert színben illik a csizmám szőrmés béléséhez, és nőből vagyok, szóval megnyugtatja a kis lelkem ha valami nem csak kényelmes és jelen esetben jó meleg is, hanem még jól is néz ki. Ezzel a tudattal rögtön könnyebb volt megindulni, kiérve pedig némiképp megnyugodva könyvelhettem el az időt sokkal jobbnak mint amire vártam. Magamban arra jutottam, hogy ha még jobban sikerül megbarátkoznom a hőmérséklettel akkor lehet hogy tovább is maradok és többet nézek meg, mint eredetileg terveztem, de ez még nagyon képlékeny gondolat volt.
Kiérve csupán annyiban voltam tökéletesen biztos, hogy tetszik a kapu előtt elterülő rét. Nem tudom mi fogott meg benne ilyen hirtelen, talán az egyszerűségében rejlik a szépsége, és hogy a fagyott tájat elszórtam a zöldben most is tarkítják színes virágok.
Csak sétáltam előre és teljesen belemerültem, hogy ezeket az olykor eléggé eldugott szépségeket keressem. Lehajtott fejjel sétáltam erre-arra, szemem sarkából az is feltűnt, hogy nem vagyok egyedül, akad itt még néhány erre sétáló, vélhetőleg diákok. De az sem érdekel, ha azt hiszik nem vagyok teljesen normális össze-vissza bolyongva, még a tekintetem sem emelem fel rájuk.
Egész addig amíg a látóterembe oldalról egy nagy idegen folt nem kerül. Igaz, nincs olyan nagyon közel, van még köztünk vagy másfél méter, de olyan hirtelen kapom fel a fejem a hozzám képest magas és így összességében is nagynak tűnő srácra hogy egy csöppet meg is ijedek tőle.
Hát még akkor, mikor a kapucniból kitűnő arcot fel is ismerem. Azt hiszem a pillanatnyi meglepettség és sokk jobban kiütközik az arcomon, mint azt szeretném, de elsőre hiába akarok én akár bocsánatot is kérni a hülye kérdésemért, megnyikkanni sem tudok.
- Szia - nyögtem ki végül lassan, elnyújtva, majdnem elcsukló hangon. Ez az, büszke lehetek magamra ezért a teljesítményért, képzelni sem tudtam volna szebb megoldást vagy hirtelen életképesebb megszólalást részemről. Hirtelen mintha lavinaként borulna rám minden, és csak állok és nézek, és várom hogy betemessen. De elsőre elég  lesz az is, ha Chris felismer, és összeszedettebben képes reagálni mint én..

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=649704#post649704][b]Jeanette Bergström - 2016.12.20. 21:05[/b][/url]

Úgy jöttem ide, hogy csak szabadulni akartam anyámtól, és kezdeni magammal valamit, valamit ami már teljes egészében én lehetnék, és nem az a sablon amit elém akartak állítani. Pont ez hajtott akkor is amikor apámhoz költöztem. Akkor valójában még azt sem gondoltam, hogy visszajövök, de most, hogy itt vagyok, véletlen sem jutott volna eszembe, hogy pont most és pont itt láthatnám újra Christ. Aztán kijövök sétálni és itt áll előttem, én meg egyszerűen nem tudom hova tenni az egészet.
Olyan megszokottan és jól ismerten cseng a hangja, pedig annyit változott az elmúlt 6 évben.. Mégis annyira megnyugtat, főleg amikor azt az apró kis mosolyt is meglátom arcán. Elmosolyodom én is akaratlan, ahogy ránézve eszembe jut a kicsi Christopher édes kisfiús mosolya. Ez nem pont azt adja vissza, de bennem nagyon megmaradt.
Az ezernyi rám zúduló gondolatból ébreszt, hogy hirtelen csak azt veszem észre, hogy szorít magához. Erősebben, mint vártam, de egyáltalán nem fáj, és miután átöleltem lehetőségeimhez mérten szorítom én is. Valami hihetetlenül jól esik, hogy itt van, megvan, látszólag rendben, már attól féltem, hogy azzal amit akkor itt hagytam Őt is végleg itt kellett.
Érzem a meglepődöttségét, és hogy nem csak én vagyok nagy hirtelen ilyen zavart állapotban, ahogy ölel és nevetgél közben, de egyelőre én sem vagyok tökéletesen a helyzet magaslatán szóval csak vigyorgok tovább amíg nem kérdez.
- Visszajöttem - kezdtem annyira tömören és összeszedetten amennyire csak tudtam -, mármint anyámhoz. De ott sem maradtam. Most itt tanulok.
Ez nagyon sok kérdést vetne fel abban az egyszerűségében, ahogy most előadtam, de jelenleg nem hiszem, hogy ez a legfontosabb. Szerintem lesz időm még bőven elmesélni neki.
- Te mióta vagy itt? Remélni sem mertem volna, hogy itt talállak - folytattam már kicsit bátrabban. Lehet, hogy hülye vagyok, meg az is lehet, hogy feledékeny, de nekem erről az iskoláról semmiféle említés nem rémlik régről. Akkor talán nem is lett volna kérdés az idejövetelem, ha tudok róla.
- Istenem, de örülök neked - szorítottam meg újra, miután az előbb pár mondat erejéig engedtem, hogy szemeit fürkészhessem miközben beszélek hozzá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=649881#post649881][b]Jeanette Bergström - 2016.12.21. 21:55[/b][/url]

