Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=341940#post341940][b]Adam Kensington - 2014.07.23. 14:11[/b][/url]

Lehet, hogy már megint túl közel vagyok az iskolához. Dehát ez az a környék, amit kevésbé fedeztem fel még, ilyenkor pedig már úgysem igazán jár erre senki. Néhány merész kisdiákot kivéve, amilyen a közeledő lány is. Hallom a lépteit, lélegzetét, szívverését. Ez utóbbi egyre szaporább lesz, ahogy ráébred, hogy kilépett a komfortzónájából és ki tudja, mi van körülötte, amit Ő szabad szemmel nem vesz észre az esti sötétben. Apropó: nemsokára eljön a takarodó ideje a számára, nem? Vissza kéne mennie.
Részemről nyugodtan üldögélek az egyik padon, közel az erdő széléhez. Mikor a kis pálcafény, amely a jövevény helyét mutatja, már a rét közepén jár, odatekintek felé. Kiválóan látom Őt, még napszemüvegem takarásából is. Elsősnek tippelném az elkóborolt, barna lánykát. Végigpillantok még rajta, majd sápadt arcomat újra felfelé fordítom.
- Igen. - felelem kérdésére csöndesen, hiszen nem akarok én bujkálni, vagy lesből halálra rémiszteni reszketeg kis varázslótanoncokat, nem mintha olyan megnyugtató látvány lennék nyurga, árnyszerű alakommal, ahogy a vaksötétben üldögélek a padon. Válaszomat a csillagos eget figyelve ejtem meg, sötét lencséim mögül fürkészve a ragyogó pontokat, ahogy elkényelmesedve foglalom helyem, hosszú karjaimat a háttámlára vetve tartva, széles terpeszben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=342058#post342058][b]Adam Kensington - 2014.07.23. 17:09[/b][/url]

Megint meg kell állapítsam, ezeknek a bagolyköveseknek egészen csekély az életösztönük és a veszélyérzetük. Azt hiszem, erre mondják, hogy "nem tudom, mit szívsz, de én is kérek belőle", habár nekem ilyesmiket valószínűleg nem ajánlatos mondanom. A lényeg, hogy már megint itt ülök az éjszaka kellős közepén egy gyerekkel. Érzékelem, ahogy leül mellém a pad másik végére. Ahogy kérdez tőlem, egészen lassan leengedem a fejem a csillagkémlelésből, és oldalra nézek rá, felé fordítva napszemüveg fedte arcomat, bólintva neki egyet. Halljuk.
- Csak barangoltam a környéken, és végül ide lyukadtam ki. Szeretem néha csak úgy nézni a csillagokat. - adom meg egyszerű, már-már nyálasnak ható válaszomat. De ha ez van, akkor ez van. Az éjszakai ég elemi erővel vonz magához. Meglehet, azért, mert még nekem is távoli. A Földön semmi nem az. Hamar ott lehetek bárhol. Nincsenek korlátaim. A határ a csillagos ég. Rám ez nagyon igaz. Ettől függetlenül soha nem vágytam űrutazásra. Szeretem, hogy ilyen elérhetetlennek tűnik.
- És Te? - viszonzom az érdeklődést, ami szerintem a részemről sokkal jogosabb. Ilyenkor már nem igazán volna szabad a lánynak a kastélyon kívül bóklásznia. Aztán lehet, hogy tévedek, és ez egy ennyire szabadelvű iskola.
- Mikor van a takarodótok? - kérdezek rá most már.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=342134#post342134][b]Adam Kensington - 2014.07.23. 18:45[/b][/url]

