Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.

Az eső illata különös egyveleget alkot a fű zöld és a virágok édeskés illatával. A a fák és a falak sötétbe burkolózó alakjait misztikus derengés vonja körbe, ahogy az égi háború lassan a tetőfokára hág. Másodpercenként szelik ketté az égboltot a villámok, mintha csak az istenek akarnák mindenáron megérinteni a földet, felforgatva ezzel az egész világot.
Ilyenkor érzi leginkább, hogy él, mióta... mióta.
Nem meri befejezni a gondolatot, az ég robaja jótékonyan nyomja el ricsajával az elméjében dúló kósza képek árját. Fekete tekintetét a fekete, csillagtan égboltra emeli és hagyja, hogy az eső kimosson minden gondolatot és érzést belőle. Ujjai között a lassan haláltusáját vívó cigarettával csak áll a falnak döntve hátát, mint egy lélek nélküli szobor, aki évszázadok óta a fölöttük elterülő végtelen örök rejtélyeit boncolgatná.
Hogy percek vagy órák teltek-e el, nem tudná megmondani. Az idő múlását egyedül a mellette gyülekező ázott csikkek jelzik. Cipője már teljesen átázott, a hideg érzete lassan kúszik felfelé.
Beteg leszel, Dom. Vigyáznod kéne magadra, nézd meg a kezedet is!
Csatt. A vihar újabb hangos kiáltása úgy mossa ki elméjéből az aggódó szavakat, mintha sosem lettek volna ott. Balja lassan emelkedik, a cigarettát az ajkai közé fogja és mélyet szippant a füstölgő szálból. Az újabb fényár részletesen kirajzolja az ökle sérüléseit; kékes-lilás zúzódás, lehorzsolt bőr... Talán ma tudott volna aludni. Talán ma álomtalan álomba merült volna, ideig-óráig, hogyha már más nem, legalább a szervezete képes legyen kicsit felfrissülni, lerázni magáról az egyhangú, fájdalmas napok súlyát. Talán ma sikerült volna... ha nem hallotta volna meg testvére nevét rossz köntösben. Megérdemelte.
Az ujjai közt maradt csonkot egy lezser mozdulattal taszítja a földre, hogy utána a zsebe mélyéből egy újabb szál kerüljön a másik helyére.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=814149#post814149][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2020.07.25. 08:48[/b][/url]

Az eső illata különös egyveleget alkot a fű zöld és a virágok édeskés illatával. A a fák és a falak sötétbe burkolózó alakjait misztikus derengés vonja körbe, ahogy az égi háború lassan a tetőfokára hág. Másodpercenként szelik ketté az égboltot a villámok, mintha csak az istenek akarnák mindenáron megérinteni a földet, felforgatva ezzel az egész világot.
Ilyenkor érzi leginkább, hogy él, mióta... mióta.
Nem meri befejezni a gondolatot, az ég robaja jótékonyan nyomja el ricsajával az elméjében dúló kósza képek árját. Fekete tekintetét a fekete, csillagtan égboltra emeli és hagyja, hogy az eső kimosson minden gondolatot és érzést belőle. Ujjai között a lassan haláltusáját vívó cigarettával csak áll a falnak döntve hátát, mint egy lélek nélküli szobor, aki évszázadok óta a fölöttük elterülő végtelen örök rejtélyeit boncolgatná.
Hogy percek vagy órák teltek-e el, nem tudná megmondani. Az idő múlását egyedül a mellette gyülekező ázott csikkek jelzik. Cipője már teljesen átázott, a hideg érzete lassan kúszik felfelé.
Beteg leszel, Dom. Vigyáznod kéne magadra, nézd meg a kezedet is!
Csatt. A vihar újabb hangos kiáltása úgy mossa ki elméjéből az aggódó szavakat, mintha sosem lettek volna ott. Balja lassan emelkedik, a cigarettát az ajkai közé fogja és mélyet szippant a füstölgő szálból. Az újabb fényár részletesen kirajzolja az ökle sérüléseit; kékes-lilás zúzódás, lehorzsolt bőr... Talán ma tudott volna aludni. Talán ma álomtalan álomba merült volna, ideig-óráig, hogyha már más nem, legalább a szervezete képes legyen kicsit felfrissülni, lerázni magáról az egyhangú, fájdalmas napok súlyát. Talán ma sikerült volna... ha nem hallotta volna meg testvére nevét rossz köntösben. Megérdemelte.
Az ujjai közt maradt csonkot egy lezser mozdulattal taszítja a földre, hogy utána a zsebe mélyéből egy újabb szál kerüljön a másik helyére.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=814157#post814157][b]Ardai Tánya - 2020.07.25. 10:42[/b][/url]

