36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Reszkető árnyak
Írta: 2015. augusztus 24. 10:57
| Link

Testvéremnek címezve
II.



Jött a sötétség. Reszkető keze megtapogatta kunyhóm falait, nagy árnyakat bontott ki és bemászott udvaromra a kerítésen át. Ott megpihent; aztán anyagtalan testével óvatosan eltakarta az ablakokat, a kereszteket, s hogy megmérgezze csillogó vizét, vén kutunkba is leereszkedett. Már félni kezdtem; de a hegytetőkön előgurult a Hold. S ím: a halott-fehér fényben fekete bivalyok ballagtak át a szétfolyó mezőkön.
A lemenő Nap vércsíkot húzott a sötétedő égre. Én áhítattal figyeltem lassú útját, elnyíló ajkaim felett bámultam nyeszlett gömbtestét, amint vontatott mozgásával nyugodni tért. A hűvös, eső utáni fűben ültem szemben a kastéllyal. Tenyereim belesüppedtek a meglazult, puha földbe, és már az első pillanatban éreztem a bőrömre tapadó sáros darabokat.
Egyedül voltam, de odabent annyi gondolat, tévhit, s - eszme járta nyughatatlan táncát, hogy még ott is, a rét magányos csendjében is tömegben éreztem magam. A fejemben angyalarcú emberek zsongtak, némelyikük én voltam, mások ismeretlenül közeledtek felém. Hosszú karjaikkal egymást ölelték, de szemüket egy pillanatra sem vették le rólam. Engem figyeltek, akár egy kiválasztottat, egy feláldozható lelket, akinek már bizonyosan közeledik a vég.
Aztán, mikor a Nap eltűnt a kastély tornyai mögött, én lehunytam a szemem. Görcsösen szorítottam őket, talán mert azt hittem, ha nem látok, ők sem látnak engem. Badarság volt, mihaszna tévedés, hiszen ők mindig láttak. Nemcsak, hogy láttak, de hallottak és éreztek is. Ők is én voltam, sorsunk a kezdetektől összefonódott, közös ösvényünkre rányomták az Úr pecsétjét. Mert belőlem születtek ők, és én velük léteztem. Saját gondolatokat kaptak, érzéseket, akaratot, s lassan erősebbek, sokkalta szilárdabb tudatúak lettek nálam. És én féltem; tőlük, a koponyacsontom rejtekétől, a sötét világtól. De pont úgy tartottam a kinti léttől is, emberektől, nőktől, férfiaktól. Egyedül Ethanben bíztam.
És kezdtem túl messzire menni. Nem mondta, hogy szégyell, sem hogy bármi baj lenne velem, de annyira éreztem a hangján, láttam a mindig tiszta szemeiben, hogy ösztönös, a magunk védelmét szolgáló tetteimmel átléptem a láthatatlan kövekkel kirakott határvonalat. Minden porcikámban tudtam, hogy azzal, hogy ebbe az iskolába jöttünk, és én tettem amit kellett, olyasfajta dolgok változtak meg, amik addig törhetetlenek voltak. Féltem, hogy elveszítettem Ethant. Mert, ha így volt, akkor nekem nem maradt semmi.
Felnéztem az égre, de a sárgán ragyogó test akkora már végleg eltűnt. Maga mögött egyedül csak véres csíkjait hagyta, az összefoltozott boltozatot, és az életre kapó parányi csillagokat.
Hozzászólásai ebben a témában