Én, mint beszédes ember. Az még szép baleset lenne. Egyáltalán nem vagyok beszédes, csak tény, hogy kevésbé korlátoznak olyan körülmények, mint másokat. Így például nem gondolok arra, hogy ne kéne éjnek évadján egy kislánnyal társalognom a réten. Jó, nem annyira kicsi, de az se zavarna, ha az lenne. És rendben, az is igaz, hogy felmerülni felmerül bennem, hogy a társadalom számára nem elfogadható ez, én azonban nem igazán törődöm azzal, mi elfogadható és kinek. Alapvetően törvénytisztelő vagyok és igyekszem nem ártani senkinek. Mi többet várhatnak egy vámpírtól? Viccesnek tartom egyébként, mennyire fenn bírnak akadni azon, hogy gyerekekkel beszélgetek. Szerintük komolyan számít nekem, hogy valaki hatszázhetven vagy csak hatszázharminc évvel fiatalabb nálam? Oké, persze, számít, hiszen más egy ennyire zsenge személyiség, mint egy olyan, aki a maga fajában érettnek tekinthető. Viszont azt akkor is nehezményezem, mennyire nem gondolnak bele a halandók, nekem milyen másak a léptékeim. Én belegondolok az Ő léptékeikbe, Ők az enyémekbe vajon miért nem? Rendben, nehezen fognák fel, de legalább megpróbálhatnák, vagy ha nem teszik, fogadnák el, hogy mennyire különbözünk. Nem mintha emiatt kéne jó szemmel nézniük, hogy egy kisdiákkal társalgok az éjszakai réten. Hanem egyáltalán. Sokaknak javára válna, ha többet társalogna gyerekekkel.
- Pedig szerintem jó lenne, ha utánajárnál. - véleményezem a takarodóidő kérdését, összevonva sötét szemöldökömet, hagyva lebukni napszemüvegem kerete mögé.
- Hiába nem tudod, mikor van, attól még megbüntethetnek érte, ha nem tartod be. - tájékoztatom erről, mert úgy látom, nincsen tisztában vele. Vagy ha igen, olybá tűnik, nem igazán tartja ezt szem előtt. Azonban a törvény nem ismerete akkor sem mentesít a felelősség alól. Ignorantia juris non excusat - mondják a latinok.
- Nem, nem foglak visszaküldeni. - rázom meg a fejemet, hosszú hajam belerezzen. Tudom, hogy zavarja a napszemüvegem. A legtöbbeket zavarja. Ennyi udvariatlanság, remélem, megengedtetik nekem. Szeretem hordani. Eleinte tényleg azért tettem, hogy ne lássák árulkodó, különös fényű tekintetem, napjainkra viszont egyszerűen a ruházatom részévé lett. A sötét lencsék mögül figyelem, ahogy a leányzó közelebb húzódik. Oldalra biccentem kissé a fejemet, tanulmányozón. Igen, már biztosra veszem, hogy tudja, mi vagyok, és nem fél tőlem. Ez nem okos dolog.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=342220#post342220][b]Adam Kensington - 2014.07.23. 19:54[/b][/url]

Azt hiszem, nem fáradok azzal, hogy feljebb emeljem a szemöldökömet, mert úgyis mindig össze kéne vonnom. Hiszen a lány csak csacsog és csacsog arról, hogy hálás, amiért nem küldöm vissza, és hogy mennyire jó, hogy ellógott, hiszen így találkozhatott velem, és a többi, és a többi. Komolyan nem értem ezeket a kölyköket, de kezdem úgy gondolni, hogy nem is kell. Újra és újra erre a következtetésre jutok.
- Nem igazán. - felelem csöndesen, rekedtes hangomon a kérdésére, elszórakoztatnám-e valami történettel vagy akármivel. Egy részről nem vagyok az a terjengős, mesélős típus, más részről... nem is értem, ezt hogyan gondolta. Mégis, mit akarna hallani? Nem szeretem az ilyen általános felvetéseket. Ennyi erővel megkérdezhette volna, hogy vagyok. Ezzel az érdeklődési formával a világból ki lehet kergetni. Jó, nem, nem lehet. Kevés dologgal lehet. Túl sok mindent éltem már meg ahhoz, hogy a kelleténél jobban felbosszantson akármi is. Általában rájátszom, hogy azért észrevegyék magukat.
Válaszom után egyszerűen hallgatok, és ismét felnézek az éjszakai égboltra. Ha kérdez tőlem, válaszolni fogok neki, de nem fogok itt mesélgetni a nagyvilágba. Mi vagyok én, a nagyapja? Persze, korra a szép- vagy akár az ősapja is bőven lehetnék.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=342368#post342368][b]Adam Kensington - 2014.07.23. 22:57[/b][/url]

