36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Gyarmathi Mihály Ádám
INAKTÍV


"Mentolos forrócsoki"
offline
RPG hsz: 128
Összes hsz: 2720
Írta: 2014. január 13. 19:36 | Link

Min ^^

Vége a Karácsonynak… a legszomorúbb dolog az egész ünnepben. Miután elvesztettem a hallásom, a legelső alkalomkor azt kértem a Jézuskától, hogy adja vissza nekem, mert szükségem van rá. Ma már nem kívántam ezt, mert így is teljes az életem, és ha eddig nem teljesült a kérésem, most sem fog. Anyuéktól kaptam egy új hallókészüléket, a nagyi pedig megint tett rá rúnákat, és valami mágikus hókuszpókusszal felerősítette azt. Most már akkor is hallom, hogy mit mondanak, amikor nincs közvetlen mellettem az illető. Tök jó, mert így nem az van, hogy túl közel van hozzám valaki, és zavarba jövök. Még az a szerencse, hogy nem beszélek, mert csak dadognék. Sok ajándékot kaptam még, köztük nyakláncot, meg karkötőt, meg könyvet a tesómtól. Na meg csokit, meg rajzokat is. Nagyon örültem nekik, és remélem, hogy akiknek én adtam ajándékot, ugyanúgy boldogok és örülnek neki, mint ahogyan én örülök a sajátjaimnak.
Gondolataimban elmerülve sétáltam a Bagolykő felé, hogy ismét meglátogassam Đomcsi bátyót. Az ünnepek alatt nem láttam, és szeretném megtudni, hogy jól van-e, illetve tetszik-e neki az ajándék, amit adtunk neki Zsombival. Állítólag az a leggyorsabb seprű, de én nem merem kipróbálni. Ijesztő az a száguldás, és nekem nem hiányzik még egy baleset. Nem szeretném a nyakamat szegni, még jó pár évig élni akarok. Az iskola rétjén haladtam végig, amikor ugatást hallottam. Szeretem a kutyusokat, mindig is vágytam egyre, de amióta itt vagyunk, inkább csak a fantáziámban van kutyám. Nem tudnám gondját viselni, ha távol vagyok tőle, itt meg nem tudom, hogy az Előkészítőben tarthatnék-e. Tekintetemmel a rétet pásztáztam, hogy merre is lehet az állat, de a következő pillanatban a földön kötöttem ki. Csak pislogtam, hogy mi történt, de aztán észrevettem, hogy egy fekete Labrador kutyus ül mellettem, és éppen engem figyel. Mosolyogva ültem fel, és megsimogattam a buksiját, feltéve, ha nem harapja el tőből a karomat.
~Vajon hol a gazdid, hmm?~
Ismét körbenéztem, és nem láttam senkit sem. Felteltem a földről, és elindultam a suli felé, magam után hívva a kutyust. Remélem, hogy megtalálom a gazdiját, mert nagyon aranyos állat, és neki szüksége van egy szerető gazdára. Arról nem is beszélve, hogy a tulajdonosa is aggódhat érte, és már keresheti. Jó érzés segíteni másoknak, illetve másokon.
Utoljára módosította:Gyarmathi Mihály Ádám, 2014. január 18. 14:45
Hozzászólásai ebben a témában

Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
offline
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2014. január 13. 22:32 | Link