Ethan R. Saint-Venant
INAKTÍV


VII. - A Diadalszekér
offline
RPG hsz: 132
Összes hsz: 1948
Írta: 2015. augusztus 30. 20:37 | Link

Rémi
a Jaredes esetet követő nap

Azon kapta magát, hogy Rémit keresi.
Nem az első eset volt már, hogy lefekvéshez készülődve várta és várta, hogy testvére visszatérjen a közös szobájukba, az mégsem tette. Nekivágott hát a kastélynak, hogy megtalálja Rémit. A keresés amúgy nem lenne egyszerű: az iskola területe hatalmas. Ethan dolgát mégis nagyban megkönnyíti annak ténye, hogy ismeri a másik fiút, hova, milyen helyekre szeret visszavonulni, amikor egyedül akar maradni a gondolataival. Van, hogy meghagyja neki azt a magányt, amit igényel. Most nem tartja jó ötletnek, legalábbis a tegnapi nap eseményeinek fényében.
A réten ücsörögve talál rá a fiúra, s egyrészt megkönnyebbül, amiért sikerrel meglelte, másrészt enyhe aggodalom önti el. Ritka alkalom, hogy nem tudja, hogyan kezdjen neki valaminek, miként fogalmazza meg a fejében kavargó gondolatokat. Többnyire tisztában van azzal, hogy kinek mit mondhat, mi mit akar hallani vagy legalábbis mivel nem sért vérig másokat. (A nőket leszámítva, a női faj egy rendkívül kiszámíthatatlan és logikával megjósolhatatlan produktum.)
Jobb híján szó nélkül sétál a réten ücsörgő Rémihez és a nadrágját nem sajnálva ül le mellé a fűre.
- Sokáig maradsz kinn. Aggódtam. Hogy vagy?
Az utolsó mondat egy valamivel hosszabb szünet után születik meg, s a hangszínből is érezni, hogy ez nem egy általános kérdés, inkább arra vonatkozik, hogy miért vonul most így félre tőle.
Hozzászólásai ebben a témában
Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Reszkető árnyak
Írta: 2015. augusztus 31. 12:36
| Link

Testvéremnek címezve
II.


Az éj sötétjén csak a csillagok szerény fénye tört át. A kastély égig érő tornyai élesen rajzolódtak ki előttem, de még a hatalmas épület látványa sem volt elég ahhoz, hogy ne halljam meg a közeledő léptek tompa zaját. Oldalra fordítottam a fejem, úgy néztem Ethan délceg alakját. Igazi herceg volt ő, a méltó örökös, családunk becses nevének továbbörökítője. Hogy ki voltam én? Én voltam a rémlovag, a kóborló másodszülött, valaki, akiről senki nem tudott semmit.
- Nem szabadott volna idejönnünk - feleltem mutáló hangomon, s közben a mellém heveredő bátyám arcélét figyeltem. - Nem szeretek itt lenni. Itt nem jó.
Lassan vettem a levegőt, mellkasom nyugodtan hullámzott. Nem voltam ideges vagy haragos, de a mélyben ott reszketett elzárt zaklatottságom, amit csak a legritkább esetben engedtem felszínre törni. Amikor azonban elszabadult, olyasmiket tettem, amire nem volt épkézláb magyarázatom. Tóth Melinda és Jared Nightingale csak a sort nyitották meg, és tudtam, hogy ezt Ethan is tudja. Éreztem rajta, láttam a mozdulatain, hallottam a hangján. Féltem, hogy eltaszít magától, elküld valahová messzire, vagy azt mondja csalódott bennem.
Visszafordultam az ég felé, könyökeim felhúzott térdeimre támasztottam. Nem voltam benne biztos, hogy készen állok a változásra. Összeszorított szájjal figyeltem a sűrű csillagokat.
- Emlékszel arra, mikor megkaptam Ubult? - kérdeztem az égre meredve. - Életet kaptam tőled, feladatot, célt. Emlékszel még, mennyire örültem neki? Tudod, hogy mennyire szeretem őt? Én visszaadom, csak... te ne hagyj el. Nem kell Ubul, senki sem kell!
Elhaló hangom több helyt is elcsuklott, de míg beszéltem, egyszer sem néztem Ethanre. Úgy gondoltam, hogy ha nem fordulok felé, akkor a szemében erősebbnek tűnök majd. Az eszembe sem jutott, hogy szavaim hamarabb árulnak el, mint a forrón bugyogó, visszatarthatatlan könnyektől égő tekintetem. Nem sírtam, de a gondolat, hogy Ethan többé nem fog szeretni, összerántotta a torkom.
Hozzászólásai ebben a témában

Ethan R. Saint-Venant
INAKTÍV


VII. - A Diadalszekér
offline
RPG hsz: 132
Összes hsz: 1948
Írta: 2015. augusztus 31. 22:21 | Link

Rémi

Számára mindig különös és idegen az a csendes világ, amelybe Rémi elmenekül a problémák, a nyüzsgés elől. Neki a társaság a természetes környezete, a felszínes vagy épp komoly beszélgetések, az apró formális érintések, mint a kézfogás vagy az, amikor valakinek a vállára teszi a kezét - ez mind hozzátartoznak a hétköznapjaihoz. Felhúzza az egyik térdét maga elé, a másik lábát kényelmesen kinyújtóztatja, miközben követi Rémi pillantását az égre.
- Lehet azért érzed úgy, mert ez új hely még. Mindig lesznek új helyek, Rémi. A változással nincs gond.
Előrébb döntött fejjel néz oldalra, a félhomályon keresztül fürkészve a fiatalabb arcélét, tartásának ideges feszességét. Egyik kezével felé nyúl, s a vállán átvetve a karját húzza oda magához egy féloldalas ölelésbe. Érezni, hogy ő már túl van az este zuhanyon, azaz túl volt, mielőtt kijött. Enyhe szantál illat ivódott a bőrébe, tisztaságérzetet keltő, némileg talán a mentolra emlékeztető, de annál sokkal diszkrétebb, otthonosabb; nem a kórházak sterilségét idézi.
Ha Rémi nem dől, akkor Ethan húzódik közelebb, nem szégyelli és fáradtságnak sem tartja. A fiatalabbnak néha szüksége van arra, hogy amikor nagyon elmerül a gondolataiban, egy fizikai érintés visszahúzza.
Ahogy Rémi felidézi azt a napot, amit egy-egy korai időpontban megejtett, Rilkére való ébredéskor ezerszer és egyszer meg tud bánni gondolatban, szájának sarkába egy mosoly árnyéka lopakodik. Amely aztán sem tűnik el teljesen, hogy a fiú végigér a mondandójában. Ölelése érezhetően szorosabbra fonódik Rémi válla körül, súlypontját pedig még inkább arra az oldalára helyezi, amerre a másik ül, ezzel is inkább nekidőlve.
- Mintha képes lennék ilyesmire. Nem tudsz olyat tenni, hogy én magadra hagyjalak. Lehet, hogy a változással nincs gond, de tudod, vannak dolgok, amik kőbe vannak vésve. Sosem kell aggódnod amiatt, hogy egyszer végleg eltűnök a szemed elől.
Leszámítva persze, ha idő előtt hal meg, anélkül, hogy leéltek volna egy teljes életet. De bár sok luxust megengedhet magának, ez azok közé tartozik, amit nem tehet meg. Sajnos, ez nem olyasmi, ami rajta múlik.
Hozzászólásai ebben a témában
Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Reszkető árnyak
Írta: 2015. szeptember 9. 18:32
| Link

Testvéremnek címezve
II.


Csendben, a sárgán fénylő ablakot nézve hallgattam Ethant. Igaza volt, de azt belátni, hogy mindennapos gondjaimért, a velem született határokért vagy azért, aki voltam nem a változás a felelős, nagyon nehéz volt. Éreztem, hogy így van, hogy a természetes haladás semmiért sem okolható, magamban mégis csak azt hibáztattam. Számon kértem az új iskolát, az új gyepet meg az embereket, úgy csináltam, mintha régebben sokkal jobb lett volna a sorom. Ellenkeztem, de magam sem tudtam miért. Miért akartam vissza a régi dolgokat, a régi tanárainkat, a régi épületeket és legfőképpen a régi, franciaországi társainkat?
Talán mert őket már ismertem és velük szemben képes voltam megvédeni Ethant. Magaménak tudni, elzárni őt a kéretlen kezek elől. Úgy szerettem volna, ha ő csak az enyém lehet! Szerettem volna csuklóinkat bilincsbe verni és beülni egy sötét zugba, vagy elmenni a sötét világba, hogy láthatatlan vaskapuit örökre bezárjuk, és míg világ a világ, láncainkban ott üljünk együtt.
Magam elé meredtem az egyre sötétedő estében. A kastély egy kivilágított ablakát néztem, fényében láttam saját, szőke szempilláimat.
- Most, hogy gyakornok lettél, alig látlak - mondtam gyenge, egyetlen pillanatig sem korholó hangon, s ahogy karja nyakamat érte, felpillantottam rá. Éreztem friss illatát, egészen közelről láttam mindig ápolt arcbőrét. - Minden más lett. A könyvtárban lakó hölgy az egyetlen, aki a régi dolgokat idézi. Meg...
Elhallgattam. Ubullal akkor nem hozakodhattam elő, hiszen ő az első pillanattól kezdve családtag, így pedig természetes volt, hogy ott van, ahol mi is vagyunk.
- Akkor nem küldesz el? - kérdeztem, fejemet ölelő karjába hajtottam, balommal szorosan átöleltem a hasát. Nagyfiú voltam és már régen nem csináltam ilyet, de akkor olyan jól esett, mintha csak anyától kaptam volna. Csak egy kicsit kellett éreznem a család gondoskodását, csak pár pillanatig kellett fogózkodnom, aztán magamtól, csendben engedtem el testét és tenyeremet felhúzott térdemre tettem. Ha Ethan velem volt, egyszeriben elmúlt minden emésztő zaklatottságom, és olyan lehettem, mint bárki más. Nyugodt, vidám és felszabadult.
Hozzászólásai ebben a témában

Ethan R. Saint-Venant
INAKTÍV


VII. - A Diadalszekér
offline
RPG hsz: 132
Összes hsz: 1948
Írta: 2015. szeptember 15. 01:21 | Link

Rémi

Nem igazán tudja hibáztatni Rémit a megilletődöttsége miatt. Valahol számítottak is arra, hogy a környezetváltozás nehéz lesz a testvére számára. Mégis, Ethan kitartott amellett, hogy erre nem csak neki, hanem Réminek is szüksége van. Ha sosem mozdítják ki a komfortzónájából a fiatalabbat, sosem történik semmi, ami.. továbblendíti a dolgokat. Az apjuk, bár nem hanyagolja el Rémit, ahogy az anyjuk sem, ők nincsenek vele naphosszat. Bentlakásos iskolában laktak eddig is, még ha a saját országukban is. Honnan is tudhatnák?
Nem füllik a foga ahhoz, hogy szándékosan konfrontálja Rémit, hátha így jobban körbetapogathatják a probléma határait, de mostanra felismerte, hogy nagyon más megoldás nincs. Ő mindössze annyit tehet, hogy amikor a másiknak szüksége van rá, akkor mellette marad és ereje legjavával támogatja.
- Most a szokásosnál sokkal elfoglaltabb vagyok. Amíg az iskolában a vizsgák folynak, addig nekem le kell papírozni mindent a következő tanévre.
Másik ország állampolgáraként pedig igencsak nehéz átrágni magát a bürokratikus rendszeren. Illetve inkább kilincselős és időigényes a feladat, nem pedig bonyolult. Időközben próbálja összeszedni a gondolatait is, hogyan.. terelje a beszélgetést lassan, de biztosan abba az irányba, ami most leginkább érdekelné - egyúttal pedig a fiatalabb se sérüljön vagy bántódjon meg. Ez lenne végső soron az utolsó, amit szeretne. Levegős, rövid nevetéssel túr Rémi hajába, beleborzolva a szőke tincsekbe, amikor az végre kinyögi, hogy mitől tart.
- Még szép, hogy nem.
Kis szünetet tart, aztán viszont felsóhajtva engedi arrébb húzódni a másikat.
- Viszont tudom, hogy elég okos vagy ahhoz, hogy rájöjj, ezzel most már valamit kezdenünk kell. Nem azért, mert kényelmetlen nekem, hanem mert.. - hjajj, miét kell ennek ilyen nehéznek lennie? Hiszen tudja ő is, hogy nincs ezzel gond. Hogy szükséges. -  Aggódom érted, az épségedért, mindenért. Szeretnélek biztonságban tudni, de ehhez az kell, hogy te is biztosabb lábakon állj érzelmileg.
Az viszont, még a testvéri elfogultsággal együtt is elég egyértelmű, hogy pillanatnyilag Rémi minden, csak nem stabil.
Hozzászólásai ebben a témában
Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Reszkető árnyak
Írta: 2015. szeptember 29. 15:41
| Link

Testvéremnek címezve
II.


Tekintetem már-már hozzáragadt a kastély hívogató, villódzó fényeihez. Az este tökéletes volt. Beleszagoltam Ethan friss, szappanillatába, aztán élénken elmosolyodtam, egy pillanatra olyanná válva, mint ő. Üde voltam, okos és talán még szép is, olyan helyes, mint ő.
A mosolyom vonala hasonlított az övéhez, a vastag ajkaim mögül előtűnő fogsorom akár az övé is lehetett volna. Ugyanazt örököltük, ugyanazokat a fogakat, ugyanazokat a vonásokat. Csak néhány - súlyos - dologban tértünk el. Hogy míg ő apánk fia, én anyánk fia lettem. Ő sötét volt, én világos. Már ami a külsőnket illette.
Hozzádőltem, tenyerem a hasát érintette, de amilyen erősen szorítottam az első pillanatban, olyan gyorsan el is engedtem.
- Megértem - mondtam erősen bólogatva, mint aki tudatában van annak, hogy most valami nagyon okosat szólt. Tényleg értettem, és nem csak, hogy felfogtam, de el is fogadtam. Képes voltam rá, mert régebben sokat beszélgettem anyával arról, hogy Ethannek sok feladata van, és lesz idő, mikor még több lesz. Talán a lesz idő elérkezett. A lesz idő most kezdődött el.
- Nekem is sok dolgom van mostanában - mondtam, és mert nem tudtam hazudni, Ethan tudhatta, hogy igazat mondok. Sokat időztem Matilda könyvtárában, naphosszat javítgattam a sérült köteteket, míg Ubul a szemérmes nőnek udvarolt. Követtem embereket, hallgattam miként beszélgetnek egymással, és az ablakból figyeltem néhány odakint, egymásnál puhatolózó szerelmest.
- Mire gondolsz? - kérdeztem összehúzott szemöldökeim alatt, s belepislogtam az édesapámat idéző szempárba. Nem tudtam, hogy az, amit olykor tenni szoktam, hogy néhány más házból való diákot a szekrényemben nevelgetek tovább, vagy hogy érzéseimnek nem tudok gátat szabni a rosszabb, hiszen utóbbi rendszerint az elsőhöz szokott vezetni. Talán csak hanyag öltözködésemmel lehetett baj, fésületlen hajammal, valamivel, amin nagy odafigyeléssel biztosan változtatni tudnék. Nem gondoltam másra, mert hiába, nem tudtam, hogy Ethan szerint ennél nagyobb baj van.
- De hisz megtudom védeni magam - kuncogva vigyorodtam el, miközben végig testvérem figyeltem. Tényleg aggódott. Soha nem láttam még ilyennek. Érzelmei, elfojtott sóhajai ott ültek vonásaiban, és én könnyedén olvastam belőlük. Úgy, mint kiskoromban. Ethan sem tudott hazudni, éppolyan őszinte volt, mint én. Velem mindig. - Ne aggódj miattam. Szeretlek!
Hozzászólásai ebben a témában

Ethan R. Saint-Venant
INAKTÍV


VII. - A Diadalszekér
offline
RPG hsz: 132
Összes hsz: 1948
Írta: 2015. október 21. 18:10 | Link

Rémi

Kedve lenne azt mondani, hogy "nem, testvér, nem érted". Minden vádló és gúnyos él nélkül. Rémi az, akit sosem lenne képes megvágni rosszindulatának éles pengéivel. Hiába ismeri a sebeit, tudja centire pontosan, hol tátonganak vöröslő, lüktető, védtelen idegek Rémi lelkén. Mégis, míg mással szemben nem átall azokba fájdalmasan beletiporni, cipőjének talpával morzsolni, mélyíteni tovább azokat, addig Rémit minden erejével óvni igyekszik.
- Igen, tudom. Mesélték, hogy milyen lelkes vagy a könyvtárban.
Kis mosoly ül ki az arcára. Ha Rémi könyvek közelébe kerül, az a világ mindig beszippantja a testvérét. A régi fóliánsok, a nehézkesen pergő lapok, az évtizedes polcok enyhén nyikorgó falapjai, mind-mind olyasmi, amit bár Ethan is értékelni tud, de valahogy Rémi az, akit érzések telítenek el, aki igazán otthon érzi magát ezek között.
Megnedvesíti kiszáradt alsó ajkát, mielőtt belefogna, de úgy dönt, hogy nem fogja a szükségesnél jobban szépíteni. Nem szabad, hogy most Rémivel szembeni lágyszívűsége az egyértelműség kárára menjen.
- Ez, ami most Jareddel vagy azzal a navinés lánnyal történt, nem eshet meg újra. Nehezen simítom el ezeket a dolgokat, de nem csodálkoznék, ha az iskolaújságban szembejönne majd az eset, hogy az ünnepség alatt végighúztál a folyosókon egy vérző fejű eridonost a klubhelyiségig.
Egész törzsével Rémi felé fordul, s közben már a következő mondat szavai után kutat gondolatai között. Ingere lenne hozzátenni, hogy "vagy tedd úgy, hogy az senkinek se tűnjön fel", ám az most nem segítene semmit a helyzeten, csak elbagatellizálná azt. A szúrós, vicceskedő megjegyzéseknek is megvan a maga helye: ez nem az.
- Ha ezek folytatódnak, jogot formálhatnak arra, hogy elküldjenek innen. Vagy intézetbe, vagy haza vagy akárhová. Nem amiatt aggódom, hogy fizikailag bántanak téged.
Egy-két másodperces szünet után egy fejbiccentéssel korrigálja magát.
- Illetve nem csak amiatt aggódom. Hanem, hogy a tetteiddel támadási felületet adsz nekik ahhoz, hogy jogra, szabályokra hivatkozva kényszerítsenek máshová, akár olyan helyekre is, ahova én sem akarnám, hogy menj.. és szerintem te sem.
Keze öccse szőke tincseibe borzol. Nem is vad, gyors mozdulat ez, inkább hat simításnak, egy kedves, figyelmes gesztusnak, játékos ugratás helyett.
- Arra gondoltam, megelőzhetnénk ezt. Kereshetnénk egy pszichológust.
Összességében ez nem rossz ötlet, sőt kifejezetten jó, és neki magának nincsenek rossz érzései ezzel kapcsolatban. A tengerentúlon egyenesen természetes, hogy mindenki rendelkezésére áll egy szakember, akivel néha beszélgethet, a stresszről, álmatlanságról, zaklatott gondolatokról. Csak Európában él az emberek fejében az a kép, hogy pszichológushoz járni valami szégyenteljes dolog.
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék