Krisztián


Chuck viszonylag megszokta, hogy ismételten Magyarország az otthona. Azon belül is a falu, ami egy hirtelenebb váltás. Nem a suliba kell visszamennie, hanem a saját házába. Akkor kel, amikor akar, azt csinál, amit szeretne. Mondjuk, ez majdnem mindig ugyanaz. A háznak egy különleges sajátossága, hogy az alagsorba ki van alakítva egy (mágikusan) hangszigetelt dob szoba. Itt gyakorol akár órákat is naponta. Igazán felüdítő, reméljük, hogy ez nem csak a kezdeti lelkesedés az új lakhely és a felszerelés bűvölete miatt. Viszonylag sokat mászkál, mert nem csak otthon kell gyakorolnia. A banda többi tagjával is találkoznia kell, nem utolsósorban próbálni. De hát ez a kötelesség belefér, más úgy sincsen ezen kívül. A magánórák nem túl nehezek, be tudja osztani úgy az idejét, hogy a tanulásra is jusson egy pici. Most viszont úgy érzi, hogy ki kell mozdulnia. Nevetséges tulajdonsága, hogy az új lakhelyén szeret félmeztelenül, vagy éppen alsógatyában mászkálni. Biztosan ezzel éli ki, hogy ennyi idősen van egy teljes egészében saját háza. Próbál felsőbbrendűnek tűnni, főleg, hogy egyedül lakik (még). Beteges. Szóval fel kell öltözködnie, cipőt választani, ilyesmi. A haját belőni, fültágítókat a helyére tenni. Miután ez megtörténik, kilép az ajtón, bezárja az ajtót és a kaput maga mögött, aztán pedig a kastély területe felé veszi az irányt. Nem lesz túl nehéz odatalálni egyik kedvenc helyére, a rétre. Hirtelen megcsapja a friss fű illata, elsétál a kviddicspálya mellett, aztán a mulatozó diáksereg mellett elsétálva megpillantja a helyet, ahová elindult. Régi emlékek, szép gondolatok. Egészen jó élményeket adott neki ez az iskola, bár ezt valószínűleg mindenki elmondhatja, aki valaha is ide járt, esetleg még mindig. Eléri a rétet, még sóhajt egy nagyot mielőtt elindulna felé, aztán ünnepélyesen átlépi a határt. Most éppen nincsenek is sokan, nem kihalt, de kellemes sus-mus, pont nem fáj tőle az ember feje. Leül egy fa tövébe, hátát a fa törzsének támasztja és így már mindjárt kényelmes is. Pálcájával a kezében gondolkodik, lehet tippelgetni, hogy mire. Segítséget nem adunk!

mai stílus

Krisztián


Chuck viszonylag megszokta, hogy ismételten Magyarország az otthona. Azon belül is a falu, ami egy hirtelenebb váltás. Nem a suliba kell visszamennie, hanem a saját házába. Akkor kel, amikor akar, azt csinál, amit szeretne. Mondjuk, ez majdnem mindig ugyanaz. A háznak egy különleges sajátossága, hogy az alagsorba ki van alakítva egy (mágikusan) hangszigetelt dob szoba. Itt gyakorol akár órákat is naponta. Igazán felüdítő, reméljük, hogy ez nem csak a kezdeti lelkesedés az új lakhely és a felszerelés bűvölete miatt. Viszonylag sokat mászkál, mert nem csak otthon kell gyakorolnia. A banda többi tagjával is találkoznia kell, nem utolsósorban próbálni. De hát ez a kötelesség belefér, más úgy sincsen ezen kívül. A magánórák nem túl nehezek, be tudja osztani úgy az idejét, hogy a tanulásra is jusson egy pici. Most viszont úgy érzi, hogy ki kell mozdulnia. Nevetséges tulajdonsága, hogy az új lakhelyén szeret félmeztelenül, vagy éppen alsógatyában mászkálni. Biztosan ezzel éli ki, hogy ennyi idősen van egy teljes egészében saját háza. Próbál felsőbbrendűnek tűnni, főleg, hogy egyedül lakik (még). Beteges. Szóval fel kell öltözködnie, cipőt választani, ilyesmi. A haját belőni, fültágítókat a helyére tenni. Miután ez megtörténik, kilép az ajtón, bezárja az ajtót és a kaput maga mögött, aztán pedig a kastély területe felé veszi az irányt. Nem lesz túl nehéz odatalálni egyik kedvenc helyére, a rétre. Hirtelen megcsapja a friss fű illata, elsétál a kviddicspálya mellett, aztán a mulatozó diáksereg mellett elsétálva megpillantja a helyet, ahová elindult. Régi emlékek, szép gondolatok. Egészen jó élményeket adott neki ez az iskola, bár ezt valószínűleg mindenki elmondhatja, aki valaha is ide járt, esetleg még mindig. Eléri a rétet, még sóhajt egy nagyot mielőtt elindulna felé, aztán ünnepélyesen átlépi a határt. Most éppen nincsenek is sokan, nem kihalt, de kellemes sus-mus, pont nem fáj tőle az ember feje. Leül egy fa tövébe, hátát a fa törzsének támasztja és így már mindjárt kényelmes is. Pálcájával a kezében gondolkodik, lehet tippelgetni, hogy mire. Segítséget nem adunk!