Misi



*Békés álmomból valami vizes érzés az arcomon kelt fel. Megpróbálom letörölni, de utána egy kicsit érdesebb, de puha felület újra felkeni. Lassan nyitom ki a szememet, mintha így többet aludhatnék. Pontosan az arcommal szembe, csak pár centivel arrébb egy nagy fekete orr szaglászik, és két barna szem bámul vissza rám. Hatalmasat ugrok hátrafelé, kifelé az ágyból, mint egy sáska. Az állat csodálkozva néz rám én pedig vissza rá. Álmosan nehezen fog az agyam, így beletelik pár másodpercbe, mire felfogom ki is üldögél velem szemben. Ő Torry, egy harcieb…helyett az én újdonsült lelki társam, más néven az én hallókutyám.
Karácsonykor nyugodtan tértem haza, még mit sem sejtve a már lassan egy éve folyó tervről. Teljesen pontosan volt a fejemben a karácsony lebonyolítása. Fenyőfadíszítés, ajándékvásárlás a kisebbeknek, következő nap kis családi ebéd otthon, ajándékozás, este nagy családi vacsora mamáméknál a megszokott pletykálással, veszekedéssel és ajándékozással. Majd ezt követő napon jöhet a hatalmas családi ebéd, ahol minden olyan ismerős eljön, akit évente csak ilyenkor látunk, szépen letelepednek a házunk bármelyik pontján és onnan nem mozdulnak és csak beszélnek és beszélnek, ráadásul egyszerre, ami számomra elég zavaró, de nem szólhatok rájuk, hiszen ez a szeretet ünnepe. Általában az összes karácsonyunk ilyen, de a mostani másképp sikerült egy bizonyos ajándék miatt. Még Szenteste előestéje megmaradt a megszokottnak, a Szenteste már máshogy telt. Elsőként egy plusz ember csatlakozott hozzánk, akit úgy mutattak be nekem, mint akinek senkije nincsen, és ezért itt marad mára. Klárinak hívják. Ez engem nem zavart, úgyhogy addig fel sem tűnt semmi. Az ajándékozásnál kezdődött, mikor végigkutattam az összes névre szóló csomagot, de egyik sem volt az enyém. Egy kicsit szomorú lettem, hogy elfelejtettek és még az idegen néninek is vettek valamit, de én nem kaptam semmit. Ilyenkor szokás azt mondani, hogy nem az ajándékozás a legfontosabb, hanem, hogy együtt van a család, úgyhogy visszavonultam az egyik sarokba és elzárkóztam a többiektől. Pár perc múlva Klári felszívódott, szüleim pedig odahívtak magukhoz. Mivel utána kiderült, hogy a néni nem egy hajléktalan, akinek nincsen családja, hanem egy kutyaidomár, aki direkt hallókutyák betaníttatásával foglalkozik. Az ajtóban megjelent egy csodálatos fekete Labrador Retrieverrel és mosolyogva nyújtotta felém a pórázt és mindent elmagyarázott. Szüleim körülbelül egy éve keresték meg azt a szervezetet, aminek Klára is dolgozik, hogy beszerezzenek nekem egy hallókutyát. Akkor még nem tudták, hogy milyen hosszú folyamat is ez az egész, és egy hallókutya kiképzése egy évig tart, emiatt elcsúsztak a tavalyi karácsonnyal. Így hát úgy döntöttek, majd csak a mostani karácsonyra lesz ez az ajándékom.  