38. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Jared S. Nightingale
Független varázsló, Legilimentor, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 924
Összes hsz: 3399
[Zárt]
Írta: 2015. július 19. 17:54
| Link



Egyet eldöntött: Nem fogja erőnek erejével kivinni a srácot a bálról, de a rábeszélés még nem árthat, hátha megelőz vele valami kellemetlenebb végkifejletet. A másik nem felelt a szavaira, amit nem volt biztos, hogy hogyan is kellene értelmeznie. Mert hát lehet, hogy egyszerűen csak elengedte a füle mellett, vagy éppen gondolkodik rajta, de fene tudja, még az is előfordulhat, hogy menten fordulatból gyomron könyökli, hiszen egyáltalán nem is ismeri. Végül Jared abbahagyta a beszédet és várt, hogy mi lesz. Rémi kisvártatva fel is ugrott, aztán mégis megállt. Jött a végzősök tánca, amit Jared az arcán egy unott fintorral kezdett nézni, mert hát a fiú is leragadt, aztán mikor vége lett Rémi végre megmozdult és kifelé vették az irányt.
A megfogalmazásra összeszaladt a szemöldöke. Vasfogsor..? Nem teljesen értette, de Rémi egy csapásra jobban nézett ki, amint kiléptek a teremből, úgyhogy inkább csak szimplán követte és nem akadékoskodott. Egyébként sem volt szokása csak úgy lerohanni másokat mindenféle kérdésekkel.
A javaslatra viszont megrázta a fejét.
- Eridonos vagyok - mondta. - De ha van kedved, akkor sétálhatunk egyet idekint akár - vetette fel. Kellemes nyáreste volt, végre nem az az iszonyatos hőség, ami nappal megülte a tájat. Szinte érezni lehetett, ahogy fellélegzik odakint minden élő, és neki is jól esett volna egy séta.
Mikor elindultak a rét irányába Jared meglazította az ingje felső gombját és levetette a zakóját. Nem volt kedve hurcolni, a pálcája segítségével gyorsan lekicsinyítette és zsebre vágta, így viszont már sokkal szabadabban tudott mozogni.
- Nem szeretem az ilyen rendezvényeket. Túl sok az ember - kezdett beszélni amikor távolabb értek a kastélytól és már csak halk duruzsolás volt a kiszűrődő zene. - De megígértem valakinek, hogy kicsit többet fogok társaságba járni... Mondjuk ez eléggé felelőtlen tett volt a részemről - állapította meg fennhangon, bár ez már inkább csak egy saját magának szánt megjegyzés volt.
Egy darabig még sétált előre, aztán letelepedett egy kidőlt fa törzsére, ahonnan lehetett látni a távolban a kastélyt de a fák fölött a csillagok özönét is.
- Jobb itt kint, nem? Nyugalom van. Csend - nézett fel álmodozva az égre. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért beszél ennyit egy idegenhez, miközben egyáltalán nem szokott, de tulajdonképpen mindegy is volt.
Utoljára módosította:Jared S. Nightingale, 2015. július 26. 21:08
Hozzászólásai ebben a témában


Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Én vagyok a Mind
Írta: 2015. július 19. 22:17
| Link

Jarednek címezve
I.


Minél távolabb értünk a nagyteremtől, én annál fesztelenebbül éreztem magam. A bent bálozók hangja elült, és lassacskán a kitóduló zene ereje is tompulni kezdett. Már csak a folyosórengetegben kóborgók csendes beszélgetéseit, vagy épp ellenkezőleg, a dohos térbe ütődő harsány nevetéseiket lehetett hallani. Azonban ahogy lefelé siettünk a lépcsőkön, és egyre csak távolodtunk tőlük, minden megváltozott. Az este hangulata, a bál lényege, de a közérzetem, és vele együtt a fejemben mocorgó szavak hanghordozása is. Azt ugyan nem tudtam, hogy az életben minek van értelme, sőt, egészen biztos vagyok abban, hogy akkoriban úgy sejtettem, a válasz nemes egyszerűséggel az, hogy semminek sincs, ám azt ösztönszerűen éreztem odabent, hogy míg a rétre igyekeztünk, egyszeriben levegőhöz jutottam. Nem biztos, hogy ez értelmet jelent, főleg választ nem ad az élet miértjeire, de úgy hittem, üzenete van.
Jared mellett furcsán éreztem magam; nem tudnám megmondani, hogy milyen értelemben. Szokatlan volt egy idegennel az ismeretlenbe sétálni, az meg, hogy magától beszélgetést kezdeményezett velem, egyenesen bizarr képtelenségnek tűnt. Egyszerre hökkentett meg és ejtett ámulatba. A gondolatok zsongtak bennem, nemcsak a fejemben, de a testem minden szegletében is. A szívem vér helyett élénk izgatottságot pumpált, a dagadó ereim pedig kérdéseket szállítottak tagjaim minden zugába.
Sokáig nem szólaltam meg. Hallgattam a zakójától megszabaduló fiút, és közben saját bársonymellényemet vizslattam. Arra gondoltam, hogy aznap este egyedül válogattam össze a ruháimat, és akkor, a késő esti rét nesztelen békéjében megérett bennem az elhatározás, hogy életemben először, egymagam induljak el vásárolni. Mert muszáj. Mert nem lehet mindig mellettem Ethan. Mert bármily nehéz is, fel kell vennem a harcot magammal szemben.
- Hiába vannak túl sokan, ha mindannyian elkerülnek - szólaltam meg végül, és bár úgy tűnhetett, hogy alig figyeltem Jaredre, minden szavára emlékeztem. - Nem szeretnek engem. De már megszoktam, és nem baj, nem bánt. Jobb egyedül.
Köhögtem, kapartam a torkom, de a hangom továbbra is fájdalmasan rekedten, és borzasztóan másként szólt, mint korábban, néhány hónappal azelőtt. Lassan sétáltunk, mögöttünk a kastély egynémelyik ablakából sárgás fény szűrődött ki. Cipőim a fűben csúsztak, és bár apám otthon, Franciaországban sokszor rám szólt, hogy ne csoszogjak már, én szerettem így menni. Kellemes, csiklandozó érzés volt, még zoknin és surranón keresztül is. Gondolatomra gyámoltalanul megvontam a vállam, mint mindig, amikor a férfi helyreigazított.
- Sokkal jobb - mondtam egyetértő bólintással, és homlokomról arrébb söpörtem pár zavaró, szőke fürtöt. Akkor néztem először Jaredre. - Odabent azt mondtad, hogy ha valamit nem szeretnék, mások kedvéért ne tegyem. Te miért ígértél olyat, ami nehéz?
Hozzászólásai ebben a témában

