A múltkori rossz hangulatát már kiszellőztette a fejéből, annyi mindenesetre biztossá vált, hogy ki kell mozdulnia a kastélyból, mert olyan őrült lesz, mint Jamie McDonald, csak jóval kevesebb energiával. Ennek megfelelően szépen felöltötte összes meleg ruháját, fölvette a sapkát, kesztyűt, sálat meg azt a hosszú kabátot,ami beillene palástnak is, és szimplán menő, és kicsoszogott a rétre.

Nem meglepő, hogy szereti a magányosságot. Meg az éjszakát. Nézegetni a csillagokat, ha vannak, bámulni a holdsarlót, szívni a jelenleg hideg és biztosan megnáthásító levegőt, sétálgatni a feketeségben. Tizennégy évének összes - azaz nem sok, elég sután tapogatózó - filozófiai gondolatát szabadon eresztheti, számba veheti, mi történt eddig itt vele, mik a tervei a következő napokra, és azt a luxus is megteheti, hogy nem gondol semmire. Meg is teszi.

Igyekszik csak annyira elcsászkálni, hogy a kastély kivilágított ablakait még épphogy lássa, mert különben reggelig nem jut meleg helyre. Összességében viszont céltalanul lődörög és pihenteti az agyát. Megint azt teszi, amiben - és egyedüliként - a legjobb: szimplán létezik.

Ez a puszta létezés - jaj, de szép kifejezés - nagyszerű dolog. Nem kell semmire se gondolni, még az a bosszantó dolog sem esik meg, ami amúgy elég gyakran szokott, hogy egy fülbemászó dallam készíti ki az ember idegeit. Nincs semmi. Semmi se belül, se kívül, semmi a regényes nyári éjszakákból tücsökciripeléssel meg csillagokkal. A tücskök maximum csak cidriznek, és felhős az éjszaka.

Nem számítva a néha feltámadó szelet - ezt nem látta bentről a lány, nem számított rá, de mit tehet -, ami mozgás sokáig van, az bentről, a kastélyból ered. Hang se nagyon van, csak a saját lépései zaja, a szél süvítése, meg az esőcsepergés. Átfut ugyan az agyán, hogy rettenetesen meg fog fázni, de jelenleg elnapolja a problémát. Majd ha meg lesz fázva, akkor foglalkozik vele. Sokat és behatóan.

Egész jól elvan, dacára a nem túl emberbarát időnek. Az időjárás miatt lehet az is, hogy nem hallja meg, ahogy valaki közeledik, sőt, amilyen vaksi, sikerül nem is látnia a mellette elhaladót. Amikor az megáll, a lány szokásos köreit kezdi el róni, közben pedig hunyorogva próbálja megnézni a kevés fényben, ki az, aki nagyon lezser kiállással gondolta még úgy, hogy ez az idő tökéletesen alkalmas egy kis levegőzésre.

Nem lát sokat belőle, de amit lát - és amit érez, mert a másik meg van áldva azzal a ritka adománnyal, hogy még a lány kamaszközönye is elolszlik, és figyelni kezd rá -, az érdekes. Így belegondolva, nem pont abban a korban van, amikor látszólag nem érdekli semmi, gyakorlatilag meg mindenre érzékeny? Akárhogy is, rója szépen a maga köreit, nem túl messze a másiktól, és gyakorlatilag felajánlja magát. Természetétől idegen, hogy csak úgy beszélgessen valakivel, pláne, akit nem is ismer, és pláne, aki még hatást is gyakorol rá - de nem is jelzi azt, hogy ezt a másik nem kezdeményezheti.

Ó, igen. Ez a viszonylag ritka, de tényleg megtörténő esemény, amikor az ember csak vár. Szavak nélkül kiáltozik, és a másik meg is érti, de bármit is tenni, ami nem nonverbális, vagy egyáltalán, kezdeményező - ki van zárva. Egyszerűen ki van zárva.