- Pedig én vagyok, amennyire csak lehetek.
Vagyis mostanra a lehető legteljesebben. De megértem, talán először én sem hittem el, talán.. először még én sem tudom mi futott bennem végig. Kezdenek lassan és nagyon halványan körvonalazódni, aztán amikor mint tanulótársát üdvözöl mintha egy kicsit megint borulna. Ő is itt tanul, nem csak úgy van, akármi okból kifolyólag. Eddig a pillanatig eszembe sem jutott, milyen lehetetlen helyzet, mennyire irreálisnak tűnik a közös pont ennyi idő után. Az pedig még annál is inkább, hogy itt állunk kint, és magamhoz ölelgethetem, és úgy néz ki, mint aki nem akar a világból kiátkozni azért, mert csak úgy mindent otthagytam én mentem a fejem után. Számomra ez a leghihetetlenebb jelenleg.
Összeszedtem magam, egy kérdés erejéig biztosan, és még hangja sem zökkent ki, de talán az a félmosoly nagyobb akadályt gördít elém a gondolataim megfogalmazásában.
- Ezt sem gondoltam volna - válaszolok végül egy apró mosoly kíséretében. Azt hiszem nagyon sok dolog van, amit most itt álltamban ezen állítás mellé fel tudnék sorolni, de próbálok nem ezen gondolkozni, hanem csak megölelem újra.
A megállapítása helyes és még én is így látom. Hiányzott, és egyáltalán nem is kell szóban helyeselnem. Láthatja minden megmozdulásomban és a szememben.
- Azt hittem ki nem állhatsz majd..
Ismét elengedem és felnézek a kékjeibe. Sajnálattal, megbánással, valahol mélyen rejlő félelemmel. Minden oka meglenne utálni is, mert senkire nem voltam tekintettel, csak magamra, holott Rá lehettem volna. Igaz, gyerek voltam még, de az a makacsságom azóta is megvan. Nem is akarom semmire ráfogni, én voltam az a döntés, ami én vagyok most is. Régen nagyon sokat rágódtam ezen, rengeteg időmbe telt elfogadni és beletörődni, hogy ezek a következmények nem azok a boldog következmények. De nekem kellett az, hogy tanuljak, hogy a döntéssel a következmény is a sajátom legyen.
- Meg tudsz nekem bocsátani?
Oké, talán nem hat év után kéne feltennem ezt a kérdést, de jobb később, mint soha. Annyi mindent mondanék még ilyen alapon, de azt hiszem egyelőre ennyivel is sok leszek. Még ha túlaggódásnak is tűnhet, nekem fontos tudnom, most már nem maradok kételyek közt, hogy megkérdezgetem..

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=655150#post655150][b]Jeanette Bergström - 2017.01.14. 18:48[/b][/url]

Mikor épp egyikőnk sem beszél, másodperceknek tűnő időre merülök teljesen bele a gondolataimba. Vagyis lehetséges, hogy sokszor annyi idő telik el, mint ahogyan én azt érzem, de Chris hangja vagy a hirtelen megfogalmazódó kérdéseim mindig kizökkentenek.
Nem is tudom mit mondhatnék, csak bólogatok az egyetértésem kifejezéseként. Valószínűleg tényleg ez a neki való szak, mindig értett az emberekhez, helyén tudta kezelni őket,és ezt pont azért, mert kiismeri őket. Anno, amíg a közelemben volt, néha úgy éreztem, hogy ebben rám is jótékony hatással van.
Most nem tudnám megmondani milyen hatással van rám, de nem is ezzel foglalkozom elsősorban, hanem a megbizonyosodással afelől, hogy ő miképp is áll hozzám. Természetesen saját feltételezésem szerint most utálnia kéne, de meglepődött kérdéséből sem ezt tudom leszűrni.
- Hát mert.. tudod.. - kezdeném, de lehet, hogy nem is akarom befejezni, meg nem is tudom, mert magához szorít, és ezzel többet mond mint bármiféle válasszal tudna.
- Buta kérdés.
Rögtön jobb kedvem van attól, hogy akármennyire komoly is a téma, az előadása sokkal könnyedebb és poénos. Valójában nem vártam tőle, de nagyon jól esik, hogy még most is képes az egészet így kezelni.
Míg el nem enged, észre sem veszem, hogy szorítom én is, majd ahogy megfogja a kezem, megint csak mosolygok rá, már nem is tudom hányadszorra, az elmúlt percekben szinte csak vigyorogtam.
- De leülhetünk - válaszolok végül néhány másodperc hallgatás után, gyorsan el kell döntenem képes vagyok-e egy helyben megmaradni ebben az időben. De teljesen megérné megfázni is azt hiszem. Körbe is nézek, most mégis merre van az, ahonnan bejöttem erre a félreeső részre, kint a réten sok padot láttam, egy közeli tökéletes lesz. Meg is indulok, de csak Christophert figyelem, az út oda hirtelen nem is érdekel, mintha csak csukott szemmel is eltalálnék a padhoz, a szemkontaktus sokkal fontosabb.
Nem néz ki bizalomgerjesztően, és tudom, hogy hideg is, de a kabátom szerencsére hosszú és így annyira nem kell aggódnom. Aggódhatok már miatt is pont eleget.
- Hirtelen annyi kérdésem lenne - kezdek is bele végül az előzetesen amúgy magamban olyan nehezen megfogalmazott monológomba - De nem hiszem, hogy mindent meg tudnék kérdezni, amit akarok.. Mesélsz nekem?
Szerintem tudja, hogy arra lennék kíváncsi, amit fontosnak tart. Bármire és egyúttal mindenre ezek közül, akármi történt, ami említésre méltó, azt hiszem azt mind hallani akarom.