Halandó ember valóban nem vagyok, társaságkedvelő viszont különben igen. Csak éppen a társaságnak a hallgatag, megfigyelő részét képezem. Ha azonban a társaság velem együtt áll két főből, szeretek akár hosszabb kifejtésekbe bocsátkozni. Szóval azzal nincs gondom, hogy együtt legyek másokkal. Viszont ettől még a magányt is élvezem. Igazából alapvetően azt szeretem inkább.
- Nem lehet rosszat kérdezni. - rázom a fejem a mentegetőzésére.
- Ismerem mindet. - bólogatok aztán a csillagjegyes kérdésére, bár gondolom, minden csillagképre gondolt ezalatt. Néha elszórakozom azzal egyébként, hogy váltogatom, ezekben az ábrákban szemlélem-e éppen az éjszakai eget, vagy egészében gyönyörködöm benne. Teljesen más a két látvány.
Felemelem fehér kezemet, és felmutatok hosszú ujjammal az égboltra, elkezdve felsorolni néhány olyan csillagképet, amelyet viszonylag egyszerű megmutatnom. A Kis Göncöl, a Hattyú, a Pajzs, a Hiúz, a Nyíl, a Sárkány és a többi. Ujjam végével a csillagaik felé bökök, miközben említem őket.
- Különben az Orion a kedvencem. Csak az sajnos ilyenkor nem látható Magyarországon. - teszem még hozzá, miközben leeresztem kezemet, vissza a combomra, sötét lencséktől takart tekintetemet ott hagyva a mennybolton.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=342573#post342573][b]Adam Kensington - 2014.07.24. 14:40[/b][/url]

Újra és újra felmerül bennem az ilyen találkozások alkalmával, mekkora baromi szerencséjük van ezeknek az embereknek, hogy Velem hozta Őket össze a sors és nem valamelyik fajtársamnál. Azok képesek lennének nálam jóval nyájasabban viselkedni, hogy elnyerjék a halandó bizalmát, aztán meg elszürcsölgessék vacsorára.
- Azért más vámpírokkal ne nagyon nézegess csillagokat, meg üldögélj egyedül egy padon éjnek évadján, ha lehet... - ajánlom neki szelíd, ám határozott hangon. Elég életveszélyes esti szórakozás ez alapvetően.
Különben, bár nem mondok a felvetésére semmit, nem haragszom, hogy ennyit beszél. Ha zavarna, már itt sem lennék. Nem vagyok az az udvariasságból csöndben szenvedő fajta. Megszoktam már, hogy a halandók csak csacsognak és csacsognak, de megértem. Szükséges ez ahhoz, hogy ne kerüljenek a társadalom peremére. Aki túl hallgatag, arra hamar rányomják az anti-szociális bélyeget.
- Az Orion csillagképnek hét jól látható csillaga van, egyébként összesen olyan tizenhét. - kezdek neki a kért mesélésnek. Nem mintha kívánságműsor lenne, de most jól esik beszélnem kicsit erről a témáról, és a szavaiból úgy veszem ki, nem igazán jártas benne, így nyilván különlegesnek és újszerűnek találja elmondásomat.
- Egy harcost, vadászt ábrázol. A hét fő csillagból kettő a váll, kettő a láb és három alkotja az övét. Ez a három csillag nagyon népszerű minden kultúrában. Az ókori egyiptomiak például róluk mintázták a gizai piramisok elhelyezkedését. - osztom meg a lánnyal ezt az érdekességet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=342735#post342735][b]Adam Kensington - 2014.07.24. 19:12[/b][/url]

