Mark
Péntek
Késő délután...
A gömb

A mai kelés maga volt a rémálom, ezért nem értettem, miért nem maradtam az ágyban maradni. Ja igen, a levél Gracetől, hogy vigyem el a kis gömbömet magammal. Egy kisebbfajta grimasz kíséretében kaptam magamra egy farmert meg egy fekete pólót és a sportcipőm, majd kivetődtem a szobámból a társalgó/nappaliként szolgáló helységbe és körbepillantottam, majd felkaptam a kanapémról a pulcsim és kisiettem a hajamba túrva. A szobája nem volt messze, ezért nem éreztem túl megerőltetőnek a dolgot, mert ha mondjuk sokkal messzebb lett volna, akkor tutira nem most ugrok át a kis gömbért. Végül bekopogtam és az egyik szobatársa nyitott ajtót akinek levezettem mért jöttem ide, ő pedig továbbította az üzenetem Gracenek és ő végül méltóztatott az ajtóhoz jönni, hogy odaadja azt. Egy köszönettel és egy vigyorral meg egy kisebb szóváltással hagytam magára, mert dolga volt. Hát, szuper.. Felsóhajtottam és a kis gömböt lestem a kezemben, majd a pulcsim zsebébe tettem kifelé indulva a suliból, mert nem volt jobb ötletem és kellett egy kis friss levegő. Kifelé menet megfordult pár dolog a fejemben, ami nem volt meglepő, mert mostanság sok dolog történt velem hozzá. Kiszedve a kis golyót megfigyeltem, hogy mennyire nem átlagos és még mist is elmosolyodtam. Persze, hogy ilyet vett nekem! Mióta emlegettem neki Bettit ami ugyan az agyára tudott menni, de azért titokban szerette ha felhozom tudtam, hogy tudja mennyire bírom azt az állatot és tessék. Egy tehenes hógömb! Szórakoztató volt belegondolni abba, amikor megvette nekem abba a boltban Londonban, pedig azért vittem oda, hogy én vegyek neki valamit. A gömböt a markomba tartva siettem le a lépcsősoron a Levitától egészen a bejáratig és kilökve azt kijutottam a rétre és meglepetten vettem tudomást róla, hogy nem esik.
- Na ez is ritka ilyenkor... - jegyeztem meg csak úgy magamnak és kisétáltam a rétre ledobva magam az egyik padra. Egy kisebb fajta nyugalom tőrt rám, mert meglepő módon egy kisebb sem volt kint, mivel nem akartak megfázni, legalábbis én ennek könyveltem el a dolgot. Újra a furcsa tárgyacskámra esett a tekintetem és azt szemléltem, a mintázatot ami bele volt karcolva, az írást, meg a benne lévő „jelenetet”. Megráztam, majd a leeső hópelyhekre emeltem a tekintetem és bele is merültem a figyelésébe, de hamar elragadtak a gondolataim amelyek szinte elemi erővel hatottak rám. Emlékek, érzések, gondolatok sokasága volt ez az egész és nem teljesen tudtam őket hova tenni. Legfőképpen az aggódás volt az, ami beárnyékolta az egész menetét, de a harag is épp úgy jelen volt egyetlen szülőanyám felé. Felsóhajtottam és mivel magam voltam úgy döntöttem, hogy ezen nem lenne a legjobb sokáig törnöm a fejem. Váratlanul, mintha csak erre várt volna, megnyílt az ég és hideg esőcseppek kezdtek hullani az égből, majd a csepegésből zápor kerekedett, én pedig behúzódtam egy fa alá menedék gyanánt.
- Na szuper... már csak ez kellett! - dőltem neki a fa törzsének és vártam, de sejtettem, hogy ez nem egy gyors zápor lesz ami pár percen belül el fog múlni. Mivel jobb dolgom nem volt, így itt maradtam és lehunytam a szemem, a gömböt továbbra sem téve el, majd kimondtam ami a fejembe járt, mert az egész zavarodott egyveleg a fejemben el akart nyomni.
- Talán... ki kellene békülnöm anyámmal. - pillantottam a kis gömb bonyolult mintázatára. - Lehet, hogy igaza van és tényleg haza kellene látogatnom... - gondoltam itt az utolsó levelére amit kivételesen kinyitottam, majd egy sóhaj hagyta el az ajkam. - Vagy talán csak le kellene lépnem és eltűnnöm teljesen az életéből és akkor nem kellene miattam szenvednie. - élve az általa leírt szóval elmosolyodtam , de kicsit sem vidám mosoly volt. Legalább ezt kimondtam hangosan... Most ez nyomta a legjobban a lelkem és minél jobban hagytam elkallódni a dolgot a fejemben, próbálva nem törődni vele, annál jobban beitta magát oda és nem akart megszűnni az érzés a fejemből. - Na meg persze be kéne vallanom Gracenak hogy szeretem, de valószínűleg tutira képen törölne! És ezt amúgy is elmondtam már neki, vagy tízszer! - ezen persze felnevettem és egy kicsit jobb kedvem is lett tőle. Belegondolva a leányzó tutira hülyén nézne rám, mert még most sem hiszi el, hogy képes vagyok két hétnél tovább kapcsolatban lenni valakivel, de kérem! Miért ne lennék rá képes? Szórakozottan feldobtam a gömböt a levegőbe és elkaptam azt, majd kiléptem az esőbe és az ég felé fordítottam a fejem és lehunyva a szemeim, hagyva magam elázni. Kicsit olyan volt, mintha az eső elmosta volna, a nehéz gondolatokat, de jó volt hagosan is kijelentenem, mert így olyan volt, mintha egy nehéz kő esett volna le a vállamról és vagy öt kilót fogytam volna egyetlen perc leforgása alatt.

