Jaj, de szeretem én a havat. Ahogy nagy pelyhekben esik. Ha pedig egy éppen az orrom hegyére pottyan addig nézegetem, amíg az el nem olvad. Persze csak egy nagy fehér pacát látok az orrom hegyén, de én attól még nagyon jól elszórakozok vele. Most is éppen egy ilyen hópihét sikerült megtalálnom, de ez sajnos hamar elolvadt. Na, nem baj. Most úgyis hóangyalkát akarok csinálni.
Nevetve hanyatt fekszem a rét friss hótakaróján és csinálok egy szép nagy hóangyalkát. Piros bojtos sapkám, ami a fejem tetejét védi a hideg széltől egy kis glóriát is tesz a buksim közepére, amit én most, hogy már felálltam a hóból egy elégedett mosollyal konstatálom, aztán pedig lehajolok a hóba, hogy egy szép pofás kis hógolyót formázzak. Egy piros egy ujjas kesztyű virít az kezemen, ami melegen tartja ujjacskáimat, így nyugodtan csűröm-csavarom, gömbölyítem azt a hógolyót, hogy aztán odategyem a hóangyalkámnak a ruhájára, mintha az lenne a hatalmas gomb rajta. Pont ahogyan az én fehér kabátomon is van, ami nagyon jó meleg és puha a belseje. Néha ezen szoktam elaludni, olyan jó pihe-puha. De most ezt nem igazán érezni, mivel olyan jól be lettem bugyolálva, hogy csodálom, hogy mozogni képes vagyok. Nem szeretek fázni, ezért jól felöltöztem odabent. Még vastag harisnyát is húztam a fekete farmernadrágom alá, amit térdig a vastag talpú, meleg csizmám borít. A nózim persze piros, ilyen hidegben mindig úgy nézek ki, mint Rudi, a Mikulás rémszarvasa. Persze tudom, hogy ő nem létezik. Már jó pár éve megtudtam. Had ne mondjam, hogy mekkora trauma is volt az a számomra. Megtudni, hogy a mikulás nem létezik, olyan, mintha azt mondanák, nem lehet többé csokit enni, vagy gumicukrot. Képtelenségnek tűnik a dolog.