Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=533236#post533236][b]Aiden Ward - 2015.10.22. 14:03[/b][/url]

Egészen biztos, hogy nem vagyok komplett. Tudom, hogy ez a többség számára soha nem is volt kérdés, de a legtöbben rosszul ítélnek meg és elhiszik azt, amit szándékosan eléjük tárok, pedig köztudott, hogy a látszat néha csal. Nos, ilyen mélyenszántó gondolatok közepette rovom a tétlen köröket, immáron a kastély falain kívül, ebben az átkozott ítéletidőben. Amivel alapvetően nem kéne, hogy problémám legyen, tekintve a származásom és, hogy életem igen nagy részét töltöttem az esős és véletlenül sem melegségéről híres Anglia legfőképp északi tájain.
Most mégis fázósan húzom össze magamon a fekete szövetkabátot, és lassan, fáradtan teszem meg a következő lépéseket céltalan utamon. Ha feltétlenül okokat szeretnénk keresni, keressük valahol a főváros környékén, még konkrétabban az egyik kórházukban, ahol… csak arra tudok gondolni, hogy nincs egyedül. Remélhetőleg, nem hagyják egyedül. Akármennyire is szeretném a nap huszonnégy óráját a lány mellett tölteni, nem tehetem és nyilvánvalóan nem is akarja. És ahányszor csak errefelé terelődnek gondolataim, kétségbeesetten próbálok meg valami másban kapaszkodót keresni, túlságosan… sok nekem ez az egész. Alig alszom, amit a pár napja kinézetem állandó kellékévé vált szem alatti fekete karikák nem is bizonyíthatnának jobban. De mitévő lehet az ember, amikor közlik vele, hogy kis híján a karjai közt halt meg valaki. Olyan valaki, akivel jobban törődik, mint önnön életével valaha is tette.
Hogy a csípős őszi levegőtől, vagy a kialvatlansággal járó elcsigázottságtól kevésbé határozott- e a fogásom, nem tudom, de mondhatni remegő kézzel nyúlok a zsebembe az öngyújtómért, hogy a számban lógó szál cigit nehézkesen, többszöri próbálkozásra azonban sikeresen meggyújtsam. Átkozódom is halkan, majd jólesően, mintha csak ezen múlna életem, fújom ki a sűrű füstöt a szép lassan sötétedő ég felé. Furcsa, nehéz hozzászokni ehhez a váltáshoz – azt hihetnénk, hogy késő van, holott legfeljebb öt óra körül járhat, persze nem tudom pontosan, és mégis mit számít… teljesen egybefolynak a napszakok. Előbb fülelem ki a mögém osonót, minthogy megszólítana, komótosan, egy vénemberhez hasonlatos ütemben fordulok az érkező felé felvont szemöldökkel, és elnyomom a késztetést, hogy azonnal ráförmedjek, mégis mit akar.
- Körbe-körbe, nemt’om – vonok vállat. – És te, kislány, mi ez a búslakodás? Hétvége van, nincs semmi teendő, miért nem bulizol valahol? – fogalmam sincs, mit hordok össze, csak jár a szám, mint ahogy az esetek nagy részében.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=542430#post542430][b]Aiden Ward - 2015.11.12. 17:40[/b][/url]

Hosszan szívok bele a cigarettába, az utolsó slukk szinte égeti a számat és az ujjbegyeimet, grimaszolok, közben egy laza mozdulattal pöccintem jó messzire, tekintetemmel követve íves útját. A kifújt, sűrű füst lassan beleolvad a fokozatosan sötétedő ég színébe, közben pedig a lány válaszát várva fordítom felé figyelmem. Az imént elkövetett bravúrt a vezetőség tagjai nyilván a legkevésbé sem értékelnék, de egyet sem látok a közelben, és ha éppenséggel egyenesen felém vágtatna egy, sem érdekelne különösebben. Unott arckifejezésem helyét azonnal átveszi valami végtelen megrökönyödés Helena szavai hallatán; hogy inkább a tény kelt zavart az erőben, miszerint pofátlanul fiatal, vagy a bulizás ilyen szintű, közömbös elutasítása, magam sem tudom eldönteni.
- És ez téged komolyan hátráltat? – fél szemöldököm villámgyorsan feljebb ugrik pár centit. Annyira azért nem foglalkoztat a kérdés, hogy menten szívrohamot kapjak, csupán meglep, hogy inkább a magányos esti sétát választja ebben a csípős időben, mint hogy… nem is tudom, a barátaival legyen, vagy valami. Addig kell kiélvezni, míg nem halmozódnak fel a tennivalók, a gondok, a bonyodalmak. Úgy beszélek, mintha valami bölcs vén tata lennék, és hát, valljuk be, messzebb nem is járhatnék ettől.
A váratlan ötletet hallva kérdőn bámulok a lányra, várva pár másodpercet, időt hagyva esetleg annak, hogy kibukjon belőle: „csak vicceltem”. De nem következik be, szóval lassacskán felkúszik az arcomra megszokott, tenyérbemászó vigyorom.
- A tizenéves, aki a bulizáshoz túl fiatal, de meglépni… egy teljesen elfogadható hétvégi program – igen, egy kicsit húzom az agyát, gúnyolódok, mert miért ne, megtehetem. A folytatásra keserűen felnevetek. Hát ennyire egyértelmű lenne, hogy csak árnyéka vagyok önmagamnak az ominózus vacsora óta? Ó, igen. Jól láttam a tükörképem: a töretlen pimasz mosoly helyét kedvetlenül összepréselt ajkak vették át, nyúzott tekintet, a szokásosnál elburjánzottabb arcszőrzet. Nem is próbálom megjátszani, hogy minden a legnagyobb rendben. – Remélem, tisztában vagy vele, hogy ez így érdekesen hangzik… a megszöktetés valahogy fordítva szokott zajlani. No, nem baj, ráfogjuk a fiatalságodra, mégsem kezdeményezhetek ilyen korkülönbséggel – inkább magamnak szövegelek össze-vissza, és ha Helena egy kicsit is ismer, tudja, hogy nem kell komolyan venni. Kivéve talán, ha fenyegetőzöm, akkor már érdemes odafigyelni arra a sok oltári baromságra, amit kiejtek a számon. A monológ körülbelül már felénél megragadom a lány karját, és indulok meg a falu felé. – Hova szeretnél menni?