Dühösen sétáltam a réten, néha belerúgtam a földbe jó erősen. Ilyen nincs. Nem, nincs. És nem is lehet. A levél széttépve. Miért? Mi a jó édes fr***nak kellett ennek lennie? Ha, miért? Miért nem titkolta akkor élete végéig! Miért kell pont most megírnia ezt! Ezt, ami szemmel láthatóan hülyeség. Miért nem írt akkor legalább egy nevet? Legalább egy vezeték nevet, hogy tudjam, hogy kiket kellene keresnem. Hogy kik a rokonaim. Hogy legyen hova mennem, ha vége a sulinak. De nem, ő nem ezt csinálta. Csak annyit írt, hogy Voldemort kivetői voltak, ő meg otthagyta a családját. Pontosabban a szülei nagy múltú, tekintélynek és hírnévnek örvendő, aranyvérű család, ő meg kvibli. És amikor 18 lett, fogta a cókmókját és elment hazulról. Én is ezt teszem, mert már gyűlölöm mindkettejüket. Nem bírják felfogni azzal a csöppnyi kis agyukkal, hogy már tudok magamról gondoskodni és el kell fogadniuk, hogy én ezt az utat választottam.
Akkor meg miért engem büntetnek azzal, hogy haragszanak meg megvetnek engem, hogy ide járok? Miért haragszanak rám, mert boszorkány vagyok? Nem mert féltékenyek. Mert én boszorkány vagyok, ők meg nem. Na és? Attól még nem kell családi vitát kirobbantani emiatt! Másik ok a vitánkra az, hogy boszorkány vagyok. Miért nem bírják megérteni, hogy nem fogok úgy táncolni, ahogy ők fütyülnek? Hülye apa. Hülye anya. Utállak titeket! Mindent úgy csináltok, ahogy nektek jó! Mindent! Nem érdekel titeket az, hogy közben már pocsékul érzem magam. Nem érdekel titeket az, hogy ezzel a levéllel elrontottatok mindent számomra. Nem érdekel titeket az, hogy két vas falat is felhúztam magam köré. Csak a hírnév és a pénz érdekel titeket.
- A jó édes rézfánfütyülőjét! - Bukik ki belőlem, lerogyok a földre és elkezdek sírni. Nem érdekel már semmi. Sem az, hogy ki lát meg, sem más.

Vasil

Sírok, miközben gondolkodok. Mi a fr*ncért nem mondták el?  Miért titkolta anya? Miért? Jogom van tudni, vagy nem? A fenébe is! Tovább sírok, mikor meghallok egy hangot. Fiú az illető, nem magyar. Kérdezi, hogy mi a baj. Kedves, épp ezért sajnálom. Nagy eséllyel rakta fogom kitölteni a dühömet. Bemutatkozik. Vasil a neve. Szép név. Egy icuri-picuribb nyugodtabb vagyok.Viszont most újra kitör belőlem a zokogás. Lehunyom a szemem, mélyeket lélegzek, majd felállok. Letörlöm az arcomat, beletörlöm a fekete pólómba. A szemem kisírt. Elhagyatottság, düh, szomorúság, csalódottság, bánat, harag. Ezek azok, amiket ki lehet a szemeimből olvasni.
- Li... Lil... Lilith - mondom ki, többször is elcsuklik a hangom. Majd megölelem és nekitámaszkodok. Miért van ez? Miért. Annyi kérdés van. Össze kellene szednem magam. Azt kellene tennem, amit tennék amúgy. Nem pedig sírni. Eldőlünk, nem érdekel. Hülye szülők! Hülye anya! Miért titkoltad ezt? Miért pont most írtad meg ezt az infót? Kösz a nagy semmit. Megnyílok a srác előtt. Hátha van ötlete, hogy mihez kezdjek. Nagyjából megnyugodtam. De hamarosan megint az egereket fogom itatni, ahogy ismerem magamat.
- Mugliszületésű vagyok, vagy legalábbis azt hiszem. Nagyon nagy haragban vagyok jelenleg a szüleimmel. Erre az anyám megírta nekem, hogy ő kvibli. Azt is írta, hogy a családja Voldemort párti volt és ő meg lelépett mikor 18 volt. Te mit tennél a helyemben? Mit válaszolnál? - Miután befejeztem, újult erővel tör ki belőlem a zokogás. Összegubózok a földön, miközben sírok. Az emberek többsége nem amiatt sír, mert szomorú. Más okokból is. Mint én.

Vasil

Hülye anya. Miért tetted ezt? Fél füllel hallgatom a srácot. Egy kicsit félre értette a dolgot. Tudom, hogy sok kitűnő boszi van, aki mugliszületésű. Tudom, hogy Voldemort rég meghalt. De anya azért ment el, mert nem bírta tovább. Irigy volt a családjára, hogy ők varázslók, ő meg nem. És irigy rám is. Ahogy az apám is. Mert én ilyen vagyok, ők meg nem. Igen, Voldika már réges-rég meghalt, a földben nyugszik a teteme. Ezt nem vitatom, nálam nem vitatéma.
- Tudom, hogy nincs azzal baj. De mégis. Miért most szólt az anyám? Miért írta azt, hogy bárcsak ő lett volna boszi, nem pedig én? Miért írta azt, hogy meg sem érdemlem az életet? Mért írta azt, hogy miattam nem szolgálhatta azt, akit akart? - Újra kitör belőlem a zokogás. Hiába, az anyám jól a földbe tiporta a bizalmamat. Egy levél nem több. A könnyeim mögül ránézek a srácra. Erre mit fog válaszolni?  Hagyjuk. Most nem ez a lényeges.
- Igen. Te meg Navinés és melyik évfolyam? - Teszem fel a kérdést. Jó érzés, hogy tudok valakivel erről beszélni. Még ha egy tök idegen is az a valaki. Nem baj most. Ugyan abba a suliba járunk. Lehunyom a szememet. Miért nem mondta el anya? Miért viselkednek így mindketten? Mégis, miért? Hülye kérdés. Úgy se fogok rá választ kapni. Ha kapok is, az nem azért van, mert hirtelen így gondolják. Hiába, ez van, ezt kell szeretni. Mint annyi minden más. Mint például az élet. Ha ad egy citromot, akkor csináljunk belőle limonádét. Végül is, nincs igazam? Pozitívan kell hozzá állni a dolgokhoz. Még ehhez is. Így legalább kiderült, hogy hogy éreznek irántam a szüleim. De a kedvem még mindig a béka hátsója alatt van három mérfölddel.