Nagy lelkesedésben és teljes izgalomban ücsörög mellettem a fiatal leányzó, élete egyik nagy élményét élve át azzal, hogy velem találkozott. Érzem a pulzusán, látom a tekintetén, leolvasom arcvonásairól. Tetszik ez a hozzáállás. Mindig becsültem, ha valaki ennyire értékeli azt, amiben részesül.
- Szívesen. - bólintok csöndes szóval hálájára. Felnézek még az égre, majd magam elé tekintek a fűre, és leveszem napszemüvegemet. Elteszem dzsekim belső zsebébe, és régi fényű pillantásomat a lányra vezetem magam mellé.
- Ha felismered, hogy vámpírral van dolgod, udvariasan vegyél búcsút, és menj emberek közé! Ne maradj így egyedül velük, mint most velem! Ha a helyzetet felmérve úgy érzed, nem fog elengedni, hiába köszöntél el, akkor sikíts! Kiálts segítségért! - osztom ki neki tanácsaimat, egy pillanatra sem sértődve meg azon, hogy fajtársaimról eképpen érdeklődött. Sőt. Nagyon okos lépésnek tartom. Mást pedig tényleg nem hiszem, hogy tehetne egy ilyen kislány, minthogy próbálja jelezni, hogy bajban van. A futás vagy a támadás mind hasztalan volna.
- Ellenkező esetben a véredet veheti, és a helyzet az, a legtöbbünket nem szokta érdekelni, milyen következményekkel jár a harapása. Ezt követően pedig talán megbabonáz, hogy elfelejtsd, mi történt Veled. - vázolom fel neki, mire számíthat a többi vámpírtól. Arra, hogy nem lesznek rá tekintettel semmilyen szempontból. Ez a csúf igazság.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=343034#post343034][b]Adam Kensington - 2014.07.24. 23:12[/b][/url]

Lehet, hogy lassacskán magára hagyom a lányt, hátha kedve kerekedik a visszavonulásra. Akárhogy is, jobb lenne, ha nem kószálna egyedül ilyenkor, még ha közel van is a tanodához. Tudom, hogy a személyemmel itt tartom. Ha elbúcsúznék, talán visszaballagna szépen, és idővel megkeresné az ágyát. Azonban erre a kérdésére még felelek.
- Hogy azért nem hajt végre delejezést az áldozaton, mert nem érdekli, hogy tilosban jár, vagy mert megöli. - vetem fel a további eshetőségeket azon kívül, hogy a vámpír megigézze azt, akiből ivott. Persze, van még egy lehetőség, amikor azért nem babonázunk, mert a vért önként adták nekünk. Azonban most én csak a veszélyes, erőszakos eseteket ecseteltem, a viszonylag békéseket nem. Ha én iszom valakiből, ez utóbbit alkalmazom. Törekszem rá legalábbis.
- Megyek. - jelentem be egyszerűen távozásomat.
- További szép estét. - búcsúzom a fiatal lánytól. Nem hívom fel rá a figyelmét, hogy ideje lenne végre visszamennie a kastélyba, és ennél erélyesebben sem terelem arra. Majd megy, ha már úgy van kedve. Felemelkedem a padról nyurga alakommal. Felnézek még az éjszakai égre, majd el a kastély barátságos fényei felé, aztán le a kis boszorkányra, és hirtelenjében már sehol nem vagyok. Hűlt helyem marad csupán az éjjeli réten.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=430139#post430139][b]Adam Kensington - 2014.12.02. 22:43[/b][/url]