Már megvoltak a nagy odafigyeléssel kiválasztott kutyák és azok közül esett a döntés Torry-ra, gyönyörű fekete szőre miatt. Aztán kezdődhetett a kiképzése, ami egy kicsit speciálisabb volt, mint a többi hallókutyánál. Klára tanította be, mivel Ő egy varázsló volt, csak éppen nem a varázsvilágot választotta. Így Torry pluszban megtanulta a Bagolyhuhogás hangját felismerni és pár varázsszóra is felfigyel és jelez. E mellett még rengeteg dolgot tud csinálni, mert ezek a kutyák nagyon intelligensek, okosabbak, mint pár ember. Mikor hallja a nevemet jelez valahogy, hogy figyeljek fel rá. Torry novemberi kutya, így mikor megkaptam már egy éves is elmúlt. Ezt a nevet nem én adtam, hanem még az anyukájának a gazdája, de nem sajnálom, mivel nekem a névkeresésem leáll a Rexnél.
Úgyhogy karácsonyra egy hallókutyát kaptam, aminek tényleg örültem, mivel az állatokat szeretem, de mivel nem szeretek másképp kinézni meg viselkedni, mint az egészséges emberek, tudtam, hogy nem fogom minden apróságra felhasználni. Olyan lesz, mint egy normális kutya csak néha jelez, ha szólítanak. Ekkor még azt hittem, hogy milyen jó lesz ez a karácsonyom, hiszen hosszú a szünet és még egy új játszópajtást is találtam, de kiderült, csak ezután jött a kemény munka. Egy vizsgát kellett letennem Torry-val együtt, hogy hivatalosan is hallássérült segítő kutyának avathassák. Én, mivel nem tudtam még semminek a jelzését meg a megfelelő hangnemét, a kutya meg nem ismerte az én hangomat, beletelt plusz egy hónapba, amíg le tudtuk rakni a vizsgát. Úgyhogy egy héttel később tértem vissza Bagolykőre, de Torry is velem jött.
Torry szokása az, mivel ezt tanították be neki, hogy nyalással ébreszt engem, úgyhogy ma is ennek az áldozata lettem. Mivel csak a főbb dolgokat tudtam ennyi idő alatt megtanulni a vizsgára, a játékos trükköket még nem ismertem, úgyhogy a mai napot ez fogja kitölteni. Egy labdát keresek, amit könnyedén el tud kapni. Feladom rá a nyakörvet és „Lábhoz” vezényszó hallatán a bal oldalamhoz siet és ott is marad, amíg le nem érünk a rétre. Ott leültetem és kicsatolom a pórázt, majd leguggolok hozzá.*
-    Figyelj te egy zseni kutya vagy, úgyhogy eldobom a labdát, te elkapod és visszahozod nekem. Egyszerű, bárki meg tudja csinálni.* Szavalok neki egy sort, majd gyorsan megfordulok, és pár lépést hátrálok. Majd egy nagy lendítéssel eldobom a labdát. Torry meg sem moccan csak nagy szemekkel bámul rám.*
-    Menj!* Mondom neki mérgemben. Eleget is tesz a parancsnak elindul futva, csak éppen nem abba az irányba, amerre a labdát dobtam.*
-    Hé!* Kiáltok utána, de nem áll meg, így utána iramodok. Sajnos még nincs meg az elég tapasztalatom, a jelszavakhoz, így ezt is egyszerűen elrontom. Egy fiú sétál át a réten, Torry pedig pont felé tart és sikeresen le is dönti a lábáról. Más helyzetben röhögnék egy jót, de most éppen szökni próbál a kutyám, nekem pedig nem jut az eszembe, hogy egy Állj paranccsal megállítsam. Úgyhogy csak rohanok utána, semmi beszéddel. A gyerek feltápászkodik a földről és a kastély felé indul el maga után hívva Torryt. Végre eszembe jut az az egy szó, amit márt több perce ki kellett volna mondanom.*
-    Állj!* A kutyám azonnal megáll, és felém néz. Én egy mérges tekintetet vetek rá, majd a fiúhoz fordulok, és magam felé fordítom, hogy tudjak a szájáról olvasni.*
-    Ne lopd el, az enyém!
Hozzászólásai ebben a témában

Gyarmathi Mihály Ádám
INAKTÍV


"Mentolos forrócsoki"
offline
RPG hsz: 128
Összes hsz: 2720
Írta: 2014. január 16. 12:43 | Link

Min ^^

Nem gondoltam volna, hogy egy hirtelen jött kutyaugatás után, már a földön fogok kikötni. Ha bántana, már kiabálnék, de mivel semmi támadó szándékot nem mutatott, így én sem haragszom rá. Felkeltem a földről, és mivel nem volt senki a közelben, akiről azt hihetném, hogy a gazdája, így hát megindultam a kastély felé, remélve azt, hogy valaki tudja, hogy kié lesz a kutyus. Alig haladtam pár métert, egy parancsszó hangzott el, és a kutyus meg is állt. Arra akartam nézni, amerre ő, hogy megtudjam az illető kilétét, de csak arra eszméltem fel, hogy megfordít. Szavai ugyan eljutnak hozzám, de mivel nincs nálam semmi, hogy kommunikáljak vele, ezért egyelőre csak földbegyökerezett lábakkal nézek rá. Nem láttam még, azt sem tudom, hogy bántani fog, vagy nem. Valahogy a tudtára kell adnom, hogy én nem akartam ellopni a kutyust, csak nem láttam senkit sem a réten, ezért indultam meg a kastély felé, hátha ott ráakadok a gazdájára. A jelelést nem merem megkockáztatni, mert eddig nem volt olyan személy, aki tudott volna jelbeszéddel kommunikálni. Lehajtott fejjel tördeltem az ujjaimat, valami ötlet kelleni fog. Vettem egy mély levegőt, utána leguggoltam, és a földre mutattam. Remélem a fiú követni fogja az ujjamat a füvön, mert most ott próbálom elmondani neki, hogy mi is van valójában.
– Én nem ellopni akartam, csak nem láttam senkit sem. Azt reméltem, hogy majd a kastélyban segíteni fognak megtalálni… téged. –próbáltam lassan, és szépen formázni a betűket, hogy meg lehessen érteni azokat. Fogalmam sincs, hogy mennyit fog tudni kiolvasni, de addig még ő értelmezi a betűket, kutakodni kezdek a zsebemben. Valahol kell lennie egy tollnak, mert a múltkor beletettem egyet a zsebembe. Azt már megtanultam, hogy íróeszköznek mindig kell lennie valamelyik zsebben, ha papír nincs is. Hosszas átnézés után, végül a belsőben találtam egyet. Megkönnyebbülés érdekében mosolyt varázsoltam az arcomra, és gyorsan lekörmöltem a tenyerembe az előbb leírt mondatokat is. Azonban, itt még nem hagytam abba a szavak formálását, hanem írtam még hozzá párat.
– Tényleg nem akartam ellopni, és ne haragudj miatta. Meg azért se, amiért így kommunikálok veled. Siket-néma vagyok, és csak azért nem jelelek, mert fogalmam sincs, hogy ki tud erre, és ki nem. Így megspórolok egy felesleges kört. Egyébként Misi vagyok, de szólíthatsz Ádinak is. Téged hogy hívnak? –megmutattam neki a bal tenyeremet, amit már kék tinta díszített, és vártam a reakcióját. Kezet is nyújtanék neki, de félek hogy addigra már elmegy mellőlem.
Utoljára módosította:Gyarmathi Mihály Ádám, 2014. január 18. 14:46
Hozzászólásai ebben a témában

Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
offline
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2014. január 26. 19:43 | Link

Misi



*A hallókutyák, első ránézésre elég gépiesnek tűnhetnek, hiszen nekik pontosan azt kell csinálniuk, amit mondanak, vagy jeleznek nekik. Ugyan így van a vakvezető és a mozgássérülteket segítő állatokkal is. Ők mégsem egy gépek. Mikor mi dolgozunk, próbáljuk mindig azt csinálni, amit ránk bíznak, az ilyen állatoknak is pontosan ez egy munka, amit megbízhatóan kell elvégezniük. Mint ahogy nekünk is, nekik is van szabadidejük, csak éppen Ők nem időben számítják ezt, hanem, mikor kapnak rá engedélyt, azt csinálhatnak, amit akarnak, játszhatnak, vagy egyszerűen csak rohangálhatnak. Na, igen, én ennél a pontnál rontottam el. A labdát eldobtam, de nem engedtem meg neki, hogy játsszon, így azt még figyelmen kívül hagyta. Mikor kimondtam a „menj” szót, akkor végre szabad volt és azt csinálhatta, amit szeretett volna, csak éppen nem állt szándékában megkeresni a labdát. Szórakozás közben az ilyen kutyák teljesen átlagosak, ugrálnak, futkosnak és egy kicsit sem figyelnek a környezetükre. Torry-t még csak egyszer láttam játszani, de akkor sem velem és körülbelül kettő hete lehetett, úgyhogy most még őrültebb volt, mint akkor. Szegény fiú, akit kutyusom lendületében feldöntött talán kettő-három évvel volt nálam fiatalabb. Még nem nagyon járhatna az iskolába, de lehet, hogy Ő is egy ilyen zsenipalánta, aki kihagyta a lejjebb lévő osztályokat, hogy idejárhasson. Futva közelítem meg Őket, mivel elkezdi húzni Torry-t a kastély felé. Utánuk kiabálok, mikor már elég közel vagyok hozzájuk és kezemmel a fiú után nyúlok. Torry-ra megvetően nézek rá, de Ő nem törődik a tekintetemmel, csak félrefordítja fejét. Végül visszafordulok a diákhoz, aki csodálkozva tekint rám, pedig kitalálhatta, hogy mit akarok. Mikor hozzáintézem szavaimat, már biztos lehetne benne, hogy én vagyok a kutya gazdája, de Ő csak bámul és tanácstalanul néz rám. Itt elbizonytalanodok, mivel nem tudom mire vélni hallgatását. Lehet, hogy nem jól mondtam a szavakat? Nem lehetett érteni és csak valami dadogásféle jött ki a számon? Idegesen nézek végig rajta, hogyha megszégyenítene lenne-e esélyem ellene, de legalább tíz centivel kisebb nálam, úgyhogy egy kicsit megnyugodok. Az viszont még mindig zavar, hogy a srác nem beszél. Mikor leguggol, hirtelen én is elkezdek ereszkedni vele, hogy a szememmel követhessem a száját. Mikor már nem látom rendesen és nem tudnék leolvasni róla semmit rendesen, idegesen felállok, és onnan szemlélem a gyereket. Ahogy az ujjával a földön kezd valamit formálni, megpróbálom a megfelelő helyet megtalálni, hogy láthassam mit is akar csinálni. Mire rájövök, hogy mit szeretett volna mutatni, már régen elvesztettem a fonalat, ráadásul a fű miatt nem is lehetett igazából látni a betűket. Biztos vagyok benne, hogy rájött a fogyatékosságomra és ezt a megoldást találta ki a helyzet megoldására. Megpróbálom megfogni a vállát, hogy felránthassam, de hirtelen feláll, én pedig ijedten ugrok hátra egyet, nehogy lefejeljen. A földön látszik pár vonal, de nem tudom kivenni belőle a szavakat, bármennyire koncentrálok. Eközben Ő egy tollat vesz a kezébe, amit a zsebéből húz elő és a kezére kezdi el körmölni a szavakat. Megvetően nézek rá, hiszen miért nem kérdez azelőtt, hogy cselekedne.*
- Értem a beszédet…* Morgom, de nem fogom le a kezét, mivel eléggé belejött az írásba. Ha pedig bőrrákot szeretne, miért akadályozzam meg. Szép terjedelmes szöveg gyűlik össze a kezén, amit még nem tudok elolvasni, mivel messze van és túl aprók a betűk. Ahogyan felém nyújtja a tenyerét, amit teljes mértékben tinta fed, megvetően fogom meg, hogy el tudjam olvasni, de közben egy megjegyzést nem tudok kihagyni.*
- Ha betelik, hova fogsz írni?* Elgondolkodom rajta, hogy azt mondom, nem tudom elolvasni és írja le újra, de aztán nehézkesen belekezdek a szöveg olvasásába. Az első sorokat elolvasva egy kicsit szánalmasnak érzem a srácot, hiszen mi van, ha Torry egy veszett kutya, aki bármelyik pillanatban megharaphatta volna, nem gondolkozott normálisan, de most tartom a számat és tovább olvasok, nehézkesen. A következő mondatok után én érzem magamat rosszul, de egyben kíváncsi is vagyok. Szegény fiút teljesen félreértettem, ami azért az én helyzetemben érthető. Mégis kíváncsi lettem, hiszen a Bagolykőn és úgy igazából otthon sem nagyon ismertem hozzám hasonló gyereket. Volt a jelbeszédoktatóm, aki siket volt, meg a kutyaiskolában is az egyik néni halláskárosult volt, de én mindig az épek között voltam. A jelbeszédet is csak testvéreimmel használtam otthon, mivel az könnyebb volt, mint a szájról olvasás. Ez a fiú hozzám képest nem csak siket volt, hanem néma is, ami azt jelenti, hogy nem tud beszélni. Biztosan még piciként vesztette el a hallását, így nem tudna normálisan beszélni. Még engemet is feszélyeztet az, hogy nem hallom a hangomat, akkor Őt még jobban zavarná, ha most beszélnie kellene. Aztán hirtelen eszembe jut valami, amit még beszélve mondok ki.*
- Tényleg siket vagy? Hiszen, mintha felfigyeltél volna rám, mikor érkeztem.* Elbizonytalanodok, mivel ha hazudik, és csak szórakozik velem, nem fog jól járni. Így hát elkezdek jelelni, hogy kiderítsem igazat mondott-e.*
- MinWoo. Remélem, hogy nem szórakozol, mert az nem lenne éppen előnyös számodra, erre vagyok a legallergiásabb, ha ezzel viccelnek, hiszen én is az vagyok.* Tudom, hogyha hazudott, ezt nem értheti, de valami hosszabbat kellett jelelnem, hogy biztosan ne tudja kitalálni, mit is akartam mondani.*
Hozzászólásai ebben a témában

Gyarmathi Mihály Ádám
INAKTÍV


"Mentolos forrócsoki"
offline
RPG hsz: 128
Összes hsz: 2720
Írta: 2014. január 29. 22:58 | Link

MinWoo ^^

A fűbe írással próbált kommunikálás csak elsőre volt szuper ötlet, utána már megbántam az egészet. Utólag mindenki okosabb, és nem is csodálkozok azon, hogy az ismeretlen fiú nem ért meg semmit sem abból, amit próbáltam neki az előbb leírni. Szerencsére egy toll és a tenyerem segítségével képes voltam elmondani mindent, amit szerettem volna. Tudomásul vettem, hogy érti a beszédet, de én csak jelbeszéddel vagy írásban tudok vele kommunikálni. A tikomat meg nem fedhetem fel neki, mert… mert na. A családom se tudja, neki miért mondanám el pár perces ismeretség után? Ennyire buta még nem vagyok, de talán ha jobban megismerem, akkor megemlíthetem neki, hogy mégis csak tudok beszélni. Elsősorban akkor se neki mondanám el, hanem Zsombinak, mert számomra Ő a legfontosabb. Első kérdésére mosolyogva húzom feljebb a karomon a kabátot, és rábökök. Ha azon múlik, akkor teleírom a karomat, hogy tudjak vele beszélgetni, ameddig nem találunk papírt, vagy valami mást. Láttam rajta a kíváncsiság jelét, gondolom azért, mert meglepte, amit olvasott. Ilyennel nem szeretek viccel, teljesen őszintén mondtam, vagyis írtam. Az újabb kérdésre csak bólogattam, hogy tényleg siket vagyok, a továbbiakra meg nem reagáltam. Nem azért, mert szemtelen vagyok, és nem akarok, hanem mert ledöbbentem. Csodálkozva néztem, ahogyan formálja a jeleket, és szinte elaléltam tőle. Miután felfogtam, hogy MinWoo is képes a jelbeszédre, vigyorogva néztem fel rá. Örömömben ugrálni tudnék, de azért nem teszem meg. Boldogan pakolom el a tollat, és már emelem is a kezeimet, hogy formáljam a megfelelő jeleket.
– Igazából hallókészülék segítségével hallok, de csak az egyik fülem volt menthető. A másikre teljesen siket vagyok, ha nem használom a készüléket, akkor meg a bal fülemre egy nagyon picit hallok, de úgy, ha közvetlen belebeszélnek, mint valami mikrofonba. A mugli sulimban kénytelen voltam használni, és már hozzám nőtt, és megszerettem. Mégis jobban szeretek szájról olvasni, vagy jelelni. –lelkesen mutogattam a szavakat, és vigyorogva néztem MinWoo-ra. Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy van itt valaki, aki jelbeszéddel is képes kommunikálni.
– Nem viccelek, de megértem az aggodalmad. Én se szeretem, amikor gúnyt űznek abból, hogy az emberfia nem hall. El sem hiszem, hogy valaki tud jelelni az Öcsémen, Đomcsi bátyón meg rajtam kívül. Nagyon örülök, hogy találkoztam veled. –továbbra is lelkesen jeleltem MinWoo-nak. Remélem, hogy barátok leszünk, vagy valami hasonló.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék