Kara Zoli
Ha rám nézel.

Harold

StephFanni
Hókecske akció *-*

Helena

Fanni

Csermely

2016-03-06, szombat délután

A mai nap borzasztó volt, mert tanítás volt az iskolában. Igaz, cserébe a jövő héten kettő helyett négy egész napig nem kell majd iskolába mennie.  Reméli, hogy nem lesz az, mint a múltkor, hogy négy napig volt a szünet, de öt napra való leckével nyomják őket tele, mert akkor nem tudja, hogy mit fog csinálni.
Szerencsére nem volt komoly a mai tanítás, hamarabb is elengedték őket, ezért úgy döntött, hogy meglátogatja az anyukáját az iskolában. Haza sem ment suli után, hanem az iskolaszereivel megpakolva indult neki a falu és a kastély közötti sétának. Nem is emlékszik olyanra, hogy egyedül ment volna a Mágustanodába, így ez egészen új élmény számára. Igazából már elengedik így közel 12 évesen ilyen távolságra egyedül, inkább csak az, hogy nem volt szüksége arra, hogy egyedül eljusson a kastélyba.
Nagyjából 10-12 percnyi séta után sikeresen megérkezik az iskola kapuja elé, ami ki is nyílik előtte. Amióta a faluban laknak, elég ritkán szokott eljutni a kastélyba, úgyhogy egy picit izgul. Nem hiszi, hogy az anyukája mérges lenne, amiért meglátogatja. Régebben mindig mondogatta, hogy azért nem szereti, hogy a kastélyban lakik, mert eltanulja a rosszat a nagyoktól. De igazából Vivire meg Zsombira és Ellára is ezt mondta, pedig ők otthon laknak.
Pöttöm a réten átvágva az egyik fa ágai közé szorulva megpillant egy nagyon ütött-kopott kvaffot. Valószínűleg már senkinek sem kell, annyira régi, azért is hagyhatták a fán. A homlokát összeráncolva méregeti az inkább barna, mint vörös színű bőrt, végül úgy dönt, hogy az neki bizony kell. Mivel nincs még varázspálcája, ezért fel kell másznia érte. Az iskolatáskáját letámasztja öreg fának, majd lendületből nekiugrik, hogy felkapaszkodjon rá. Elsőre nem sikerül neki, de másodjára végre feljut. Viszonylag szerencsés helyzetben van, mert nincs túl magasan a labda, egy nagyobb ágat kell csak feljusson. Bal kézzel felkapaszkodik, jobb láb fel, többi testrészt felhúz és már el is éri. Picit nyújtózik és meg is kaparintja a koszos-ázott lasztit. Finom vonásai grimaszba húzódnak, mert a labda tapintása sokkal undorítóbb, mint képzelte, így gyorsan elhajítja, hogy megszabaduljon az érzéstől is. Olyan puha, gusztustalan, nyálkás tapintású az egész, és ez az érzés most a kezén maradt.  Fintorogva törli bele a kezét az egyik ágba, majd háttal előre elindul lefelé. Az egyik alsóbb ágról úgy gondolja, hogy csimpaszkodik egyet, majd elengedi és megindul a föld felé körülbelül két méter magasról. Ahogy a föld felé tart a lába végighorzsolódik a fa törzsén, majd pedig a kicsi lány a popsiján landol.