Jared S. Nightingale
Független varázsló, Legilimentor, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 924
Összes hsz: 3399
Írta: 2015. július 19. 22:54 | Link



Eltűnődve hallgatta a vallomást azon gondolkodva, hogy vajon miért nem állnak szóba az emberek Rémivel. Neki így első benyomásra kedvesnek tűnt, bár kissé tétovának, de az még nem feltétlenül rossz. Végül aztán úgy érezte, hogy mégis csak illene mondania valamit, úgyhogy megpróbálkozott vele.
- Igazából ha nem bánt téged, akkor nincs ezzel baj. Nem kell mindenkinek a társaság lelkének lennie - felelte, bár nem volt benne teljesen biztos, hogy a megfelelő szavakat választotta. Mit lehet amúgy is mondani ilyesmire? Jared sosem kommunikált jól és meg is lepte a fiú nyíltsága, de azért remélte, hogy nem lőtt nagyon mellé.
Aztán újabb kérdés merült fel, amire viszont tényleg volt kész válasza.
- Nagy a különbség aközött, hogy önként vagy kötelességből teszel meg valamit. Például ha azért mész el valahova, mert valaki azt mondta, hogy muszáj, de ott rosszul érzed magad, akkor az nem oké. De ha valamit azért teszel meg, mert tudod, hogy igaza van annak, aki kérte, és nem kényszerített rá, hanem te akarod megpróbálni, hogy örömet okozz neki, az más - magyarázta. - Én azért ígértem meg, hogy többet megyek közösségbe, mert láttam, hogy aggódnak értem, de úgy tettem ezt, hogy biztos vagyok benne, ha nemet mondok, akkor sem lett volna baj.
Önmagához képest igencsak bő lére eresztette a válaszadást, de valahogy olyan könnyű volt ehhez a fiúhoz beszélni itt az oldalán. Talán mert olyan benyomást keltet benne, hogy már tényleg elhitte neki Jared, hogy elveszett. Valójában sosem adott sokat a házakhoz tartozó sztereotípiákra, de most még így is nehéz volt elhinnie, most a másik Rellonos. Valahogy annyira nem tűnt olyannak...
- Hanyadikba jársz? - kérdezte aztán tőle, mert kíváncsi volt, hogy mennyire lőtte be jól fejben a korát. Közben előrehajolt és letépett egy szál füvet, amit elkezdett rágcsálni, ahogy egyszer Radúztól látta, és elgondolkodva nézett vissza a kastélyra.
- Nem biztos, hogy vissza akarok menni, amíg ennyire nagy a tömeg - jegyezte meg inkább csak magának, mert közben azt tallózta, hogy mégis mit csinálhatnának még itt kint órákon át. Már ha a másik nem unja meg időközben és hagyja itt a fatönkön.
Utoljára módosította:Jared S. Nightingale, 2015. július 23. 19:46
Hozzászólásai ebben a témában


Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Én vagyok a Mind // Isten éltessen sokáig!
Írta: 2015. július 22. 14:11
| Link

Jarednek címezve
I.