Eleve, Annamária csöndes. Nagyon. Nem csak a beszédet tekintve, igazából nem is túl okos, szeret a felszínen úszkálni. És még nagyon fiatal. Másrészt, most komolyan, két hülye - technikailag csak egy - áll kinn olyan időben, amikor a kutyát is beengedi még az a gazda is, aki szerint "a kutya nem fázik, csak érzékeli a hideget". Harmadrészt.. szóval a társaság nem hétköznapi. Eleve, idegen. Idősebb. Még ha tudná egyáltalán, mennyivel. Harmadrészt meg.. vonzó.

Többféleképpen is. Ahogy rója a köröket, nem túl sok szakértelemmel álcázva igyekszik szemügyre venni a másikat. A másik ezzel tisztában van, most ő kínálkozik fel egy alapos szemrevételezésre. Annamária egyrészt zavarban van - naná -, másrészt összezavarodott kicsit - határozottan nincs valami rendben ezzel az emberrel és nem szívesen venné számba a lehetőségeket -, többedrészt meg érzékeli a kihívást - és ez csak megerősíti abban, hogy nem szól semmit. Rója a köreit. Elemezgeti társát és a behatásait. A természetes zárkózottságon és a dacon kívül - ami olyan ismerős, könnyen bele lehet menekülni -, fogalma sincs, hogy mi a fenét mondjon. Mármint a magától értetődő "Nem fagy le keze-lába ebben a ruhában?"-banon kívül. Ő képes lenne biccenteni egyet, és bemenni.

Nem okos, nem kreatív, nem szép, semmi se, de egész kitartó tud lenni. Vagy makacs. De inkább csak buta.

Ohó, és a kis dög még élvezi is ezt a játékot. Ezt a végtelenül idióta, egyszerű és igazából szórakoztató türelemjátékot. Félreértés ne essék, ha néha belegondol, hogy mit művel - gyakorlatilag tök nyíltan bámul meg most valakit, miközben sétál, ami tényleg céltalan séta, de a legkényelmetlenebb és leglehetetlenebb irányban, olyan valakit, akiről tudja, hogy nem tökéletesen megbízható, és összességében nem kéne vele játszadozni sehogyse, nem főleg ilyen ostoba módon -, hát nem örül magának. Kicsit gusztustalan, kicsit pofátlan, de akkor is szórakoztató dolog. Mert hogy a társa se bánja, sőt. Versenyeznek? Próbálgatják egymást? Őszintén, abban a rekkenő unalomban, ami persze főleg abból ered, hogy rádöbbent, teljesen egyedül van és magára van utalva, és inkább lenyomott pánik és felelősségérzet - ebben a mesterségesen fenntartott ijedelemben ez a leginkább érdekes dolog, ami mostanában vele történt.

Visszamosolyog. Tartózkodóan, de jókedvűen. Alaptermészete, a szégyenlősség és a zárkózottság, persze megmarad, de a könnyedség sokat javít Annamária - hát, úgy nagyjából mindenén. Feszült volt eddig, nem csoda - most ugyan vigyázza a másikat, de sikerült egy alapra helyezkedniük. Mindenféle szó vagy nagyobb gesztus nélkül. Ez azért ügyes.

Elszórakoztatják egymást. Legalábbis, amíg nem lesznek képesek egymás agyában olvasni, mert ijesztőnek találnák a másikat. Az egyik azért, mert a másik annyira kiforratlanul sekélyes, a másik meg, mert minden oka meg lenne rá.

Nagyon találó megfogalmazás. Mind a tánc, mind a cserkészés fogalma, az utóbbi át is suhan a lány agyán, mikor a másik is körözni kezd. A szavak nélküli megértés pillanata elmúlt, és kissé komikus, ahogy így kívülállók szemével nézve elsétálgatnak egymás mellett. Az alatt a pár kör alatt, habár figyel a másikra, Annamária belesüpped egy kicsit abba a kényelmes kis nyugalomba és egyhangúságba, ami ezzel az egymás mellettiséggel megteremtődött kettejük között. Elfogadják egymást, nem nézegetik, nem zavarják a másikat. Tiszteletben tartják a másikat, nem zaklatják, de nem is hagyják ott. Amolyan tiszteletnek is nevezhető ez a másikkal szemben, és Annamária ennél jobban semmit sem szeret, ha kommunikációról van szó. Élni és élni hagyni, kicsiben, sötétben, hidegben. Ugye, milyen szépen hangzik? Mert ez az érem egyik oldala.