Mark
Péntek
Késő délután...

A nagy merengésem közepette nem vettem észre, hogy valaki itt van rajtam kívül. Ráadásul logikusan belegondolva a helyzetbe miért lett volna kint bárki egy ilyen átkozott esős napon. Nos, úgy néz ki mindig van kivétel egy-egy általános szabály alól, ez esetben mondjuk kettő, mivel nekem is bent kellett volna ücsörögnöm a kastély melegében és egy könyvet lapozgatni. Megpróbáltam kivenni azt, hogy merről jön a hang, ami nem volt olyan könnyű az esőben állva,  de azért megpróbáltam mert érdekelt ki lehet az, ám csak akkor jöttem rá, amikor a fiú kilépett a fa takarásából. Egy újabb régi ismerős volt még fiatalabb korszakomból, habár még a neve nem ugrott be. Elvigyorodva néztem rá, a sértettséget eltüntetve a képemről.
- Akkor legalább volt min derülnöd. - mondtam őt figyelve, de nem agresszív szándékkal, mert nem akartam bántani, a és igaza is volt. Ám ha akartam volna, akkor már a pálca a kezemben lenne és valószínűleg már ráküldtem volna valami átkot. - De csak ennyivel tudok szolgálni a derülésedhez, szóval bocs. - mondtam. Jobban megfigyelve őt, rájöttem kivel is van dolgom pontosan, sőt végre a neve is leesett, amit ki is használtam rögtön.
- Ugyan már Averay... Miért jöttél ide? - néztem őt és a fatörzsének dőltem. - Ha a régi sérelmeket szeretnéd megbeszélni, akkor állok a szolgálatodra. - jelentettem ki egy elegáns fejhatással amelyet egy félmosoly kísért. - Ha pedig párbajozni, akkor ugyan csak ez a helyzet áll fent, ám ha nem a régi Roxfortos ügyeket szeretnéd leróni rajtam, akkor szívesen elbeszélgetek veled. - tettem hozzá és vártam mit válaszol. Nekem aztán mindegy volt, hogy most melyiket választja, de azért sikerült felderítenie és a gondolatilag is. Az eső kicsit sem hagyott alább, így csak a fák alatt lehetett nagyjából megmaradni. Csurom vizes voltam, de most ez annyira nem tudott foglalkoztatni, noha a hideget ennek hála megéreztem.
- Tudod... - mondtam továbbra sem törve magam azon, hogy nekimenjek, ami lehet hogy a számára meglepő volt mert régen egy beszólásért bárkinek elrendeztem volna a fejét, de ezalatt a pár év alatt lehiggadtam és átfontoltam a dolgokat, mielőtt elfajulhattak volna a dolgok. Persze, lehet a levitások tehettek róla, mivel elég sok dolgot eltanultam tőlük, de azért még ott nem tartottam, hogy hagyjam magam, csak egy bizonyos szintig. Utána épp olyan leszek, mint akkor, így jobb ha nem húz fel senki... - Én inkább az utolsónak örülnék. Nem szeretnék senkivel sem rosszban lenni, oké? - mondtam higgadtan és rá emeltem a tekintetemet, majd egy halovány, de barátságos mosolyt engedve meg magamnak őt figyeltem.

