Magamra szedtem majdnem 3 réteg ruhát. Mi a franc vagyok én, medve? Sosem bírtam a telet, mindenki szerint azért mert így nem mutogathatom magamat, de nem vagyok én ennyire egoista. Talán csak néha. Egy hosszúújjú, egy pulcsi, és egy jó meleg kabát, már kész is vagyok a télre. Zsebre vágtam a kezemet, és elindultam szembenézni a nagy küzdelemmel ami odakint várt engem. Rég nem levegőztem, de azt hiszem most eljött ennek is az ideje. Mostanában állandóan azon agyaltam, hogy haza kellene küldenem a szülőknek legalább csak egy levelet. Nem tudom, hogy a bácsikám mondott-e nekik bármit is rólam, de ha nem, akkor már jó rég nem tudják mi van velem. Bár, ha jobban belegondolunk, nem vették ők sem a fáradtságot, hogy érdeklődjenek, akkor én miért tegyem? Mindegy, Karácsonykor mindenki kap egy "tök király minden velem kösz" levelet, és kész is leszek. Szinte zombiként haladtam végig az iskola falai között, annyira elkalandoztak a gondolataim, így senkire se figyeltem oda körülöttem. Pár perc telt el, míg eljutottam a rét kapujához, amin kiléptem és az arcomat azonnal megcsapta a fagyos téli levegő. Arcomat lesütve lépkedtem ki, a cipőm alatt hallani lehetett a megfagyott fű ropogását. Kicsit hátrébb mentem, ahol már több volt az eldugottabb rész, és egy fának nekitámaszkodva nézelődtem körbe. Nem voltam egyedül, pár diák is pont most szánta rá magát a napi egy sétájára, de nem foglalkoztam velük. Mindenki tegye a maga dolgát. A mellettem lévő bokrok közül egy kettőn még láthatóak voltak virágok, amin meglepődtem, hiszen ilyen időben szinte lehetetlen hogy ne fagyjon meg az, ami nonstop ki van téve a hidegnek, de egy varázsiskola már csak ilyen. Hogy utáltam én, hogy varázsló vagyok, mindig olyan hülyeségnek tartottam, bár így, idősebb fejjel inkább azt mondanám rá, hogy király. Egy pillanatra behunytam a szememet, majd a fejemre húztam kabátom kapucniját, hogy az is adhasson még egy kis meleget.

Teljesen szét volt esve az elmém, nem igen figyeltem semmire magam körül, kivéve azokat a még épségben lévő virágokat, amik valahogy le tudtak kötni pár percre, de végül azok is a feledésbe merültek. Egyre inkább kezdtem érezni ahogy átjár a hideg, pedig ennél jobban már fel sem öltözhettem volna. Kezeimet kivettem a zsebemből, majd dörzsölgetni és lehellgetni kezdtem, hátha az segít majd azon, hogy megmentsek magamnak egy-két ujjat. Fél füllel hallottam a fű halk ropogását, tehát más is megtalálta az én kis búvóhelyemet, remek. Nem vetettem a hang felé egy pillantást se, folytattam a saját kis magányos farkaskodásomat. Nem telt el sok idő, mígnem az a titkozatos kis valaki szóra is bírta magát. Elég volt hallanom a hangját ahhoz, hogy testem megmerevedjem, és a már meglévőnél is jobban szétessen az elmém. Hányszor hallottam már ezt az édes hangot, bár mostanra kissé megváltozott. Biztosan csak tévedek. Már épp készültem megfordulni, és inkább elküldeni szegény lányt, most nem volt kedvem senki társaságához, főleg egy olyanhoz nem, akinek a hangja szinte kísértetiesen emlékeztet valakire a múltamból, mikor megláttam az arcát. Fejemről lehúztam a kapucnit, és csak bámultam lefele, arra a kis apró barna kis lányra. Felsóhajtottam, és lehunytam a szemem, majd arcomon megjelent egy apró mosoly.
- Nem hiszlek el.. - mondtam, majd egy halk kacaj is kicsúszott a számon. Lassan már 6 éve annak, hogy magam előtt láttam Jeanette-et, és azóta se hallottam róla. Vajon merrefelé vitte őt eddig az élet? És most mi az istent keres itt? Eddig miért nem találkoztunk? Ha megláttam volna valamikor is a folyosón, hogy szembejön velem, ott helyben biztosan kaptam volna egy enyhébb sztrókot. Megragadtam, szinte már majdnem erőből, reméltem nem okozok neki fájdalmat, de mindenképpen magamhoz akartam ölelni. Arcomon még mindig a hatalmas meglepődöttség látszott, és nem tudtam abbahagyni a nevetgélést. Ritkán látni engem ilyen állapotban, teljesen kiszolgáltatottnak érzem magam.
- Hogy kerülsz Te ide? - tettem fel a mindent eldöntő kérdést, ami pillanatról pillanatra jobban feszített belülről.