Vajon értem is aggódtak? Az anyukám? Az apukám? Ethan? Vajon azt gondolták, hogy félteniük kell, mert a népszerű csoportok helyett a magányt, a más világokról regélő könyvek társaságát választottam? Vajon, mint Jarednek, úgy nekem is többet kellett volna közösségbe járnom? Elvesztem. Gond voltam, egy hitvány, gyógyíthatatlan betegség súlyos képviselője. Még feltűnt a gondolat, de már nem tudtam kimondani. Szükségem volt a testvéremre, hogy megállítsa, de ha már elkésett, csillapítsa, és ha már nem tudja, hát feloldozzon minden elkövetkezendő alól. Mert egyedül voltam, nélküle, valahol távol az otthontól. Annyira elhagyatottan.  
Felnyögtem a rám törő, lényemet könnyedén bekebelező félelemtől. A hangom ismerős mélységeimből szakadt ki. Levegőért kiáltott a tüdőm, de én már nem voltam ott. A fiú beszélt, én szédülni kezdtem. A kastély, a fák, a fű és a csillagok pattogó táncot jártak körülöttem, éreztem, hogy már hiába nyúlok értük, elveszítem velük a kapcsolatot. Még hallottam a rönkön ülő hangját, de már nem mellőlem szólt, hanem a fejem egy távoli szegletében visszhangzott. Szavait megismételte, hangszíne a magasba szökött, aztán zúgni, zsongni, ordítani kezdett. Keservesen sípolt, úgy mondta el újra meg újra a közösség, aggódnak, nemet mondok és baj szavakat. Hiába kértem, nem hagyta abba. Egyre hangosabbá vált, egyszeriben riasztóan torz lett, tudtam, hogy bántani akar. Cipőm talpa elvált a zsenge gyeptől, lépni akartam, valahová menni, valahová elbújni, valahogyan kilépni a hirtelen otthontalanná vált koponyámból. Kezeimet fülemre szorítottam, hogy ne halljam tovább, ujjaimmal betakartam verejtéktől gyöngyöző halántékomat is, mintha ezzel kiűzhetném odabentről az ottragadt, lelkemet mardosó képzeteket. Elhagytam ezt a világot, elszakadtam Jaredtől, a hangjától, a szemeitől, és a sajátos, mindennél irtózatosabb valóságomba kerültem. Oda, ahol mindig sötét volt, ahol az áthatolhatatlan, gomolygó füst  körém kúszott, és én egy helyben állva hagytam magam bekeríteni, és belepni, és eltiporni.
A szám fájdalmas, alaktalan grimaszban nyílt szét, fogaimon nyálbuborékok gömbölyödtek. Elég volt. Elég volt, elég volt, elég volt! Hajtöveimnél megindult néhány csepp izzadtság, s végigkúszva homlokomon, tanyát vertek a szemzugaimban. Éreztem, hogy tarkómat is eláztatták. Ethant láttam. Olyan közel volt, velem volt, felém fordult, rám nézett, láttam, hogy hozzám beszél, de nem hallottam mit mond, mert benőtte a fülemet a sikító füst. Rendkívül dühös voltam, és mint a konyhában, a szobánkban, vagy mint a könyvtárban már megannyiszor, úgy most is Ethan mellkasának szorítottam az ujjaim között tartott, izzadt szilfa pálca csúcsát, üvöltöttem, remegtem, féltem, és amit eddig soha nem tettem meg, most a visszavonhatatlanság láncában csörögve, harsogó ostobasággal mondtam ki. Ordítottam. A halálát akartam. Rákiáltottam, és ő szertefoszlott. Eltűnt a mindig mosolygó szája, az enyém helyén ülő anyajegye, a barna, lelkemnek oltalmat adó szemei. Az alakjából nem maradt semmi, én viszont ugyanott voltam. Nélküle. Egyedül, a bőrömet égető ködben.
Aztán minden elcsendesedett.
A fűben ültem. Karjaim a felhúzott térdeim ölelték át, és én önmagam nyugtatva, akár egy gyermek a kiságyban, ringatóztam, előre-hátra hintáztam. Fejemet a szégyen meghajlásra kényszerítette, nem mertem ránézni Jaredre. Tudtam, hogy ott van, éreztem az illatát, és az enyém mellett hallottam a lélegzetvételeit.
Visszatértem a csendben is zajongó világba, a kastély előtti rétre, és csak Ethanre tudtam gondolni. Gondja voltam, terhe, amit élete végéig cipelhet, és amit, ha nem is tudtam a helyén kezelni, de még én is éreztem, hogy mint neki, úgy nekem is egész életem során viselnem kell. Nem tudtam meddig tart, hogy én meddig tartok ki, de a felismerés nyomorgatta a lelkem. Ennek teremtett a jóságos Úristen. Vagy ha én nem tőle származom, akkor ezzé alkotott a lenti világ egyeduralkodója. Aranyvér, de minek? Őrültként jártam, és bár valamit sejtettem magamról, még nagyon sokáig nem jöttem rá a létezésem igazi jelentőségére.
Utoljára módosította:Rémi J. Saint-Venant, 2015. július 22. 14:37
Hozzászólásai ebben a témában

Jared S. Nightingale
Független varázsló, Legilimentor, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 924
Összes hsz: 3399
//Köszönöm : 3//
Írta: 2015. július 22. 16:46
| Link