Mark
Péntek
Késő délután...

Úgy vettem észre, hogy Marknak nem jön be ez a barátkozós dolog. Sőt minden egyes válasza után csak biztosabb lehettem ebben, habár oké egy bizonyos szintig megértettem miért, de az már vagy ezer éve volt. Azon felvontam a szemöldököm, hogy nyomoztatott utánam, őszintén szólva ebben nem hittem, de annyira nem ismertem az öccse drága megmentőjét, hogy biztosra mehessek.
- Szét szeretnéd verni? - kérdeztem egy gúnyos mosoly kíséretében, mert már most láttam, hogy ez az egész helyzet csak rosszabb lesz, akár normálisan állok hozzá, akár nem. - Akkor rajta, állok elébe... - néztem őt higgadtan, de a kezem egy kicsit közelebb került a pálcámhoz, ám még nem vettem elő. Egyenlőre annyira nem fajult el a dolog és ha csak be akar húzni, illetve varázslatok nélkül akar játszani, akkor legyen úgy. Számomra mind a két út megfelelt. A szolgás sértését nem igazán tudtam lenyelni, de azért az arcomon nem látszott meg, mennyire lettem dühös amiatt, amit mondott, csupán egy lealacsonyító pillantással illettem meg, na és egy kegyetlen mondattal.
- Csak szánakozni tudok rajtad Averay, én próbáltam normális lenni veled, de neked úgy néz ki, hogy a hős szerepe abszolút elvette az eszed. - nyomtam meg a mondatot egy igazán gúnyos éllel. Várva egy pillanatig, aztán elléptem a fától és elvigyorodva tekintettem rá a szövege miatt.
- Vajon hány hétig gyakoroltad ezt a remek előadást? Kettő, vagy három?De lehet, hogy egy hónap? - kérdeztem tőle, majd arrébb sétáltam annyira, hogy ha meg kell védenem magam, vagy elugranom egy varázslata elől, akkor ne legyen útban semmi. - Ugyan már, az öcséd megtudja magát védeni... most komolyan! Ne légy már olyan mint valami felfújt hólyag. - grimaszoltam. - Ráadásul mióta eljöttem a színét se láttam kedves édestestvérednek... - tettem hozzá, mert ez igaz volt. Nem akartam régi sérelmek miatt párbajozni, de Mark nem hagyott más lehetőséget a számomra és én nem fogok előle megfutamodni. Ennél azért sokkal jobbra neveltek, ráadásul volt Mardekáros révén imádtam a kihívásokat, pláne az ilyet.  Az utolsó megjegyzése tette rá a pontot arra, hogy párbajozni fogunk. Felsóhajtottam, majd ingatva a fejem nyúltam a pálcámért nem sietve.
- Akkor nem fogom vissza magam... - szólaltam meg, majd farkasszemet néztem vele. Ha harc, hát legyen harc... mondta valami okos mugli! Teljesen kiürítettem a fejemből mindent ami csak gátolhatott és zavarhatott ebben a percben. Eközben mind a ketten végrehajtottuk a formaságokat, habár ez engem sosem izgatott. Unalmasnak és feleslegesnek véltem őket, mert csak az időt húzza vele a másik. Amint a pálca a kezembe került ő persze már támadt is, ahogy azt kell. A varázslatát mozdulatai és a színe alapján ítéltem meg, de nem voltam rest, mert ezt kivédeni nem igazán lehet, így elvetődtem a varázslat útjából, amivel ugyan a földre kerültem és az esőnek hála arrébb és csúsztam a sáros talajon pár métert. Mikor rájöttem, hogy ez az átkozott testvérimádó majdnem eltalált irtóra pipa lettem.
- Oké, te akartad! - mérgesen ugrottam fel és rögtön viszonozva a kedvességét, hangosan mondtam ki a varázslatot, hogy erősebb legyen, na és így nem kellett annyira rákoncentrálnom. - Everte Static! - szegeztem rá a pálcát és mondtam ki végül azt, ami a legelőször az eszembe jutott. Ez egyenlőre megteszi, ám ha nem áll le, akkor kénytelen leszek durvább átkokkal támadni rá, így is csak azért nem tettem meg, mert talán lehiggad, ha sikerül megszereznem a pálcáját. Legalábbis ebben reménykedtem.