Yvonne

Borzalmas napja volt. Valójában mindig nyarat kínként él meg, de az, hogy egész nap nem mozdulhatott ki a Rellonból a meleg miatt kiölt belőle minden türelmet, nem akart tovább a négy fal között lenni, szívesen mártózott volna meg valahol, de  tartott egy kéretlen találkozás lehetőségétől, így bevette a gyógyszerét, pontosan amennyit kell, jó gyerekhez méltóan és lefeküdt aludni. Az álom nehezen jött és amikor utol is érte, rémképek tárultak a szeme elé, magát látta a keze pedig csupa  volt, egy lobbanó vörös fény, talán egy hajtincs? Fölriadt. Szinte semmire nem emlékezett az álomból de még akkor is azon kattogott az agya amikor szitkozódva elindult a konyhába valami kaja után. Bekapott két szendvicset, leöntötte valami gyümölcslével de nem érezte az étel ízét. Egy ideig még üldögélt a konyhába, de hamar megunta a dolgot, viszont semmiképp nem akart a szobájába visszamenni, félt, hogy utoléri az álom amire nem emlékszik, mivel nála volt a cigarettája, úgy döntött, szív egy kis friss levegőt. Minden esetre nem akart elcsámborogni, így a rétet választotta. Alkonyult, az idő kellemesebb volt, mint gondolta, a rét üres volt, így amint kiért rögtön rá is gyújtott, mélyeket szívott a cigijéből, ráérősen fújta ki a füstöt, tekintetével pásztázta a rétet amikor megakadt a tekintete valakin. Egy igencsak csinos valakin. Felöltötte a bájvigyort és lassan elindult felé, lassan, magabiztosan. Amikor odaért, nem kért engedélyt, nem köszönt, hanem lehajolt leguggolt hozzá.
-Remélem nem haltál meg, nem szeretnék elásni egy ilyen csinos lányt.
Volt már dolga halott lánnyal, de ő nem csak feküdt, mozdulatlanul. Talán nem ezzel kellett volna kezdenie, de nem jutott eszébe semmi értelmes. Valójában csak nem akart egyedül lenni a gondolataival és azért nem mindegy, hogy kivel tereli el a figyelmét.

Yvonne

Néhány tizedmásodpercig komolyan elgondolkodott rajta, hogy továbbáll. Mi dolga lenne itt egy lánnyal? Aztán néhányszor még végignézett az ismeretlen kis szépségen és ez jobb belátásra bírta. Kifújta a füstöt és letelepedett a lány mellé. Egy percig sem zavarta, hogy valójában senki nem hívta ide, nem invitálták meg. Oda soha nem szokott menni, ahová hívják, ellenben, ahová nem engedik be...ezerszer izgalmasabb. Előre néz, csak néha, lopva pillant lány a mellette fekvőre aki mintha az imént kel volna fel, lehet, hogy tényleg aludt? Nem tudhatta biztosra, de ez legalább megmagyarázná miért feküdt itt annyira nyugodtan.
-Reménykedtem benne, élve nagyobb hasznodat veszem.
Nem akart nagyon durvának tűnni, így inkább poénnak álcázza a dolgot. Szélesen rávigyorog a lányra, de őszinte kíváncsisággal várja a reakciót. Ahogy elnézegeti, már amennyit a sötétségben lát belőle, idősebbnek látszik, egész csinos, legalábbis az alakjára biztosan nincs panasza, a haja mintha fekete lenne, az arca pedig csinosan kerek. Minden egybevetve egész szép estének néz elébe, ha a lány megtűri maga mellett.
-Elárulod nekem, miért olyan élvezetes a fűben fetrengni? Ugye nem vagy hippi vagy ilyesmi?
Egy utolsót szív a cigijéből, majd felhúzva az egyik lábát elnyomja a csikket a cipője talpán, az elnyomott véget pedig az ujjai segítségével messzire pöckölni. Legszívesebben már nyúlna a másik szál után, de időközben meggondolja magát és inkább több figyelmet szentel a mellette fekvő hölgynek.
-Megmondod a neved?
Nem mintha annyira érdekelné, de legalább szólíthatná valahogy. Nem akart túl sokáig hallgatni, félő volt, hogy az ismeretlen idő előtt ráun. Igaz, nem szereti a sablonos beszélgetéseket, de ezúttal eltekint ettől és nem rögtön azzal kezdi, hogy agresszív állat, az nem tenne jót a dolognak.