mai stílus

Chuck

Annyira imádom a tavaaaaaszt! Főleg mert olyan, mintha már nyár lenne. Okés... még be kell járni a suliba, de hamarosan itt a szünet. Vagy nem? Mellesleg tökre nem izgat, hogy van szünet, vagy nincs. Általában délután szabad vagyok, mint a madár. Rendben, ez sem igaz. Viktorral legalább kettőtől háromig tanulok, aztán irány a szabad levegő! Sajnos az előkészítőben még nem szereztem barátokat, ezért ilyenkor egyedül szoktam róni az utcákat. Nos, most is épp ezt teszem. Lejárt a munkaidőm, szóval átadhatom magam a játék fantasztikus örömének. Persze Viktortól elkéredzkedtem, eszembe se jutna szó nélkül elhagyni gyönyörű hajlékunkat. Ki is tekerné a nyakam, aztán oda dobná a kecskéknek. Vagyis itt ilyen furcsa lények vannak... Szóval nem kecskének, hanem valami izének ajándékozná aranyos kis buksimat. A hátizsákom - mint mindig - most is a hátamon csüng tele étellel és itallal. Szökdécselve járom körbe egész Bogolyfalvát, ha pedig elfáradok lecsüccsenek az egyik padra, majd folytatom az utat, mint egy bátor kalandor. Azért egyszer-kétszer hátra sandítok. Ki tudja? Lehet Lexi, vagy Viktor a nyomomban van és minden egyes lépésemet figyelik. Mint a kémek. Csúcs. Mikor megpillantom a veszélyesnek tűnő rengeteget megcsóválom a fejem. Nem szabad bemennem, múltkor is majdnem pórul jártam, bár végül tök jót beszélgettem a lánnyalakinektetszikabátyám: Vagyis Lexivel. Kedves leányzó, az egyszer biztos és remélem össze is jönnek, ahogy mondják a nagyok. Mármint fogják egymás kezét, egymás fagyijából nyalnak és smaciznak. Pfúúúj de csúnya dolog az. Néha apa meg anya is csinálja előttem, ám olyankor kiiszkolok az adott helyiségből. Ez még nem nekem való, ahogy a horror filmek sem.
Egyszer csak az iskola kapui előtt lyukadok ki. Vigyorogva belépek, s a réten ugrándozom tovább, mint egy zerge. Azt hiszem nálam vidámabb kisfiú nincs is a Földön. Ekkor megpillantok egy... srácot aki inkább úgy néz ki, mint egy 20 éves férfi. Karján tetkók díszelegnek, fülét fültágító tarkítja, a haja pedig tökéletesen be van lőve, akárcsak az én séróm. Kicsit magányosnak tűnik, bár lehet ezt csak bebeszélem magamnak. Az ismeretlen talán nélkülem is tök jól elvan. Nem kérdezek semmit, pusztán lehuppanok elé nagy vigyorral az arcomon.
 - Hahóóó! - üdvözlöm egy nevetés kíséretében. Be kell vallanom: ma bolond gomba volt a menő, bocsánat! A táskámból kipakolom az édességeket és az üdítőket.
 - Szeretnél velem piknikezni?

Krisztián


A rét az jó. Jó, mert van egy kis hangulata. Chuck kedvence, oda minden hangulatban lehet menni, olyan, mint a játszótér, mindig megvár. Mondjuk, most szívesen lenne Loise-szal akárhol, csak vele lenne. Ez a friss levegő jót tesz hősünknek, egészen jó kis gondolatmeneteket alkot a szabadban, bár a végeredmény ugyanaz. Még mindig kétségek között van és ez nem egy egészséges dolog. Ha így folytatja, fel fogja emészteni a tanácstalanság és az idegesség. Az kéne még, dilidoki. Hirtelen kibillenti egy kósza gondolat. A srác nagyon szereti a muglikat, főleg a zene és az öltözködés, a tetkók meg a stílusuk miatt. Hozott magával egy csomó jó könyvet, jó lenne ide kiülni és itt is olvasgatni. A négy fal nem biztos, hogy mindig olyan jó, meg itt olyan nyugalmat ad a zöld, a természetesség. Meg így nyár felé a hűvös, pont tökéletes szellő, ami néha belekap a hajába, és érzi, hogy nincsen egyedül ezen a világon...
Ebből a gondolatmenetből egy még érdekesebb jelenség zökkenti ki. Hirtelen meglát egy kis srácot, aki úgy futkározik, mint egy mérgezett egér. Nyugtázza egy na mindegy! gondolattal, aztán le is veszi róla a tekintetét. A következő pillanatban viszont meghall egy fiatalosan csengő, nyugodtságtól, könnyedségtől kicsattanó, barátságos hangot. Bizony, a kisgyerek megszólította őt. Hirtelen arra tud gondolni, hogy itt tartunk? Ide jutott, hogy gyerekek keresik a "barátságos" külsejű emberünket lassan 19 évesen?
- Neked is szia - úgy gondolja, hogy nem halva született ötlet az alapoknál kezdeni. A legelején, mondjuk a köszönésnél. A srác szabályosan kipakol minden féle terülj-terülj asztalkámat és megkínálja Chuck-ot is. Értékeli, meg minden, de ez egy elég kellemetlen szituáció tetkós alanyunk szerint. Ezek szerint a kisgyereknek nincs túl sok barátja, pont mint neki. Elszomorító látni, hogy nem csak nála van így, akkor is, amikor az embernek a leghiperaktívabbnak kellene lennie. Mondjuk ez a gyerek pont úgy néz, ki, mint akit ettől nem kell félteni.
- Kajáljál nyugodtan, én már ettem otthon - enged meg egy kisebb mosolyt. Nem akarja elküldeni a gyereket, nem szeret síró gyereket látni, akinek ő okozott fájdalmat... Hirtelen beugrik, hogy honnan volt ez a gyerek ismerős. Nem, az nem lehet, vagy mégis.
- Nincs neked véletlenül valakid, akit Radits Viktornak hívnak? - teszi fel a kérdést egy kicsit érdeklődően, bár reméli, hogy a gyerek nem fog rajta lógni túl sokáig.
- Hogyhogy erre? - velősen, de érthetően.