Engem persze mit sem befolyásol ez a havas esős, szeles, hideg idő. Szokásos bőrdzsekis, pólós, farmeros, bakancsos együttesemben sétálok ki a kastély kapuján. Nem túl bő a ruhatáram, ezt meg kell hagyni. Alkotórészei viszont mind meglehetősen stílusosak, hozzám illőek és minőségiek. Egy-egy darabomat általában évtizedekig hordom. Na nem egyfolytában, de majdnem.
Ráérősen ballagok a nedves füvön. Az Edictum szerkesztőségében jártam az imént és még eléggé el vagyok gondolkozva az ott történteken. Ennek köszönhetően, habár persze érzékelem, hogy nem vagyok egyedül a réten, nem nagyon veszek egyelőre tudomást a lánykáról, aki nem messze sétálgat.
Akkor nézek csak el a hosszú kabátos diák felé, mikor a közelébe érek. Ahogy zsebre tett kézzel elhaladok mellette, visszapillantok a kastély felé, és eközben lassítok is lépteimen, mígnem megállok és félig visszafordulok a tanoda felé, gyönyörködni benne. Ablakai barátságosan fénylenek. Úgy egészében kellemes látványt nyújt az esti épület. Biztosan nappal is pazar. Mivel fotót és festményt sem láttam róla, így csak elképzelni tudom, ám az ilyesmiben nagy gyakorlatra tettem már szert az évszázadok alatt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=430164#post430164][b]Adam Kensington - 2014.12.02. 23:19[/b][/url]

Na mi aztán remek egy páros vagyunk. A társaságát némán, puszta körülöttem sétálgatással ajánlgató lány és én, a szűkszavú, lényegre törő, letargikus éjlény - ahogy egy kedves barátom előszeretettel emleget. Most valahogy úgy leszünk, mint a megállíthatatlan erő és a megrendíthetetlen tárgy. Mindaddig nem fog velünk semmi történni, míg az egyikünk fel nem hagy alapvető habitusával. Bár úgy veszem észre, a lányka valami hasonlót tesz éppen. Nem tűnik olyan fajtának, aki így közel merészkedne. Ő volna tehát a megállíthatatlan erő, ami hajlandó inkább körbekeringeni a megrendíthetetlen tárgyat, semmint hogy neki menne? Igazából valóban körülöttem kószál, úgyhogy ebben lehet valami.
Még jó ideig a kastély hangulatos ablakvilágait csodálom, aztán egészen lassan a navinés diákra vonom régi fényű tekintetemet. Sötét, hosszú tincseim jobb szemem elé omlanak kissé. Sápadt bőrömnek lidércszerű jelleget kölcsönöz a hold sugara, miközben ruhadarabjaim és hajam mintha árnyékból lennének. Hm. A végén még költő leszek, ha nem figyelek oda. Mondjuk igaz, írok néha verseket.
Nem szólok a lánykához, csak áthatóan fürkészem Őt. Mer vajon lépni? Mert látom, hogy akar. Vagy inkább akarná, hogy én tegyem. Ám én nem fogom. Most már csak azért sem, mert érdekel, vajon képes-e túllépni ez a kis halandó a saját, visszafogott természetén.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=430205#post430205][b]Adam Kensington - 2014.12.02. 23:56[/b][/url]

Csak bűvöl engem tovább. Elég kitartó. Nézeget magának, bolyongva körülöttem, és a világon semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy szóba álljon velem. Legalábbis hogy Ő kezdeményezze a beszélgetést. Eltökélten lébecol a közelemben, kendőzetlenül méricskélve. Részemről meg csak állok, zsebembe süllyesztett kezekkel, kinyitott bőrdzsekiben és tanulmányozón figyelem a leányzót, akit egyébként én igenis szépnek találok. Nagyon helyes arca van és kellemes megjelenése. Persze, félreértés ne essék, nem kívántam meg. Túl fiatalka. Nem olyan értelemben tetszik. A vérét mondjuk kívánnám, mint az emberek nagy részéét, ám mivel gyerek, elhessegetem az ilyen gondolatokat, ha esetleg feltörnének bennem. Nem amiatt, amilyen büntetésben részesülnék, ha megcsapolnék egy kiskorút, hanem azért, mert ez egyszerűen nem helyénvaló. Ahogy gyermeket, a kiforratlan, gyámoltalan lelket nem csábítunk el, úgy inni sem iszunk belőle. Ez ilyen egyszerű. Legalábbis a számomra.
Kifejezetten szórakoztat, ahogy a kis boszorkány nagy cselesen stíröl engem, végtelenül amatőr módon álcázva, mennyire érdeklem. Olyannyira felderít ez a dolog, hogy nyugodt arcomra egy lágy, halovány mosoly kúszik, amely azonban nálam egy felér egy széles vigyorral. Különleges fényű szemeimben derű csillog, ahogy figyelem esti társaságomat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=430383#post430383][b]Adam Kensington - 2014.12.03. 14:14[/b][/url]