A másik meg az, tudatosul azért elég szépen megkésve és egyre inkább a lányban, hogy a másik minden tekintetben magasabb szinten áll vele szemben. Nem túl okos dolog így kinn felméregetni egymást, amikor tudod, hogy te minden szempontból alul maradsz. Ez aztán riasztó hirtelenséggel csapja meg a szépnevű navinést, amikor esti partnere megáll és némán szembefordul vele.

A lány ösztönösen tesz egy lépést hátra. Tagadhatatlanul megijedt, nem minden alap nélkül, most ébredt ugyanis tudatára önnön kicsiségének és védtelenségének. Másrészről viszont, partnere, jobb szó híján, földöntúli teremtmény, és a lány fogékony mindenféle behatásra. Kora és alkata révén is, ezek a behatások pedig meglehetősen ellenmondásosak és intenzívek jelen pillanatban. Egyrészről, mit szépítsük, szívesen elfutna, másrészről viszont meg van delejezve. Társa vonzó, titokzatos, rejtelmes, és ugyan nem álltatja magát egy pillanatig sem olyasmivel, hogy belepillanthat a másik lényébe - de arra se képes, hogy a lehetőséget elvesse. Csak addig jut, hogy kinyissa a száját, megnedvesítse az ajkait, és ne szóljon semmit.

Kész, ennyi volt. Ez az a pillanat, amikor bármit meg lehet vele csinálni, mert képtelen gondolkozni. Ez ugyan nem kifejezetten ritka esemény, de mozdulni se tud, az ösztönei sem befolyásolják. Hát, ha behatásokat keresett, ha élményt, a szó olyan értelmében hogy valamit átérezzen a gondolkodás ellenőrzése nélkül - tessék. Itt van.

Két hang lakik a fejünkben. Egy, amelyikkel gondolkozunk, beszélünk, szidjuk magunkat, énekelünk és megfogalmazzuk a gondolatainkat. Egy másik pedig, még testetlenebb, mint az előző, ez mögött helyezkedik el. Szinte sose formál szavakat és mondatokat, nincsen még annyi hangsúlyozási képessége sem, mint a másiknak, és mégis, ez a többnyire háttérben maradó hang irányít minket. Ha néha észrevesszük - legalábbis Annamária rendszerint így reagál -, megijedünk tőle, mert ez nem tartozik hozzánk. Idegen. Belegondolva, ez lehet a tudatalattink hangja.

Mindenesetre, Annamária második belső hangja jelenleg egy végtelenített arohadtéletbe-mondatot darál. Minden lehetséges verzióban és értelemben értve ezt. Egyéb mentális képességet ebben a pillanatban nem tud felmutatni. Gondolatait inkább érzékeli, mint gondolja - tehát, természetesen átfut az agyán, hogy normális vagy, idegennel fogsz elmenni egy sötét.. akárhova. Persze jön a felmentő gondolat, hogy dehát ez egy iskola, csak ellenőrzik, ki jár ide, de hamar megvétózza ezt egy másik, logikus ellenérv, mondván, hogy egy idióta vagy. Összességében tehát igyekszik. Meggyőzni magát, logikusan, okosan, észszerűen. De, és ez ellen nem tehet semmit, és többet nem hangsúlyozom ki - tizennégy éves. A minden mindegy-elvet vallja, ami alatt csak úgy buzog a minden fontos-elve. A minden benyomást, lehetőséget, szót meg kell ragadni-eszméje. Nem azért, illetve nem csak azért, mert lázad a konvenciók ellen, mert igenis feszegeti a határokat, vagy mert egyszerűen izgalmas, amit tenni készül - hanem mert új. Mert az élethez tartozik, amit, úgy érez, sosem volt alkalma megismerni eddig. Ha egy festményt tartanának elé, azt is ezzel a végtelen, felszínesen vad életvággyal nézegetné. Kell. Meg kell ismerni, át kell élni, a részévé kell válnia.

Szóval, Adam hiába gondolja úgy, hogy választási lehetőséget ad. Lehet, hogy máskor igen, ebben az esetben viszont ez szóba sem jöhet. Annamária korából és talán lényéből - ez még túl képlékeny ahhoz, hogy megítélhessük - adódóan nyitott bármilyen életszikrára, ha mondhatom így. Ez a különleges esemény tehát - legyen akármilyen hétköznapi, profán, kicsinyes vagy nevetséges -, hogy csatlakozik, elfogadja a másik ajánlatát, sohasem volt kérdéses. Nem állíthatom persze, hogy nem fél, hogy nem igyekszik óvatos lenni, és nem rettenetesen kíváncsi a partnerére. Persze, ezek mind jelen vannak, fontosak. De nem ez határoz meg bármit is.

Persze, ez egy kislány, akivel - és dicsérjük Adam nyitottságát - egy több száz éves éteri lény foglalkozni akar. Van teste, törékeny, butuska, nem számít sokat. Lényegében viszont, ez a kislány szimplán a megismerni vágyássá lényegült át. Az pedig felelősség Adamre magára nézve is.

Nem is tudja, mire számított. Számított egyáltalán valamire? Voltak-e olyan fantáziaképei - nem gondolva, inkább érezve -, hogy mi lesz? Ő is ember, szereti a drámát, a képtelen, regényes, klisés dolgokat. Hiába mondja, hogy nem. Mindenesetre, azzal, ami így lett, nem is lehetne elégedettebb.

Mert hogy nem történik semmi. Csak császkálnak, végre egyszer nagyjából úgy, ahogy illik, ahogy elő van írva; nem egymást méregetve, mint két bátortalan kutya, hanem szépen egymás mellett. Regényesebb pillanatokban azt is lehetne mondani, hogy összehangolódtak - milyen unalmas klisé ez is -, mert valahogy tényleg sikerült. Nem is tudja eldönteni, hogy a kavargó érzések vannak-e a felszínen - kíváncsiság, ijedtség -, vagy az a kétségtelenül Adam tapasztalatából eredő képesség, hogy képesek egy szó nélkül, a helyzetből fakadó legtökéletesebb nyugalomban meglenni egymás mellett. Meghagyom neked a magad terét, de nem hagylak ott. Rajtad keresztül szemlélem magam. Ha nem is tudatosan ugyan, de azzal az ürüggyel, hogy a másikra figyelek, azt találgatom, mire gondolhat, mit gondolhat rólam, és mit tervez - magammal foglalkozom. Ez a harmónia - ahhoz mindenképpen köze van -, ritka kincs. Az, hogy nem akarom megismerni a másikat ott egy helyben, hogy nem kérdezgetem rögtön a lehető legérdektelenebb dolgokról - nem fázik-e, milyen napja volt, mit gondol az időjárásról -, csak hagyom, hogy létezzen.

Azonban a külvilágról sem lehet megfeledkezni. Szépek az elmefuttatások, szépek, terhesek, és nem valószínűtlen, hogy semmi értelmük sincs, de attól még figyelembe kell venni, hogy csöpörög az eső, sötét van - ezt nem nagyon bánja mondjuk egyik sem -, és hideg szél fúj. Szóval, amikor a másik átadja a dzsekijét, hálásan mosolyogva elfogadja. Belegubózik, hagyja az ujjakat lógni, mert így olyan érzete van, mintha melegebb lenne a ruhadarab, ami persze ostobaság. Mindegy is. Nem bánna egy csésze forró teát majd, vagy egy begubózást a kandalló elé, és amúgy is, rettenetesen meg fog fázni, de nem igazán tudja elképzelni a másikat abban a meghitt, meleg és kissé elcsépelt környezetben, amit ő szeret.

Fel van öltözve annyira, hogy a másik nyilvánvaló testi tulajdonságát, az élettelenségét, ne vehesse észre. Pedig az kiábrándító hatással lenne rá. Nem feltétlenül azért, mert a másik embertelenségére hívná fel a figyelmet, hanem mert egyszerűen sosem tapasztalt dolog lévén pánikkal töltené el. Így viszont csak,  habár élvezi ezt a szótlan közösséget, enyhén rekedten mégis csak megszólal. Valamit, úgy érzi, mondania kell, és ez már maga zavaró. Kétségbeesetten - igen - nyomot akar hagyni a másikban, és ehhez olyan területre merészkedik, ami nem állhatna messzebb tőle: a szavakéhoz.