Egyszer csak csönd lett. Rémi nem válaszolt, Jared pedig oldalra kapta a fejét, mert rosszat sejtett és nem tévedett - ezerszer rosszabb állapotba került a másik egy röpke pillanat alatt, mint amennyire rosszul volt a Nagyteremben.
Egy pillanatra megrettent. Most mit csináljon vele? Mit rontott el, miért stresszelt be a másik? Ez valamilyen rohamnak tűnt, talán a Jared számára oly ismerős pánikrohamok testvére, márpedig ha ez így van, akkor talán rossz döntés volt ennyire távol kerülni mindenki mástól.
Rémi teljesen más világban járt, hiába szólította, nem kapott választ, csak önkéntelen mozdulatok garmadáját, míg végül úgy döntött, hogy jobb lesz, ha előveszi a pálcáját, mert nem ismerte a mellette ülőt, akár ön-, vagy közveszélyessé is válhatott volna, akkor pedig hasznos lesz egy kábító átok.
Tulajdonképpen történhetett volna ez rosszabb körülmények között is. Jared nem ijedt meg annyira, hogy ne tudja józanon átgondolni, hogy mit kellene tenni, és nem is rohant el pánikolva segítséget keresni, ami bár jól jött volna, de ha ilyen állapotban egyedül marad valaki, akkor abból nagy baj lehetne. Hát nem sírt ő is annyiszor bezárva és rettegve attól, hogy megfullad? Nem szenvedtek ők is lelket gyötrő kínoktól?
Pillanatok alatt vágott belé a felismerés, hogy most talán jóra használhatná a tudományát. Kicsit ugyan aggódott, hogy a másik mennyire fog dühös lenni, ha megtudja, hogy ezt tette vele, de nem volt más, amit jelen pillanatban tehetett.
- Legilimens! - suttogta, majd egy pillanattal később megtelt a feje a másik agyából származó rémképekkel. Olyan szinten elemi félelem, hogy bár nem kellett volna, mégis érezte. Ethan, pálca, Rémi, amint magából kifordulva ordít. Nem tűntek a képek emlékeknek, mégis valóságosak voltak, túlságosan is. Ébren látott rémálmok.
Visszahőkölt, hagyta semmivé foszlani a varázst és levegő után kapott. Ki kell rántania ebből a fiút, mert bár fogalma sincs mi okozta, de ha ez folytatódik, annak nem lesz jó vége. Nagyot nyelt, de nem sokat segített kiszáradt torkán. Tenyerét a másik vállára helyezte, miközben a pálcáját készenlétben tartotta, hátha rátámad amaz.
- Rémi... Rémi! - szólongatta, szelíden rázta a vállát, aztán inkább felkelt és leguggolt elé. A fiú arca izzadságtól csillogott, izmai megfeszültek, egy merő görcs volt. - RÉMI! - Jared hangja most már élesen szólt, mert nagyon úgy tűnt, hogy a fiú az előbb meg sem hallotta. Aztán hirtelen vége lett az egésznek.
Érzékelte, hogy a roham abbamaradt. Az előbb még szinte szikrázott a másik körül a levegő, most viszont megülte a vihar után a világra omló csend a környéket, csak hangos szuszogása hallatszott. Jared meg mert volna esküdni, hogy még a szíve dobbanását is hallja, amint Rémi előre-hátra hintázott.
- Nézz rám - érintette meg újra, miközben próbálta elkapni a tekintetét. - Nincsen semmi baj - biztatta, és míg várta, hogy a fiú ránézzen előhalászta a zsebkendőjét és egy gyors varázslattal megnedvesítette.
- Ez jól fog esni - érintette a hűs vásznat a fiú homlokához, ha hozzáfért, aztán hátrébb húzódott és leült a fűbe, vele szemben. Ötlete sem volt, hogy mi váltotta ki az előbb a rohamot, de jobb lesz, ha óvatos lesz, amíg rá nem jön.
- Szeretnél felmenni a kastélyba? Megkeressük a testvéred? - kérdezte tőle, és nagyon remélte, hogy választ is kap.
Utoljára módosította:Jared S. Nightingale, 2015. július 23. 19:46
Hozzászólásai ebben a témában


Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Én vagyok a Mind
Írta: 2015. július 24. 23:12
| Link

Jarednek címezve
I.


A nevem felhangzott. A közeli távolból hallottam, mintha valaki a koponyacsontomat szétfeszítvén beleordított volna az agyamba, és én annak egy apró szegletében állva csak az egyre halkuló visszhangjaira lettem volna figyelmes. A húsom zsongott, a fejem gyötrő migrénként lüktetett. Kinyitottam a szemem, és az esti fényekben megpillantottam a szempilláimra ülő izzadtságcseppeket. Minden szálat külön-külön, a maga szőke szépségében láttam. Olyanok voltak a rajtuk gubbasztó fényes cseppek, akár a csillagok, melyek fölöttünk beragyogták a tiszta eget.
A szégyen rám nehezedett, azt akarta, hogy ne emeljem fel a fejem, hogy ne nézzek rá az engem szólongató fiúra. De én most először erősebb voltam nála. Legyőztem, és vele együtt magam felett is győzedelmeskedtem. A határokat védő drótkerítés, a születésemtől erősödő, áthatolhatatlan vasháló még nem mozdult meg, de én már ott álltam előtte, és úgy kapaszkodtam éles, vágó lyukacsaiba, hogy minden ujjam kivérzett tőle. Jajgatva rángattam, de az néma maradt. Még csak zörejét sem hallottam. Átakartam mászni rajta, ha már nem tűnhetett el. Átlépni, elmenni, szabadnak lenni.
Aztán felemeltem az arcom és a rám telepedő nyugalom tükrén át Jaredre néztem. A vizes zsebkendőt felém nyújtotta, és bár megdobbant a szívem a pillanatnyi riadtságtól, nem mozdultam. Hagytam, hogy gondoskodjon rólam, mint ahogy a testvérem szokott. Aki most nem volt ott. Talán megint egy szép lánnyal volt, vagy a könyvtárban olvasott. Hirtelen ismét kétségbe estem, amiért újra és újra ráeszméltem arra, hogy Ethan nincs velem. Egyedül voltam, nélküle kellett átutaznom a sötét világba, és felébredvén sem találtam magam mellett.
Lehunyt szemekkel ültem, kimelegedett homlokomra rátapadt a vizes anyag, s én néma mozdulatlanságomban hűsöltem alatta. Jared szuszogását hallgattam, a hozzám beszélő, dallamos hangját. Tetszett a hangja.
- Nem szeretném zavarni - mondtam, s megcsóváltam a fejem. - A bálban sem volt ott, biztosan mással van. Dolga lehet. Nem baj, jó így. Itt.
Csukott szemmel beszéltem. Mellkasom egyre gyorsabban járt fel, s alá, szívem egyre szaporábban vert. Kifogásokat kerestem, hogy miért nincs velem, mentőöveket dobtam neki, de rettegtem attól, hogy nincs miért, nincs hova, nincs kit megmenteni, mert egyszerűen elhagyott. Nem akartam sírni, ezért olyan erőszakosan szorítottam össze a szemeimet, hogy már fájtak. Ethant láttam magam előtt, ismét mosolygott rám. Talán nem haragudott az előzőekért... hiszen tudta, hogy nem akartam bántani. Csak úgy feldühített!
Kinyitottam a szemem, s egy vékony könnyréteg alól pillantottam fel a szemben ülő fiúra.
- Negyedéves vagyok - mondtam, mintha most kérdezte volna. Most kérdezte volna? Nem emlékeztem. - Köszönöm a zsebkendőt, de most már leveszem. És hova fogsz még elmenni, hogy az érted aggódó felnőttek megnyugodhassanak?
Kérdésem közben leemeltem homlokomról az átmelegedett anyagot, és kezemben fogva azt a másikra néztem. Szerettem volna, ha mesél nekem, ha ott marad és szóval tart. Vagy felolvas, és közben néha-néha a pálcájával trükköket mutat.
Hozzászólásai ebben a témában