Vasil

Lehunyom a szememet, még jobban összegubózok. Sírok. Ne már. Mi a szöszt csinálok én itten? Sajnáltatom magam, mint egy óvodás? Ugyan már, ez szöges ellentéte annak, ami rám illik! Gyerünk, egy-két, egy-két, szedd össze magad! Egy perc. Annyit fogok még sírni. Utána, utána pedig megint az lesz, ami szokott lenni. Hirtelen döntések, gitár, életcélok, tanulás, barátok. Ennyi, nem is kell több. Hallgatom Vasilt. Hát, azért nem biztos, hogy bármikor megkeresem. Végül is, nem akarok a nyakára járni. Te jóságos ég. Máris vidám vagyok.
- Azért nem mindig foglak meglátogatni, ha segítséggel kell. Általában megoldom a magam baját - letörlöm az arcomról a könnyeket. Hiába, a szemeim árulkodnak arról, hogy sírtam. Sebaj. Akkor ma csak szomorú zenét gitárok, ennyi. Felfigyelek arra, amit mond. Kviddics? Ez az! Víí! Rögtön eltűnik a rossz kedv, jön helyette a felelőtlen jó kedv. Felpattanok és ránézek, mélyen a szemébe.
- Igen, igen, igen, igen, igen!!! Imádom a kviddicset, érdekel a seprűlovaglás, nagyon! Oké, akkor én vagyok az első tanítványod  - körbe ugrabugrázom. Végül is, szeretek repülni a seprűn. Oké, asszem túl pörögtem. De akkor is! Kviddics! -Mikor kezdjük az edzéseket? - Kérdezem meg, majd leülök. Hát, ettől bizony jó kedvem lett.
Elkezd beszélni a barátokról, én meg hallgatom. Ott van nekem Nessi. Aki a második barátom, itt az első. Oké, őt biztos, hogy majd megkeresem. Biztos tud adni egy jó tippet.
- Igen, vannak itt barátaim. Tudod, amíg nem jöttem meg a suliba, addig csak egy volt, ő is Japánban. Tudom, hogy nagyszerű hely ez. Végül is, sokat hallottam már róla. Főleg a kviddics részéről. Képzeld, amikor életemben először ültem a seprűn, éjszaka volt, esett az eső, és rajtam kívül senki sem tudott róla. 10 perc után leestem róla, szerencsémre egy faágban megtudtam kapaszkodni. Onnan meg már sima ügy volt minden - nem tudom, miért mondtam ezt el neki. Szimpi számomra.

Örülök, hogy őt sikerült kifognom,. Tiszta szívből örülök.
- Oké, lehet, hogy egyszer megdoblak eggyel, még nem biztos - mondom neki a bagollyal kapcsolatban. Majd, mikor feltartja a kezét, belepacsizok. Jobb ez így, legalább lesz kivel edzenem. Benne leszek a ház vsapatában, ezt már rég eldöntöttem. Réges rég. Önmagamnak tett eskü ez, nem több, viszont, számomra fontos.   A levegő elkezd felmelegedni, egy madár repül el felettünk. Hát, ez a változás korszaka.
Kifekszek, lehunyom a szemem. A hasamon fekszek, hagyom magamat süttetni. Már az összes haragom elmúlt. Most már csak a színtiszta nyugalom van. Hű, te jó ég, hogy lehagytam magam. Nem kellett volna. De, azért meglepően jó érzés volt sírni. Egy kis meghallgatás. Valaki, aki meghallgat. Jó érzés, hogy itt nem fogom visszahallani.
- Hát, leginkább a  terelő vagy  az őrző poszt az, ami szimpatizál. De inkább őrző, az jobban megy. Tudod, nem látszik, de otthon ötből négyet kivédek! - Ránevetek, majd felülök. Vasil megnyugtatott. Már amennyire letud valaki nyugtatni engem, de nem, ő megtette. Megtette azt, amit keveseknek sikerült.
- Oké, akkor mikor kezdődik a suli. Hát, engem akkor dobj meg egy bagollyal, akár só szerint is, mert nagyon máshol fog állni a fejem. Amúgy hogy vagy? - Teszem fel a kérdést, miközben rávigyorogok. Ha valaki egy nappal azt mondta volna, hogy érkezik egy levél a szüleimtől, képen röhögöm. Most meg, boldog vagyok és már fel is dolgoztam az egészet. Ilyen az élet. Hallgatom és elkomorulok.
- Az nagyon nem lehetett jó. Én mindenkivel barátkozok, végül is, elsőre ítélni sose jó - rápillantok a szempilláim mögül. Szegény, az nem lehetett jó. Szerencse, hogy nekem nem volt ilyen. Általában  megpróbálom megtalálni a közös hangot az illetővel. Bárki is az.
- Hát, most épp nem unatkozok. Veled beszélgetek! - Felnevetek, felvidultam teljesen. Lesznek még visszaeséseim, de azok gyorsan elfognak múlni - amúgy volt már veled olyan, hogy örültél a rossznak? Hogy örültél annak, hogy rossz dolog történt?