Yvonne

Kezdi nagyon unni a felesleges csevegést, persze ebből nem mutat ki semmit, még a végén az eddig elértek kárára menne. A lány csacsogó hangja egyik fülén be, a másikon pedig ki, nem igazán köti le az, amiről beszél, helyette inkább a szemeit bámulja, az ajkait és elmereng azon, vajon milyen lehet belélegezni az illatát, szinte összefut a nyál a szájában a gondolatra. Mindenki bocsásson meg, mégiscsak férfiból van, méghozzá a legrosszabb fajtából. Ezt persze nem sejtheti a mellette ülő, hogy is hívják? Yvi? Az előbb mondta el a nevét, de már nem emlékszik rá. Ösztönösen közelebb húzódik hozzá, kipróbálja, milyen messzire szabad mennie, mert ha lehet, akkor nem fogja felesleges beszélgetéssel pocsékolni az idejét, roppant szerencsésnek mondhatja magát, hogy ilyen szépségre akadt. A haja, a szeme, igéző. Persze rá semmi nem hat olyan könnyen, most is egyszerűen csak a dolgok fizikai oldalát nézi. A keze alig észrevehetően indul el a lány irányába, óvatosan végighúzza a combján az ujját, újabb teszt.
-Kornél vagyok, de ez egyáltalán nem érdekes, legalábbis a történet szempontjából nem az, de a illem úgy kívánja, hogy bemutatkozzam.
Sóhajtva engedi le a kezét, ennyi bőven elég volt. A mozdulathoz jár egy elnéző mosoly, folyton változtatja a viselkedést, kitapasztalva melyik az, amelyik a legideálisabb lenne. Közben próbál visszaemlékezni, vajon milyen felesleges dologról fecsegett vele az előbb, de egyáltalán nem emlékszik.
-Miért nem láttalak eddig?
Próbál úgy tenni, mint akit nagyon érdekel a dolog, de a kérdés mögött egy egészen másfajta bújik meg. Miért nem láttalak eddig? Biztos, hogy megakadt volna rajtad a szeme. Ezt persze elég kemény lenne így kifejezni és mivel nem ismeri a lányt, inkább óvatosságra inti magát, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne hozzá egyre közelebb.

Yvonne

Szóval másik iskola, úgy tűnik mindenki jön szépen vissza. Erről eszébe jut Hajni és kellemetlen érzés mar a gyomrába. Ritkán kerül közel valaki a sötét lelkéhez és a szöszke kislány magáénak tudhatja Kornél lelkének egy és gondolatainak egy apró részét. Egészen belefeledkezik az önsajnálatba, amikor hirtelen valami történik. Elfintorodik, körbepillant és akkor ismét megakad a tekintete a mellette ülő lányon, de most egészen másként szemléli, mint néhány perccel ezelőtt. Hogy lehet valaki ennyire gyönyörű? Közelebb hajol hozzá, végigsimít a haján, egészen elveszítette az eszét. Ha most kívülről szemlélhetné a dolgokat, biztosan jó nagyot rúgna bele saját magában, csak azért, hogy után még röhöghessen is egy sort. Ha pedig megtudná, hogy az imént találta el a szerelem nyila, akkor biztosan addig keresné a szárnyas kis szörnyeteget amíg meg nem találja, utána pedig belefojtaná egy kanél vízbe. Hiszen ő soha nem szokott szerelmes lenni, soha nem is volt. Az elkövetkezendő ötven évben pedig nem is szándékozott ilyen útra térni. De most egyszerre mindent annyira szépen lát, mintha minden problémája egyszerre oldódott volna meg, ráadásul itt ül mellette a kastély legszebb lánya.
-Említettem már, mennyire gyönyörű vagy?
Őszintén cseng a hangja, hiszen jelenleg komolyan is gondolja. Hideg kezeivel végigsimítja a lány arcát, hogy az állánál fogva óvatosan maga felé fordítsa az arcát. Néhány másodperc erejéig még tétovázik, mert bár általában jó emberismerő, most fogalma sincs, mit reagálna a lány, ha egyszerűen csak megcsókolná. Vajon mérges lenne? Biztosan megütné, de ennyi simán megér neki. Így hát nem tétovázik tovább, lassan odahajol és csókot lehet a lány ajkaira, közben végigsimít az hajtincsén. Addig nyújtja ameddig csak lehet, de nem akar túlságosan tolakodó lenni, most nem.

