Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=819314#post819314][b]Mácsai Ráhel - 2020.10.14. 09:39[/b][/url]

Nekem a kávé. Az a minden. Azt pedig, amit a kastélyban adnak, nem szeretem. Így hogy van lyukasom, meg engedélyem a szabad közlekedésre, gyorsan le is megyek a faluba, hogy beszerezzek egy jókora adaggal. Főleg, hogy mostanság nem igazán alszok jól, és ez már a szemeimen is kezd meglátszani. Mintha elvonási tüneteim lennének. Jó, nem tudom azt állítani, hogy olykor-olykor nem hiányzik...
Most viszont a koffein az, amiért a szervezetem üvölt. Mégis, ahogy meglátom az üvegház felé sétáló srácot, a pulzusom minden dopping nélkül repked fel száz fölé.
Kicsit felgyorsítok, hogy elé tudjak vágni, és elállni az útját, hogy aztán dühösen mérjem végig. Pedig csak gondolkodok, azt latolgatom, megéri-e ez nekem, mert hát, még egy alkalmam nem lesz... egyikre se. Döntök.
- Nyomorult - ahogy "köszönök", már veszem is le a papír pohár fedelét, hogy a benne lévő langyos löttyel jól nyakon öntsem. Még ezért is utálom, rá kellett pazarolnom ezt, és be kell érnem az ittenivel, de... ennyivel lógok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=819317#post819317][b]Mácsai Ráhel - 2020.10.14. 09:43[/b][/url]

Még így is jobban járt. Az az ital, amit rá pazaroltam tényleg finom, és nagyon szívesen megittam volna. De tényleg. Viszont ezt a helyzet szülte. Verekedni nem szeretek, átkozódni nem szoktam, és tényleg Merlin mentse meg azt, akire ilyenkor pálcát szegezek. Megrázom a fejem, ugyanolyan összeszűkült tekintettel meredve Romhányira.
- Gyors leszek és érthető - biztosítom róla, hogy nem szándékozom sokáig az időm pazarolni rá. Bár könnyebb lenne ezt eszközölni, ha nem lenne nyomorult közös óránk, és nem lennénk tanulótársak.
- Veled ellentétben nem vagyok egy retardált, szóval, ha azt mondod, fogjam be.. megteszem... komolyan.. hiszti nélkül - tudom, hogy ez furcsa, és nem kicsit megrengető, de ez az igazság. Tudom, nem mindenki bírja azt, ha fecsegek, sőt aláírom azt is, hogy valakit ez kimondottan zavar, de könyörgöm, attól, hogy szőke vagyok, még értem ám az emberi beszédet.
- Lógsz nekem egy kávéval - igen, a hangom is számonkérő, és teljesen csalódott vagyok, amiért ezt kellett tennem. Mint mondtam, az ő hibája.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=819319#post819319][b]Mácsai Ráhel - 2020.10.14. 09:49[/b][/url]

- Ha érdekelnél. Akkor esetleg figyelnék a jelekre, amiket küldesz - tudom, ez gyenge, de egyszerűen nem tudok vitába szállni ezzel. Tényleg még csak tanulom ezt a "figyeljünk a másikra" dolgot. Mindazonáltal, én egy padon ülő szobornak is lelkesen ecseteltem, hogy a srácnak csak nagy arca volt, és mire arra került volna a sor, visszatáncolt. Még kedveltem is, mert nem szólt közbe. Ehhez az is hozzá tartozik, hogy akkor volt bennem némi... segítség, aminek köszönhetően elég valóságosnak tűnt, na.
Felvonom a szemöldököm a kihívást hallva, majd egy gúnyos vigyor után, épp csak hozzáérintve a nyelvem a nyakához, húzom rajta végig, hogy aztán hátrálva egy lépést, olyan grimaszt vágjak, amit ő is premier plánból tud végignézni.
- Elrontottad - biggyesztem le az ajkam, aztán újra közel lépve hozzá, ha nem tesz semmit, megfogom a pólója szegélyét, hogy felhúzva azt, megtöröljem vele a nyakát, persze közben végig a szemébe nézve.
- Ezért már úgyse kár... ellenben a lattemért... - igen, még most is dühös vagyok. Ezért is tervezem elengedni azt a pólót, és ellépve mellette, a kastély felé menni, hogy szerezhessek magamnak egy újat.
- Oh a francba... hát nem elkezdődött az a fránya óra? - azért még visszafordulva, ijedtséget mímelve teszem kezeim a mellkasomra, csak hogy pár másodperc múlva, újra csak a gúnyos vigyorom legyen.
- Gratulálok Romhányi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=819321#post819321][b]Mácsai Ráhel - 2020.10.14. 09:55[/b][/url]

Ahogy néz... csak megvonom a vállam. Nem kívánom elmagyarázni neki a miérteket, és nem csak azért, mert ez az egész abból indult ki, hogy lesz*rja a rizsám. Egyszerűen ilyen vagyok. Az ember ezt vagy megszokja, vagy szépen túllendül rajta.
- Csoda - szinte azonnal vágom rá, gondolkodás nélkül, s talán most először komolyan. Nem, köszönöm szépen, volt szerencsém hozzá hasonlóhoz, és őszintén, nem kérek belőle. Bírja a ő magát nélkülem is, én meg nem vagyok hajlandó asszisztálni.
- Nyilván... - rázom meg a fejem, szárazon nevetve mellé. És tényleg, így hogy megkóstoltam, nem is értem, hogy élhettem idáig nélküle. És most őszintén remélem, ebből mindenki kiérezte az iróniát.
Egyetlen másodperc tört része.. egyetlen apró érintés, és úgy kapom el a csuklóm, mintha minimum megégette volna... s fogom meg a másik kezemmel, de végig tartom a szemkontaktust, csak a tekintetemmel üzenve neki, nem ez is olyan dolog, ami őt nem izgatja (*).
- Nem szeretem a tüzet - küldök felé egy angyali mosolyt, még a pillám is megrebegtetve. A tekintetem viszont gyanakvóvá válik, bár ezt inkább paranoiának tudom be. Azt hiszem, le kell ülnöm Zójával, még ha ez fájni is fog... tudom.
- Még akkor se tenném, ha nem pletykálnák, hogy nagyító szükséges hozzá - óóó igen, ezt így stílusosan utána kiabálom, mintegy szívélyes búcsúként. De könyörgöm... komolyan... meglehet az ilyet állni? Ahogy a kastély felé veszem az irányt, azért kicsit el is nevetem magam, szigorúan úgy, hogy még véletlenül se legyen ennek tanúja.