BK Fórum - Rét

Két hónap. Kereken ennyi idő telt el az óta, hogy utoljára a kastélyban jártam. Ha egy filmben lennénk, akkor ezen idő alatt hatalmas, eget rengető változásoknak kellett volna beállni az életemben, igazából azonban nem történt semmi különös.
Megbuktam a vizsgákon, bár esetemben a bukás nem a legjobb kifejezés, mivel meg sem próbálkoztam azzal, hogy megírom őket. Ki tudja, lehet, hogy ha egy kicsit több erőt fektetek bele, akkor talán, hangsúlyozom; talán sikerülhetett volna, de megvallom őszintén: nem különösebben érdekelt, így hagytam a fenébe. Már csak azért sem foglalkoztam velem, mert az időm nagy részét a jégen töltöttem, egy új rövid program begyakorlásával és tökéletessé tételével, ami szerencsére sikerült is, így a munkámnak meglett a gyümölcse. Az Asian Open nevű versenyt megnyertem, míg a Nebelhorn Trophyn, második lettem, mivel kifordultam abból a fránya lutzból, így az orosz lány egy pontos előnyhöz jutott.
Ezek alapján még jó, hogy az edzés volt a fontosabb, nem?
Mindenesetre ismét kastélyban vagyok, távol Szöultól és mindentől, amit szeretek, de azt hiszem, hogy ezt az elmúlt egy évben megszokhattam, így a honvágy a lehető legkisebbre csökkent bennem. Jelen pillanatban az iskola mellett fekvő réten sétálgatok, mert a gólyalakban, a sok lelkes és fecsegő tizennégy éves között egyszerűen nem tudtam, hogy mit csináljak, én a tizenhét éves másodikos. Rendben, ez úgy hangozhat hogy elmenekültem, pedig ez nem így van, én csak… csak… na jó, elmenekültem. Igazából ilyenkor fogalmazódik meg bennem az a gondolat, hogy keresnem kéne magamnak egy szobát, ahol „csak” négy emberrel lakom együtt, nem pedig sokkal.
Ahogy egyre beljebb sétálok - már ha egy réten lehet ilyet -, ismerős dallamok ütik meg a fülem. Nem tudom a művet, sőt, a darab címe sem jut eszembe, de egy pillanatra behunyom a szemem és élvezem a hangokat, melyek tökéletes sorrendben követik egymást, minden hiba nélkül. Sosem tanultam meg játszani egy hangszeren sem, illetve de, fél évig jártam zongorázni, mely alatt sikerült elsajátítanom azt, hogy mely billentyűt mikor, melyik hangnál ütöm le. Ez ám a tudás, igaz?
Visszatérve a jelen helyzetre; mikor kinyitom a szemem, a lábaim szinte maguktól indulnak a hegedűszó irányába. Szerencsére nem kell sokat mennem, hogy megtaláljam a delikvensünket. Nem zavarom meg a lányt, csak leülök a földre - mely kissé hideg, de mivel a fél életemet egy jégpályán töltöttem ilyenek miatt nem zavartatom magam -, felhúzom a lábam, a térdemre rakom az állam és úgy hallgatom tovább a lány játékát.