Yvonne

Minden annyira érhetetlen volt számára. Egy része biztos volt benne, hogy ez csak valami álom, és a rosszabb fajtából. De az érzelmei mégis eltompították a józan eszét, leginkább egy illuminált állapothoz tudta volna hasonlítani, de ehhez hasonló szert még soha nem kóstolt, ráadásul még a gyógyszereit sem vette ma be, talán ez volt a probléma. Legszívesebben egész éjszaka bámulta volna a lányt, megállás nélkül és ha elaludt volna a karjában, az lett volna aztán a földi mennyország. Ezekért a gondolatokért másnap biztos, hogy szembefogja magát köpni, de ma minden annyira természetesen jött. Miután elválasztotta a sajátjait a lány ajkaitól halványan mosolygott, mint valami idióta. A józanabbik fele nagyon reménykedik benne, hogy senki ismerős nem téved erre, mert tuti, hogy erre holnap nem akarna emlékezni. Az érzések amik eddig kavarogtak benne, most mint jelentéktelennek tűntek, egy valami volt fontos, a mellette ülő lány, nem győzött betelni vele. Az illata, a haja, a vonásai, a tekintete...igéző volt. Aztán ahogy ismét megcsókolta, mindenfajta kérés, vagy átverés nélkül átkarolta a derekát és olyan közel húzta magához, amennyire csak tudta, nem akarta, hogy abbamaradjon a dolog, de tartott tőle, hogy nem húzhatja sokáig a dolgot egy olyan helyen, ahonnan nem kívánatos tekintetek leshetik őket. Így kelletlenül eltolta magától egy picit, de csak azért, hogy utána megint a magáénak tudhassa.
-Mit szólnál hozzá, ha keresnénk valami olyan helyet, ahol egyedül lehetünk? Csak te meg én...
Csodálatos volt kimondani, annyira könnyed volt, annyira magától értetődő. Holott ő soha ilyet ki nem ejtene a száján, maximum egy lánynak, de annak a lánynak még a nevére sem emlékezett jelen pillanatban, minden más női arc elhalványult előtte, csak egyet látott és ez elégedettséggel töltötte el.
Ha a lány beleegyezik, nem is késlekedik tovább, felpattan, majd felhúzza magával a szépséget is és nem eresztve a kezét indul meg vele befelé, valami sokkal meghittebb és magányosabb helyre, bárhová, csak vele lehessen.

Manda
-11. 03. Hétfő-

Az előző nap igencsak megviselte. Fáradt volt, hiszen semmit nem aludt. Fájt minden porcikája az átváltozástól, még olyan helyen is, ahol senki nem gondolta volna. Így volt ez a belső szerveivel is, mintha minden lélegzetvételre kések milliárdját szúrták volna a tüdejébe és forgatták meg jó alaposan. Az arca beesett volna, a kezei szinte remegtek, bár az utóbbinak köze sem volt az átváltozáshoz.
Nem akart senkivel találkozni, pláne nem ilyen állapotban. De a szabad levegőre vágyott, hátha a meleg nem tompítja el az agyát és jobban tud gondolkodni. Pedig nem akart, mert a tegnap esti élmények elég élénken élnek benne, beleégtek a retinájába. Hogy lehetett ennyire ostoba? Bizonyára a bipoláris zavar az oka, ezért van most ennyire letargikus hangulatban, ő legalábbis ezzel győzködi magát. Nem akart vadállat lenni, főleg nem ebben a testben de mégiscsak kibukott a dolog. Egy dolog van, amiben bízhat, hogy az a nő - bárki is volt - nem látta az arcát és nem tudja világgá kürtölni, hogy a kastélyban milyen szörny lakik. Zsebre tett kézzel sétál a réten, a feje lehajtva, hogyha esetleg mégis találkozna valakivel még csak véletlenül se kelljen ránéznie. Végül, mikor már viszonylag messze ért a kastélytól, leül a fa tövébe, előkotorta a doboz cigarettáját és remegő kézzel meggyújtott egy szálat. Abban reménykedett, hogy a kesernyés füst majd észhez téríti, vagy felébred és rájön, hogy mindez csak álom. Hiú ábrán volt, ám amikor futólag felpillantott tényleg egy álomszerű lány pillantott meg nem is olyan messze tőle. Távolról felismerte Mandát, és ez most tényleg ő volt. Nem Angelnia, nem is Ashley, hanem Amanda. Megpróbált felállni, de hamar elvetette az ötletet, így inkább intett neki, majd figyelte, hogy mi lesz a lány reakciója.