A körülöttem lődörgő kis boszorkány viszonozza derűs kifejezésemet. Az én mosolyom azonban lassacskán leolvad a számról, ahogy vonásaim ismét semmilyenné simulnak. Szemeim fénye azonban kedélyes marad, így alig észrevehető a változás. Nyílt, figyelő tekintettel méregetem a lányt. Még maradok egy ideig laza, mégis jelentékeny állásomban, aztán kiveszem kezeimet zsebemből, és kilépek, hogy magam is vontatott sétába kezdjek.
Amit csinálunk, lassan leginkább egy groteszk táncra hasonlít az éjszakai réten. Egy tangóra, amit úgy mutatunk be, hogy közben nem hogy egymáshoz sem érünk, de még csak a közvetlenül közelébe sem megyünk a másiknak. Bőséges távolságot tartunk. A gond mindössze annyi, hogy nem csak táncra hasonlít, ami történik, hanem arra is, ahogy a ragadozó becserkészi vacsoráját. Ha valaki szemtanúja volna most mindennek, joggal feltételezhetné, hogy a fenevad -vagyis szerény személyem- nem tesz egyebet, mint hogy játszik még egy kicsit a védtelen áldozattal, mielőtt elragadná. Mindez bennem nem tudatosul, hiszen annyira belefeledkezek az eseményekbe, a naiv diáklány gyermeki, ügyetlenkedő csábosságába.
Pár percig kerülgetjük még egymást, aztán részemről megállok, fejemet oldalra biccentve végigtekintek a hosszú kabátos lányon, aztán könnyű, ráérős, hosszú lépteimet felé veszem. Mozdulataim nem fenyegetőek bár, árnyszerű alakom nem éppen e világi, sokkal inkább kísérteties. Valószínűleg egyenesen nyugtalanító. Mondjuk személye válogatja. Még azt is el tudom képzelni, hogy ennek a kis halandónak kifejezetten hívogató. Egyetlen lépéssel előtte állok meg, és nézek le rá végtelen, átható nyugalommal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=430837#post430837][b]Adam Kensington - 2014.12.03. 22:53[/b][/url]

A játéknak, azt hiszem, vége. Kezdünk komolyabb vizekre evezni. Noha számomra ez is játék lehetne, a halandók innentől már nem élvezik annyira. Mivel pedig én nem vagyok az a fajta, aki élvezné a rettegésüket... jobban mondva, aki ne szólna rá magára, amiért élvezni kezdi a rettegésüket... ezért hát nem közelítek tovább, nem hozom még jobban rá a frászt. Bár valószínűleg innentől kezdve mindegy, mit teszek. Ha nem mozdulok, az ad okot ijedtségre, ha mozdulok, akkor meg az.
Hallom, ahogy a diáklány szíve egyre jobban kalapál a mellkasában. Ereiben buzogva lüktet a vér, ahogy egyszerre fél és óhajt engem. Rettegve kedveli a társaságomat, ha lehet ezt mondani. Békésen, érdeklődőn nézek rá lefelé a sötét rét közepén álldogálva, figyelve helyes, ifjú vonásait. Látszólag az enyémek sem olyan túl sokkal idősebbek az övéinél. Látszólag.
Elpillantok a kastély kedves fényei felé, aztán vissza társaságomra. Kissé oldalvást fordulok, és felé nyújtom behajlított könyökömet, kínálva neki, hogy belém karoljon, egészen úriasan. Barátságos tekintetem türelmes várakozással kémleli Őt. Nagyon kíváncsi vagyok, elfogadja-e néma invitálásomat egy sétára a környéken. Megtehetném, hogy felerősítem vonzó kisugárzásomat, hogy könnyedén velem tartson, azonban egyáltalán nem kenyerem ilyen módon befolyásolni az embereket. Szeretem, ha szabad akaratukból választanak engem vagy éppen tolnak el maguktól. Persze, így is van bennem valami elemi módon csábító a halandók számára, ez azonban az alapvető állapotom. Nem tudok vele mit kezdeni. Arra elég, hogy ne rohanjanak egyből el tőlem és képesek legyenek nyíltan állni hozzám, ahhoz viszont bőven kevés, hogy ez akaratuk ellenére nálam maradjanak.
Nos? Vajon a lány hogy dönt?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=430869#post430869][b]Adam Kensington - 2014.12.03. 23:56[/b][/url]

Nem félek a felelősségtől. Igazából vajmi kevés dologtól félek. Ez nem feltétlen jó. Persze, sok előnye van, azonban sok mindent veszít így az ember. Bár talán hasonló mértékben nyer is. Nem tudom, ezt még nem álltam neki kiszámítani. Sok más mindent igen. Legalább statisztikát vagy összegzést készítettem róluk. Erről még nem. De ami késik, ugyebár...
A lány elfogadja invitálásom és szépen belém karol. Állok még pár másodpercig, fürkészve Őt, aztán elindulok mellette. Járásom úgy alapvetően  elég ráérős, ezen azonban még inkább lassítok a kis boszorkány kedvéért, hiszen neki nem olyan hosszúak a léptei, mint az enyémek. Szótlanul andalgunk a hűs levegőjű réten. Azt hiszem, a társaságomban a kis halandó még dideregni is elfelejtett. Pedig biztosan fázik. Érzem a testén, hogy egyre csak hűl és hűl. Egyre kevesebb hőt bocsájt ki magából. Ez így nem lesz jó. Néhány perce teljes csöndben ballagunk a környéken, amikor egy pad mellé érve megállok, elhúzom partneremtől könyökömet és leveszem bőrdzsekimet, hogy aztán egy kecses mozdulattal az Ő vállára terítsem. Ha gondolja, belebújhat az ujjába. Ha nem, nem. Így is melegíti.
Visszanyújtom ezután a navinésnek fedetlenné lett, sápadt, hosszú karomat. Felül immáron csak egy mélykék póló takarja vékony felsőtestemet. Nem nagy áldozat a részemről persze, hogy odaadtam neki a bőrkabátomat, lévén, úgysem fázom. Ez inkább csak gesztus szinten szép tőlem. A törődés szintjén. Dehát miért is ne foglalkoznék ezzel a lánnyal? Nekem Ő nem kevesebb és nem is több senki másnál. A kora aztán főleg nem befolyásol. Sem a neme, sem a származása és semmi olyan, amiről nem tehet. Sokkal inkább érdekel, mit kezd mindazzal, ami megadatott neki. Ilyesmivel lehet az én figyelmemet kivívni, kiérdemelni. Márpedig valljuk be, a lányka iménti körülöttem keringése bőven megér egy misét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=431075#post431075][b]Adam Kensington - 2014.12.04. 16:41[/b][/url]

