Rebus

Luca akarta ezt az egészet, ő akart hazajönni kicsit, ő akart beköszönni, még két fesztivál között tökre nincs semmi és innen is utazhatnak tovább. De azzal nem számolt, ami itthon várt rá. Tulajdonképpen alig váltott pár szót bárkivel, vagy hallott bármiről, miután megtudta: Pocak elment. Nem akarta elhinni, helyesebbe elsőre teljesen félreértette. Azt hitte elszökött és két napon át csak szólongatta és kereste. Előbb a navinében, aztán a faluban, még végül ma reggel közölte vele Benji a végleges és nagyon szomorú hírt. Úgy ment el az eb.
Azóta csak zokog, szipog, vörösre dörzsölte szemeit és menekül mindenki elől. Mintha egy darabkája szakadt volna ki, olyan üresnek érzi a környezetét, okolja magát, a világot, nem érti az egészet. Nem szabadott volna elmenjen, érezte, hogy nincs rendben valami, de ezzel még ő sem számolt. Mért tette volna? A halál mint gondolat se kúszott még sosem elé olyannál, aki mélyen szeretett. Pocak pedig... egészen pici kora óta volt hű társa. Jóban s rosszban, egészségben s betegségben... ő mégis magára hagyta most. Kavarog benne a lelkiismeretéből áradó bűntudat, a bánat, a szomorúság és a tehetetlenség. Mindenki elől elfutott, Vince azon van, hogy valami olyat tegyen, amivel jobb kedvre deríti, de Luca most még erre se tud koncentrálni. Egyszerűen teljes homály fedi előtte most a valóságot.
Nem tudja mennyi ideje, de lehet hogy órák óta hever a fűben a rét egy kihaltabb felén és csak itatja a földet könnyeivel. Rázkódik és érzi kontrolljának határait. Ezért is jött ki, nem akart semmit, semmi olyat az erejével, amivel bárki előtt magyarázkodnia kéne és elárulnia azt.
- Neked?!
Ripakodna rá, de az a pár pillanat annyira elég csak, hogy vegyen pár mély levegőt és tovább hulljanak könnyei és szipogjon, felhúzódik, hogy megnézze a lányt, de váratlanul sikerül őt megcsapnia mindaz a vihar, ami a lányból árad érzelmileg is. Talán a másik nem is tudja, mennyit nyom most el magában, vagy próbál. Luca azonban a sajátjával keverve teret enged ennek, és kis mértékben ugyan, de összefonja kettejükét felerősítve ezzel mindkettejükben a sírási kényszert csak egyelőre.

Rebus

A felháborodott visszaválaszra nem számított Luca. Ritkán akad dolga azzal, hogy veszekedjen vagy szóváltásba kerüljön a kviddicsen kívül. Tud ő csupa-szív és szeretet lenni, általában az is marad, most viszont olyan szétesett a lelke és az abban rejlő szeretet is apró darabokban hever a világban, hogy képtelen rá. Lehetne kedves, érezhetne együtt, a saját baját próbálhatná nem nyilvánosan, más kárára megélni. Mégsem így történik. A józan ész határait egyébként sem ismeri, vagy nem akarja, így nem meglepő, hogy csak felhorkant, majd nagy szipogások közepette intenzív bőgésbe kezd. A könnye záporozik, a levegő vétel triplájára szaporodik és erőteljes hanggal jelzi zaklatottságát, amit nyüszögésként jellemezhetnénk. Ő tényleg világtragédiát él meg most, és nem tudja elfogadni ebben a pillanatban más fájdalmát.
A sajnálatosabb az, hogy befogadni is képtelen...
Érzi, ahogy a gát önmagában lassan repedezik meg a túlcsorduló érzelmi folyamtól, majd a legváratlanabb pillanatban, a licit kezdetekor két helyen menthetetlenül megreped. Ekkor döbbenten mered a lányra, könnyei tovább hullanak, de a szipogás és nyüszögés elmaradozik.
- Engem is hagytak már, örökre is! De nálad legalább nem haltak meg!
Azzal, ahogy kimondta a halál szót végleg összedőlt a kártyavár, feladta a gát és minden elindult a lehető legrosszabb irányba. Luca homlokán és nyakán megfeszültek az erek, éles fájdalmat érzett, ahogy akaratán kívül magába szívta az érzelmeket, majd azt a borzalmas kettős keveréket elkezdte Rebekában éreztetni. Nem volt tudatában annak, ez milyen hatással lehet a lányra, más ájult már el tőle, de volt olyan - emlékezzünk csak Aishára - akiből egészen mást, plusz mágiát csalt elő. Hiába tanították őt, hogy kontrollálja, minden embernek van tűréshatára, amire bármeddig vigyázhat, de ha nincs védvonal, vége. Azonban kezdi érezni a tette súlyát, könnyei között kilát a vörös lányra, tudja, hogy rosszul cselekszik, úgy, hogy nem is ő irányít.
- Jajj.

Rebus;;

Könnyekkel áztatott tekintete üresen, ridegen, élettelenül mered a vörös fürtök tulajdonosár. Zaklatottan zihál, miközben kezeit mellkasához és fejéhez kapja. Belül mardossa valami, érzi, ahogy belülről bontja őt meg, mintha kitaszítana valami mindent, ami szép és kedves számára, a helyét pedig a fájdalom, a harag és a sötétség venné át. Lábai remegnek, pedig nem i áll, hanem ül, kezeiből kiszökik az erő pár pillanatra, egyszerűen csak szapora légzésének, szipogásának van érdemi hangja. Nem is tudja felfogni, mi zajlik előtte a másikban már. Mindent magába szippant akarva és akaratlanul is. Mikor érezte, hogy nem szabad elengedje, próbált megálljt parancsolni.
Ő mindent megpróbált.
Felhúzta a lábait, magához szorította, és összepréselt fogsorain keresztül sziszegett csak miközben önmagában, ha képes lett volna rá, biztos megváltásért fohászkodott volna. Lehunyt, összehúzott szemeivel erőlködött. Elvesztette magát, nem érezte már, hol van benne Luca, hol valaki más, hol van az élet. Itt érezte azt, hogy végre elszakadt a másik lánytól. Nem kavarta fel őt többet, de segíteni se tudott rajta. Zokogott Luca, kívülről ennyi látszott, teljesen vörösek lettek szemei és arca, az erőlködésben elfehéredtek kezei és lábai, amire saját szorítása is ráerősített. Éles, görcsös fájdalom járta át egész testét, amik hullámszerűen törtek rá minden újabb érzéssel, ami valahogy elért hozzá. Nem félt, nem volt rémült. Mélységes ürességbe esett, amit mindennél rosszabbnak érzett. Egyedül maradt, tehát azt sem tudja kivel. Mintha elzárták volna egy szűk, sötét szobába és folyamatosan érkeznének hangosan, élesen, idegesítően az impulzusok, amiket nem tud se azonosítani, se kezelni. A gyakorlatokból most semmit nem érzett igazán, nem tudta megkeresni a visszahúzó erőt, a nyugalmat, a valóságot.
De valahog mégis sikerült. Erős lány ő.
Óráknak tűntek számára a másodpercek és percek, amíg az a káosz, ami benne felgyűlt végre teret kezdett engedni odabent neki is. Mintha világosság érkezett volna az egészbe. Először csak a könnyeken át pislogott fel és érzékelte, hoyg egyikük sincs sokkal jobb állapotban. Újra erőt érzett a végtagjaiban, kezeit arcához emelte és beletemette. Pihegve próbált tovább higgadni. Kellett idő, azonban sikerült erőt gyűjtenie. Kezeivel megtámaszkodott. Kicsit sután talpra állt, majd a közeli fa törzséhez simulva nézett a vörösre.
- Sajnálom.
Mondta alig érthetően, majd legszívesebben elszaladt volna, de csak hátrálni kezdett megadóan, majd amint leszegte fejét elfordulva próbált minél gyorsabban eltűnni minden szem elől. Még egy ember, akinek magyarázkodnia kellene, de nem, így is túl sok a családon kívül az az 5-6 ember, akik pontosan tudják. Mi van vele.
Magára hagyta a lányt, de nem azért, mert ezt akarta, hanem ezzel tette neki most a legjobbat.