Mezősi Nyeste Veronika

A vidékről induló vonat, amellyel végre megérkeztem az iskolába, délután futott be a pályaudvarra. Már hetek óta vártam az utazást, mindig is szerettem új dolgokba belevágni, pláne ha éreztem, hogy most már nem bírok veszteg ülni. Most szerencsémre pont egy ilyen állapotban voltam. Gyomrom remegett az izgatottságtól, az agyam pedig folyton-folyvást pörgött, dolgozott: próbálta elképzelni az életem követező fejezetének lehetséges kimeneteleit. Több verziót is fölállított, de mindegyik csak találgatás, események véletlenszerű válogatása. Így tehát, nem hiába volt lázban az egész testem a mai napra gondolva.
Hatalmas táskákkal érkeztem, jól felpakolva ruhákkal, könyvekkel, néhány aprósüteménnyel melyet nagymamám hatalmas gonddal készített szeretett unokájának. Isten áldja és tartsa meg szokásait! Imádom a nagyi süteményeit, csoda, hogy maradt belőle annyi, hogy most felfedező körutamra magammal tudjak hozni néhány ízletes, bár eléggé megviselt falatot.
Magam mögött hagyva az utazótáskákat a szobámban, útnak indultam hát, kicsit összebarátkozni az iskolával. Jártam a folyosókat sorjában, vagy csak képzeltem, hogy sorjában. Több mint valószínű, hogy csak körbe-körbe mászkáltam, fel nem ismervén az apró különbségeket, melyek esetleg segíthettek volna megtalálni az utamat. Végre valahára egy addig még nem látott, hatalmas ajtóba ütköztem. Megörülvén az újdonság látványának - abban bízva, hogy végre jutok is valahova- nekirontottam, majd az nyikorogva, nehézkesen feltárult előttem.
 - Ahhh...hűha!
Nyögtem fel a hatalmas, szabad tisztásra tekintve, melyet a tölgyfaajtó rejtett maga mögött. Vidáman ugrottam át a küszöbön és nagy lendülettel vágtam neki a buckák felfedezésének. A távolból kiszemeltem pár szimpatikus fát, majd padot is persze, de miközben szemem a természetet pásztázta egyszer csak megakadt a tekintetem egy fűben ücsörgő lányon.
Máris egy idegen. Hiába is...el kell mennem mellette ha csak nem akarok lemondani a kiszemelt helyemről. Így kicsit visszavéve a lendületből megindultam felé, de ügyeltem rá, hogy ne menjek túl közel hozzá. Mikor 4-5 méterre voltam tőle, próbáltam nem felhívni magamra a figyelmét, fejem el is fordítottam egy pillanatra a másik irányba. Kíváncsiságom azonban nem hagyott nyugtot, félve visszapillantottam a lányra, ugyanis a szemem sarkából valami apró szőrős golyót véltem felfedezni. Fogalmam sincs mi az, de nem is maradt több időm gondolkodni, hiszen abban a pillanatban, hogy a lány felé fordultam már lendült is a keze felé. Egy kicsit visszahőköltem ijedtemben, de nyugtáztam, hogy látszólag nem akar tőlem semmit, mert máris visszahúzta a kezét, elkezdett babrálni kicsit vele, majd halk dudolgatás hallottam. Furcsállottam, nem tudtam, hogy ezt mire is véljem. Illendőnek tartottam megszólalni.
 - Öm...Szia! Segíthetek?
Próbáltam nem túl tolakodó lenne, hisz az is lehet, én értettem félre a helyzetet.
 - Bocsánat a zavarásért, éppen oda a fa alá tartottam. - közben a korábban kiszemelt hely felé mutattam - Szeretek a természetben eszegetni.

Amint a mondatok kicsúsztak a számon, máris különös idegesség lett úrrá rajtam. A gondolataim ide-oda cikáztak. Lehet rossz ötlet volt? Túl sokat fecsegek? Semmi köze nincs hozzám! Aj...soha nem tudom mikor mit illik mondani. Most már ideje lenne megtanulnom, hogyan viselkedjek másokkal...
Vélhetőleg a lány, akihez odamentem szintén megzavarodott, legalábbis meglepődött cselekedetemen. Szegény a kis szőrmókját is elejtette, amiről azt hittem eddig, hogy valami kis kulcstartó azonban most tisztán látszódott: ő egy élőlény. Majd mikor ismét biztonságos helyre, vöröske karjaiba került, figyelmem újra a saját kis botlásomra irányult. Megkönnyebbülve veszem észre, hogy a lány ugyanúgy nem tud mit kezdeni a helyzettel, mint én, ugyanis bátortalanul, nyögdécselve mondja ki szavait. Na szép, most még kellemetlen helyzetbe is hoztam.
- Ömm... köszönöm!
Se több se kevesebb. Ennyi amit ki tudtam én is préselni a számon, majd szégyenkezve a földre pillantottam. Tudtam, hogy minél gyorsabban le kell lépnem, és onnantól kezdve csak reménykedhetek, hogy nem kereszteződnek utaink egy jó ideig.
- További szép napot! Szia!
Lehető leggyorsabban elhadartam eme két mondatot, majd sarkon fordultam és határozott ütemben folytattam utamat. Most viszont elhatároztam, hogy lemondok eredeti célomról, inkább egy távolabbi pontot választottam a réten.
Már tizenöt méterre lehettem tőle, mikor lassítani kezdtem a tempón. Egyszerűen nem tudok szabadulni a gondolattól: mi lehetett az a kis szőrmók? Ha valami tárgy, akkor elég intelligens tárgy lehet. Élőlénynek pedig egy kicsit furcsa. Így hát hátat fordítottam a menetiránynak, és hamarosan ismét a lány mellett álltam.
- Bocsi, hogy megint... - nem folytattam. A képzeletre bíztam a befejezést: zavarok, alkalmatlankodok, tolakodok, idióta vagyok, idegesítő vagyok... - Megkérdezhetem mi az ott az öledben? Nem találkoztam még hasonlóval
Ajkam megrándult kicsit egyik irányba, szemem tágra nyílt, szemöldökömet pedig egyszerre ráncoltam és húztam fel. Valami ilyesmi lehet a tanácstalan arc kifejezésem.