Éjszakai ügyelet. Mostanában sokadszor. Igyekeztem minél több időt a munkámnak szentelni, és kevesebbet a gondolataimnak. Oh, azok a fránya emlékek. Nem is tudta volna megmondani melyik volt fájdalmasabb: amikor Kolos kijelentette, hogy elmegy, vagy mikor Várffy ki akarta szedni a közös emlékeit vele.
Megrázta a fejét, hogy újra a jelenre koncentráljon. Hiszen azért rója most a kastélyt, hogy ne kelljen rájuk gondolnia. Összébb húzta pulcsiját, ahogy a rétre vezető falhoz ért. A hideg végigszánkázott a résnyire hagyott ajtótól egészen hozzá. A manók biztosan nem hagyták volna így. Résnyire szűkítette a szemét, és odasietett az ajtóhoz. Rátenyerelve a fára azonnal kilökte a helyéről, és szúrósan nézett a diákra. Az ő diákjára.
- Domonkos! Merlin szakállára, azonnal gyere befelé! - ordította túl a vihart, és mutatta, hogy merre kéne haladnia a navinésnek. - Azt pedig azonnal oltsd el - néztem minimum olyan viharos arckifejezéssel a fiúra, mint amilyen kint is dúl.
Amint bevonszolta magát a folyosóra, becsaptam mögötte az ajtót, hogy érezze mekkora bajban is van. Azonban nem tudtam nem figyelembe venni a körülményeket. - Te lókötő, hát még csak azt kéne hogy nem csak a tüdőd menjen tönkre, de még meg is fázz - mondtam tovább a ripakodást, bár már lejjebb vettem a hangszínemet. Gyorsan kibújtam a saját pulóveremből, és a fiú vállaira terítettem. - Édesanyád nem tanított meg rá, hogy vigyázz magadra? Még csak az kéne, hogy ne adj isten hetekig a gyengélkedőn feküdj - csóváltam a fejem, és kicsit megdörzsöltem a fiú karját, hogy felmelegedjen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=814169#post814169][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2020.07.25. 12:32[/b][/url]

Talán ott állt volna egész éjjel, mozdulatlan, szemtől-szemben a dühöngő égi szörnyeteggel. Mindig is szeretett a szabadban lenni, a végtelen tiszta eget, a talpa alatt roppanó fűszálakat, az erdők sűrű halmazát. De a vihar az új. Ámulva bámulja a fellegeket, a tombolását, amit csakis önnön maga irányít. Olykor ő sem tenne mást, csak eldobna mindent és ordítana, rombolna tehetetlen dühében és fájdalmában. Annyira könnyűnek hangzik átengedni magát az érzelmek rengetegének, hogy gondolatok nélkül emésszék fel őt. Olyan könnyűnek hangzik, mégis olyan nehéz... Csodálja a vihart, aminek senki sem parancsolhat.
Tánya hangja rángatja vissza a sivár, könyörtelen valóságba. Egy pillanatra lehunyja a szemeit, meggyászolja a visszahozhatatlan pillanatot, majd újra az égre emeli a tekintetét. Issza a látványt, miközben búcsúcsók gyanánt mélyet szív a parázsló cigarettából, hogy utána a földön heverő társaihoz száműzze. Feketéi végigkövetik szaltókkal tarkított zuhanást és ellökve magát a faltól halad el végül tanárnője mellett.
A folyosó kihalt kövére érve nyomasztónak találja a hirtelen jött csendet. A kinti ádáz küzdelem odabent már csak valami múló látomásnak tűnik, nincs más, csak a csend. Az a nyomasztó csend.
Legalább kérj elnézést.
Némán tűri a szavakat, a gondoskodó érintéseket. A cipőjének orrára tapadt sarat bámulja, amiben pár kósza fűszál fulladozik. A nadrágja szárát, ami a lábszárához tapadva bizonyítja a kinti vihart. Mert nem maradt más belőle. Csak a csend.
- Próbált... - reszelős hangját visszaverik az idő koptatta falak. Lenyeli a feltörekvő érzelmeket. Volt, aki vigyázzon rá maga helyett is. Nem maradt utána más, csak a csend.
- Mi lesz a büntetésem? - Most először emeli feketéit Tányára. A lámpások fénye éles körvonalat húznak a szeme alatti táskák köré és kiemelik a kissé felszakadt ajkát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=814180#post814180][b]Ardai Tánya - 2020.07.25. 13:58[/b][/url]