Hogy micsoda?... Igen, még az én műveltnek mondható, sokat megélt, számtalan dolgon elgondolkodott elmémben is ezek az igen egyszerű szavak fordulnak meg elsőként, ahogy a lány most először megszólal. Éreztem rajta, hogy hamarosan mondani fog valamit, így fel voltam készülve rá, hogy fogadnom kell egy közlést, ám erre nem számítottam. Koránt sem hittem, hogy valami unalmas témával fog előállni, ezt viszont nem képzeltem.
Lenézek rá magam mellé. Hosszú, üdén szétálló hajamban néhány esőcsepp csillog. Mélykék pólóm nedvesen rám tapad kissé. Régi fényű tekintetem elmerengve méregeti a diáklány vonásait. Néhányszor lejátszom magamban az iménti mondatát. Fejemben mindannyiszor az Ő hangján csendül fel. "Teher lehet; ennyire felszabadítani a másikban a másikat."
- Miért volna az? - kérdezek rá lágy, rekedtes baritonomon, érdeklődőn fürkészve esti társaságomat. Érdekesmód nem úgy érzem, mintha most nyitottam volna először szóra a számat az este együtt töltött részének folyamán, pedig hát de. Csak alapvetően sem vagyok túl bőbeszédű, talán ezért nem tűnik fel. De inkább azért nem, mert hiába voltunk némák, én tartalmasnak éreztem az eddigi közös perceket. Nem mindig kell ahhoz beszéd. Sőt.
Úgy hiszem, értem, amit mond, csak meglehet, én másként látom. Ezen persze nem volna mit csodálkozni. Egész másfélék vagyunk mi ketten. Mégis valószínűleg jobban hasonlítunk, mint olyanok, akikről ezt előbb feltételeznék. Azt sem értem, miért nem tudna engem egy kandalló mellett üldögélő helyzetben elképzelni a lány. Vagyis értem, csak hát... eléggé téved. Kifejezetten szeretem a meghitt, elcsépelt környezetet. Mondhatni, az a természetes közegem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=431375#post431375][b]Adam Kensington - 2014.12.04. 22:55[/b][/url]

Ez mind igaz. Ez mind tökéletesen így van. A lánynak pedig ki sem kell mondania ezeket a gondolatokat, az én agyam is hasonlókon jár. Mert az az egyetlen, felettébb érdekes mondata remek eszenciájának bizonyult ennek az egész elképzelésnek. Úgyhogy a válaszát teljes mértékben bele tudom helyezni a gondolatkörbe. Pontosan értem tehát, hogy érti.
- Az vagyok. - felelek az ügyesen megfogalmazott felvetés azon változatára, amit a leginkább helyénvalónak érzek és amellyel egyúttal valószínűleg némi betekintést engedek magamba, ami ugyan nem volt kifejezett célom, de gondom sincsen vele. Soha nem zavart semmit sem feltárni magamról. Nincs mit elfednem. Még ha minden titkomat ki is adnám, akkor is rejtélyes maradnék nem csak a halandók, de bárki számára. Nincs miért törnöm magam.
Válaszom hangsúlya és szemem fénye különben egészen más töltetű, mint amit a tartalom megkívánna. Gesztusaim nem csak hogy nyugodtak, szinte már derűsek. Ennek az oka egészen egyszerű: szeretem a magányomat. Nem csak mert kénytelen voltam megszokni, hanem Isten igazából úgy egyébként is.
- Be kell menned. - jelentem be aztán egyszerűen. Nem teszem hozzá, hogy "mert megfázol". Könnyed, törődő hanglejtésem pótolja ki nem mondott szavaimat. Elhúzom a karomat a leányzótól, és leveszem róla a dzsekimet, majd magamra kapom szépen.
- Remélem, még látjuk egymást! - búcsúzom ezzel, igazítva egyet galléromon, mélyen a kis halandó szemébe nézve. Az a nagy helyzet, hogy -bár Ő nem tudhatja- ilyesmit elég ritkán mondok. Ha akarom valaki társaságát, egyszerűen felkeresem, különben meg általában engem keresnek fel az emberek. Néha meg úgy adódik, hogy így összeakadok valakivel. Ilyenkor vagy szimplán elválnak útjaink, vagy véletlenül összehoz még a sors, vagy egyértelművé válik, hogy nekünk még lesz alkalmunk egymáshoz. A jelenlegi helyzet valahol a kettő utolsó közt van. Nem áll szándékomban leegyeztetni a kis boszorkánnyal, mikor futunk össze legközelebb, azonban -őszintén szólva- bánnám, ha többé színét se látnám.
Végigpillantok rajta, zsebre vágom kezeimet, elnézek még a kastély felé, aztán fogom magam, és tovább haladok hosszú, bakancsos lépteimmel arra, amerre eredetileg indultam. Hazafelé.