Jared S. Nightingale
Független varázsló, Legilimentor, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 924
Összes hsz: 3399
Írta: 2015. július 25. 11:19 | Link



Ahogy a zaklatott fiúval szemben ült a fűben azon gondolkodott, hogy mi volt ez az egész és miért történt. Egyelőre még kitartott a pánikroham mellett, de furcsa volt az, ahogy szinte mintha elvágták volna, egyszer csak vége lett. Nem volt meg a lecsengés szakasza, amikor rájön az ember, hogy felesleges volt az egész, mert nincs is baj, hanem egyszerűen mint egy hullám, jött, aztán ment. Erősen megdolgoztatta ez Jaredet, de nem tudott dűlőre jutni. Lehetett ő bármilyen jó legilimentor, csak ahhoz értett, hogy emlékeket lessen, de fogalma sem volt a pszichés problémákról, talán soha nem is olvasott még ilyesmiről.
Rémi végre felnézett, szemei mintha még mindig kétségbeesést tükröztek volna röpke pillanatokra, de már sokkal nyugodtabbnak tűnt. A válaszának viszont Jared annyira nem örült. Remélte, hogy meg akarja majd keresni a testvérét és akkor visszamehetnek emberek közé, ahol találhatnak segítséget, ha újra elborítja ez az egész, mert egy este alatt már másodszor történt, akkor pedig ki tudja, mikor jön a következő? Vacillált, hogy mit feleljen hát, mert szerette volna úgy irányítani, hogy elinduljanak vissza, de aztán felsóhajtott és megadta magát, legalábbis pár percre, amíg kicsit megnyugszanak a kedélyek.
- Rendben, akkor maradjunk még egy kicsit - felelte, de nagyon nem tetszett neki, hogy az megint csukott szemekkel beszél hozzá, félt, hogy újra elkapja ez a valami. Tanácstalanságában a szája szélét rágta, próbált jó megoldást találni az egész helyzetre, de nem ment, őt erre nem hitelesítették. A sors fintora, hogy neki is a bátyján járt az esze, hogy mennyire jó lenne, ha Gareth-et most megkérdezhetné, hogy mit kell tennie.
Aztán Rémi felnézett és hirtelen egész más volt, mint eddig az este során bármikor. Tiszta szavak, egész mondatok, mint bárki másnál. Jared egy kicsit meg is lepődött, de próbálta nem mutatni, inkább a percekkel ezelőtti kérdéseire kapott választ elemezgette. Negyedikes. Akkor jól saccolta a korát, viszont ez most még jobban összezavart mindent. Egyáltalán nem értette, hogy milyen helyzetbe is csöppent és szégyen szemre valahol legbelül ösztönösen jött a késztetés, hogy le kellene lépnie, de szerencsére nála a tudatos gondolkodás elég nagy százalékban felül tudta írni az ilyesmit.
- Nincs mit - mondta biccentés kíséretében, aztán elgondolkodott a kérdésen. - Hát... Szerintem ennyivel befejeztem a szocializálódást - felelte. Őszintén szólva egyáltalán nem érezte jól magát a bálon, ráadásul annyira kicsavarodott lett ez az este azzal, hogy pont ő vigyáz egy ismeretlenre, hogy egy időre egészen biztosan elege volt az új helyzetekből.
- Gyakran... - kezdte a kérdést, de megállt, mert nem tudta, hogy jó-e, ha felhozza a témát. Aztán úgy döntött, hogy megpróbálja, mert ez túl nagy talány és érteni akarja, a pálca pedig még mindig a keze ügyében volt arra az esetre, ha baj lenne - Szóval, gyakran rád jön ez a... pánikroham? - fogalmazta meg jobb szó híján, bár egyre erősebb volt benne a megérzés, hogy nem teljesen erről van szó.
- Tudsz róla mesélni? - győzött végül a természetes kíváncsisága, de ujjai közben erősebben fonódtak a pálca markolatára. Nagyon remélte, hogy nem lesz rá szükség, de ha a másik megint bepánikol, akkor most már tényleg kiüti és segítséget hív.
Hozzászólásai ebben a témában


Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Én vagyok a Mind
Írta: 2015. július 28. 11:00
| Link

Jarednek címezve
I.


A nyári szellő könnyedén szárította fel az arcomon szeplőkként gyöngyöző izzadtságcseppeket. A fiút néztem, és bár szavai azt mondták maradjunk, odabentről azt üzente, hogy menni akar. Jól tudtam. Éreztem. Mint mikor anyáék napközben titokban veszekedtek, és vacsoránál úgy tettek, mintha minden rendben lenne. Mintha nem tudnám, hogy semmi sincs rendben. A villám karistolta a tányért.
Tekintetem Jared színes ingére vándorolt, és csak akkor pillantottam fel ismét rá, néztem az enyémeket figyelő, ide-oda mocorgó kék szemeibe, mikor meghallottam a hangjába lopódzó száraz, nyomott őszinteséget. Kimondatlanul is elárulta nekem, hogy  nem érezte magát túl jól ma este. Én sem. A fülemet sértő lármás bálban, és az előző sötét percekben nem, de abban a felszabadító pillanatban, mikor átléptük a nagyterem küszöbét és lefelé siettünk a kastély kopott lépcsőin, akkor igen. És ott, a szentjánosbogaraktól fénylő rét puha füvében ülve is. Szégyellősen szívtam be a számat, mert már nagyon bántam, hogy elrontottam Jared estéjét.
- Még ne! - fejemet rázva kiáltottam fel, hirtelen kétségbeeső tekintetem felfedhette cikázó gondolataimat. - Ez... ez csak egyetlen este volt. Te... te a sarokban ültél. Szerintem... a közösség meglátogatása nem azt jelenti..., hogy a többiektől távol édességet eszel. Szerintem... az érted aggódók nem erre gondoltak, mikor... azt kérték, hogy menj emberek közé.
Lassú vontatottsággal beszéltem. Nehéz volt a gondolataimnak hangot adnom, nehéz volt elmondanom Jarednek, hogy mit gondolok. Nem miatta, vagy mert nem ismertem a szavakat. Egyszerűen rossz volt hallanom a mély, mindig recsegő hangom, ami már-már fájdalmat okozva kaparta a torkom. Az elmúlt napok csendje után a parányi, torz mondataim is hosszúnak tűntek, de a mostani végtelennek bizonyult. Csak mondtam és mondtam, küzdöttem a szavak közé ékelődő szünetekkel, és a folyton összecsukódó ajkaimmal. Újra és újra mozdulatra késztettem, s a levegőben kalimpáló kezeimmel megszólalásra kényszerítettem őket. El kellett mondanom Jarednek! Mint ahogyan neki meg kellett kérdeznie tőlem.
Számat töprengve húztam oldalra, fogaim belenyomódtak a sós húsba. Nem tudtam, hogy mi az a pánikroham, de nem mertem megkérdezni a fiútól. Nem akartam butának vagy műveletlennek tűnni, mert akkor velem együtt az anyukámat és az apukámat és még Ethant is megítélte volna. Eltátottam a számat, mintha tudtam volna bármi okosat is mondani, majd összezártam. Törökülésbe húztam a lábaim, és a kezeimmel belekapaszkodtam a cipőim orrába. Bárgyún néztem a szemben ülőre, aztán a kastély felé fordultam. A fényeit kezdtem figyelni, a sárgában feltűnő alakokat követtem.
- Ez egy másik világ, amit csak én ismerek és Ethan - feleltem végül, elkomorodott arcom visszafordítva a kérdezőre. - Ezt... te nem ismerheted, mert... ebbe születni kell. Csak... kivételes embereknek adatik meg. Olyanoknak, mint... olyanoknak, mint én és Ethan. Ide te nem léphetsz be. És... nem is szabad róla mesélnem.
Szóról szóra ugyanazt mondtam el, amit a testvérem szokott mondani nekem. Azt mondja, hogy kivételes és értékes vagyok. Azt, hogy pótolhatatlan, és hogy nélkülem nem lenne egész a családunk. És hogy azért ő született hamarabb, hogy megvédjen engem. És hogy nagyon szeret. A koponyabelsőm világa csak a miénk.
- Minden éjszaka és néha napközben is átránt magához - fűztem még tovább a válaszom, aztán mint aki titkot árul el, gyorsan felálltam, s tétova, suta mozdulatokkal leporoltam a nadrágom. Balra-jobbra forogva kezdtem hümmögni, aztán megálltam és Jaredre néztem. - A jelszó... valami fúria... nem tudom magyarul. Ethan tudja! Biztosan tudja. Segítesz megkeresni? Nagy, magas fiú. Olyan anyajegye van, mint nekem. Félrefésüli a haját. Szép fiú.
Hozzászólásai ebben a témában

