Július 22. – 23. –Napforduló; az év legrövidebb éjszakája, leghosszabb nappala



Minden tanárt és diákot szeretettel várunk a Napforduló alkalmából megrendezett különleges eseményre! A program július 22-e kora délutánjától július 23-a reggeléig fog tartani, helyszínül pedig a rét szolgál.

Álmodói időpontja: július 21-től augusztus 4-ig.
(Bizony hónapátírás történt a programban, de reméljük ez senkit nem fog zavarni.)

Az eseményen a kinti tartózkodás egész éjjel megengedett, de ha bent ücsörögtök a kastélyban takarodó után, az ugyanúgy büntetéssel járhat ha elkapnak, mint máskor!

Programok:

Színpad
A diákok, mestertanoncok és tanárok egyaránt kitombolhatják magukat a koncerten, hisz minden zeneműfajba bele fogunk kóstolni. Fellépnek a Metál Mágusok, a Pop Puffskeinek, a Punk Pixik, a Blues Boszik és a Jazz Jobberknollok. A koncertsorozat késő délutántól éjfélig tart! Az óriási színpad mágikus megvilágításnak örvend, és ugyancsak varázslatos tulajdonságai közé tartozik, hogy függetlenül attól, hogy a hallgató hol talál helyet, ugyan olyan tisztán és hangosan hallja a zenét, mint az első sorban állóak.
 
Lámpáseregetés
Pontban éjfélkor egy közös lámpáseregetésre invitáljuk a társaságot, hogy együtt ünnepeljük a nyár ezen szép napját. A kívánságlámpásaink felengedése már Valentin nap óta hagyomány az iskolában, és egy rendezvényen sem maradhat ki a repertoárból. Ez alig egy 15-25 perces esemény, így örülnénk, ha mindenki jelen lenne. Mágikus lámpásainkba akármit írhatunk, akár milyen színűvé, formájúvá alakítjuk, csak a képzelet szab határt.
 
Szabadtéri Mozi
A kinti mozi kora délelőtt kezdődik, és másnap hajnalig tart, egyaránt a koncert előtt, alatt és után. Ez azoknak van kialakítva, akik belefáradtak a zenébe, egy nyugodtabb helyre várnak vagy csak meg akarnak nézni egy jó filmet. Ez főleg azok számára lesz érdekes élmény, akik teljesen varázsló környezetben nőttek fel, és még nem láttak filmet. A földet párnák és pokrócok takarják, hogy mindenki kényelmesen elhelyezkedhessen. A vászon el van varázsolva, és mint a színpad esetében, itt is függetlenül attól, hogy hova ülünk ugyan olyan jól látunk és hallunk. Ha egyszer átléptük a vetítés mágikus határát a kinti ricsaj és a koncert zenéje elhallgat, és már csak a mozizók suttogásait és nevetéseit, illetve a film zajait halljuk.
A vetített filmek: Gru, A leleményes Hugo, Az igazi kaland, Hirtelen 30, Charlie és a Csokigyár, Csizmás, a kandúr, A Vaslady, Szemfényvesztők.

Csillagnézés
A csillagnézés a lámpaeregetést követően veszi kezdetét. Nyilván lehet egyedül is bámulni a lélegzetelállító eget, de ebben az egy két órában az asztronómia tanárunk megmutatja az igazán fontos csillagképeket, illetve magyarázatot is kapunk róluk.
 
Egyéb:
 
Az elfáradt, pihenni vágyó diákoknak és tanároknak a DÖK sátrakat készített elő. Függetlenül attól, hogy szunyókálni akarsz, félrehúzódni a pároddal, vagy csak leülni beszélgetni a barátaiddal, az előkészített helyek tökéletesek. Lehet akár kint is aludni egy-egy matracon vagy hálózsákon, de vannak olyan sátrak is, amelyekből látszik az ég. A tanároknak külön sátrak vannak előkészítve, míg a diákok ott aludhatnak, ahol akarnak. A gyerekek sátraikban kényelmes pokrócok, hálózsákok és párnák hevernek a földön, hogy mindenki kényelmesen helyezkedhessen el. A legtöbb sátorra tértágító bűbáj van szórva, és többségük változtatja méretét és tágasságát a látogatók számától függően. Minden sátorban (átlagban a sarkában) található egy-egy kifogyhatatlan nasi kosárka, vagy dobozka.
 
Diák sátrak
DSátor1
DSátor2
DSátor3
DSátor4
DSátor5
DSátor6
 
Tanár sátrak
TSátor1
TSátor2
TSátor3

Tábortűz
Az  ideiglenes tábor közepén hatalmas tüzet találunk. Ezt nem kell táplálni, hisz magától ég, és az a különlegessége, hogy a forró nyári éjszakán nem bocsát ki még nagyobb hőt. A tűz körül körbe farönköt és pokrócok vannak, hogy ha valaki le akar telepedni, kényelmesen üldögélhessen.

A világításért a rendezvény alatt mindenhol a lámpások, tündérek és szentjánosbogarak a felelősök.

Isobel, Napforduló ^^

Lau viszonylag már elég régen vett részt bármiféle diákönkormányzat által szervezett tevékenységen – bár ő is tag -, valahogyan sosem jutott rá elég ideje. Az elmúlt időben a szervezkedésben is csak kisebb dolgokat vállalt, de amikor tudott, azért segített. A mágustusára sem jelentkezett, pedig még az is lehet, hogy megnyerte volna. Na jó, azért nem valószínű, ahogyan elnézte a listát, nála sokkal esélyesebbek is indultak, de ki tudja, bármi megtörténhetett volna. Reményei szerint azért egy levitás fog nyerni, hiszen nincs is alkalmasabb egy ilyen díj viselésére, mint egy kékség.
A napforduló idejére, ha már ilyen rövid és hosszú váltakozások lépnek fel a világban, úgy döntött szakít időt a réti kis eseményre, hiszen tényleg jó lenne már elmenni valami közös „bulira”, hátha összefut régebbi ismerőseivel, barátaival, akiket már olyan régen látott. Erre egy ilyen esemény pedig tökéletesen megfelelő, illetve nem árt neki sem egy kis kikapcsolódás.
Egy barackszínű, lenge nyári ruhácskába öltözött, sima, pántos szandállal, nem kell ide kiöltözni, de azért szeret csinos lenni, mégsem esik túlzásba. Az éjszakára kellemes, szélmentes, meleg időt jósolnak, így remélhetőleg nem kell félnie, hogy fázni fog. Ha mégis, majd visszaszalad valamiért, szerencsére nem kell túl messzire mennie.
Miután elkészült, elpakolászott egy kicsit a lakrészén, ne hagyjon kisebb felfordulásokat maga után, majd elindult a rétre, hamarosan pedig meg is érkezett. Valami hihetetlenül gyönyörű, meglepetésekkel teli látvány tárult elé, mindenre számított, de azért erre talán mégsem. Úgy tűnik, csodás éjszaka elé néz a prefektuslány.

Kornél


Hogy a fenébe lehet ilyen piszok meleg?! Erre a legjobb válasz: azért mert nyár van. Nem. Könyörgöm, azért a nyárnak is van határa! Úgy éreztem magamat egész nap, mintha egy szaunában élnék. Sétálgattam a folyosókon, benéztem egy-két helyre, csak, hogy ne legyek annyira tájékozatlan. Igen, új vagyok. Hogy őszinte legyek, sosem szerettem a kezdeteket. Az előző iskolámban is hogy jártam...Még mielőtt idejöttem volna, otthon elhatároztam, hogy erős és kemény leszek. Nem akarok gyenge kis virágszálnak tűnni. Bár, ha jobban belegondolok..mikor is tűntem én olyannak valaha? A szobámban ücsörögve, végignéztem a szobámon, de nem találtam semmit sem amibe beleköthetnék. Minden a helyén volt, egész kis takaros szoba volt, az első éjszakám sem volt olyan vészes, jól aludtam. Kicsit korán keltem, de ha új helyen vagyok, akkor akár képes vagyok már hajnalban is talpon lenni. Hátravetettem magamat az ágyamon, majd a plafont bámulva rájöttem, hogy most sem vagyok sokkal másabb, mint otthon, vagy a Roxfortban. Kedvem lett volna megpofozni magamat, de nem lehet. Arról már leszoktam, egy-két éve. Sóhajtottam egyet, majd felálltam, és elhagytam a szobát. Le a lépcsőkön, majd ismét, és megint. Kész labirintus ez a kastély, de friss levegőre volt szükségem. Mivel délelőtt már jártam odakint, próbáltam felidézni, hogy pontosan merre is kell mennem, de szerencsére tudtam. Mikor a Rét kapujához értem, lassan kitoltam azt, és kiléptem a fűre. Egyedül voltam, nem láttam senkit a közvetlen környezetemben, de nem is nagyon kerestem senkit. Még egy emberrel sem ismerkedtem meg, de hagyok időt a dolognak. Beljebb sétáltam, mígnem egy fa alá értem. Hatalmas nagy volt, alatta pedig minden árnyékos volt, így leültem, majd fejemet a fa törzsének döntöttem, és behunytam a szememet. Élveztem ahogyan a lágy szellő néha fellebbenti a hajamat, és felfrissít. Élveztem a csendet. A folyosó nekem túl zajos volt. Nyeltem egyet, majd kinyitottam a szememet, de semmi sem változott. Pedig mennyivel jobb lett volna, ha hirtelen egy másik világban találtam volna magamat. Igen, fantáziám az van, ezt mindig mindenki a fejemhez vágja. Egy perc erejéig körbenéztem, majd visszadöntöttem a fejemet, szememet pedig újra behunytam. Egész nap talpon voltam, megérdemlek egy kis pihenést.

Noel

Fanni

Natacha

Jobban belegondolva választhatott volna kevésbé veszélyes hobbit is. Mondjuk rajzolhatna, lényegesen kisebb az esélye, hogy kiszúrja a szemét a ceruzával, mint egy nyílvesszővel. Tény, ami tény, nem volt sok választási lehetősége, elvégre Harry igyekezett minél kisebb mozgásteret adni neki, de ezt legalább élvezte. Ilyenkor csak és kizárólag ő irányított, nála volt a döntés és nem az apja határozta meg, hogyan is kellene lőnie.
Ennek a sportnak egyetlen komoly hátránya volt, mégpedig az, hogy folytonosan nyomot hagyott maga után. Gyűlölte, ha mások könnyedén beazonosíthatják, azt pedig még jobban, ha esetlegesen rá is találhatnak. Ethan a saját útját járta a saját kis világában és nem szívesen fogadott betolakodókat, csak és kizárólag abban a esetben, ha a betolakodóban volt valami, ami megragadta a figyelmét. Ha ő maga is különcnek minősült, épp úgy, mint a fiú egész életében.
Az íjat óvatosan becsúsztatta az ágya alá, mivel nem tűnt túl jó ötletnek ezzel rohangálni a többi diák között. Na, nem mintha komoly vérengzést tervezett volna, épp csak senkire sem akarta ráhozni a frászt. Mugli körülmények között nevelték és hihetetlenül keveset tudott a varázsvilágról, amíg bele nem csöppent; gyakorlatilag semmit. Éppen ezért tisztában volt vele, hogy az aranyvérű aranyifjúk is körülbelül annyira lehetnek otthon a normál emberek között, mint ő annak idején a varázslatok otthonában. Semennyire.
Nem szerette a bezártságot, szüksége volt rá, hogy érezze: szabad. Már amennyire a körülmények itt megengedték. Ezúttal nem menekült semmi elől, csak élvezte a napsütést. A rét megfelelő helynek tűnt, hogy magába szívjon némi D-vitamint, így csak felcsüccsent egy elérhető magasságban lévő faágra és lehunyt szemekkel hallgatta a diákok nyüzsgését.

Rufus


     Tegye a kezét a monitorra! Érzem, ahogy átáramlik az energetikális, elektrosztatikus-érzésű metamorfózissal elegyített tényhalmazszerűség, csak küldje azt a nyamvadt SMS-t, mert már megettem a pörköltemet és fél órája csak egy kamerába bámulok! Ó, hogy az a... Elfelejtettem, hogy megszűnt a Budapest TV!
     Na, de térjünk vissza elfeledett hősnőnkre, aki még szerencsére mindig él, nem lett belőle sem mammut-csontváz, sem szénakazal a haja révén. Igen-igen, még mindig szén-dioxidot kovácsol az oxigénből, és mivel nem szereti a havat, nem vált hóemberré. Ez jó hír, nem? Legalábbis egy kis kurjantást adhatnátok neki, ha már úgy bandukol a réten, mint a legújabb olajmágnás Dallas-szereplő!
  Mert bizony: a mágustanoda mezejét szemelte ki, hogy elteljen az idő ezen a tikkasztó nyári napon. Már felemésztette volna a dögunalom, de úgy vélte; ha sürgősen nem tesz valamit az ellen, hogy ne végezze úgy, mint egy sivatagban álló fizetős wc-s néni, ezért elhatározta, hogy megismer valakit. Mert hogy itteni legkedvesebb barátait manapság nem is látja, pedig igazán hiányolja őket. Év közben egyszer haza is utazott, bár nem tett jót neki. Mióta tudatában van annak, hogy rendkívüli képességgel rendelkezik, alig érez késztetést arra, hogy szüleit egyáltalán meglátogassa, és visszatérjen a fekete napernyős Angliába.
Gondolatai ezer helyett most csak egy felé kavarognak. Igazság szerint most nincs is min töprengenie, pedig szívesen teszi. Ez is a melegtől van! Látod, kedves hőhullám? Senki nem szeret téged! Bár, Jenna lojális hozzád: rövid farmersortot húzott fel, amihez egy rövid ujjú, lenge szürke póló társul. Hajzuhatagja most fején csücsül, s egy két tincs lóg csak le elölről figyelmetlenség végett.
     Ahogy halad a réten lassan, de biztosan, megpillant egy fiút. Idősebbnek nézi legelsőre, de aztán bevillan számára; ez egy levitás srác és friss hús! Megvonja vállát, fokozza tempóját, s midőn odaér az említett legínyhez köszön neki:
- Hey! - mosolyog.
- Zavarsz? Azt hiszek, te öö is levitás vagyhm! Gondoltam köszönök - közli mondanivalóját, aztán nem várván meg a másik fél reakcióját, leül mellé és rászegezi tengerkék szemeit. A brit akcentusból és határozatlanságából ismét kitellett, ráadásul nyelvtana is zavarossá vált. Ezúton is gratulálunk, Jenna! Te lettél a hónap zoknija!

Rúúúfusz



      Egyszerűen fojtogató ez a meleg! Még jó, hogy Jennánk nem teniszjátékos, mert most bizonyosan megállna benne az ütő! Bár azt mondják, van élet a halál után. Gondoljunk csak bele; Napóleon, Mátyás király, Van Gogh... Meghaltak. De mi viszont élünk! Pacsit erre! De megint elkalandoztunk. Tam.
     Kékjeivel fürkészi a másik alany labdaalakú látóeszközeit. Közben többé-kevésbé  elereszt egy kisebb mosolyfélét, ezzel biztatván, hogy mégsem ő a helyi pankrátor aki szétzúz mindenkit. Másodpercek teltek csak el, s nem hisz a saját fülének: bókot kapott. Jenna. Bók. Kapott. Jenna! Nyomban el is pirul, új neve ezentúl: Harvey Piroska. Zavartan veszi a levegőt, tekintete rögvest saját ölére szegeződik. Filmbeillő-jelenet ez kérem: hajába bele-beletúr a friss szellő, miközben a tűző nap égeti orcáját.
 - Köszön! - jegyzi meg végül fejét felkavartan, mint a vadonatúj deluxe kettőpontnulla kiadású bólogatós kutya a békefurgon elejében. A közmondáshoz híven még akár szalonna is lehet belőle, már ami a perzselő napsugarakat illeti. Legalább feldobná a járókelőket ez a szalonnaszagfal.
 - Hát ja! - szögezi le, már ami a kiülést illeti. Int is neki; ugyan mán telepedjenek le egy kicsit arrébb, ahol árnyék van. Tényleg nem rossz ötlet! A legmurisabb dolog az egészben, hogy fel szeretne kelni valahogy, de nem bír, lelassult a melegtől. Kész komédia, valaki hívja a TV2-őt (úgysincs jó műsor mostanában). Szőkénkhez képest a lajhár egy kapkodó idegbeteg! A feltápászkodáshoz most kevés az akarat, mint téliszalámiban a hóesés, de segáz! Megoldja valahogy.
    - Új vagy, ööö... Rufus! Rufus! - ismételgeti magát, mert ismétlés ismétlés a tudás édesmamája. Így legalább megjegyzi tulajdon, becses nevét eme férfiúnak. Közben sikerült két lábra állnia, és még a gravitáció is a földhöz vonzza, úgyhogy egyelőre megnyugodhat a "Halálosan imádjuk Jennát!"-tábor. Még egy kérdést intéz a srác felé. Megérdeklődi honnan származik. Ilyen nevet bizony ritkán lehet hallani, és sanda gyanúja, hogy nem itteni polgár. Ügyetlenül biccent egyet fejével, majd kinyújtja kecses lábát, hogy továbbléphessen innen.  

Ru, fuss!



     Szeretném leszögezni, hogy drága hölgyünk nem az a beszédesebb fajta, aki bárkihez odamegy és csak úgy társalgásba kezd az illetővel. Sőt! Nem olyanra sikeredett, hogy buzgón cukin néz ki, a beszéde nyájas, hízelgő, hogy majd szétrobban a vidámságtól, de amint valaki felbőszíti, azonnal fogja a saját hörcsögét és beteszi a mikróba. Leszögezném ezt, de nincs szögem se kalapácsom. Utóbbival el is lehetett volna ütni az időt!
     Lánykánk azért szólította le a magában merengő fiatalembert, mert nemrégiben látta elsuhanni házának valamelyik dohos szegletében. Tisztában van azzal, hogy milyen érzés teljesen új helyre kerülni és egy idegen helyen jó sokáig magányosnak lenni. Tehát így került ide, a suhanc mellé, de már állnak is fel és tovagyalogolnak, hogy árnyék után kajtassanak.
 - London! Lucky... - csóválja fejét elkerekedett szemeivel. Egyrészt nem is hitte volna, hogy ő is angol, hiszen manapság ott már nem divatos a "Rufus" név. Bezzeg, ha az óvónő kiejti a száján azt, hogy "Dávid", máris a fél óvoda odanyargal. Na és a brit főváros? Ez nem igazság! Legszívesebben összetűzésbe kerülne a sráccal, amiért ő olyan klassz helyen lakott, neki meg csak a szomszéd Mary néni jutott, aki azt feltételezte Jennáról, hogy madárürüléket kent az ablakára. Eszelős világ.
 - Brighton - morcosan jegyzi meg lakhelyének kilétét. Az ifjú könnyen gondolhatná most: "Te is inkább áramot vezess, ne kocsit!". De nem így történt: alanyunk hosszasan részletezni kezd egy szimpla esetet, melyben egy katicát üldöz. Bocs. Marikabogarat. Mondjuk ez felettébb poénos, szőkeségünk is vihog egyet rajta, de a történet végén nem tud mást mondani, mint egy "wow"-t. Azt hiszem ennyi telik csak tőle jelenleg. Sajnos ez kevés és gyenge, mint Quasimodo hátúszásban.
       - Miért pont idejöttél? A sintérek nem végeznek valami jó munkát... - harap szájába, majd Rufus felé pillant - Csak egy Jenna-féle humorbonbonos kérdés volt. De azért milyen egy ketrecbe bezárva? - viccelődik, bár azon sem lepődnék meg, ha a fiú fogna egy hólapátot (nyáron) és agyonütné vele mondván; "This is Rufus!". Azért kíváncsian várja, hogy mit fog rá reagálni. Nem tartja magát bunkónak, hiszen akkor már rég megfogták volna, és fejbe kólintottak volna egy Árpád-kori törpemarhát.

Fus úR



      - Ó, Szende Marcsa! Kislány? Ééén? - förmed fel egy kis zavartsággal a torkában. Világéletében gyűlölte, ha valaki kislánynak tartotta illetve nevezte. Néha azt kívánja; olyankor, amikor e nem éppen megtisztelő ranggal illették a járókelők, bárcsak az összes eldőlt volna, mint turbócsiga a kerek szögletben.
- Még egy zöld trutyis hippogriff is jobban kislányos, mint én... Izé öhm - hablatyol, majd feldúltságától szökken egyet-kettőt. Új mottónk immáron a "Le a gravitációval!". Közben nem veszíti el a szemkontaktust a humanoid féllel. Illetve egésszel. Folyamatosan járnak agytekervényei, hogy milyen frappáns válasszal rukkolhatna elő ismét, de arra a következtetésre jutott, hogy ha ők ketten rádiósok lennének, nem rezegnének egy hullámhosszon. Pláne nem három megahertzen. Légy realista, és kérj lehetetlent! Elvégre, ha már így alakult minden, akkor szórakozzanak egy kicsit.
  - Kac-kac, kukac! Ismertem már, Mr. Höhdevisszavágtamcsaknemegyhentesbárddal... - forgatja szemeit, de azért egy ezer wattos vigyort is ereget feléje. A szökdécselést abbahagyja, mert még valaki azt hinné, hogy varázsgombás pixiomlettet lakmározott.
- A 'szimpatikus' szóról pedig egy lóláb jut az eszembe, de nem is a patkó. Tényleg! Milyen fura lenne, ha a lovaknak emberi talpuk lenne. Fúj, talp. Nem finom - árad belőle a szó, csak úgy a semmiből. Inkább ne is képzeljük el a lovakat emberi talppal, mert már így is gusztustalannak tartja az emberi talpakat! Pláne, ha a lábujjakon szőr is van. Az olyan, mintha az ember félig troll lenne, csak kis méretben. A trollok pedig szétverik a klotyót, és akkor a sörhasú budibuildereknek nincs mit felépíteniük.
     Miközben drágaságunkból ömlik a szóárvíz, addig a Nap egy kicsit megbújik a felhők mögött. Jó helye is van ott, mert már Jenna írisze kezdte feladni a harcot a sunyi napsugarakkal.
 - Nyaj, végre! A retikülöm... Mármint retinám! - kezdd el úgy nevetni, mintha valaki élete legjobb poénját mesélte volna el, szökken is egyet, meg is botlik. Miféle nyári, fülledt nap ez? Botladozva nevetni, vagy nevetve botladozni; könnyű szerrel hiheti a srác, hogy a legújabb "Csubakka"-kiadással van dolga, mert ez a két dolgot egyszerre mívelni nem tréfa - vagy trébokor! Ép eszű ember fel sem fogja, ami itt történik. Lehetséges, hogy napszúrást kapott. Vagy bitangpusztulatosan részeg. Á, nem! Levitás, nem tesz ilyet, ez nem vitás! Ó, jaj! Lehet, hogy a narrátor is részeg?!
Jól jönne az az árnyék már, de még mindig nem lelték meg! Kékjeivel néha odapillant azért Rufusra. Viccelődik vele: szemét hunyorgatja, mintha csak a napra nézne.
    - Kell valami? Nem vagyok órásbácsi! - Mintha magyar tudása is hirtelenjében megjavult volna.

A nap épp lemenni készült amikor Blanka kitalálta hogy lemegy a közeli rétre és onnan fogja meglesni a lemenő napot. Gyorsan meg is fogott egy pokrócot és elindult a rét felé. Egy szép egyenes részre lerakta a pokrócot és ráült. A lemenő nap gyönyörű volt. A lány kezei elzsibbadtak ezért lefeküdt és úgy kémlelt tovább.
Minden olyan nyugodt volt. A szél fújt kicsit és néha néha egy rövid madárcsicsergést lehett hallani vagy látni ahogy elszállnak Blanka felett. Blanka is megnyugodott. Elkezdtek hiányozni az otthoniak. A legjobb barátnője aki mugli nagyon hiányzott Blankának mert nem tudta kivel megbeszélni a dolgokat amik történtek vele. Nem volt senki akivel ki lehetett volna beszélni valakit vagy nézni a remek kinézetű fiatal fiúkat. Blanka remélte hogy ha vége a vizsgaidőszaknak a barátnője várni fogja őt és kibeszélnek mindent és mindenkit.   Igaz a lány nem tudja hogy Blanka varázsló. De Blanka azt mondta a barátnőjének    hogy bentlakásos iskolába ment.
De most nem akart ezen filózni. Most a vizsgákra koncentrál. Illetve most csak magára és a csendre.

Nem rég érkeztem az iskolába. Annyira nagyon tudatlan vagyok mindenben. Tizennégy évem során nem is tudtam, hogy varázsló vagyok. Úgy döntöttem, hogy vezetni fogok egy naplót. Kijöttem hát a rétre, hogy egy fa árnyékában elkezdjem írni. A fű gyönyörű szép zöld volt annak ellenére is, hogy a nap úgy tűzött. Két kipúposodó gyökér közé ültem, amik tökéletesen igazodtak a testem vonalához.  Kinyitottam a könyvecském, és apró betűkkel elkezdtem írni. Csak arra riadtam fel, amikor valaki elém lépett, és az árnyéka még kevesebb fényt engedett át a papírlapra.

Rufus

A kis aranyhörcsögömet, Marcipánt, időszerű lenne már kivinni a friss levegőre. A legideálisabb helynek egyértelműen a rét bizonyul. Felveszem a magamra a fehér alapon tarka virágokkal díszített egyberuhámat és lábaimra csatolom egyszerű szandálomat. A hajamat előről oldalra tűzöm két fekete hullámcsattal. Még régebben kaptam karácsonyra egy miniatűr hörcsög pörázt ami pont megfelelő az én kis kedvencemnek. Ilyenkor azt szoktam ráadni és jót szorakozok, mikor olyan gyorsan elkezd sprintelni, hogy alig bírok utána menni. Mindig a bokrokat keresi, mik alá betud bújni. Eddig mindig mindig egyedül mentem a Rétre hörcsög legeltetés céljából, de most elhívtam több barátnőmet is. Sajnos egyik sem ért rá, ezért egy kicsit csalódottan indultam ki a kastélyból. Ráerősítettem Marcipánra a pórázt és jó erősen megmarkoltam a végét, nehogy elszaladjon, bár eddig még nem volt példa rá.
-Lassabban! Hé! -szaladtam utána nevetve. Ez a kis szőrmók soha nem tanulja meg kontrolálni magát!-Hékás! Àllj meg azonnal, külőnben nem kapsz vacsorát! Nem viccelek! -üvöltök utána. Mikor végre sikerült elkapnom a grabancát, fáradtan rogyok le egy fa tövében.
-Soha sem fog elfáradni! -suttogom, miközben megsímítom a hátát és újra szaladásnak ered.
~Eddig tartott...~

Rufus

Nagyon haragudtam Marcipánra, amiért ilyen zaklatott volt most. Eddig egyszer sem volt ehhez hasonló a viselkedése. Jó persze, volt, hogy egyszer-kétszer kiszaladt a kezemből és nem tudtam elkapni, de ez most sokkal másabb helyzet. Próbáltam megnyugtatni és elértem, hogy két percig ne mozogjon a lába, de utánakezdte előről az egészet. Közben felénk sétált egy fiú. Először csak a szemem sarkából láttam meg, aztán gondoltam úgy sem jön oda hozzánk és nyugodtan beszéltem az állatkámhoz, de a végén kiderült, hogy nagyon is felénk tart. Udvariasan megkérdezte segíthet-e és én először ráakartam vágni, hogy igen, de aztán rájöttem, hovy biztos nem azért jött a Rétre, hogy hörcsögöt kergető lányoknak segítsen...
-Köszi, de megoldom! -válaszoltam és tovább küszködtem.
~Vajon mi baja van ennek az állatnak?~
Amikor elfutott a hörcsög, fogtam a porázát és beálltam elé ahogyan a fiú tanácsolta, de a két lábam között kiszadt.
-Már bocs, de mi lenne a segítenél? -kérdeztem talán kicsit túl idegesen a fiútól.-Elegem van belőled!! Miért csinálod ezt velem??? -üvöltöttem hangosan. Persze ezt már nem a fiúnak hanem az én kis Marcipánomnak, akinek fogalmam sincs, mi a baja, de kezdett idegesíteni. Nem akartam bocsánatot kérni a fiútól, mert látja, hogy ideges vagyok, meg különben is úgykezdtem a hozzá intézett mondatomat, hogy már bocs, szóval nem hiszem, hogy nagyon meglenne emiatt sértődve.
~Különben is. Elég bajom van így is.~

Rufus

Sajnos nem szóltam a fiúnak, hogy a második megszólalásomat már nem neki szántam, így nem csodálkozhatok, hogy meghökkent egy picit. Bár furcsa, mert nyugodt maradt attól még, hogy azt hitte , hogy hozzá szólok olyan gorombán.
-Bocsánat! Nem neked szóltam hanem Marcipánnak! -próbáltam kivédeni magam. Az már csak rajta múlik,hogy elhiszi-e vagy sem. Kicsit azért vicces a helyzet ezért elmosolyodom, de nem nevetek, mert akkor bihtosan nem lenne hiteles az iménti mondatom. A srác előkapja a pálcáját és egy nem túl sikeres varázslatot hajt végre...
-Mondd megkérlek, hogy még is mi a csuda volt ez?! -fordulok felé felháborodottan.-Ggondolom vissza is tudod csinálni, mert ugye biztosan nem először hajtottad végre ezt a varázslatot! -nézek rá. Elvárom, hogy azt válaszolja, már legalább ötvenkettedjére csinálja ezt.-Gondolom én. -teszem hozzá. Bár fogalmam sincs mi  volt ez a varázslat, vagy, hogy van-e köze egyáltalán ahhoz, ami akart lenni. Marcipán ijedten felém futott. Még az a mázlim, hogy felém és nem teljesen más irányba.
-Nyugodj meg szépen Marcipán! -suttogom a jobb fülébe. Ép eszű ember nem beszél az állatához, más ember társasàgában meg pláne nem, de ki mondta, hogy én ép eszű ember vagyok?! A lényeg, hogy én nem voltam zavarban. Marcipán viszont lehet, hogy szégyellős, mert ismét megszökik. A fiú végre megmozdítja a lábait és segítségünkre siet. Halkan kuncogni kezdek mikor elkezdi kergetni a kis hörcsögöt.
~Vajon én is ilyen látványt nyújtottam?~
-Csak a szokásossal! Tudod. Magok meg zöldségfélék...-sorolom.-Bár ha jobban belegondolok, az utóbbi időben kicsit talán túl sok jutalombfalatot kapott. De ha egyszer megérdemli... -magyarázkodtam. Közben végre sikerül elkapnom Marcipánt. Lassan és óvatosan lehúztam róla a pórázt és beraktam a hátizsákomba.
-Na, mit csináljunk vele? -kérdeztem a fiútól és sóhajtottam egy jó mélyet.

Rufus!

A fiú azt mondta, visszatudja csinálni, de akkor, miért nem teszi meg?! Na mindegy, szerintem már el is felejtette, hogy egy kisebb szakadékot teremtett a földből. Igazából engem nem zavart, elfértem tőle, csak nehogy aztán elkapjanak minket, amiért megrongáltuk a gyönyörű rétet!
-Nyugi!-nevetek fel. -Elengedni már biztosan nem fogom! -bizonygatom. Egyébként tényleg nem szándékozom többet kiereszteni a kezemből. -Esetleg, visszamennék a kastélyba, leraknám a szobámba, aztán még ki jövök a rétre. Ha szeretnél megvárhatsz! Gyors futó vagyok!  -mondom, bár lehet, hogy így is sok voltmár neki a velem töltött idő és örül, ha végre megszabadulhat tőlem. Az is lehet, hogy azért jött ide, mert vár valakit és így is feltartottam. Azt már fel sem merem ajánlani, hogy velem is jöhet a szobàmig, míg berakjuk Marcipánt... Ezután a fiú bemutatkozik, szóval lehetséges,hogy még sem akar megszabadulni tőlem. A neve nagyon ismerős, de vele viszont még egyszer sem találkoztam. Biztos vagyok benne, hogy hallottam már ezt a nevet valahol, és csak róla lehetett szó, mert a Rufus nem egy szokványos név... Á, tudom már...
-Ó,hát te vagy a híres neves Rufus Saron, a Levitából! -szólalok meg. Eszembe jutott, hogy ő az a nőcsábász, akiről pletykálnak. Persze nem biztos, hogy minden igaz, amit mondanak! Mondjuk ha jobban megnézem, helyes fiú, nem is csodálkozom, miért szeretik ennyire őt!
-Én Blanka Carson vagyok, másodikos Eridonos, bár remélem nem sokáig! -mosolygok én is vissza rá. Gondoltam, ha már ő elárulta a nevét, nem lenne fair, ha én titkolnám! Na, most már elmondhatom, hogy találkoztam és még beszéltem is a híres Rufussal! Egyébként em tűnik beképzeltnek, ő talán el bír a hírnevével! Amúgy meg lehet, hogy nem is olyan nagy sztár, mint ahogy azt mondják. Lehet, hogy pletyka az egész, de én nem merem megkérdezni tőle, nehogy  megsértsem vagy valami.

Rufus  
Akkor sem mondom el neki...  

Rufus, rendkívül furcsa módon próbálja eltüntetni a bűntény nyomait a földön. Ezen hangosan felkacagok.
-Igazad van. Így senkinek nem fog feltűnni! -kuncogok. Persze ironikusan értettem. Mégis ki ne venné észre, mikor ott egy jókora lyuk a földben? Az, hogy oda rugdosott a lábával pár földdarabot a lyukhoz, hogy betömje, nem sokat segített. Most mit csináljak? Kezdjek el homokozósat játszani? Végül is, mért ne? Vidáman felpattanok a helyemről, de még fogalmam sincs, hogyan kezdjek neki. Végül  pár lehullott levelet vittem a betakart lyukhoz és szétszórtam felette.
-Azt akarod, hogy hazudjunk? -kérdezem meglepetten. Jó, lehet, hogy ez nem nagy hazugság lenne, de azért mégis csak furcsa, hogy erre kényszerít. Minden mindegy alapon megrántom a vállam. -Tényleg az lesz a legjobb! -elmosolyodom, mikor Rufus kijelenti megvár. Igazából reméltem, hogy ezt fogja mondani, de így hallva még jobb a dolog!
-Hát, őszintén mondom, hogy nem tudom kiktől hallottam, mert nem láttam őket, csak már többször is felfigyeltem a Rufus névre. Első sorban azért, mert nem egy szokványos név, másodszor meg azért, mert egyre többször hallottam. A folyosó és, a kastélyon kívül is. -mesélem. -De mindegy. Hiszek neked, hogy nem vagy híres! -nevetek fel.
-Hát, köszönöm szépen! Nem sokan mondják, hogy szép a nevem!-pirulok el. Tényleg, szerintem még csak a családom hangoztatta ezt. Közben Marcipán egyre többet mocorgott a kezeim között (gondolom szökni akart) úgy, hogy közöltem Rufussal, hogy mindjárt jövök.
Kisétáltam a Rétről. Onnan már futottam egészen a kastély bejáratáig, de nem gyorsan. Inkább csak olyan kocogós tempóban, mert elég volt az nekem. Felszaladtam az Eridon házhoz, be  a szobánkba. Éppen senki sem volt ott, csak szét szórt füzetekkel és könyvekkel találkoztam. Az én részem sem volt túlzottan rendben, sőt... Marcipánt beraktam a ketrecébe és adtam neki egy kicsit enni aztán indultam is vissza a Rétre, mert Rufus biztosan nagyon epekedve várt már engem. Persze csak viccelek, alig ismerem még. Az is lehet, hogy visszamegyek és hirtelen azt sem tudja ki vagyok, bár mondjuk nem tudok semmiféle amnézia betegségéről úgy, hogy az arcomra azért tán csak emlékszik.

Rufus!  

-Hirtelen elfelejtjük? -kérdezek vissza szemöldökömet ráncolva. Végül is nekem mindegy, a lényeg, hogy hazudnunk kell. Rufus próbálja szebben megfogalmazni a hazudni szót, de a végeredmény ugyanaz. Amúgy meg, lehet, hogy nem is kell füllentenünk, mert lehetséges az a verzió is, hogy senki sem veszi észre a lyukat. Az lenne a legjobb! Viszont most akkor is muszáj lesz nem az igazat mondanom, mert Rufust érdekli, milyen szövegkörnyezetben hallottam a nevét.
-Csak annyit hallottam, hogy Rufus. -mentegetőzök. Azért még sem mondhatom, hogy azt hallottam mindenféle lánnyal kavar. Egyrészt nem akarom, hogy miattam szidjon le valaki olyat, aki nem is csinált semmit, másrészt meg nem akarok én is pletykálkodni. Én lezártnak tekintem ezt a témát, de ha ő valamit még kérdez ezzel kapcsolatban, én komolyan mondom, hogy nem fogok rá válaszolni.
-Igen. Rohantam vissza hozzád! Ezt a távot is olyan nehéz volt kibírni nélküled! - nevetek fel. Gondolom ő nem olyan, hogy megsértődik ezen, tán csak szorult belé némi humorérzék. Egyébként érdekes, mert soha nem jöttem ki a fiúkkal régebben. Itt meg ezzel a Rufussal tudjuk ugratni egymást és én ha jobban belegondolok, még nem csinálta  ilyet.
~Alan!!!~
Jutott hirtelen eszembe. Ő volt az egyetlen fiú eddig akivel jártam. Meglehetősen rövid és unalmas volt a kapcsolatunk. Eleve úgy kezdődött, hogy az első találkozásunkkor már megcsókolt és megkérdezte, járnék-e vele?! Èn meg persze belementem, de nem a fiú tetszett, hanem a helyzet, hogy valaki szerelmesen gondol rám. Elég csúnyán szakítottunk utána.
-Tényleg, neked volt valaha barátnőd? -kérdeztem hirtelen Rufustól, bár a pletykákból ítélve tuti volt már neki, vagy még most is van..

Ruuufus  

Rufus rám kacsint és én ezen csak nevetek, mert olyan kis aranyos, ahogy becsukja egyik szemét, a másikat meg nyitva hagyja. Mikor megin kérdez valamit azzal kapcsolatban, amit én már lezártam, csak mosolyogva nézek rá és nem szólok semmit.
-Mérted is az időt? Hogy te milyen ellenállhatatlanul szupertökéletes személyiség vagy... -nevettem fel. Rájöttem, hogy milyen nagy hiba volt tőlem, hogy megkérdeztem tőle, volt-e már barátnője. Azt hiszem, elárultam magam...
-Na jó! -veszek erőt magamon.-Őszinte leszek hozzád, de tényleg ne mondd el senkinek! Azt hallottam rólad, hogy sok lánynak szoktál udvarolni egyszerre. Meg, hogy volt egy lány aki visszautasított téged! Meg, hogy volt egy másik lány, akivelegyszer láttalak a falatozó gyorsétteremben, de azzal nem tudom mi van. Ja, meg, hogy belekeveredtél valami ügybe, mert valaki cigarettát szívott. Vagy valami ilyesmi... Persze ezekből nem tudom mi az igaz, és mi nem... -mesélek el neki mindent, amit róla hallottam.
-Na most már boldog vagy? -nézek rá. Jó sok mindent kiszedett belőlem. Alig bírtam abbahagyni a beszédet.
-És a barátnőd bagolykős volt? -kérdeztem, hogy eltereljük a témát. -Tényleg, te honnan érkeztél? -érdeklődtem. Az egyik legrosszabb tulajdonságom a kiváncsiság, ami persze valamikor jól jön, de nem mindig...
Ó, régen mindig azt kívántam., hogy bárcsak gondolatolvasó lennék! Akkor most tudnám, hogy mire gondol Rufus. Tudnám, mi a véleménye rólam! De jó lenne! Jaj, már megint kiváncsi vagyok...  A fa törzsének támasztom a hátamat és törökülésbe teszem a lábaimat. Rufus már egészen jól elhelyezkedett én meg eddig egyenesen és mereven tartotam a hátam, de most, hogy neki támasztottam a fának, sokkal kényelmesebb. Közben kiveszem a hajcsatokat a hajamból és újra tűzöm a loboncomat. Mennyivel jobb így, már nagyon ki volt lazulva.

Rufus

-Persze, hogy irónia!-nevetek fel. -Mondjuk, ha jobban ismernélek, lehet, hogy mondanék rólad ilyet, de most még nem.-gondolkozok el, mert semmiképpen nem akarom megbántani. Még egy embernek sem mondtam ilyesmi félét, úgy, hogy főleg nem egy olyannak fogom, akit alig ismerek és nem is ez a véleményem róla. Persze nincsenek rossz gondolataim vele kapcsolatban!
-Ez nem kibeszélés a hátad mögött, hanem...-kutattam az agyamban, hogy megvédjem a hátba támadóit. -Hanem hangos vélemény kinyilvánítás!-vágom rá büszkén mosolyogva. -Egyébként nincs mit. És remélem tényleg köztünk marad a dolog!-teszem hozzá. Nem azért, mert nem bízok meg benne (noha alig ismerjük egymást), hanem csak, hogy megerősítsem mennyire fontos, hogy ne tudódjon ki a "szitu".
-Óóóó! London csodaszép hely!-mondom és teljesen elvarázsolódok pár percre. Mindig is elszerettem volna menni oda, és azt terveztük a családdal, hogy idén kilátogatunk oda is! A London eye-t muszáj lesz látnom! Jaj, meg a Big ben-t is!!!
-Szeretsz ott élni? Jaj, miket beszélek, biztosan imádsz ott lakni!!! -pörgök be.-válaszolok még mindig felvillanyozódva. -Mikor mész legközelebb haza? Minden híres helyen voltál már? Születésed óta ott élsz? Jaj, mesélj valamit róla, kérlek!-egy kicsit sokat kérdeztem szegénytől így hirtelen, de hát London!! Ne szórakozzon már! Az a legeslegeslegselegkedvencebb helyem, bár még soha nem voltam ott, de láttam már róla rengeteg képet és húúú! Közben pedig jól elhelyezkedtem, hogy kényelmesen tudjam hallgatni Rufust amint mesél nekem Londonról. Feltéve, ha figyelembe vette azt a szót a mondatomban, hogy "kérlek!" és mesél róla nekem.

Késő délután volt - tulajdonképpen esteledett és a levegő kezdett hűvös lenni, de ő ebből mit sem érzékelt. Amikor az utolsó vizsgája után kijött ide, még kellemes meleg volt és rátört a fáradtság és a megkönnyebbülés. Körülnézett, hóna alatt az írószerekkel megrakott szütyővel és a jól megszokott naplóval, azt latolgatva, hol lenne a legkényelmesebb pihenni egy kicsit; a kastélyban nem volt maradása, még sokan vártak a folyosókon, akik utolsó pillanatra hagyták, vagy túl sok vizsgát vállaltak be. Nem akarta őket zavarni és ha csak egy rövid időre is, meg akart feledkezni az egész mizériáról, mert holnap nekikezdhet a pakolásnak és... de az holnap lesz. Ma egtett minden tőle telhetőt, innentől már nem rajta múlt, s ezzel a gondolattal sétált az egyik szimpatikusnak tűnő, virágos rész felé, útközben lehúzva a talárját, hogy leteríthesse és arra ülhessen. A szokás hatalma, hogy bár a talár alatt vajmi kevés látszott belőle, ha vizsgára ment, mindig rendesebben öltözött, azon kevés ruhájából válogatva, amik festékfoltoktól és egyéb kiegészítőktől mentesek maradtak, úgyhogy nem ártott kicsit vigyázni, hogy ez így is maradjon. Nem túl elegánsan zuttyant le, a holmiját maga mellé ejtve és felnézve a vakítóan kék égre, amin most egyetlen felhő sem látszott. A napsütés melengette a falak hűvöse után és pár percre félretolta a maszkját, a fény felé tartva az arcát, élvezve, ahogy a meleg apránként átjárja és eltereli a gondolatait. Lerúgta a cipőjét, mielőtt eldőlt, a lehető legkényelmesebben terülve el - nem telt sok időbe, hogy a meleg elbódítsa és elnyomja az álom, az éles fény elől pedig árnyékolta az arcát az álarca, úgyhogy nem is nagyon tudta, hogy telik a délután és lassan estébe fordul. A hideg viszont lassan elérte, úgyhogy mostanra összegömbölyödött, mint aki megpróbál elbújni előle, de nem ébredt fel. Keveset aludt az utóbbi időben, ami most megkérte az árát.

Marcika


Életemben először pakoltam, és meg kell, hogy mondjam piszok nehéz volt állandóan lehajolni, felvenni a cuccokat, behajítani a szekrénybe, és így tovább. Kicsit kezdtem már megsajnálni anyámat, hogy annyiszor felszedte utánam a dolgokat, de mikor eszembe is jutott, hogy miért vagyok itt, és miért újoncként, szinte már majdnem felröhögtem, és folytattam a teendőimet.
Számomra nem volt kérdés, hogy melyik ház lakója leszek majd. Ahogy láttam egy a süvegnek se okozott nagy gondot, így legalább nem pazaroltam el sok időt, hamar haladhattam tovább. Késő este volt, mire végeztem mindennel, kissé kimerülten rogytam le a már öreg ágyra, ami a szobám negyedét tette ki. Ezen az ágyon kívül volt még 2 a szobában, de mind érintetlen volt. Ez az! Legalább nem kell mások idegesítő szokásait elviselnem, és az sem árt, hogy nem fognak éjszaka felverni amiatt, mert horkolok. Igen, szoktam, de hogy őszinte legyek ez engem sosem zavart. Meg amúgy is, este aludni kell, nem hallgatózni. Ennyi, sztori lezárva. Sóhajtottam egyet, majd zsebembe csúsztattam kezemet, ahol megtapogattam öngyújtómat, és már éreztem is a kényszert, hogy el kellene szívnom a már jól megszokott cigarettámat. 2 éve dohányzom, de ez az otthoniaknak még mindig nem tűnt fel. Néha több percen keresztül képes voltam nevetni azon, hogy áramlott belőlem a dohány édes illata, de apám nyugodtan, és magabiztosan sétált el mellettem, mintha ott se lettem volna. Felpattantam az ágyamról, majd kisétáltam a szobából. Nem nagyon ismertem még ki magamat a helyen, úgyhogy leginkább az ösztöneimre hallgattam, így elindultam valamerre. A Rellon ház körletét hamar magam mögött hagytam. Lépcsőkön le, majd ráfordultam egy ismeretlen folyosóra, és zsebre tett kézzel, lassan kezdtem el battyogni egy kisebb kapu felé. Éreztem, hogy jó irányban vagyok, majd mikor elértem a célomat, kitoltam a kaput, és kiléptem a sötét éjszakába.
Nem sok mindent lehetett látni, de mivel a kastély fénye valamelyest bevilágította a teret, nem tulajdonítottam neki nagy lehetőséget. Az egyik padhoz sétáltam, szinte már rádobtam magamat, majd előbányásztam egy cigarettát, és meggyújtottam. Mikor beleszívtam, ugyanazt az elégedettséget éreztem, mint minden ilyen szép percben. Egyedül, a sötétben, cigizgetve. Na ezt nevezem és tökéletes pillanatnak! Bár, amilyen "szerencsés" egy ember vagyok, nem fog ez sokáig tartani. A hatodik érzékem már előre figyelmeztet...

Zalcsi rokon *_*
kora délután

Egy ideje nem mozdultam ki a szobámból, csak az étkezésekkor, vagy ha sürgős dolgom volt. Szomorú voltam, persze nem annyira, mint mikor kiderült, hogy a szüleim vagy a nagyanyám és Lola meghalt, annyira azért nem éreztem mély fájdalmat. De szenvedtem egy ideig, számomra felfoghatatlan volt, hogy életem szerelme dühös rám és találkozni sem akar velem. Én, én, én... ezt képtelen voltam elfogadni, azt hittem Biancával fogom leélni az egész életem meg minden. Mostanra pedig belátom: hülyeség volt az egész. Csak 14 évesek vagyunk, még előttünk az élet, olyan sok mindent fogunk még véghez vinni, csak egymás nélkül. Azt viszont eldöntöttem, hogy egy ideig nem szeretnék barátnőt. Talán hónapok múlva, de ez még egy friss seb, idő kell, hogy begyógyuljon. Mellesleg tényleg nem találkoztunk Biancával, ugyanis én külföldre utaztam, Vincenték családjához, mégha nem is vagyok most meg olyan jól a családommal. Vinci tényleg alig van otthon, Janey le sem tudja tenni a babát, még kimozdulni sem tud. Persze néha én is vigyázok a babára, de nekem is megvan a saját életem. Sajnálom Janey-t, mindig is tudtam, hogy Vincent nem rossz ember, csak nem kéne vele összeházasodni. De legjobban Tristant sajnálom. Mi van, ha pár hónap múlva Janey kiteszi a házból Vincentet és egyedül fogja felnevelni a kisbabát. Iszonyú rossz érzés lehet apuka nélkül felcseperedni. Azért természetesen én is ott leszek mellette, de nem tud majd rám az apjaként tekinteni. Amúgy csak pár napja érkeztem haza Franciaországból, tetszett Vincent szüleivel lenni, legalább addig sem gondoltam a Bagolykőre. Csak az a bibi, hogy így kihagytam a vizsgákat, amik természetesen a bukáshoz vezettek. Mivel nem szeretnék újra elsős lenni kitaláltam, hogy majd írok egy kérvényt az igazgató úrnak, amelyben az fog szerepelni, hogy hadd legyek másodéves. Szeretnék Đominiccal együtt végezni és többet tanulni, most már teljesen oda tudok összpontosítani a tárgyakra.
Ebben a pillanatban pedig eldöntöttem, hogy kinézek a rétre, hátha találok egy ismerőst, mindenesetre a kezembe veszek egy könyvet, hogyha mégis egyedül lennék elüssem az időmet. Bár kötve hiszem, hogy senki sem lenne ott, mert iszonyú sokan járnak ebbe az iskolába, valaki csak kinn van. Egy sötét csőfarmerben és egy világoskék ingben indulok útnak sportcipővel a lábamon. Az egyik kezemet a zsebembe süllyesztem, a másikban pedig a könyvemet tartom. Talán kicsit nőttem, nem? Legalábbis én úgy vélem... Most már igazán férfiasnak tartom magam, kinézetem alapján és amúgyis, szerintem elég sokat változtam. Azért sajnálom, hogy az utóbbi pár évben nem volt férfi akivel megbeszélhettem volna az ügyeimet. Jó, Vincenttel dumálgathattam volna erről-arról, de őt sosem éreztem magamhoz olyan közel, mintha az apám lenne. Mindegy is, már nem foglalkozom vele. A folyosókon néhányan megbámulnak, de különösebben nem foglalkozom ezzel, tudom, hogy jól nézek ki.
Mikor kiérek a rétre letelepedek az egyik padhoz, körbenézek és megállapítom, hogy egy ismerős sincs a közelemben. A francba! Legalább itt van velem a könyvem. Kinyitom azt és olvasni kezdek. Juhúú...

Ruha

<< Előzmény

---

Annabell

Ronald


Még mindig csak a gólyalakban lakom, másodikos létemre is. Bár ez engem nem zavar, mert szabadon mozgolódhatok ott, és azt csinálok, amit akarok. De már gondolkodok azon, hogy át kellene költözni, hogy ne legyek magamban.
Ma reggel is korán felkeltem, megittam napi adag kalciumomat, majd az ágy alól előgurítottam a focilabdámat. Szokásom, hogy ha bárhova is utazok, magammal viszem a focilabdát is. Végül is, a focilabda a barátom. Nem hagyhatom ki őt se a kalandokból. Így hát elhoztam a Bagolykőre is.
Előkajtattam a táskámból a Fradi mezemet és magamra öltöttem. A táskámból nem szoktam előre kipakolni, csak azt, amit éppen használtam/felvettem egy kis időre azt berakom a szekrénybe, mert lusta vagyok visszagyömöszölni a táskámba. Egy hosszú nadrágot viszont már a szekrényből vettem elő. Felvettem, és a lábamra húztam egy sportcipőt. Kivettem a szekrényből egy hálót és egy kulacsot. A hálót beleraktam a hátitáskámba, a kulacsot pedig megtöltöttem vízzel, úgy raktam a háló mellé. Aztán nekivágtam a folyosóknak.
Egy kis rövid sétálás után elértem az úti célomat: a rétet. Ott szoktam edzeni. Kapura rúgok, csavarok, vagy éppen a visszapattanó labdákat veszem le. Most is, mint mindig, megtaláltam azt a két fát, amelyek a legközelebb vannak egymáshoz. Azok szokták képezni a kaput. Odaszaladtam, és hozzájuk kötöttem a hálót.
Először húsz, azután harminc méterről csavartam a hálóba a labdát. Majd szintén húsz méterről a fára rúgtam a drága, kedves jó barátomat. Az persze megállás nélkül rácsapódott, elrugaszkodott, és visszapattant hozzám. Én a levegőbe emelkedve megpróbáltam a kapuba ollózni a labdát. Persze nem sikerült. Először mellé ment, aztán el se találtam.
Az ollózás egy egy igen nehéz művelet. A labdát eltalálni nagy teljesítmény, nem még gólt is rúgni! Nem vagyok én Wayne Ronnie, ezzel tisztában vagyok, de azért továbbra is kísérletezek.
Hamar elfáradtam, így dekázgatni kezdtem. Néztem, ahogy föl-le pattan a labda, és eszembe jutottak a régi, szép idők, amikor még a Liverpoolban játszottam.

Hanna

Kimentem a rétre. Mostanában nem igazán sétáltam a kastély falain belül, sem azokon kívül. A szobámban ültem, de meguntam ezt az állapotot, ezért elhatároztam,  hogy változtatok ezen. Magamra vettem egy sötét farmert, és egy szürke ingnyakú pólót, meg egy vékony kábátot, majd rövid vacilálás után elindultam. Nem tudtam, hogy sétáljak egyet a város közt, vagy csak üljek be valahova. Aztán eszembe jutott a rét. Az a hely nekem nagyon szimpatikus. A természetnél soha, semmi nem jobb. Végigsétáltam a folyosókon, a kastély ajtójáig. Majd azon kilépve a padokhoz indultam. Nem telt el sok idő, és megérkeztem, majd véletlenszerűen leültem, egy nekem tetsző padra. Erre volt szükségem, de nagyon. Még társaságért sem epedeztem. Lehunyt szemeimmel gondolkoztam, merengtem, ábrándoztam. Olyan jól esett, rég nem volt ilyen. El is szundítottam, majd egyszer valamiért felébredtem, és elcsodálkoztam. Cseppet sem voltam álmos, de én azért aludtam. Ha nem tetszik valakinek, az az ő baja. Ez van. Ezt kell szeretni. Továbbra is pihentem, kezeimet széttárva, megölelve a levegőt, a pad szélét. Most megkívantam, egy szeretett embert megölelni, a karjaim között tartani valakit. Aki legalább úgy szeret, mint Őt. De szerintem mindenkinek más dolga van. Senki nem ér rám... de ez van. Jól esik most a pihenés. Kihasználom a szabadidőmet, és most pihenni fogok. Nem keresek senkit. Ha valaki keres, majd megtalál. Ha megakar. Ha nem, akkor nem. Élvezem, ahogy a szél fújja az arcom. Az ősz meleg szellői a kedvenceim. Mármint nem a kedvenceim, de nagyon szeretem ezeket. A nyárnál nincs jobb dolog. A télnek is megvan a hangulata, azt is nagyon, nagyon szeretem, de nálam a nyár viszi a pálmát. Ha tetszik másoknak, ha nem. Akkor is szeretem a nyarat. Lehet, másnak nem tetszik, de nekem igen. Nem érdekel más véleménye.

Ronald

Úgy tűnik tetszett neki a lövésem. Sőt láttam, hogy egy kicsit elmosolyodik. Az arcából azt vettem le, hogy nem is akar ő velem nagyon kötekedni, csak játszani a labdával. aztán megmutatta, hogy ő mit tud. Nagyon vártam már a zsonglőrködését. A mutatványából hamar leszűrtem, hogy nem most kezdett el focizgatni. Valamikor biztos járt focira, sőt az is lehet, hogy valamelyik híres csapat ifi csapatába tartozott. Elég szépen ollózta a hálóba a labdát. A labda elvileg a fáról pattant be a hálóba, úgyhogy ez egy rendes focimeccsen kapufás gólnak, vagy speciális szavakkal csontos gólnak neveznék.
-Szép olló. Bár ez még csak az alap. Ezt én is meg tudom csinálni. Mostanában a gyorsan pattanó, vagy magas passzokból érkező labdákat akarom beollózni.
Kicsit elgondolkoztam a mutatványon, aztán már csak arra ébredtem, hogy a kapuba áll, és várja a lövéseket.
~Vajon ő kapuba állt?-elmélkedtem-,bár akkor honnan tud ennyi mindent? Na mindegy. Egy dolog biztos: ez az edzés érdekes lesz.
Csöndesen álltam a labda mögött, és azt néztem, hogy hol tudnám könnyedén belőni. Majd egy gondolatom támadt, s barátságosan, lassan odapasszoltam a labdát. Elővettem a táskámból a kulacsomat, és ittam két kortyot. Majd lassú léptekkel odaléptem hozzá.
- Szia! Ben vagyok. Honnan tudsz ennyi mindent a labdával? Valamikor focira jártál? Mit keresel most itt?
Gyorsan rendeztem a fiúhoz a kérdéseket, szinte alig vettem levegőt. Ez mind nagyon érdekelt, és magam nem tudtam eldönteni, hiszen nem tudok róla olyan sokat. Aztán barátságosan odanyújtom a kezemet.

Tolland

Ősz van. De még mennyire, hogy ősz van. És már egy jó másfél hónapja,de nekem ez csak most tűnt fel, mikor végre szándékoztam megemelni a hátsó felem, és kibattyogni a kastély falain kívülre. Most, hogy elkezdődött a tanítás szinte minden időmet benn töltöm és tanulok, és megpróbálok szorgalmikat gyártani, amire azonban nagyon nehezen visz rá a lélek, így inkább csak olvasok, rajzolok vagy zenélek. Viszont az egész mai napot arra szántam, hogy kiszellőztessem a fejem, és egy kis friss levegőt szívjak magamba, mielőtt visszatérnék a könyvek fölé. Voltam ma már a faluban, a tónál, és sok egyéb helyre is mentem, de végig egyedül voltam, de igazából most nem is nagyon bánom. Épp tartok visszafelé a a kastélyba, és a rét mellett haladok el, mikor megpillantok ott középen egy hatalmas nagy levélkupacot, ami valószínűleg akkor kerülhetett oda, míg én a faluban voltam. Olyan szép színes. Van benne sárga, barna, és piros levél is, és olyan nagyon jól néz ki, hogy nem bírom megállni, hogy ne ugorjak bele. Persze csak diszkréten, nem akarok túlzottan nagy feltűnést kelteni, így lassan odasomfordálok, megállok előtte, és egy pár percig csak nézem a levélkupacot. Aztán egyik lábamon megfordulok, s háttal beleesem a kupac közepébe, mindezt egy halk kacaj kíséretében. Olyan jó puha, és szép és, és, és..... Áá nagyon szeretem az őszt, minden csodás pillanatával együtt. És hogy miért? Hát azt nem is tudom pontosan megmondani. Talán azért, mert akkor már nincs olyan tikkasztó hőség, de nagyon hideg sincs, vagy a sok színes, lehulló levél miatt,amik szerintem nagyon hangulatosak. Most is itt fekszem közöttük, mint egy nem is tudom mi, és élvezem az ősz minden egyes pillanatát.

ruha