Manda

Türelmesen várja, hogy Manda odaérjen, addig gyorsan elszívja a bagóját a csikket pedig először elnyomja a fa törzsén, majd messzire pöccinti. Nincs igazán ínyére megmozdulni így roppantul hálás, hogy a lány leül mellé. Épp csak egy kicsit húzódik odébb, futó, kesernyés csókot nyom a szájára de nem akar tovább ránézni, mint szükséges volna. Tegnap borzalmas dolgot tett, undorodott magától és ez nem segített az amúgy sem rózsás hangulatán. Majdnem megölt egy ember, szándékosan. Igaz, máskor is voltak hasonló gondolatai az átváltozás előtt, de soha nem került még ennyire közel a dologhoz, legalábbis az első átváltozás óta nem. Ha normális állapotban lenne, valószínűleg nem törődne ezzel, hiszen legtöbbször nagyon könnyelműen bánt az ilyesfajta érzéseivel, átsiklott felettük, hiszen a természete egy részéhez hozzátartozott a vérengzés utáni vágy.
 - Más dolgom volt.
Morogja és elnéz a másik irányba. Kicsit elege van abból, hogy mindenféle féligazságokat kell kitalálnia, miért tűnik el olykor napokra a lány közeléből. Pedig igazán szerette vele eltölteni a felesleges idejét. Manda nem volt kellemetlenül kíváncsi és minden megkapott tőle amit csak akar, továbbá meg is talált mindent benne, amit egy lányban keresett, kivéve persze a szerelmet, de arról ő már elég régen lemondott.
 - Kijöttem gondolkodni, nem vagyok jól.
Ha a vérfarkassággal nem is, a bipoláris zavarral még a mellette ülő is tisztában van. Csak remélni tudja, hogy ezt erre is rátudja fogni, hiszen végül is ez is közrejátszik, pont azért érzi magát annyira rosszul amiatt ami tegnap történt.
 - Talán valami baj történt?
Ránéz és összevonja a szemöldökét. Reméli, nem történt semmi probléma, mert fáradt ahhoz, hogy még azt is megoldja.

Manda

Kezd elege lenni a faggatózásból. A hazugság azért tűnik kézenfekvőnek, mert azzal el lehet kerülni egy rakás problémát. Nem akarja, hogy Manda féljen tőle, azt meg pláne nem, hogy elkezdjen hősködni. Számtalanszor hallgatta végig a monológokat, amiket azután kapott, hogy vallott. Egyedül egy valaki nem kezdett bele, de ő egészen más, hiszen neki nem kellett mondania semmit, ő érezte. De itt most egészen másról van szó. A mellette ülő lány egész egyszerűen csak ember, hogyan is magyarázhatna el neki olyan dolgokat, amiket az ő esze fel sem tud fogni? Márpedig, ha most bevallja, hová szokott járkálni, az kérdéseket fog maga után vonni, amihez szintén nincs elég jó hangulatban. Miért nem tud a lány egyszerűen csak elhallgatni? Legszívesebben felkelne és itt hagyná, minden szó nélkül.
 - Annyival jobb lenne, ha egyszerűen csak elhallgatnál.
Összepréseli a száját, egy ideig nézi Mandát a hűvös tekintetével, majd megrázza a fejét és a másik irányba fordítja a tekintetét. Minek ez a rengeteg faggatózás? Miért akar a háztársa ennyire rátelepedni? Hiszen nem fogadott neki örök hűséget, gyakorlatilag nincs is közük egymáshoz, akkor meg minek ez a nagy felhajtás? Kezdi felidegesíteni magát ezeken az apróságokon, aztán észbe kap. Nem kellene ennyire kilátástalanul szemlélnie a dolgokat. Amanda azért van vele, mert szeret vele lenni, Kornél is így van ezzel. Látszik rajta, hogy aggódik érte. Ebben a percben kezdi megbánni a tulajdon gondolatait. Lustán a lány keze után nyúl, az ajkához emeli és futó csókot nyom rá.
 - Nem akartam így reagálni.
Bocsánatot kérni? Ugyan...ő arra soha nem volt képes, nem most fogja ezt a remek szokást elkezdeni, de a kézcsók felért egy bocsánatéréssel, ennyi pedig több volt, mint amit a lány várhatott tőle ezekben a döcögős percekben. Felsóhajt, zavartan beletúr a hajába majd a lány felé fordul.
 - Zaklatott vagy, elég gyorsan ver a szíved.
Végigpillant a lányon, várja, hogy mi lesz erre a reakció. Először inkább csak teszteli a dolgot, nem akarja csak úgy ráborítani a dolgot, mert nem akarja, hogy Manda megijedjen és otthagyja.

Manda

Próbálkozik. Leginkább ez jellemző arra az időintervallumra amit itt töltött és tölt is jelenleg. De bármennyire is próbálkozik, azért mehet minden fényesen. A legutóbbi átváltozás megerősítette abban, hogy nincs helye egy iskolában, ami tele van ártatlan áldozatokkal amik egy farkas szemében nem minősülnek másnak, mint húsnak. Ahogy pedig Manda arcát figyeli, rájön, hogy ez az egész semmi más csak tettetés. Zaklatott, rosszul érzi magát, attól még inkább, hogy itt ül mellette valaki, aki válaszokat vár. Nem adhat, egyszerűen nem képes csak úgy kiadni magát valakinek, kizárt dolog, még akkor sem, ha ez a lány éppen közelebb van hozzá mint az összes többi. Lényegében semmi nem változtat a helyzeten, a titok akkor is titok marad.
Ahogy meglátja a lány arcán a reakciót, egy apró mondat vált ki, már biztos benne, hogy az egészet hagynia kell a fenében. Megrázza a fejét és sóhajtva felkel a helyéről, sziszeg egy kicsit, ropognak a csontjai, így megropogtatja a nyakát és lepillant Mandára.
 - Felejtsd el amit mondtam. Nem fontos.
Megrázza a fejét, elnéz a kastély irányába, majd kisvártatva vissza a fa tövében kuporgó lányra. A szavak a torkára forrnak hiába akar bármit is kinyögni, minduntalan elhallgat, pedig éppen csak a hangok kiadásához elég levegőt vette magához. Kicsit nehezebben megy, mint azt gondolta volna, de tudja, hogy így lesz a legjobb. Amanda veszélyt jelent, mert túl sokat tud, vagy legalábbis sejt és az neki bőven elég indok ahhoz, hogy távol tartsa magát tőle, keltsen ez benne bármilyen érzelmeket is.
 - Amit azt illeti, felejtsd el ezt egészet, hiba volt, hogy megint közel engedtél magadhoz.
Mindehhez társít egy jól koreografált fintort és hátat fordít, angolosan távozva, mielőtt még elharapódzhatnának az események. Nem akart szerezni magának még egy púpot a hátára, de kénytelen volt, amúgy is tudta, hogy ez lesz a vége. Idővel pedig majd a lány is megfog békülni, talán. Vissza sem nézve nyitja meg a hatalmas tölgyfaajtót és megy be a kastélyba, de biztos, hogy nem a Rellon felé, az túl nyilvánvaló lenne.