Ophelia

Nem mintha nem lett volna elég dolgom, még ez a lány is a nyakamba varrta magát, de hát mit tudtam volna ellene tenni, csak nem engedhettem nulla tudással a párbajszakkörre. Mondjuk az már nem fért a fejembe, hogy miért is jelentkezett valaki, akinek lehet, hogy még egy sima wasser is gondot okoz, na de ez legyen csak az ő gondja, az enyém meg az, hogy ha mást nem, de legalább a protegót megpróbáljam a fejébe verni.
Nem öltöztem ki a dologhoz. Egy egyszerű szürke kapucnis pulcsi volt rajtam, hozzá farmernadrág és bakancs, lévén a rét vagy saras volt, vagy jeges, és az ablakból ezt nem tudtam megállapítani, szóval inkább mindenre felkészültem. Nem vittem mást, mint a pálcám, meg egy üvegben narancslevet, mert ha netán elájul, akkor utána jól fog esni. Mármint neki, és nem nekem.
Miután bevágtam a tűzbe három troll dolgozatot, és üzentem a gazdájuknak, hogy vagy megírják még egyszer, vagy ők is rostonsültként végzik, elindultam a szabadba, hogy megkeressem a lányt.
Egy fa mellett találtam rá végül.
- Hello - köszöntem rá egy biccentéssel, majd rögtön a tárgyra tértem. - Kezdhetjük?
Aztán ha a lány rábólintott, akkor elkezdtem adni a további utasításokat.
- A párbajt köszönéssel kezdjük. Így - és mutattam a megfelelő meghajlást és mozdulatot. - Utána eltávolodunk, és felvesszük a következő állást.
Itt bemutattam a párbaj alapállást, ami meglehetősen hasonlított a vívóállásra.
- Ennek az a lényege, hogy minél kisebb legyen az a felület, amit eltalálhatnak rajtad - magyaráztam, hogy miért kell oldalasan állni. - Térd egy kicsit megrogyasztva, ugrásra készen.
Miután már úgy éreztem, hogy elég volt az alapállás magyarázatából, tovább léptem.
- A párbajnak nem az a lényege, hogy esztelenül átkozz. A jó párbaj olyan, mint egy sakk játszma. Nem az a lényeg, hogy az első ütéssel hazavágd az ellenfelet, hanem hogy kifáraszd, miközben te erődnél maradsz. Ha támadnak nem kell feltétlen pajzsbűbájjal védekezni, ha odébb is tudsz lépni, de vigyázz, ne ugrálj sokat. Sokszor elég, ha egy fél lépést teszel oldalra. Milyen átkokat és pajzsbűbájokat ismersz? - kérdeztem végül.

Ophelia

Egy pillanatra felvontam a szemöldököm, hogy aztán egy fanyar mosolyt ereszek meg.
- Mintha csak magamat hallanám.
Jól emlékeztem még arra, hogy mikor először megmutatta nekem valaki, hogy hogyan kell beállni párbajhoz, kis híján képen röhögtem az illetőt. Bár kétségtelen, ha eltalál valami hülyeség és teszem azt órákig csigát köpsz, az rosszabb. Szóval éljenek a fura beállások.
Aztán ahogy Ophelia tudatta, hogy mikkel próbálkozott már, bólintottam egyet.
- Értem. Hát ez nem sok, de megértem a helyzeted. Egyébként szerintem jól fogsz haladni, mert még ha nem is varázsoltál eddig, idősebb vagy, mint a kezdők, tehát fejlettebbnek kell lenni benned a varázserőnek. Jól értettem, hogy a protegot meg tudtad csinálni?
Még ha így is volt, az hogy valaki meg tudja csinálni csak úgy, mindenféle támadás nélkül, még nem jelenti azt, hogy élesben is menni fog. Teljesen más nyugodt körülmények között varázsolni, mint stresszhelyzetben, bár hogy kiből mit hoz ki az adrenalin, az megint csak változó. Ez a lány szerencsére nem tűnt olyannak, aki az első felé szálló átoktól reszketve összeesik, szóval reméltem, hogy rendben lesz. Egyébként ha nem feltételeztem volna, hogy van benne némi keménység, akkor kerek perec elutasítottam volna a párbajszakköri jelentkezését, mert nem az a cél, hogy minden diák a gyengélkedőn kössön ki tudás híján.
- Rendben, próbáljuk ki. Kilövök feléd egy átkot, te pedig védd, ahogy tudod. Tarantallegra!
Csak valami egyszerűt, hiszen nem volt célom elgyepálni a gyereket. Viszont kíváncsian vártam, hogy mit alakít.

Ophelia

- Igen, épp arra - bólintottam nagyot, hirtelen nosztalgikus hangulatba kerülve egy pillanatra.
Aztán tovább léptük, de a lány szavait hallva csak egy kissé feljebb vontam a szemöldököm.
- Nézd, kérdezni és tanulni sosem szégyen. Én meg inkább örülök, hogy szóltál, mint hogy aztán ott kelljen felkaparni téged a földről, oké? - Nem vagyok az a kifejezetten biztatós típus, szóval Ophelia nem várhatott tőlem valami nagy szónoklatot, de azért lökhettem rajta szavakkal egy párat. Aztán mikor elmesélte hogyan jött rá a képességére, bólintottam. - Többnyire valamilyen erős érzelmi befolyás váltja ki, hogy megmutassa magát a varázserő. Nem csoda, hogy romboltál.
Nem estem tőle hanyatt, sokan pusztítanak elsőre, én meg a melodimágiával jártam így. Mikor először istenigazából kitört belőlem, annak Kon feje látta kárát.
- Mindenesetre örülök neki, hogy fogékony vagy, de akkor ne a szánkat jártassuk! - emeltem fel sürgetőleg  a hangom, mert nem szerettem volna az egész napot itt tölteni. - Ja, és inkább ne párbajozz még egy darabig felügyelet nélkül. Én elhiszem, hogy bízol magadban, de még vagy egy fél évig hanyagold, mert öngyilkossági kísérletnek számítana. Aztán meg már nem leszek TS, szóval nem leszek felelős érted - mosolyogtam újra rá, nem kicsit számítóan.
Szerencsére Ophelia egész gyorsan reagált, az átkomra, és igen, valóban sikerült neki a protego, de sajnos nem annyira, hogy a pajzsbűbáj ellent tudjon állni az én varázslatomnak.
- Finite! - intettem le gyorsan a táncba kezdő lányt. - Jó lesz ez, csak koncentrálj jobban. A pálcát nagyon mereven tartod, próbálj meg lazítani. Újra! Tarantallegra!

Ophelia

- Hogy jött a varázserőm elő? Nem emlékszem. Anyám boszorkány, szóval nekem ez természetes volt. Valószínűleg már óvodás koromban kicsikartak belőlem valami reakciót - vontam meg a vállam.
Ennyivel aztán szinte egészen be is rekesztettem a csevegést, hogy most már a párbajra tudjunk fókuszálni. Nem volt rossz kezdet, amit a lány produkált, szóval egyre bizakodóbban álltam a dologhoz. Szerencsére a csaj nem a nyűg kategória.
- A Finite megállítja a saját magunk által küldött átkokat - magyaráztam, hogy mit hallhatott az előbb, aztán újra küldtem felé egy átkot.
A mostani pajzsbűbáj már határozottan jobban sikerült, de még mindig átengedte a tarantallegrát, így a lány újból táncolni kezdett.
- Finite! - intettem újra, aztán kommentáltam a dolgot. - Oké, ez lesz az. A pálcatartás rendben van, de nem figyelsz eléggé. Próbáld... átélni a varázslatot. Képzeld el, miközben végzed. Ha erre ráérzel, akkor sokkal könnyebb lesz bármit megcsinálni - majd hirtelen lőttem újra felé az átkot. - Tarantallegra!
Nem hagytam neki gondolkodási időt, vagy csinálta, amit mondtam, vagy nem. A párbajokban az ellenfél se várja meg, hogy kitaláld, hogy mit is akarsz, én pedig nem töprengő bajnokot igyekszem faragni a lányból, hanem valakit, aki képes gyorsan reagálni. Véleményem szerint pedig ez akkor megy a legjobban, ha egyből a mély vízbe dobom. Aztán majd kievickél valahogy. Inkább most, mint akkor, ha már élesben megy a dolog - és itt nem a szakkörre gondolok.  

Ophelia

A "jó lehet neked" megszólalásra újra a lány szemébe néztem.
- Ne hidd - ennyit jegyeztem csak meg, nem kezdtem mesélésbe, elvégre semmi köze nem volt hozzá, hogy honnan jöttem és ki vagyok. Ahogy én sem kérdeztem őt, ugyanúgy nem fogok kiadni magamról a tevékenységünkhöz felesleges információkat.
Aztán újabb támadás, újabb próbálkozás, és láss csodát! Ez úttal sikerült.
Még kicsit reszketeg, de az átkot nem engedte át, és ez a lényeg.
- Nagyon jó! - kiáltottam fel, mikor a lepattanó átkom a földnek csapódott. - Petrificus totalus! Capitulatus! - soroltam gyors egymásutánban, remélve, hogy a lány kapcsol, és épp ilyen tempóban újra megvédi magát a pajzzsal, még ha nem is tudja, hogy mit jelentenek a szavak. Azonban ha ezzel a körrel végeztünk, akkor úgyis leülünk egy kicsit pihenni, mert nem lehet neki egyszerű elsőre ennyit varázsolni, és majd közben elmagyarázom, hogy mi, merre, hány méter.
Egyébként határozottan meg voltam elégedve azzal, ahogy haladtunk, mert beigazolódott a sejtésem, hogy idősebb diák kezdőként is jobban tud teljesíteni, mint az egyszerű elsősök. Már csak az volt a kérdés, hogy vajon mennyire kitartó a leányzó, illetve, hogy mennyire van érzéke az átokhoz. A pihenő után majd azzal folytatjuk a tanulást.

Hedvig

Szörnyen meleg volt a kastélyban, hát önszántamból választottam a kinti járőrözést, mert hát a prefektus nem nyugodhat, annak mennie kell, ha esik, ha fúj, és akkor is, ha rárohad a melegben a póló.
Fáradt voltam, nyűgös voltam, nem volt kedvem ehhez az egészhez, már csak fel akartam slattyogni Kahlil irodájába, hogy kisajátítsam a zuhanyzóját, aztán elnyúljak az ágyon, és kész, ennyi mára. Éppen ezért indultam el a kastély felé, már csak a rét környéke volt hátra a napi sétából, úgyhogy ezt is le akartam gyorsan tudni.
Azonban egyszer csak egy mozdulatlan alakra lettem figyelmes. Gyanús volt, hogy csak úgy állt ott, de egyébként is, ilyenkor éjjel már nem kéne senkinek sem kint lennie, úgyhogy odamentem hozzá, hogy megnézzem mi történt.
Na fogadjunk, hogy egy rellonos keze munkájával hozott össze a jó sors már megint.
Egy lányt találtam sóbálvány átokkal kezelve, és valahogy nem tudtam megállni, hogy ki ne röhögjem.
- Most komolyan? Sóbálvány? Nem tudsz egyetlen rendes pajzsbűbájt se? - néztem rá észrevehetően igencsak kicsire becsülve a teljesítményét, aztán előhalásztam a pálcám, hogy kiszabadítsam a szerencsétlenül járt kölyköt. Komolyan, miért járnak ide ennyire élhetetlen emberek? Néha úgy érzetem, hogy a rellonosokon kívül az iskola maradékja olyan végtelenül reménytelen, hogy kár is rájuk az energiát pazarolni.
- Na meséld el nekem szépen, hogy miért is ne büntesselek meg azért, mert kint vagy takarodó után? - kérdeztem, várva a választ.