Nem tudom mennyi idő telhetett el az alatt, amíg magamhoz szorítottam a lányt, de nekem óráknak tűnt. Mikor végre elengedtem, és végre ránézhettem Jean arcára annyi mindent láttam rajta, hogy nem is tudtam, hogy hol kezdjem az elemzését. Elmosolyodtam a lány minden egyes kis apró szaván, valahogy minden olyan aranyosnak tűnt amit mondott.
- Hát, azt észrevettem, hogy visszajöttél, bár még most sem vagyok abban teljesen biztos, hogy tényleg Te állsz itt előttem - vallottam be a lánynak, egy halk nevetéssel a mondatom végén. Mindig is megvolt a hatalma ahhoz, hogy olyan reakciókat és érzelmeket váltson ki belőlem, amikre más sosem volt képes. Talán ezért is voltam vele néha elutasító, mivel számomra nagyon kiszolgálatott érzés az, ha ennyire felfedem magamat valaki előtt.
- Nos, akkor üdv itt, tanulótárs - köszöntöttem, majd rákacsintottam. Hihetetlen, hogy nem láttam már évek óta, és most egy helyen kezdtünk el tanulni, mot komolyan ennyi minden után, erre mennyi esély volt? Sosem hittem ebben a sors és az univerzum jelet küld szarságokban, de ezt valahogy nem tudtam másféleképpen magyarázni, ez túl nagy véletlen lenne a számunkra. Mint ahogy bennem is, Jeanben is rengeteg felgyülemlett kérdés keletkezett ezalatt az elmúlt 10 percben, de ahogy észrevettem, ő már meg is kezdte ezeknek a kibontogatását. Mindent szépen végighallgattam ami mondanivalója volt, majd mindent végigvettem magamban. Te jó ég, mióta is vagyok én itt? Kezdenek nagyon összefolyni a napok, csoda hogy jelen pillanatban azt meg tudom mondani, hogy milyen nap van. Furcsa, hogy az emberek mindig csak később jönnek rá mit és mekkorát hibáztak, én most, hogy itt állok ezzel a lánnyal szemben jöttem rá, hogy talán keresnem kellett volna őt az évek alatt. Talán túlságosan haragudtam, mert eltűnt, vagy egyszerűen csak próbáltam mindent leplezni, é egyik napról a másikra továbblépni, és természetesen felejteni.
- Lassan 4 hónapja vagyok itt, varázslópszcihológia szakon..Én..gondoltad volna? - kérdeztem vissza egy ravasz féloldalas mosoly kíséretében. Igazából még én sem gondoltam volna, hogy valaha ezzel fogok foglalkozni, de meg kell, hogy mondjam szeretem. Jeant ismét karjaim között találtam, ami ismételten csak egy meleg érzést adott a lelkemnek.
- Ahogy látom, nagyon hiányozhattam neked

- Kezdem észrevenni - mondtam, egy kissé bizonytalan mosollyal az arcomon. Nem tudtam, hogy örüljek, vagy kissé zavartan érezzem magamat. Az eddig eltelt években mindig képes voltam uralni magamat, senki se váltott ki belőlem semmi igazit, és pont most visszatér az aki anno képes lett volna teljesen az orromnál fogva vezetni. Furcsa módon egy kis haragot is felfedeztem magamban, nehezen viselem ha nem én irányítok, de amint a lány arcára pillantottam, ez az érzés elcsendesedett.
- Hidd el, én sem hittem, hogy valaha is ezt fogom tanulni, de azt hiszem ez a nekem való, mindig kiismertem az embereket, tudod jól - vallottam be neki, és ezzel el is kezdődött érzelmeim kinyilvánításának sorozata. Arcomról egy pillanatig lehervasztottam a mosolyt, köhécseltem egyet, próbáltam megembereleni magamat. Édes volt az arca, talán még édesebb mint fiatalabb korában volt. Mindig is szép volt, de az évek alatt még inkább megmutatkozott ez rajta. Nem is merek majd neki mesélni az elmúlt évekről, hiszen ki akarná hallani azt a sok bajt, és a sok női nevet amik megfordultak az életemben. Jeanette mondata végül megtörte gondolatmenetemet, és kissé elkomolyodtam. Kellett pár perc míg összeszedtem magamat, és válaszra bírtam magamat.
- Ki nem állhatlak? - kérdeztem vissza, kissé meglepődve. Hogy a fenébe kérdezhet ilyet? Mindig is ilyen volt a lelke. Behunytam a szememet, majd elmosolyodva, ismét magamhoz szorítottam azt a kis testet. Felsóhajtottam, majd újra megszólaltam.
- Persze, hogy megbocsájtom, milyen kérdés ez? - próbáltam poénkodva visszakérdezni, csak hogy oldjam a hangulatot. Egyelőre még képtelen vagyok ennyi érzelemre, és komolykodásra, alig telt el pár perc amióta itt vagyunk, és ez alatt annyi minden ért, hogy még mindig feldolgozom. Észre se vettem milyen sokáig tartottam a karjaim között szegény lányt, de mikor elengedtem, már csak a kezét fogtam meg.
- Tudom, kicsit hideg van, de nem ülünk le valahová? - Azt hiszem van mit megbeszélni, és lehet ezt most már el is kezdhetnénk.