Rufus  
Akkor sem mondom el neki...  

Rufus, rendkívül furcsa módon próbálja eltüntetni a bűntény nyomait a földön. Ezen hangosan felkacagok.
-Igazad van. Így senkinek nem fog feltűnni! -kuncogok. Persze ironikusan értettem. Mégis ki ne venné észre, mikor ott egy jókora lyuk a földben? Az, hogy oda rugdosott a lábával pár földdarabot a lyukhoz, hogy betömje, nem sokat segített. Most mit csináljak? Kezdjek el homokozósat játszani? Végül is, mért ne? Vidáman felpattanok a helyemről, de még fogalmam sincs, hogyan kezdjek neki. Végül  pár lehullott levelet vittem a betakart lyukhoz és szétszórtam felette.
-Azt akarod, hogy hazudjunk? -kérdezem meglepetten. Jó, lehet, hogy ez nem nagy hazugság lenne, de azért mégis csak furcsa, hogy erre kényszerít. Minden mindegy alapon megrántom a vállam. -Tényleg az lesz a legjobb! -elmosolyodom, mikor Rufus kijelenti megvár. Igazából reméltem, hogy ezt fogja mondani, de így hallva még jobb a dolog!
-Hát, őszintén mondom, hogy nem tudom kiktől hallottam, mert nem láttam őket, csak már többször is felfigyeltem a Rufus névre. Első sorban azért, mert nem egy szokványos név, másodszor meg azért, mert egyre többször hallottam. A folyosó és, a kastélyon kívül is. -mesélem. -De mindegy. Hiszek neked, hogy nem vagy híres! -nevetek fel.
-Hát, köszönöm szépen! Nem sokan mondják, hogy szép a nevem!-pirulok el. Tényleg, szerintem még csak a családom hangoztatta ezt. Közben Marcipán egyre többet mocorgott a kezeim között (gondolom szökni akart) úgy, hogy közöltem Rufussal, hogy mindjárt jövök.
Kisétáltam a Rétről. Onnan már futottam egészen a kastély bejáratáig, de nem gyorsan. Inkább csak olyan kocogós tempóban, mert elég volt az nekem. Felszaladtam az Eridon házhoz, be  a szobánkba. Éppen senki sem volt ott, csak szét szórt füzetekkel és könyvekkel találkoztam. Az én részem sem volt túlzottan rendben, sőt... Marcipánt beraktam a ketrecébe és adtam neki egy kicsit enni aztán indultam is vissza a Rétre, mert Rufus biztosan nagyon epekedve várt már engem. Persze csak viccelek, alig ismerem még. Az is lehet, hogy visszamegyek és hirtelen azt sem tudja ki vagyok, bár mondjuk nem tudok semmiféle amnézia betegségéről úgy, hogy az arcomra azért tán csak emlékszik.

Rufus  
Akkor sem mondom el neki...  

Rufus, rendkívül furcsa módon próbálja eltüntetni a bűntény nyomait a földön. Ezen hangosan felkacagok.
-Igazad van. Így senkinek nem fog feltűnni! -kuncogok. Persze ironikusan értettem. Mégis ki ne venné észre, mikor ott egy jókora lyuk a földben? Az, hogy oda rugdosott a lábával pár földdarabot a lyukhoz, hogy betömje, nem sokat segített. Most mit csináljak? Kezdjek el homokozósat játszani? Végül is, mért ne? Vidáman felpattanok a helyemről, de még fogalmam sincs, hogyan kezdjek neki. Végül  pár lehullott levelet vittem a betakart lyukhoz és szétszórtam felette.
-Azt akarod, hogy hazudjunk? -kérdezem meglepetten. Jó, lehet, hogy ez nem nagy hazugság lenne, de azért mégis csak furcsa, hogy erre kényszerít. Minden mindegy alapon megrántom a vállam. -Tényleg az lesz a legjobb! -elmosolyodom, mikor Rufus kijelenti megvár. Igazából reméltem, hogy ezt fogja mondani, de így hallva még jobb a dolog!
-Hát, őszintén mondom, hogy nem tudom kiktől hallottam, mert nem láttam őket, csak már többször is felfigyeltem a Rufus névre. Első sorban azért, mert nem egy szokványos név, másodszor meg azért, mert egyre többször hallottam. A folyosó és, a kastélyon kívül is. -mesélem. -De mindegy. Hiszek neked, hogy nem vagy híres! -nevetek fel.
-Hát, köszönöm szépen! Nem sokan mondják, hogy szép a nevem!-pirulok el. Tényleg, szerintem még csak a családom hangoztatta ezt. Közben Marcipán egyre többet mocorgott a kezeim között (gondolom szökni akart) úgy, hogy közöltem Rufussal, hogy mindjárt jövök.
Kisétáltam a Rétről. Onnan már futottam egészen a kastély bejáratáig, de nem gyorsan. Inkább csak olyan kocogós tempóban, mert elég volt az nekem. Felszaladtam az Eridon házhoz, be  a szobánkba. Éppen senki sem volt ott, csak szét szórt füzetekkel és könyvekkel találkoztam. Az én részem sem volt túlzottan rendben, sőt... Marcipánt beraktam a ketrecébe és adtam neki egy kicsit enni aztán indultam is vissza a Rétre, mert Rufus biztosan nagyon epekedve várt már engem. Persze csak viccelek, alig ismerem még. Az is lehet, hogy visszamegyek és hirtelen azt sem tudja ki vagyok, bár mondjuk nem tudok semmiféle amnézia betegségéről úgy, hogy az arcomra azért tán csak emlékszik.

Blanka

Örülök, hogy a lány társ a bűntény nyomainak eltüntetésében, és mikor megkérdezi, hogy hazudjunk-e, akkor úgy érzem, hogy ideje bevetnem az angyali Rufust, és meg kell nyugtatnom őt, hogy ilyenről szó sincs.
-Hazudni? Ugye, tudod, hogy hazudni bűn? Mi nem fogunk hazudni, csak hirtelen elfelejtjük, hogy mi is történt ezen a helyen, rendben?-teszem fel a kérdést, bár így is hazudunk, de legalább jobban kifejeztem magam mintha, csak egy egyszerű igent mondtam volna. És most ugrik a majom a vízbe, de sajnálatos módon a víz eltűnt és csak az iszapba ugrott, mert a lány nem tudja, hogy kitől hallotta a nevemet, és azt se árulja el, hogy milyen ügy kapcsán hallotta a Rufus nevet, de előttem nincs lehetetlen.
-És milyen ügy kapcsán hozták fel a nevemet?-teszem fel a kérdést, én bizony kihúzom belőle az igazságot, még akkor is, ha estig itt kell lennünk.
-Nekem tetszik, ha mások nem mondják az az ő bajuk-mosolygok a lányra, majd végig nézem, ahogy a hörcsögével bemegy a kastélyba, és én ígéretem ellenére nem lök le a fatövébe, hanem megpróbálom mégjobban elrejteni a lyukat, és csak ezután ülök le a fatövébe, szerencsémre a lány még nem ért vissza, de mikor meglátom őt, mosolyra húzódik az arcom, és csak akkor szólok hozá mikor már elég közell van hozzám, így legalább nem kell kiabálnom.
-Hamar visszajöttél, betetted a hörcsögödet a helyére, és futottál is vissza hozzám?-teszem fel a kérdést neki, de a 200 W-os mosoly még mindig nem tűnt el az arcomról.