---

Boglár Gréta

Mily’ csodálatos nap ez a mai, a madarak énekelnek, a pillangók repkednek és én pedig csak lassan sétálgatok. Fekete nadrágban, piros kabátkámban, én még nem érzem a jó időt vagy lehet, hogy csak máshogy vagyok beállítva, mint a többiek, de nekem ez az időjárás még hideg. Sajnos, ez van!
Ahogy kilépek a kastélyból megcsapja napfény az arcomat, szinte már-már olyan erővel csap meg a napfény, hogy majdnem visszaesek az intézmény falai közé, az ajtó mögé. Nos, még szerencse, hogy nem olyan családból való vagyok, aki egy kis napsugárzás miatt hátra szaltót dob, mert a mögöttem kacsasorban lépkedő diákok nem örülnének, ha rájuk esnék. Tehát felszívom magam, hogy erősebbnek tűnjek még a Napnál is, és elindulok kifelé. Egyenesen a rét irányába megyek, mert kis eszem jól tudja, hogy ott szép a táj, a madarak mindig vidámak és sok olyan emberrel találkozok, akik szívesen beszélgetnének velem.
Most rám is férne egy jó kis beszélgetés, mert már kezdtem unatkozni a négy fal között, és ez már annyira veszélyessé vált, hogy múltkor elő is vettem egy könyvet, és ami számomra is meglepetést okozott, hogy beleolvasta. Szinte magamhoz se tértem az ámuldozásból, mi történt velem? Könyvet vettem a kezembe, aminek a címén kívül az első pár sorát is elolvastam? Itt már egy orvos se tud segíteni, ide már egy pap kell, aki kiűzi belőle a tanulás iránti vágy gonosz démonját kis, ártatlan, lusta lelkecskémből. De nem szaporítom tovább a szót, ne csak rólam legyen szó. Tehát, ott jártam, hogy megyek a rét felé, sőt mi több, már meg is érkeztem oda.
~Milyen szép az idő! És mi ez a különös illat? Ilyet még sose éreztem itt!~ szétnézek, hátha meglelem az illat forrását, ami kezd egyre erősebbé és kellemetlenebbé válni. Ekkor látom meg magam mellett egy tojást, ami nagy valószínűséggel megzápult. Nos, úgy látom, hogy kár volt eljönnöm a rétre, ha nem a napfény dönt le a lábamról, akkor egy záptojás. Mi következhet még? Inkább gyorsan tovább állok és keresek egy árnyat adó fát, aminek tövéhez leülhetek.
Találok is egyet, nem ül alatta senki –ez a rét olyan, mint egy váróterem, sorszámot kell húznom, hogy leülhessek egy fához-, ezért gyorsan oda megyek, és mielőtt letenném kis habtestemet a fa alá, körbenézek, ill. szimatolok, hogy nincs-e valami meglepetés ott. Nem találok semmit, ezért kényelmesen helyet is foglalok és ekkor puff… egy termés vagy valami keményebb dolog esik a fejemre a fáról. A természet tényleg nem kedvel! Ámde, inkább nem is bosszankodom már ezen, igaza van Föld anyánknak, én kerestem a bajt, azzal, hogy kijöttem ide. Inkább elkezdek halkan énekelni egy dalt, amit még régen, ifjú koromban tanultam.
-Csip csepp, egy csepp, öt csepp meg tíz. Olvad a jégcsap, csepereg a víz. –annyira belemélyülök dalocskámba, egymás után megállás nélkül ismételgetem és közben fel se tekintek.

Kedves Rebi


Mi sem jobb mint kijönni a rétre és egy kis friss levegőt szívni. Jó kis kikapcsolódás ez számomra, itt végre nyugodtan pihenhetek egy kicsit. Bár jó lenne egy kis társaság, akivel beszélgethetnék. Nyugisan beledőlök a fűbe, majd nézem, ahogy az égen elhúznak a felhők. Leszakítok egy virágszálat és beleszagolok.
-Öhl. Ez büdöske - borzalmas szaga van ám. Felállok, majd odébb sétálok. Kiérek egy olyan részre, ahol egy csomó virág van és mindegyik jó illatú. Leszedek párat, majd leülök egy nem annyira sűrű részre és gondolataimba mélyedve üldögélek. Szívesen cseverésznék valakivel, főleg Rebivel. Remélem nem mérges rám, bár inkább megdöbbentnek tűnt azon az estén. De ha tévedek akkor nekem tuti annyi. Vajon hol lehet most?

A mai nappal a diákok a tanárok és minden iskolai dolgozó vagy éppen a környéken sétáló lakos különleges napra ébredhet. Itt a jó idő! Virágba borulnak, a fák csiripelnek a madarak és nem mellesleg elkezdődik egy újabb tanév új reményekkel új kihívásokkal.
De a mai nap nem is ez a legfontosabb sokkal inkább egy szembetűnőbb dolog kint a kastély környékén. A jól megszokott pompás látványt nyújtó rét egy teljes álló napra más kosztümöt ölt magára. A nap első napsugarai egy fodrozódó tó felszínén csillannak meg miközben halkan felcsendül pár nyugtató dallam. Ameddig a szem ellát, a sima víz felszínét láthatja. Bizony megnehezíti a közlekedést viszont remek alkalom, hogy jól szórakozzon a diáksereg vagy akár a felnőttek. A tavon csónakok találhatóak, amiket szabadon lehet használni. Nappal kizárólag csónakázni lehet, viszont mikor kezd lebukni a Nap és a diákok népes serege elfoglalja az összes szabad "járművet", a hagyomány szerint lámpások szállnak a magasba a kívánságokkal. Ám nem biztos, hogy teljesülnek, ez bizony attól függ, mit kívántok. Használjátok ki ezt a különleges alkalmat!

Gyülekező és tóparti kései piknik este 20:00-tól, a lámpások felengedése pontban 21:00-kor történik.

Jó szórakozást mindenkinek!