Jared S. Nightingale
Független varázsló, Legilimentor, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 924
Összes hsz: 3399
Írta: 2015. július 28. 12:42 | Link



- Igen, tudom - sóhajtott egy mélyet. - De nagyon nehéz úgy elvegyülni valahol, hogy egyáltalán nem érzed oda illőnek magad - mondta őszintén. Pár pillanatot gondolkodott, hogy folytassa-e, de nem találta okát, hogy miért ne mondja el ennek a fiúnak, amit gondol. Az után, hogy látta az előbbi rohamot, kicsit úgy érezte, mintha lenne egy közös titkuk, úgyhogy talán nem baj, ha ő is elárul egyet.
- Jobb nekem a megfigyelő álláspontján. Nem szeretem a hangoskodó embereket és nem értem miért jó több százan egy teremben nyomorogni, ráadásul a legnagyobb nyári hőségben... Hát nem jobb itt kint, mint ahogy most vagyunk? - nézett kicsit tanácstalanul a másikra, mert nem tudta, hogy vajon megkapja-e tőle a várt megerősítést. - Túl sokat... - megakadt, és megrázta a fejét. Majdnem elárulta magát, pedig nem szokott vele ilyen történni, mindig kínosan ügyel rá, hogy ne áruljon el semmit, ami lebuktathatja, de most mégis majdnem kimondta, hogy túl sokat volt bezárva. Túl sokat kínozta egy őrült apa, aki nem engedte ki őket a világba, esélye sem volt megtanulni, hogy milyen az emberek között, és néha úgy érezte, hogy ez már így is marad, mindig kívülálló lesz. Nem zavarta igazából, tudta, hogy csak tennie kellene ellene, de még mindig nem akart. Nem akart a harsogó, színes tömeg része lenni. Nem, amíg nem érzi, hogy az szeretne lenni. Ez pedig talán sohasem jön el.
Aztán Rémin volt a vallomások sora, Jared pedig figyelmesen hallgatta és egyre nyilvánvalóbbá vált számára, hogy ez nem pánikroham volt. Valami komolyabb... betegség talán? Fogalma sem volt, sosem hallott még ilyesmiről, meg kell majd kérdeznie Gareth-et, ő hátha tudja. Ő mást nem tudott tenni, csak homlokráncolva nézett vissza a másikra. A minden éjjel az rengeteg. Őt is gyakran gyötrik rémálmok, de ez intenzívebb volt annál, látta... Hirtelen lelkiismeret furdalás öntötte el, mert belenézett a fiú fejébe. Elmondja neki? Ne? Félt, hogy durván reagálna, de annyira fontosnak tűnt ez az egész, hogy képtelen volt eldönteni.
Közben a fiú felkelt, Jared pedig követte a példáját. Ahogy mellette állt ez az erősnek tűnő fiú mégis szinte kedve lett volna elkapni a kezét és úgy vezetni a testvéréhez mint egy gyereket. De nem tette. Éppen indultak volna, mikor megvetette a sarkát a fűben.
- Várj! El kell mondanom valamit - nézett a fiúra. Egyáltalán nem tudta, hogy most élete legidiótább döntését hozta meg vagy a legjobbat. Ujjai megint a pálcára kulcsolódtak, tartott tőle, hogy a másik lendületből megpróbálja majd megátkozni, de egyszerűen nem sétálhat úgy mellette, hogy az védi a titkos világát, míg ő meg kéretlenül is belenézett.
- Láttam. Ne haragudj... Nem értettem mi történik veled, segíteni szerettem volna és arra gondoltam, hogy ha megnézem, hogy mit élsz át, akkor fogok tudni. Megnéztem, hogy mit látsz, amíg... amíg ez a roham tartott.
Tényleg sajnálta, hogy megtette, de nem azért, amit látott, hanem mert súlyosabb volt ez az egész, mint gondolta, ő pedig engedély nélkül nézett bele Rémi sötét, nagyon sötét képzeletébe.
Hozzászólásai ebben a témában


Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Én vagyok a Mind - Zárás
Írta: 2015. július 28. 23:13
| Link

Jarednek címezve
I.


Ránéztem a felsóhajtó fiúra. Titkon, a némaság lakatja alá zárt ajkaim mögött egyetértettem vele, de már nem szólaltam meg. Olyannyira megerőltető volt a beszéd, hogy egész testemben érezni véltem azt a fajta elemi erővel bíró fáradtságot, ami ahogy szétterjed az erekben, lezsibbaszt és szorításától többé mozdulni sem tudsz. A tagjaid akár a beton, megkötnek és abban a pillanatban úgy érzed, már soha nem kelsz fel.
Jaredet néztem. Gyönge hangon lélegeztem, de többre nem futotta. Nehezeket, ólomsúlyuktól csak lassúakat pislogtam; a fáradtság beleköltözött a szemembe. A nagy barna tekintetem véreressé vált, a homlokom és arcom tarkító vízcseppek lassacskán felszáradtak. Az ünneplő cipőim orrába kapaszkodtam, miközben Jared beszélt. Kellemes volt a hangja, olyasfajta, amit szívesen hallgattam, amit engedtem hozzám szólni, amit hagytam magamnak meghallani, amit még akkor is, elesetten, elhagyatottan, Ethantől távol is hallani akartam. Annyiban hasonlított Ethanéhöz, a hangsúlya, a beszédtempója, még az a könnyedség is meglebegtette, ami az övét szokta, mégsem az övé volt. Zavarodottságomban előrebukott a fejem, és egy pillanatra elszürkült a most. Odaveszett az akkor.
Az előző pillanatban még a fűben ültem, a következőben meg már a nadrágom poroltam, és a kastély sárgán világító ablakaira pillantgattam fel. Menni akartam, megkeresni Ethant, megölelni őt, és elmondani neki, hogy rettenetesen bánt, amit a sötét világban vele tettem. Mert azt ebben, a tiszta világban soha nem tenném meg vele. Tudnia kellett. Egy helyben állva toporogtam, vártam a fiút, s közben jobbra-balra fordulgattam, hol Jaredre, hol a bejárati csarnok nyitott ajtajára pillantva.
A kezeim a zsebemben voltak, mikor Jared megszólalt. Hangjában könnyedség helyett zavarodottság és mintha a nyugodni nem hagyó, folyton zaklató lelkiismeret egyvelege csengett volna. Nem értettem mit akar mondani. Bárgyún figyeltem a mellkasát, hallgattam a szavait, de nem értettem mit akar velük mondani. A kezét nem láttam, de a tekintete megváltozott. A bálon, a lépcsőházban, a percek után sem így nézett rám.
Tétován előrébb csúsztattam a lábaim, a cipőim talpa karistolta a zöldet. Félrebiccentett fejjel néztem a szemeit, a lábaim maguktól mozdultak. Még közelebb, tovább és tovább csoszogtak, egészen addig, míg kartávolságon belül nem értem. A lábaim megálltak, és én tompa, zavart érdeklődéssel néztem bele Jared kék fényeibe.
- Ethan? - kérdeztem szapora szívdobogással. Az addig békés, egyenletes légzésem egyszeriben megváltozott, a tagjaim zsibbadni, a fejem zúgni kezdett. Látta. Tudja, hogy mit éreztem akkor Ethan iránt, hogy bántani akartam, és ha ott volt és látta, és ismeri Ethant, akkor elfogja neki mondani. Nem! Nem mondhatja el! Nem, nem, nem.
Lepillantottam a mintás ingre, a szám elnyílt, balommal egy reszketeg, zavart mozdulattal töröltem meg a viszketőnek érzékelt szemem. Látta, hogy megöltem Ethant. Tudja, hogy mit éreztem. Tudja a gondolataim, tud mindent. Mindent tud. A világomba lépett. A fejemben járt. Ő feszegette a koponyacsontom! Ő volt! Elmondja Ethannek! Megbántja Ethant! HARAGUDNI FOG, MIATTA!
- MIATTAD FOG HARAGUDNI RÁM! - üvöltöttem, és egy éles, határozott mozdulattal felé lendültem. Megugrottam és a homlokom jobb felső részével belevágódtam a fejébe. A homlokának csapódtam, a koponyánk reccsenve koppant össze. Az ütközéstől meghanyatlottam, de az iránta érzett hirtelen harag állva tartott. Sűrűn pislogva, dühösen figyeltem őt, közben a pálcám után kotortam a bársonymellényem belső zsebében. Megölöm.
A nyálam kifolyt az egyszerre undorodó s rettegő szájtartásom miatt. Jaredet bámulva, szörcsögve szívtam fel, majd a földre esett mellé köptem azt. Tántorogva, szabad kezemmel a levegőben keresve támaszt közelítettem hozzá. A hajtöveimnél elindult egy finom, vasszagú csík, de nem törődtem vele. Egy mozdulattal töröltem le, majd a meleg, vértől nedves tenyerem nadrágomba simítottam. Nem tudtam, hogy vér. Nem is érdekelt.
Jared nem mozdult. Hangosan nevettem, és mert fáradt voltam, leültem mellé megpihenni. A kastély fényeit néztem, a sárgában mozgó alakokat figyeltem. A kis fekete foltokat, amik ide-oda jártak, néhol összeértek, aztán ismét kettéváltak. Felvidítottak, hiszen olyan boldognak tűntek! Elmosolyodtam és a mellettem fekvő fiúhoz fordultam.
- Na gyerünk - szólaltam meg dörmögő hangomon, s bár szédültem és a fejem is rettenetesen lüktetett, felálltam, és egy álmos sóhaj mellett lehajoltam, hogy belekapaszkodhassak Jared ernyedt lábaiba.
Húzni kezdtem őt. Vonszoltam a nehéz, erőtlen testét a fűben, egyenesen a kastély bejárata felé. Csoszogtam az erőlködésben, s eszembe jutott apukám. Ő mindig rám szólt, ha otthon, Franciaországban nem emeltem rendesen a lábam. Megvontam a vállam, mint olyankor mindig, s tovább csúsztattam a talpam. Jared feje itt-ott koppant, és én minden ilyen alkalommal, akár egy rendes, művelt, illemtudó fiú, bocsánatot kértem tőle. Hát ne gondolja senki, hogy egy Saint-Venant nem ismeri az illemet! Én nem hozok szégyent a családra! Én nem hozok szégyent!
Jared pár csepp finom, még meleg vére ott maradt a csarnok megkopott kövén.
Utoljára módosította:Rémi J. Saint-Venant, 2015. július 28. 23:16
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék