Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=515274#post515274][b]Regős Manó - 2015.09.08. 22:22[/b][/url]

öltözet

Az első napjait tölti a Bagolykőben. Még nem ismer sok embert - de akiket igen, mind nagyon kedvesek voltak vele, és biztatták, hogy keresse fel őket, bármire szüksége van, még ha csak egy beszélgetőtársra is. Manó egyelőre nem tud élni ezzel a lehetőséggel. Körülötte a sok diák sürög-forog, órákra jár, órákra készül vagy már a jövő heti beadandóját írja (utóbbit főleg a kék címereseknél vette észre). Senkit nem akar zavarni, és ő nem is az a fajta, aki csak úgy leszólít másokat. Néha vannak ilyen elvadulásai, amikor feltétlenül ismerkedni akar, és a feje tele van olyan őrültségekkel, amiket bátran megoszt bárkivel. Ez nem egy olyan nap.
Most keresi a helyét, hogyan kapcsolódhatna ki, hogyan üríthetné ki a fejét, amit az órákon már teletömtek mindenfélével. A művészetek termet már próbálta. Elvileg lehet használni, ha az embernek festeni támad kedve, ott a legkönnyebb. De ezt sajnos mások is tudják, akik már rég befoglalták a helyiséget.
A második gondolata az, hogy kihasználja a jó időt, amíg még lehet. A természetben rajzolni... rég csinált ilyet, ideje felfrissíteni az emlékeket.
Egy fa tövében ül, fehér kobakját, ezüst hajtincseit mintha vonzaná a papír a térdére támasztott táblán. Nem tudja, mit rajzol, csak figyeli a nyomot, amit ceruzája hagy a fölötte lévő lomb levélárnyékaival szabdalt lapon. Ezért kell ilyen közel hajolnia.
Aztán hátradől, felnéz, mint aki álomból ébred. Megvizsgálja, mi változott, mióta legutóbb eszébe jutott, hogy létezik a külvilág. Szemben egy fánál valaki más is rajzol. Oldalt ül neki, a tájat kémleli. Nyilván megfogta valami. Manó követi a tekintetét, próbálja elképzelni, mit rajzol a srác. Akármi is lehet az, annyi itt a látnivaló, de Manót inkább a rajzoló ember alakja kapja meg.
Ellapozza a semmiséget, amit csak a vonások öröméért készített, és valódi munkába kezd: megörökíti a rövid hajú fiút, ahogy az a saját rajzába mélyed.
Közel sincs kész, amikor feltűnik egy újabb személy, talán a srác barátja. Megzavarja a rajzolót, elrontja a kompozíciót.
Manó bosszúsan fújtat egyet és leejti ceruzás kezét a fűbe.
Na mindegy.
Félrerakja a táblát, feltápászkodik. Végigsimít a fenekén, hogy megszabadítsa a ráragadt fűtől vagy falevelektől, és lehajol a holmijáért. Olyan szótlanul, ahogy jött, visszaindul a kastélyba, hogy keressen valami más elfoglaltságot.