//Álmodói időpont: április 24-től május 8-ig
Szerepjátékos időpont: május 1.
Az esemény szála egybe menjen, tehát a kezdőposzthoz szálazzatok!
A kívánságok témája ITT található!//

Vitéz Rebeka

Kapitány már nagyon kikívánkozott, a tavasz ígérete őt is elragadta. Az illatok, a napfény íze, a hancúrozás a harmatos fűben izgatottá tette. Sajnos nincs annyi időm rá, mint szeretném és mint ő is szeretné, elvégre a nap nagyobbik részében egyedül volt. Hétvége lévén akadt egy kis szabadidőm, amit duplán ki akartam használni. Anyám tegnap csomagot küldött, benne sok-sok finomsággal, ez csábított arra, hogy nekiessek és megegyem. Az évismétlés egy hangyányit arra sarkallt, hogy idén többet tanuljak, ráadásul könnyebbség volt, hogy egyszer már meg kellett volna tanulnom ezeket, ismerős volt néhány témakör. Egyébként a tanárok is díjazták, hogy újra elsőben látnak. A sok ismeretlen arc között találtak egy olyat is, akit név szerint fel lehet szólítani és ezt a kellemetlen helyzetet gyakran ki is használták. "Ábel fiam, hogy is volt az az még tavaly, amikor szintén nem tudta a Goulens bájital összetevőit?" Magamban hallottam Felagund professzor smirglis hangját, ha épp kellemetlenkedni akart és persze miért hagyta volna ki? Ez a tény rászoktatott arra, hogy előre is lapozgassak a könyvben, ne csak az aktuális anyagra. Így előre tanultam, nem naprakészen. Nem állítom, hogy sikeres voltam a tervemben, de legalább az esélyt meg akartam adni magamnak. Szóval, arra jutottam, hogy összekötöm a kellemetlen a haszontalannal és kiviszem Kapitányt a rétre, viszek magammal némi süteményt, meg néhány tankönyvet és kihasználva maximálisan az időt, egyszerre ülök egy fenékkel legalább három lovon. Egy pillanatig sem merült fel bennem az a kétely, hogy a terveim nem úgy szoktak realizálódni, ahogy elképzeltem. Pórázra vettem a kutyát, aztán játszottunk a pórázon vezetés helyett egy kis huzavonát a folyosón, míg ki nem értünk a rétre. Kifulladva a futástól egy fa tövébe rogytam, leoldottam a kötőfékét és szabadjára engedtem. Kicsomagoltam anyu sütijét, egyet a számba tettem, aztán mély sóhajjal nyitottam ki a Gemmológia könyvet. Egy utolsó pillantással kontrolláltam a kis haszontalant, nem jár-e tilosban, aztán tanulmányozni kezdtema kpeket. Persze az agyam máshol járt már az első pillanatban.

Paulina
Valamikor napnyugtakor...

Levitások
A kastély lábánál, Lin szobájának ablaka alatt, a távozása előtti estén

Mai

Végre visszatért a szép idő. Borzasztóan utálom az esőt, ritkán vagyok hisztis, de ha esőről van szó, sajnos az tudok lenni. A napot, és a jó időt szeretem, és az is illik hozzám a legjobban, legalábbis volt már aki azt mondta, hogyha rám néz, akkor az olyan napsugaras. Nagyon rég voltam már odakint, és azt hiszem épp itt volt az ideje kimozdulni. Egy nyáriasabb, babarózsaszín ruhát kaptam magamra, és elhagytam a körletemet. A folyosón is sokan sétáltak, azt hiszem nem csak nekem tűnt fel, hogy végre újra nyári idő van. Mostanában csak a tanulással és a levélírással tudtam elfoglalni magamat. Samu ismét írt, küldött magáról és arról a bizonyos lányról egy közös fotót, első ránézésre nem tűnik rossznak, bár én attól még kételkedem benne. Odafigyelek arra, hogy kivel van a bátyám, hiszen ez a kishúgiknak a dolga. Ha hazalátogatok, akkor biztosan megkérem a bátyám, hogy mutassa be nekem, mivel csak a külsejéből nem tudom megállapítani, hogy megfelelő-e Samunak. Gondolataim elkalandoztak séta közben, így, hogy szinte nem is voltam képben hamar odaértem a rét kapujához, amit egy laza mozdulattal kitoltam, majd kiléptem a friss pázsitra. Magamba szívtam a friss levegőt, majd egy pillanatra behunytam a szemem. Gyenge szellő fújdogált, ami pont tökéletes volt. Nem volt a közelemben senki, amit meglepőnek találtam, de nem foglalkoztam vele túlságosan sokat. Odasétáltam az egyik magasabb fához, majd letelepedtem az aljába, hátammal pedig a fának dőltem. Nagyon kényelmes volt, és nem mellesleg még megnyugtató is. Ismét behunytam a szememet, próbáltam nem elaludni, egyszerűen csak pihentettem a szemem. Hallgattam a madarakat a fákon, és élveztem a szellőt a bőrömön, és ahogyan a tincseimet dobálta ide-oda.

Nem igazán szerettem a négy fal között lenni, nekem mindig börtön hatást keltett az, ha nem szabadulhattam ki a természetbe. Sokkal jobban éreztem magamat a levegőn, mint benn, a sötét szobában, ezért is látogattam el a rétre, hogy végre kiszabaduljak az iskola falai közül. Fehér nyári egyberészes ruhát viseltem, mert fülledt, meleg idő volt kinn, hajamat kiengedve hagytam és fehér balerinacipőt vettem fel a szerelésemhez. Nagyon élveztem a kinti levegőt, mindig is szerettem a természetet, szóval az első dolgom az volt, hogy leheveredjek egy fa alá. Mindig eszembe jutott Timi az itt létem alatt, hiszen számos dolgot neki köszönhettem az életemben, mint például azt is, hogy befogadott és azóta békességben élhetek. Az intézmény falai között sosem éreztem magam jól, mindig voltak rosszindulatú diákok, akik örömmel piszkálódtak és sosem volt nyugtom tőlük. A nevelőnők sem volt különbek kivéve Timit, aki egy áldott, jó lélek volt. Sajnos az életem nagy részét azzal töltöttem el, hogy vártam azt, aki eljön értem és végre örökbe fogad, de úgy tűnt mindhiába. Reméltem, hogy egyszer kiszabadulhatok ebből a rémálomból, de sajnos ez sokáig nem következett be, és amikor már majdnem feladtam, akkor jött a megmentőm egy új nevelőnő személyében. Timi befogadott és a szárnyai alá vett, önzetlenül nevelt fel és még a varázsvilágról is elhintett néhány fontosabb információt. Most meg kellett szoknom az új környezetemet, a szobatársaimon kívül pedig nemigen találkoztam olyan emberrel, akiben teljesen megbízhattam volna, úgyhogy egyelőre óvatosan közelítettem mások felé, nehogy rosszul jöjjek ki a dolgokból.

---

Lucy Moonlight

• • •


"Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón."

Magamra szedtem majdnem 3 réteg ruhát. Mi a franc vagyok én, medve? Sosem bírtam a telet, mindenki szerint azért mert így nem mutogathatom magamat, de nem vagyok én ennyire egoista. Talán csak néha. Egy hosszúújjú, egy pulcsi, és egy jó meleg kabát, már kész is vagyok a télre. Zsebre vágtam a kezemet, és elindultam szembenézni a nagy küzdelemmel ami odakint várt engem. Rég nem levegőztem, de azt hiszem most eljött ennek is az ideje. Mostanában állandóan azon agyaltam, hogy haza kellene küldenem a szülőknek legalább csak egy levelet. Nem tudom, hogy a bácsikám mondott-e nekik bármit is rólam, de ha nem, akkor már jó rég nem tudják mi van velem. Bár, ha jobban belegondolunk, nem vették ők sem a fáradtságot, hogy érdeklődjenek, akkor én miért tegyem? Mindegy, Karácsonykor mindenki kap egy "tök király minden velem kösz" levelet, és kész is leszek. Szinte zombiként haladtam végig az iskola falai között, annyira elkalandoztak a gondolataim, így senkire se figyeltem oda körülöttem. Pár perc telt el, míg eljutottam a rét kapujához, amin kiléptem és az arcomat azonnal megcsapta a fagyos téli levegő. Arcomat lesütve lépkedtem ki, a cipőm alatt hallani lehetett a megfagyott fű ropogását. Kicsit hátrébb mentem, ahol már több volt az eldugottabb rész, és egy fának nekitámaszkodva nézelődtem körbe. Nem voltam egyedül, pár diák is pont most szánta rá magát a napi egy sétájára, de nem foglalkoztam velük. Mindenki tegye a maga dolgát. A mellettem lévő bokrok közül egy kettőn még láthatóak voltak virágok, amin meglepődtem, hiszen ilyen időben szinte lehetetlen hogy ne fagyjon meg az, ami nonstop ki van téve a hidegnek, de egy varázsiskola már csak ilyen. Hogy utáltam én, hogy varázsló vagyok, mindig olyan hülyeségnek tartottam, bár így, idősebb fejjel inkább azt mondanám rá, hogy király. Egy pillanatra behunytam a szememet, majd a fejemre húztam kabátom kapucniját, hogy az is adhasson még egy kis meleget.

Kellemes idő van arra, hogy friss levegőt szívjon az ember. Egy kisebb hátizsákot megtöltöttem pár ennivalóval, itallal és olvasni valóval, ez utóbbit kikapcsolódás gyanánt. Végül a hónom alá csapok egy puha pokrócot, hogy legyen mire ülnöm. Egy személynek ugyan ez nagy, de hát így kényelmesen elférek rajta. Bár akár két ember is bővel elfér, de ezzel most úgy fest nem kell bajlódnom. Ballagok, kicsit úgy festek, mint aki túrára indul, és valóban. A réten szépen lehet túrázni. Újult erővel sietek ki a természetbe. A táskát leteszem, pokrócot leterítem, úgy, hogy a kaják és az üdítő olvasás közben kézközelben maradjon. Ezután elterülök mint az Alföld és könyvembe mélyedek. A témája egy elég érdekes "túrabalesetnek" mondható eset. De minél mélyebben koncentrálok rá, arra riadok fel, hogy orron csap a könyv. Leemelem és megdörzsölöm fájó testrészem, majd könyvjelzővel jelzem, hogy is tartok becsukva innivaló után nyúlok. Még jó, hogy van nálam műanyag pohár, nem is egy. De hogy miért? Talán mert lusta voltam indulás előtt egyet elrakni, így alakult. Ivás után egy szendvics felé nyúlok és törökülésbe helyezkedve majszolni kezdek.

Návay bácsi
Hétvégi kocogás közben
Outfit

Sportolással ütöttem el azt a szabadidőt, ami vizsgaidőszakban felgyülemlett, és tanulás mellett adódott. Néha muszáj volt kimozdulni a könyvek mögül, ezt nem tagadhattam, sokkal jobban esik utána leülni és olvasni őket, újult erővel, kitisztult fejjel.
Az utóbbi időben megnöveltem az edzések számát, hogy a karácsonyi, téli időszakban rám rakódott nehezéket leadjam a fenébe, és könnyebb legyek. Minél nehezebb az ember, annál nehezebben mozdul meg. Sose kívántam vissza a roxforti duci-juci külsőmet, ami miatt csúfoltak, pedig csak tíz kilóval nyomtam többet a normálisnál.
Mostanra elértem ugyan az elégedettséget, a vágyott számot-alakot, hogy kedvenc ruhadarabjaimról ne kelljen lemondanom, de a sportolással és a diétával képtelen voltam leállni. Annyira beleitta magát az életembe, hogy már-már függőség felé tendáltam.
Kellett. Szükségem volt a sportra, és arra, hogy tartani tudjam a szintet, hogy mosolyogni tudjak, és főleg tükörbe nézni.
Lefutottam pár kört, idestova fél órája nem is számoltam, mennyit, de csak most álltam meg újra, immár másodszorra, hogy az elvesztett folyadékmennyiséget pótoljam bogyósgyümölccsel ízesített víz formájában.
 - Oh, jó napot, tanár úr. – Kis elfoglaltságom közepette azért észrevettem magam körül az embereket is, köztük a főnixek HVH-ját. Na hát, talán ő is sportolni merészkedett ki a fűtött kastélyból? Meglehet.

Vannak azok az alkalmak, mikor az embernek fogalma sincs, hogyan is keveredett az adott helyzetbe és miért nem lépett meg onnan. Ez nálam is igaz, elvégre az még érthető, hogy hajlandó voltam belemenni, hogy Lewy megmutassa a volt suliját...
Na, de az már egy másik lapra tartozott, hogy feldobta a karjait a levegőbe, közölte, hogy mennie kell, majd egy "Maja" kezdetű felkiáltással egy ismerős alak után vetette magát, engem egyedül hagyva, én pedig helyben maradtam. Pár pillanatig bámultam utána értetlen és elkeseredett fejjel, hogy végül mi is lesz itt, egyedül hagy-e, de feladtam. Egyértelműen megint bezsongott.
Szóval ott álltam a semmi kellős közepén, meglehetősen letörve a ténytől, hogy egyedül maradtam. A kabátomat összébb húzva magamon dobtam le magam végül a fűbe, mert az őszintét megvallva fogalmam sem volt, hol vagyok.
Ekkor vettem észre az első szebb, színes virágot és egyből kissé jobb hangulatban keltem fel és szedtem le rögtön pár szálat belőle, míg egy lányba nem botlottam.
- Oh... Servus! - intettem zavart mosollyal az arcomon, a másik kezemben a virágokat szorongatva.