 - Teher lehet; ennyire felszabadítani a másikban a másikat. - néz a másikra egyszerűen. Az összes eddigi szócséplés ugyanis egyszerűen ezt akarta kifejezni, amit a lány egy meglepő, talán a helyzethez egyáltalán nem illő mondatban összefoglalt. Adam a megfelelő személy - így érzi legalábbis a lány - arra, hogy tükörként viselkedve, a másikat mutassa.

Elemezzük ki - illetve hát majd a navinés fogja ezt mind kielemezgetni saját magával -, hogy mit is mondott az előbb. Szögezzük le, hogy vannak születésükkor is már rég halott tehetségei ahhoz, hogy rossz, de valami rettenetesen középszerű irodalmár legyen. Aki nem jut el annál tovább, hogy játsszon a szavakkal - igaz, azt viszont élvezettel teszi. Minekutána, amikor majd számba veszi, hogy mi a fenét művelt ezen a bizonyos estén, egyrészt elégedett lesz - mert ismerjük el, ez egy kifejezetten jó szókavarás volt -, másrészt viszont olyan mértékű zavarba fogja hozni magát, amilyenbe eddigi rövid élete alatt még nem sikerült. Amikor affinitást érez arra, hogy falba verje a fejét, de nem teszi meg, mert ezen már az se tud rontani. A legteljesebb, legtökéletesebb szégyenben fogja majd főzögetni magát - egészen addig, amíg valami ennél is nagyobb hülyeséget nem csinál majd. Eső után köpönyeg - na, ez az, aminek a megfelelő kezelése csak évek tapasztalatával kristályosítható ki. Eddigi megoldása erre az volt, hogy csöndben marad, aminek a hátránya az, hogy ha megszólal, akkor nagyon nem kellett volna.

Szóval, ez a jövő. A jelen viszont még mindig a hűv ös este, aminek a hidegje sem képes kijózanítani szegény lányt. Jó, jó, szó volt már arról, hogy szivacsként működik a tapasztalatokkal szemben, hogy van vele egy mindenkire komoly benyomást tevő élőlény - hm-, és jelen pillanatban a mélyre temetett kistehetségű író szól belőle. Összességében viszont komolyan gondolja azt, amit mondott. Legalábbis amit mondani próbált. Hogy partnere annyira nem evilági egy teremtmény, hogy az ember nem tud vele mit kezdeni, és a kétségkívül erős kisugárzásában sem a másikat látja, hanem saját magával foglalkozik. Van az emberek világa és van Adam, aki ennek - akár akar, akár nem - csak a perifériáján élhet.

Na, most ezt szavakba foglalni.. ha lehet, értelmesebb szavakba..

 - Rettenetesen magányos lehet. - mondja csendesen, és ez a részmegoldás - nem félmegoldás - irodalmi szempontból tökéletesre sikerült. Annyiféleképpen értelmezhető ugyanis, ahány ember van, és még a lelkiállapottól is függ. Ez az. Az irodalom legérdekesebb része úgyis mindig az interpretáció.

Szerencse, hogy a gondolatolvasás képessége - lehetősége? - egyiküknek sem adatott meg. Az a pár szó, amit nagy nehezen kisajtoltak magukból, rengeteg gondolatból préselődött ki - és szerencsére vagy nem szerencsére, ezek a gondolatok, úgy néz ki, nem feltétlenül egyeznek meg. Így megmarad annak a lehetősége, hogy ha majd esetleg elgondolkoznak a mai estén, akkor annyiféleképpen értelmezzék azt, ahányszor csak veszik a fáradságot ezt elemezgetni.

A másik véget vet az estének, és ez teljesen rendben van a lány szerint is. Elgondolták, amit elgondoltak, kimondták, amit ki tudtak, mindenképpen érdekes egy élmény volt ez. Két gyökeresen eltérő világ találkozott itt össze egy súrlódásra - voltak közös pillanatok, meg végletek is.

 - Köszönöm. - mosolyodik el, látszólag a kabátot köszönve meg, gyakorlatilag meg a lehetőséget. Erre a bepillantásra, két mindenképpen figyelemre méltó világba. Mert - minden kétségbeesett kapálózása ellenére, hogy bebizonyítsa, ő maga mennyire érdektelen, saját magának mégis csak ő a legérdekesebb dolog, amit valaha is tapasztalni fog.

Hogy visszahelyezkedjen a belsőből a külsőre - rettenetesen meg fog fázni, gondolja, miközben visszasiet a kastélyba. De legalább lesz ideje gondolkodni.

Ő ellenben egész szépen el volt egész nap. Kora délután lejött egy kicsit, mert miért ne, a kastélyban amúgy is erősen megcsappant a létszám, és hát fájt a szíve az ablakból nézni a sok embert. Kicsit olyan volt a hangulat számára, mint az egyszeri falunapokon, ahova ellenben mindig utált eljárni: sok apró program, nagy párkapcsolati válságok, mert te azt a lányt vizslatod, látom ám, tipikus külsőbanzájos ételek, és így tovább. Itt viszont egész jól érezte ma magát, időként odaintegetett valami ismerősnek, elsomolygott azon, hogy az az ismerős meg az a lány átv-ről mintha össze akarnának jönni, szóval elmozizott szépen egész estig, azaz mostanáig.

Most viszont beleunt már a nézelődésbe, pedig beállt a karaoke közönségébe is, hátha az felpezsdíti egy kicsit. Hát, végeredményben annak is mondható volt az az élmény, amit két, gyanúsan jókedvű srác jóvoltából szerzett az imént. Élvezni ők élvezték, de az éneklés nem feltétlenül ment nekik.

Szóval van annyira fáradt már a nagy vigadozásban, hogy akkor kipróbálja a óriáskereket. Ami merész egy dolog. Tőle. Mert ha nem is kifejezetten tériszonyos, előre sejti, hogy a fele magasság után ő messze nem azzal lesz elfoglalva, hogy a látványt nézze, hanem hogy ne sikítson torkaszakadtából azon, hogy de rohadt magasan vagyunk, nagyon csúnyán meg fogunk halni, engedjenek le. Magában sorban állás közben is előre bocsánatot kért a majd körülötte ülőktől, de csakazértis leült a helyére.

 - Helló. - motyogja a mellé ülőnek, amolyan helló, de nem muszáj válaszolni, ha nem akarsz módon, és magában szemügyre veszi a lányt. Ő elég magabiztosnak és nem pánikolósnak tűnik. Az egyszerre jó dolog, mert akkor nem ketten fognak visítozni, másrészt meg eléggé kellemetlen, mert jól le fogja égetni magát. Mert minimum motyogva imádkozni fog egy bizonyos magasság után, azt lefogadja.

És mindjárt emelkednek. Oké. Ő komolyan és tényleg várja. Ha esetleg félútnál nem mennének feljebb..

 -Nem, most még nem. - válaszol meghökkenten és örömmel, mert mindig örül annak, ha valaki megszólítja. Jó, többnyire. Akkor különösen, ha hülyét készül csinálni magából. És azt meg pláne szereti, ha a másik kedves meg aranyos és segítőkész. Mert olyan, jön rá egyre többször, igenis van. - Majd félútnál. - neveti el magát idegesen, bár az idegesség egyelőre csak annak szól, hogy mekkora ökör is ő, hogy olyan helyre jön, amit tudja, hogy nem bír. Az egy dolog, hogy nem okos, de mindig tesz róla, hogy ezt ne felejtse el.

 - Öh.. navinés vagyok. - zökken ki az önostorozó gondolataiból, mert a kérdés váratlan volt, és ezzel a célját el is érte. Mármint hát, ez a rendes lány itt tök ismeretlen, a házkérdés meg mindig felesleges volt, szóval nem érti, hogy miért kérdezték, de nem bánja. Mert így tényleg elterelődött a figyelme arról, hogy elindultak.

 - De jó.. - szakad ki belőle szimplán, mert a kezdeti fázis az tényleg jó. Szép, meg mindenki egyre kisebb lesz, ők meg emelkednek, és ott lógnak ég és föld között, és gyerekek, ez egyszerre ad bizonyos szabadságérzetet, meg olyan érzetet is, hogy egyelőre a mosolygást még meghagyja, de keményen kapaszkodik is közben.

 - Te sokszor ültél már óriáskeréken? - néz a lányra, mert elterelés. Háhá, nézd, ha innen most lezuhannak, akkor már kitörhetik a nyakukat, de tök jó.

 - Igen, tényleg olyan, mintha repülnénk. - csap le a hasonlatra, nagyon találó, és körülbelül eddig a pontig tényleg olyan volt, mintha szállna és suhogna. Az teljesen rendben volt, de ő az a fajta, aki elsőre kevés dolgot tud kiélvezni, mert azzal van elfoglalva, hogy azt nézze, milyen hátulütői vannak a dolognak. Az óriáskerekezésnek akad pár.

A bocsánatkérésre csak megrázza a fejét, hogy egyrészt semmi baj, másrészt ő nagyon észre se vette, de ahhoz ilyen magasságban már nincs kapacitása, hogy meg is szólaljon. Kinézi magából, hogy visítani azt viszont tudna, úgyhogy a csukott száj az egész jó ötletnek tűnik.

Végeredményben nem is olyan vészes a dolog. Ha figyelmen kívül hagyja, hogy irdatlan magasan vannak egy végeredményben akármikor meghibásodható gépezetben, akkor egész kényelmesen érzi magát. Az emelkedést végülis meg tudja szokni, sőt, már szokja is, és akkor megindulunk lefele. Lelki szemei előtt a összes megfelelő és nem megfelelő horrorfilm lepergett vagy két másodperc alatt, majd miután ez nem sokat segített, úgy döntött, hogy behunyni a szemét csak a satnyák hunyják be, ő szembenéz a halállal.

A bemutatkozásra meg a megjegyzésre egyelőre annyival válaszol, hogy kényelmesen a föld felé mered, irgalmatlanul kapaszkodik, és valami meghatározhatatlan hangot ad ki, valamerre a hümmögés meg a csuklás tájékán. Pedig nem száguldanak, teljesen lassan ereszkednek, ezt tudja ő is, és szégyelli is magát, de most mit csináljon. Kell a dráma az ember életébe, és ha nincs más, akkor jó lesz egy kis halálfélelem is az óriáskeréken.

Az ereszkedés utolsó másodperceiben teljesen megnyugszik. Illetve, hát.. szóval nem akarja magát visítva a földre vetni, hogy hamarabb túl legyen a csonttöréseken és a többin, ehelyett inkább csak a józanabb esze veszi át az irányítást, és elkezdi magát tekintélyes mértékben szégyellni. Mert akkor itt szebbé tette mindenki napját, mindenesetre neki szüksége lesz valami árnyas fa alatt egy ülőhelyre, hogy kipihegje magát, a mellette ülő pedig gazdagabb lett azzal a tapasztalattal, hogy üljön inkább kívülre, különben fura alakok kerülnek mellé.

A másik rendes vele, amit nagyon nagyra értékel, mindamellett ugye rávilágít arra, hogy a navinés nagyobb nyuszi McFly-nál is. Egy kedves mosollyal fejezi ki háláját, mert ha szóra kerülne a sor, vagy magát szapulná, vagy kisebb ódát zengene arról, hogy a másik milyen rendes. Nem, ez a többé-kevésbé sikerült mosoly a jó megoldás.

 - Jól van, szia. - mosolyog sugárzóan és integet aprókat, mikor a másik otthagyja, magában meg artikulálatlanul üvölt, folyamatosan és hangosan, mert jól leégette most magát. De az eredeti célja megvolt, bőven is, ugyanis erre a nagyon hosszúnak tűnő időre nem unatkozott. És most akkor keres egy félreeső fát, és a sötétben szégyelli magát, tök jó program lesz ez.