Hitetlenkedve néztem, ahogy hanyagul még egy utolsó slukkot szívott a cigijéből. Hát ez már mindennek a netovábbja. Igyekszem érzékeltetni vele, hogy amennyire dühös vagyok, és mennyire mélységesen csalódtam a döntéshozatalában. Kicsit úgy próbáltam hangzani, mint drága édesanyám, csak azért még se olyan lekezelően. Hiszen azt tudom, hogy nem válik be, engem is mindig csak még jobban feldühített.
A kérdése kicsit megállított. Ilyenkor a legtöbb fiatal rimánkodik azért, hogy ne kelljen büntető munkáznia, ő pedig egyszerűen megkérdezi mi lesz az. Mintha azzal a tudattal jött volna ki, hogy el fogják kapni, de mégsem érdekelte. Jobban szemügyre vettem a kinézetét, és csakhamar összeraktam a képet. - Kivel verekedtél? - kérdeztem meg ahelyett, hogy választ adtam volna neki. Még nem hoztam meg a döntésemet az ügyben.
Felraktam a kapucnit is a fejére, kicsit meg is dörgöltem a fejét, hogy a víz a hajából a pulcsiba szívódjon. Legszívesebben odavarázsoltam volna egy törölközőt, de féltem, hogy megijedne tőle. Nagyot sóhajtottam, mert pontosan tudtam, hogy mi történt a fiúval. Tudtam milyen rossz elveszteni valakit, akit annyira szeret az ember. Aki helyett odaadná a saját életét.
- Tudod, amikor annyi idős voltam mint te, én a szüleimmel éltem egy lakókocsiban. Egyik éjszaka megszöktem, hogy elmenjek egy buliba, amiről aznap az egyik srác említett. És tudod mi volt? Életem egyik legjobb estéje volt. Anyám utána jól megszidott persze, de úgy voltam vele, hogy megérte - vontam meg a vállam, ahogy magyaráztam. Egyrészről el akartam kicsit vonni a figyelmét arról a sok szörnyűségről, ami a fejében járhat, másrészről pedig ezzel akartam a tudtára adni, hogy nem haragszom. Nem nagyon. Pláne, hogy kezdett egy kicsit megint átmelegedni közben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=814233#post814233][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2020.07.25. 21:03[/b][/url]

Az ajtó hangos robajjal csapódik be, feketéi megállapodnak a nehéz faszerkezeten, ami könyörtelenül elvágta őt a féktelen szabadságot hirdető vihartól. Egy-egy hangosabb dörrenésbe beledobbant a szíve is, ahogy a félelemmel vegyes áhítat végigszánkázott a testén, libabőrt hagyva maga után. Olyan természetes égi szimfónia ez, amit nehéz újrakomponálni, a legnagyobb mestereknek is és minduntalan az összes ezzel próbálkozik. Ők se voltak különbek. Domi volt a vihar, míg Teó a napfény, ami utat tört magának a felhők sötét szövetén, beragyogva a tájat. Mára csak a néma vihar maradt, semmi más.
Valahova Tánya mögé függeszti feketéit, rezzenéstelen arccal várva az elkerülhetetlen ítéletet. A fókusza mezsgyéjén látja, érzi a szúrós tekintetet, a csalódottságot. Hallja, hallotta az ostorcsapásként maró szavakat, amik meg akarják remegtetni a lelkét, de valahol mégis elveszik az érdektelenség sűrű mocsarában. Hónapok óta talán ez az első őszinte és normális reakció, amit kiváltott bárkiből is. Akarva-akaratlanul keresi a bajt, mégsem neheztel rá soha senki, csupán egy sajnálkozó mosollyal legyintenek és mennek tovább. Mondván szegény gyerek nem tudja mit csinál. Pedig talán tudja. Talán csak így kiált valakiért, bárkiért, hogy segítsen neki visszatalálni a helyes útra, a saját útjára. Talán nem is kér segítséget. Talán ő maga sem tudja...
- Nem tudom - von vállat mellé, miközben lehajtja a fejét. A kapucni jótékonyan az arcába hullik, eltakarva előle félig az egész világot, és a világ elől önmagát. Nem számít, hogy ki volt az, nem is érdekli. Csakis azt kapta, amit megérdemelt. Se többet, se kevesebbet. A rajta éktelenkedő sebek csakis a saját igazát bizonyítják.
Dom, te is tudod, hogy ez nem helyes.
Az ádámcsutkája megemelkedik, majd visszasüllyed a helyére, ahogy nyel egyet. Lehajtott fejjel hallgatja Tányát, a szavak, a hang kitölti az elméje zugait, kitaszítva onnan pár röpke pillanatra minden mást, ami börtönbe zárja önmagát. Egy halovány mosoly árnyéka suhan át a történet végén az arcán. Bólint egyet, majd az elsőt követi néhány apróbb, hasonló mozdulat.
Érti. Érti és köszöni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=814242#post814242][b]Ardai Tánya - 2020.07.25. 22:17[/b][/url]

Igazából nem volt elég jó válasz a 'nem tudom'. Felelősséggel tartozik a cselekedeteiért, és ezt meg kell tanulnia. Akkor is, ha abban a helyzetben van, amiben. Azonban mára elég lesz a másik két ügy miatt számon kérnem. Hiszen amiatt kaptam most rajta. Amiatt kezdett el már az én bőrömön is futkorászni a hideg. És amiatt kell most gyorsan a dolgok végére érnem.
A kis történetem egy pillanatra elfelejtette Domonkossal a rossz emlékeket. Láttam rajta. Végre megjelent az arcán az a kisfiús mosoly, aminek folyton ott kéne ragyognia. Szomorú, mikor egy gyermek túl korán felnő. Még szomorúbb, ha ezt rajta kívülálló okok miatt kell tennie.
- Na jó, most már ideje visszamenni a klubhelyiségbe. Vegyél egy forró fürdőt, és csak utána feküdj le, rendben? - kérdeztem egyszerre gondoskodóan és számonkérően. - Holnap pedig várlak a Házvezetőségi szobában, elmegyünk felszedni az elpöckölt csikkeidet - váltottam megint szigorúba. Lehet, hogy most érzékeny korszakban van, viszont akkor sem mehet el büntetés nélkül. Legalább a saját szemetét szedje össze. Bár meg kell vallanom, hogy igazából azt tervezem, hogy az egész réten összeszedetem vele a hulladékot, de ezt elég lesz holnap megtudnia.
- És Domonkos. A legrövidebb úton menj a klubhelyiségbe, ne tégy kitérőket - figyelmeztettem a fiút, és ezzel útnak is engedtem egy utolsó mosollyal. Nem akartam, hogy tovább maradjon ébren, mint amíg kell. És azt sem, hogy végül miattam fázzon meg mégis. Önző dolog lett volna a saját gondolataim miatt feltartani. Így inkább folytattam a körözést a csendes, kihalt kastélyban.