Chuck

Amíg meg nem érkeztem Bogolyfalvára nem igazán társalogtam nálam idősebbekkel, ugyanis ők általában kicikiztek, elzavartak, vagy pusztán észre sem vettek. Kis pimaszok voltak, az egyszer biztos. Viszont itt nincs túl sok kortárs, az előkészítős gyerekeknek pedig már meg van a maga bandájuk, amibe nem túl egyszerű bejutni, így hát maradtak az idősebbek. Még Misi is betöltötte a 14-et, ezért mostantól őt is a kastélyban kell keresnem. Ő volt az egyetlen, akivel jókat dumáltam a suliban, erre nem elmegy? Bah... Hallatlan. Szóval ezért tök simán lehuppanok az ismeretlen srác elé, egy kicsit sem zavartatom magam. Ha nem kíváncsi rám majd elküld. De akkor szomorú leszek. Brühühü. Mellesleg a férfi olyan, mint egy hatalmas tetkós maci. Vicces. A tetoválások mindig is érdekeltek, olyan varázslatosnak találtam. Viszont ha nekem lenne, Viktor tuti levágná azt a testrészem, melyet tű által készített motívum lenne. Durva az én bátyám. Kipakolom a fűbe az elemózsiámat, de hiába kínálom a férfit, nem kér. Ó, pedig én csak kedves akartam lenni. Talán azt gondolja, hogy meg akarom mérgezni!
 - Hát jó... - mondom kicsit szomorúan, majd sikeresen felbontom a zacskót, mely mindenféle ízű cukorkákat rejt. Nyami. Rögtön bekapok egyet és rágni kezdem. Fincsiiii. Fejemet oldalra biccentem és kíváncsi szemekkel újra végig mérem a fiút. Nem tűnik rossz arcnak, egy ideig azt hiszem nem szedem össze a cuccaim és indulok haza, megfelelő társaságra akadtam. Asszem.
 - De, igen, ő a bátyám, most lett tanár. Hát nem csodálatos? Ismered őt? - teszem fel a költői kérdést, majd két cukrot tömök a pofámba. Biztos onnan jött rá, hogy rokona vagyok Viktornak, mert olyan vagyok mint ő, csak kicsiben. Ugyanolyan haj, szem és vigyor. Mindkettőnknek mindig fülig ér. Kivéve amikor nem. Néha nekem van rossz napom, néha neki. Akkor ellátogat hozzánk a szomorúság és egész nap a nyakunkon ül. Meg sem lehet tőle szabadulni! Szörnyen undok kis manó. Pfhú, de utálom! Aztán másnap összeszedi a sátorfáját és elköltözik, hála Istennek.
 - Csak sétálni indultam és hopp, itt lyukadtam ki. Hát te? Van kedved játszani? - kérdezem csillogó szemekkel. Milyen jó lenne egyet bújócskázni!

Kölyök


Rét, Chuck, gondolatok, társaság, béna hangulat. Ez a srác kezd egy kicsit főszereplőnk idegeire menni, de ilyenek a gyerekek. Most az egyszer elnézi neki, de utoljára is.
A fiú szerencsére felfogja, hogy Chuck nem kér a kajából, illetve édességből. Rátérve a kajára, fura a srácnak, hogy nem a sulis kaját eszi, illetve nincs mindig meleg étel. Általában minden estét kávézóban, étteremben, vagy kajáldában tölt, hogy egyen valami finomat. Pénz az bőven van rá, szóval annyira nem kényelmetlen, annak ellenére, hogy most építtetett házat. Nos, ilyen ez a popszakma. Mondjuk pont nem, mert metál, de a mondást nem illik megváltoztatni.
- Csodálatos - ismétli velősen, nyersen a srác egyik szavát, aztán végül tisztázza a helyzetet, hogy véletlenül se legyen semmiféle félreértés.
- Nem ismerem, csak látásból. Amíg itt tanultam, azt hiszem fölém járt egy párral. De a hajad az nagyon mesteri, nem lehet belekötni - tisztázza magát, majd elenged egy fél mosolyt a mondat vége felé. Kicsit belegondolva a gyerekek félni szoktak az ilyen tetkós, fültágítós vadállatoktól, ez a gyerek meg itt kísérti a sorsot. Bátor... Reméljük, hogy Rellonos lesz, méltó lenne rá. Csak úgy, mint Chuck volt; azokat az időket nem fogja elfelejteni. Repül az idő, szóval a bátyja, és tanár lett. El sem gondolkodott azon, hogy mi lett az itteni diákokból. Majd egyszer ennek is eljön az ideje, de biztosan nem most.
- Ennyi időd van, hogy csak úgy céltalanul sétálgatsz? - dob fel egy kérdést, de ezt inkább költőinek szánta. Az sem baj, ha a gyerek válaszol rá.
Ilyen furcsa szituációt, most az egyszer nem akar paraszt lenni, főleg nem egy kisgyerekkel. Ezt kibírja, csak most, többet nem fog ilyen helyzetbe kerülni, már az is biztos.
- Hát én eléggé szerettem ide kijárni, amikor diák voltam... - ezt lehetne folytatni, de nem fogja. Legalábbis nem pont a kis sráccal fogja megbeszélni. Egy pillanatra visszagondol, hogy milyen volt. Csodálatos, itt szellőztette ki a gondolatait, ide menekült a tanulás elől. Itt gondolkodott, hogyha kisebb-nagyobb döntéseket kellett hoznia.
- Nem, kölyök, nincs kedvem játszani - szögezi le kihangsúlyozva az összes szót egymás után magabiztosan, ellentmondást nem tűrve, de nem túl keményen. Hiába, ez egy olyan gyerek, aki soha nem adja fel és valószínűleg nem vakarhatja le magáról az ember. Lényegtelen, Chuck lesz az első kudarca, ő biztosan nem fogja beadni a derekát; eléggé kitartó személyiség. Legfeljebb elküldi, vagy otthagyja...
- Őszintén, hány évesnek tűnök, hogy úgy nézek ki, mint aki játékos kedvében van? - teszi fel a nem költői kérdést és kicsit grimaszolva néz a srácra, miközben megvakarja jobb karját, aztán várja a folytatást. Mi lesz itt? Úristen!

Chuck

Na jó, tévedtem. Néha velem is megesik, okés? Jóóó, gyakran, de most nem ez az érdekes. Inkább azt kéne kideríteni mi a fészkes fene baja van ennek a férfinak. Csak bal lábbal kelt fel, vagy ő mindig ilyen undok? Rendben, igaz, ebben a kétöpercben mióta idejöttem megeresztett egy kis mosolyt, ami őszintének tűnt. De a mosolyból miért nem tud fülig érő vigyort varázsolni? Olyan nehéz lenne? Nem hinném. Nevetni, játszani és aludni a világ legkönnyebb tevékenységeihez tartoznak. Amúgy nem lehet azt mondani a srácra, hogy gonosz, egyáltalán nem hasonlít Szörnyella de Frászra. Na, az a szipirtyó a velejéig romlott, legszívesebben adnék neki egy taslit. Vagy kettőt. Egyszerűen csak a stílusa idegesítő, ahogyan válaszol... Borzasztó. Én sosem tudnék így viselkedni, rögtön rosszul lennék saját magamtól.
 - Ó, köszönöm - mosolygok kedvesen és akaratlanul is beletúrok a hajamba. Viktor megtanította hogyan kell használni a zselét, pontosan mennyit kell kinyomni stb. Egy ideig ő kreálta a séróm, de pár hete elkezdtem magamnak csinálni. Ez már művészet. Oké, nem olyan király, mint Viktoré, de nem is szörnyű. Pont jó. Törökülésbe vágom magam, a kezemmel pedig megtámasztom a fejemet és úgy bámulom csillogó barna szemeimmel a srácot, aki még a nevét sem árulta el. Második kérdésére rögtön felelek. Amúgy tökre érthető, hogy minden egyes diák megkérdezi, hogy mégis mi a lópikulát keresek én itt. Kicsit már unom, de mindegy. Én bármilyen kérdésre őszintén felelek. Tényleg.
 - Őőőő... Ja. Hétévesként könnyű az élet. Délelőtt suli, délután egy picike tanulás aztán a játééééék - válaszolok vigyorogva.
Bekapok még két cukrot, aztán a combon elkezdek dobolni a kis kacsómmal. Hihi. Olyan jól érzem magaaam! A névtelen belekezd egy jónak ígérkező történetbe, de aztán elhallgat. Pedig igazán elmondhatta volna mi volt, mikor még diákkánt itt ücsörgött. Imádom a sztorikat, persze csak akkor, ha happy end a végük. Viszont a következő kérdésemre nagyon gorombán válaszol, de ha egyszer nincs kedve játszani... Hátrébb húzom a popsim és az összes többi cuccom. Nos ezt azért nem vártam... Kedvesen is közölhette volna, hogy bocs, kisöreg, de sajnos most nem szeretnék játszani. Pedig olyan kafa lett volna bújócskázni... Mindegy, majd Viktorral. Legszívesebben felállnék és itthagynám, de nem ezt teszem, még maradok.
 - Háááát... Olyan húsz lehetsz. Ne haragudj, azt hittem benne leszel egy kis bújócskában. Tudod vannak felnőttek, akik szeretnek ilyen korban is játszani. Talán te nem tartozol közéjük... - kicsit lebiggyesztem a számat. - Mindegy... Amúgy hogy hívnak? Én Krisztián vagyok - felé nyújtom a kicsi kis kezemet, hogy férfiasan üdvözöljük egymást

Kölyök


Nagy jövő áll még fiatal barátunk előtt. Alig felnőtt és meg tud élni a saját lábán. Van háttere és segítsége, de most már tud boldogulni. Azon szerencsés emberek közé tartozik, akik meg tudnak élni abból, ami nem csak a hobbijuk, hanem a szenvedélyük, életformájuk. Chuck esetében ez a dobolás, nem éppen egy átlagos varázserővel rendelkező ember foglalkozása, de ő ránézésre is kiüt a sorból. Szóval ezt még elnézhetjük neki. Sokan mondják, hogy mi lesz akkor, ha valami történik és nem tud többet dobolni? Ilyenkor jön a srác válasza: Már most annyi pénzem van, hogy az utódaimnak is bőven jutna belőle. Fiatalos gondolkodás. Nem kell megijedni, azóta elgondolkodott és arra jutott, hogy tényleg el kellene kezdeni csinálni valamit. Arra gondolt, hogy kihirdetné, hogy tanítana dobot is, de hát ha ragaszkodunk más műfajhoz akkor mondjuk... Lehetne kviddics játékos, na jó ez viccnek is rossz; az kéne még. Még ő sem tudja, hogy mit tudna elképzelni magának, mondjuk nem is sürgős, ráérünk még ezzel bőven... A srác megköszöni azt, hogy Chuck megdicséri a haját, hát így is kell. Ebben a korban látszik, hogy már megtanították neki az illedelmességet.
- Gondolom. Használd ki a fiatalságot, annyit játssz meg legyél rossz gyerek, amennyit tudsz. Egy idő után már nem lesz rá lehetőség - kacsint a gyerekre. Chuck meg a jó tanácsai, kapott már ilyenért. Mindegy, nem most fogja elkezdeni, hogy elrontson valakit. Lehet sejteni, hogy ő sem volt a egy mintadiák, pláne nem jó gyerek. Neki kimaradt az, hogy a játszótéren lógjon gyerekkorában. Korán elkezdett dobolni, aztán, amikor eljött az ideje meg gyúrni. És visszagondolva annyira nem is bánja, hogy így alakult. Nyilván van, amin változtatna, de még nem rontotta el az életét. Legalábbis így látja.
- Hát majdnem. Ebben a hónapban leszek 19 - ellenőrzi a srác válaszát, aztán kijavítja. Ez még pont határ, még vagány, hogy idősebbnek nézi. Lassan viszont fordítva lesz: annak fog örülni, ha fiatalabbnak nézik. De az még messze van, addig foglalkozzunk inkább mással. Ráérünk még a korosodással foglalkozni, nem aktuális.
- Hát én annyira nem. Gondolom látszik - ránézésre tényleg nem tűnik túl humoros gyereknek, hát annyira nem is az. Jó, persze, tud humoros is lenni, de inkább a komor az alapvető hangulata. Ez jutott neki, meg a szörnyeteg, amit mélyen bezártak...
- Chuck - szóval Krisztián, a bátyja után sejteni lehetett, hogy magyar neve van, na mindegy.
Hősünk elfogadja a kézfogást, nem szorítja meg túlságosan, csak amennyire kell, nem szeretné, hogy a kölyök sírva fakadjon. Furcsa kép lenne ebből: egy tiszta, kisgyerekkéz, meg egy széttetovált felnőttkéz találkozik. Kézfogásnál pont jó, úgy lett felvarrva, hogy ha a pillanat után az illető megnézi Chuck kezét, akkor elsőre egy agresszív szempár villan a sajátjával szemben, mintha nem csak kettesben lennének...
- Nem riasztanak vissza a tetkóim, vagy a fültágítóim? - az ember ezt nem szokta megkérdezni, de nem ez a normális emberi forma. Főleg egy hétévesnek. Chuck ilyen környezetbe nőtt fel, szóval nyilvánvaló volt számára, hogy nála is be fog következni, amikor először varrat valamit. De jó is volt... Az első alkalom... Ünnepélyes, akkor még ide járt suliba.

Chuck

Szeretek a szabadban mászkálni, persze úgy a jó igazán, ha társaságom is van, ezért csatlakoztam ehhez a férfihez. Pedig általában tartok a felnőttektől, legalábbis nem állok le velük csakúgy dumálni. Mégis miről tudnék beszélgetni egy húsz évessel. Okés, Lexi egy külön eset, vele könnyen szót lehet érteni, de az idősebb fiúkkal maximum az autókról tudnák dumálni, ami nem valami érdekfeszítő téma. Mellesleg ez a srác olyan menő csávónak tűnik, aki magasról tojik a gyerekek fejére. Nem vagyok vak, látom, hogy semmi kedve velem csevegnie, ám ettől függetlenül nem tágítok el innen. Végre találtam egy embert. Nem unatkozok. Juppí! Mondjuk kicsit lehetne kedvesebb... Mindegy. Azért annak örülök, hogy nem küldött el játszani a pokémonjaimmal. Még. Kérdéseire tisztességesen válaszolok, a dicséretet pedig megköszönöm, ez a rendje a dolgoknak, nekem így tanították otthon.
 - Rendben - vigyorgok rá ördögien. - Bááár rossz gyereknek nem annyira jó lenni, mert akkor egy csomó büntit kapok és a tesóm mérges lesz rám. Inkább a békét szeretem - mondom őszintén. Talán azt várta, hogy vigyorogva bóliontok egyet, de azért jobbnak láttam, ha tisztázom a helyzetet: én nem vagyok hatalmas csibész és azt szeretem ha otthon nincs veszekedés, a csend és nyugalom jobban bejön, mint a hegyibeszéd hallgatás. Milyen sok blablablabla hangzik el olyankor... Pff...
 - Mikor diák voltál sok rossz fát tettél a tűzre? - érdeklődve teszem fel a kérdésem. Eztán teszem fel a kérdésem, hogy van-e kedve velem játszani, gondolhattam volna, hogy a válasza nemleges lesz. Mégis hogy lehetek ilyen butus? Egy ilyen tetkósfültágítósmacsócsávó miért is bújócskázna velem? Hátrébb is húzódom, de ettől még nem emelem fel a hátsó fertályom és sétálok tovább. Nem-nem. Maradok még picit, beszélgetni van kedvem.
Elárulja a valódi életkorát, mire csak bólintok. Megigazítom az inget magamon. Na, most kellemetlenül érzem magam. Attól tartok bármelyik pillanatban kikel magából és hangosan elküld a fenébe. Márpedig ezt nem akarom. Idegesítő lennék? Lehet. Ha túl pörgök Viktor gyakran leállít. Jogosan.
A neve kicsit furcsa számomra, angolos, közben pedig kezet rázunk. Nem túl erősen szorítja meg a kacsómat, mellesleg a kis kezecském teljesen eltűnik az ő lapátkezében. Na, ezért nem szeretek kezet fogni a férfiakkal, ilyenkor még apróbbnak érzem magam. Pedig már szeretnék naaaagy lenni.
A következő kérdésén meglepődöm kicsit, de aztán vigyorogva válaszolok:
 - Óóó, dehogy - legyintek. - Újonnan az a divat, hogy mindenkit tetkót varrat magára, fültágítót tesz a fülébe meg ilyenek. Már tökre megszoktam. Sőőőt! Tetoválást én is szeretnék! Bár Viktor kiakadna ha rám kerülne olyan, mint mondjuk az a minta, ott - bökök rá arra a furcsa elefánt formára. Elég érdekes... - Mondjuk én szoktam magamnak rajzolgatni a vállamra, ha unatkozok. Nézd csak! - felhúzom az ingem ujját és felé nyújtom a bal karomat, amin egy iszonyú béna sárkány alakú motívum van. Hát elég gázul néz ki, de csak ennyire futja.
 - Te játszol valamilyen hangszeren? Mert én nagyon szeretnék gitározni, olyan menőn, mint a rock sztárok.

Kölyök


A fáradtság nagy úr. Főleg, ha nem magától jön az emberre, hanem valaki, vagy valami fárasztja le, olyankor már nincs mit tenni. Chuck igencsak elálmosodik, nem is biztos, hogy a kissrác miatt, de most úgy igazán. Mindegy, még kibír egy kicsit. Hadd legyen a gyereknek egy jó napja; és ezzel főszereplőnk is jól jár. Lesz egy jó cselekedete a nyilvántartásban a sok hülyeség mellett. Kicsit fészkelődik a fa tövében, mert kicsit elzsibbadt a hátsó fertálya az egy helyben való üléstől.
- Jogos, nekem nincs kinek rám szólnia... - nyugtázza egy fél mondattal a kis srác mondandóját, aztán kicsit elgondolkodik. Hét évesen már a békéről álmodozni. Na mindegy, ez egy relatív dolog, mindenki másképp nézi. Chuck-nak éppen az a béke, hogyha a körülötte lévő emberek többségét nem utálja, vagy nem ellenszenvesek. Ugyanez fordítva is.
- Olyasmi. Rellonos voltam és nem hoztam szégyent a házra. Valakinek rossznak is kell lennie - mondja elmosolyodva, mert eszébe jutnak az itt eltöltött évek, no meg a sok kaland, ami itteni életét kísérte. Rossz belegondolni, hogy ennek vége. De legalább saját élete van, pénze, szabadsága és ideje. Egy személyt hiányol az életéből nagyon hangsúlyosan, azt, aki miatt bármit megtenne és hálás neki, mert széppé teszi az e világon töltött idejét, felejthetetlenné. Na mindegy, azt megtanulta, hogy küzdeni kell azért, akit szeret az ember és foggal-körömmel ragaszkodni hozzá, különben elveszíti. Amúgy is, de az most mindegy.
- Megnyugtató - nyugtázza velősen a srác válaszát. A srác rámutat az elefánt karikatúrára, hát igen, Chuck is szereti.
- Hát ha az összes tetkómat megnéznéd és értelmeznéd, az sok idő lenne - okoskodik a fiú. Ekkor a kölyök igazán érdekes dolgot mutat. Egy rajzot a vállán, amit ő rajzolt.
- Stílusos. Ahhoz képest, hogy a saját válladra rajzoltad, nem rossz - értékeli a srác alkotását egy mosollyal. A következő pillanatokban igazán érdekes dolgok felé terelődik a téma. Chuck készségesen válaszol a vele szemben ülő gyereknek.
- Szóval gitár... - a dob és a gitár nagy ellentét. Általában mindig idegesíti egymást a két gárda; ez már rég óta így megy. Példa rá a saját apja és az ő zenei kapcsolatuk is.
- Miért csak szeretnél? Nem engedik, vagy mi? Ha most elkezdenél, akkor még nagy gitáros is lehetsz, ha kitartóan gyakorolsz - önt lelket a gyerekbe. Van még remény, talán.
- Hát én dobolok kb. 15 éve. Amikor annyi idős voltam, mint te, akkor én már űztem az ipart keményen. - biztatja a srácot a saját élettörténetével.
- Részben ezért is nézek úgy ki, ahogy. - eddig sem volt nehéz, de innentől kezdve valószínűleg nyilvánvalóvá válik még egy hétéves gyereknek is, hogy nem alter' rockot játszik szabadidejében.

Chuck

Szeretek idősebbekkel beszélgetni, kivéve, ha arról van szó milyen kis gazfickó vagyok és inkább a tanuláson járna az eszem, nem pedig a csínytevéseken. Okés, ezt pár hónapja nem kaptam meg, bár ez sem igaz, ugyanis Viktor néha előkap és akkor jaj nekem. Különösebben nem zavar, olyankor bevetem a kiskutya nézést és hevesen bólogatok, aztén már minden meg is van oldva. Persze néha komolyan elgondolkodom ezeken, igaz, talán két percig ezek a komoly és értelmes témák beszöknek a fejembe, de azzal a lendülettel el is takarodnak, én meg rohanok játszani. Ráérek azon töprengeni mi lesz 11 év múlva. Nem igaz? De. Amúgy ez a srác nem akar engem leordítani, vagy kicikizni, (a társaságát is én kerestem fel) szóval nyugodt lehet a lelkem, ma nem muszáj bűnbánó ábrázattal bámulnom.
 - Á, szóval rellonos voltál... - vigyorgok. - Úgy hallottam abba a házba a rosszgyerekek járnak. Pedig te egyáltalán nem tűnsz olyannak.
És bumm! Füllentettem. Nagyon is rellonos alkat ez a fickó. A beszédstílus, az öltözködés, a millió tetkó és fültágító egy bajkeverő férfire emlékeztet. A jó fiúk nagy eseményeken ingben és vászon nadrágban jelennek meg, belőle kinézem, hogy bálban is simán megjelenne farmerban egy laza bő és fekete pólóban. Egyáltalán nem csodálkoznék. Amúgy Viktor irtó sokat mesélt már az összes házról és azt mondta a rellonból kerülnek ki azok az egyének, akik később börtönben végzik. Nagyon reméli, hogy én nem oda kerülök, nos én se repesnék tulságosan az örömtől. Én az eridonba akarok járni, ott a bátor és kedves emberkék vannak, nem hiába jutott oda a tesóm is.
A következő pillanatban egy sokkal királyabb téöára térünk át: a tetoválásokról kezdtünk dumálni.
 - Az biztos - hangosan felkacagok és a szememmel gyorsan végig vizsgálom újra az összes tetkót. Hú, de menők!
 - Köszönöm szépen - mosolygok kedvesen. Jól van na, még egy ici-pici hazugság. Viktor segített megrajzolni a sárkánykát, mert ha az egészet én műveltem volna, akkor még bitangabbul festene, fel sem lehetene ismerni. Pedig nem is rajzolok olyan borzasztóan....
Eztán átváltunk a hangszerekre, el is árulom az új ismerősömnek, hogy én nagyon szeretnék gitározni, minta rock sztárok. Na, végre ebytéma, ami mindkettőnket érdekel!  Azonnal belemerül a mesélésbe, én közelebb csusszanok - azért a tisttestávolságot megtartom - és érdeklődve hallgoatom. Néha bólintok egyet, aztán elvigyorodok.
 - Hűűűhaaaa... - kezdek bele a válaszba. - Az igazság az, hogy a szüleimnek még nem is vetettem fel a témát, nem tudom hogyan fogadnák. Azért a dob is nagyon zsír lehet, egyszer meghallgatám hogyan dobolsz. - mondom őszintén, majd hirtelen támad egy hatalmas ötletem.
 - Figyz, te nem tartasz dob órákat? Ha közelben nincs gitár oktató és a szüleim engednék, akkor szívesendobolnék. Na?

Kölyök


Hát igen. Így utólag büszkék is lehetnénk Chuck-ra. Nem szívbajos és régen sem volt az. Megcselekedte, amit a haza megkövetelt; nem hozott szégyent a zöld színre. Azért annyira nem volt rossz, hogy az igazgatóhoz kellett járnia, de megvoltak a kis dolgai, amiknek néha hátszele is volt. Na jó, gyakran, ezt be lehet vallani. Folytassuk történetünket a réten, ahol Chuck már el is tudna aludni, annyira gyengék a gondolatai, hogy már csak arra tud gondolni, hogy jó lenne már aludni. Ezt a beszélgetést még lezavarja a sráccal, aztán alszik is egyet. Megteheti, senki nem fogja zavarni. Ha valaki csöngetne, az lenne a legnagyobb meglepetés. Lehet, hogy nem is nyitna ajtót, főleg ha ellenszenves ember zaklatná. Biztos rá akarnának tukmálni valami zoknit...
- Szerintem kamuzol - reagál egy kis mosollyal, arra, hogy ő nem is tűnik veszélyes, gonosz gyereknek. Ha ránéz valaki, szinte rögtön a negatívumot, az agressziót és a káoszt látja. Ezért inkább a menekülő útvonalat szokták választni. Persze nem mindenki, ilyenkor jönnének a barátok, de hát azok nem nagyon vannak neki, szóval inkább hagyjuk. Azt nem érti, hogy Loise hogyan tudott beleszeretni, de hát az nem baj. Inkább örül az érthetetlen csodának, legalábbis örülne, ha tudná, hogy most hol a folytatás, egyáltalán van-e olyan?
Megelégedéssel tölti el, amikor a kis srác végignéz rajta és próbálja a lehető legjobban megjegyezni a tetkók sokaságát és kitalálni hozzá valami történetet. Ezt hívják úgy, hogy lehetetlen, még a tulajdonos sem mindig tudja, hogy mi miért van úgy, ahogy a minták között.
- Hát nem tudom, hogy az én dobstílusom mennyire tetszene neked... - ejt el egy fél mondatot újabb kis mosollyal. Elképzelhetetlen, majd egy hétéves gyereknek fog külön dobszólót adni, persze, tanítani ne tanítsa?!
Hát ez érdekes, a srác megemlíti, hogy dobolna, és hogy majd Chuck jó tanár lenne.
- Megmondom őszintén, hogy szerintem fogok kirakni hirdetést, hogy szívesen vállalok magánórákat, de nem túl elhamarkodott döntés ez? Ez nem úgy működik, hogy dob, vagy gitár... Én azért csinálom, mert nem bírom ki dobolás nélkül és a szenvedélyem kiskorom óta - tér ki a válaszadás elől egy kanyarral, ami egyébként jogos. Nem jó elhamarkodni, mármint két hangszer között butaság ingázni. Az már régen rossz, ha ott tartunk, hogy vagy ez, vagy az.
- Maradjunk annyiba, hogyha két hét múlva is így gondolod, akkor majd meglátjuk. - próbálja offolni a témát, de reményt sem akar ébreszteni a srácban. Az igazság az, hogy még ő sem tudja, hogy készen áll-e arra, hogy tanár  legyen. Mármint szellemileg, tehetséges annyira és van is olyan stílusa, amit van értelme átültetni másba, csak ez egy nagy mérföldkő. Hát ezen még elfog gondolkodni, csak nehogy lusta legyen... Pénzre nincs szüksége, de az időbeosztásának jót tenne az, hogy van valami fix programja...
- Jó lesz így? - kérdez rá végül, aztán legfeljebb azt mondja a kölyök, hogy inkább mégsem.
Kész, most már hazamegy aludni meg dobolni. Hiányzik neki a kikapcsolódást. Már egy percet sem bír maradni a réten, nem mintha rossz lenne...
- Viszlát, kölyök - köszön el. Felpattan, beletúr a gyerek hajába aztán maga mögött hagyja a rétet és a kastély területeit hazafelé tartva.