36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék

Oldalak: « 1 2 ... 22 ... 30 31 [32] 33 34 ... 42 ... 72 73 » Le | Téma száljai | Témaleírás
Jared S. Nightingale
Független varázsló, Legilimentor, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 888
Összes hsz: 3363
[Zárt]
Írta: 2015. július 19. 17:54
| Link



Egyet eldöntött: Nem fogja erőnek erejével kivinni a srácot a bálról, de a rábeszélés még nem árthat, hátha megelőz vele valami kellemetlenebb végkifejletet. A másik nem felelt a szavaira, amit nem volt biztos, hogy hogyan is kellene értelmeznie. Mert hát lehet, hogy egyszerűen csak elengedte a füle mellett, vagy éppen gondolkodik rajta, de fene tudja, még az is előfordulhat, hogy menten fordulatból gyomron könyökli, hiszen egyáltalán nem is ismeri. Végül Jared abbahagyta a beszédet és várt, hogy mi lesz. Rémi kisvártatva fel is ugrott, aztán mégis megállt. Jött a végzősök tánca, amit Jared az arcán egy unott fintorral kezdett nézni, mert hát a fiú is leragadt, aztán mikor vége lett Rémi végre megmozdult és kifelé vették az irányt.
A megfogalmazásra összeszaladt a szemöldöke. Vasfogsor..? Nem teljesen értette, de Rémi egy csapásra jobban nézett ki, amint kiléptek a teremből, úgyhogy inkább csak szimplán követte és nem akadékoskodott. Egyébként sem volt szokása csak úgy lerohanni másokat mindenféle kérdésekkel.
A javaslatra viszont megrázta a fejét.
- Eridonos vagyok - mondta. - De ha van kedved, akkor sétálhatunk egyet idekint akár - vetette fel. Kellemes nyáreste volt, végre nem az az iszonyatos hőség, ami nappal megülte a tájat. Szinte érezni lehetett, ahogy fellélegzik odakint minden élő, és neki is jól esett volna egy séta.
Mikor elindultak a rét irányába Jared meglazította az ingje felső gombját és levetette a zakóját. Nem volt kedve hurcolni, a pálcája segítségével gyorsan lekicsinyítette és zsebre vágta, így viszont már sokkal szabadabban tudott mozogni.
- Nem szeretem az ilyen rendezvényeket. Túl sok az ember - kezdett beszélni amikor távolabb értek a kastélytól és már csak halk duruzsolás volt a kiszűrődő zene. - De megígértem valakinek, hogy kicsit többet fogok társaságba járni... Mondjuk ez eléggé felelőtlen tett volt a részemről - állapította meg fennhangon, bár ez már inkább csak egy saját magának szánt megjegyzés volt.
Egy darabig még sétált előre, aztán letelepedett egy kidőlt fa törzsére, ahonnan lehetett látni a távolban a kastélyt de a fák fölött a csillagok özönét is.
- Jobb itt kint, nem? Nyugalom van. Csend - nézett fel álmodozva az égre. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért beszél ennyit egy idegenhez, miközben egyáltalán nem szokott, de tulajdonképpen mindegy is volt.
Utoljára módosította:Jared S. Nightingale, 2015. július 26. 21:08 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Én vagyok a Mind
Írta: 2015. július 19. 22:17
| Link

Jarednek címezve
I.


Minél távolabb értünk a nagyteremtől, én annál fesztelenebbül éreztem magam. A bent bálozók hangja elült, és lassacskán a kitóduló zene ereje is tompulni kezdett. Már csak a folyosórengetegben kóborgók csendes beszélgetéseit, vagy épp ellenkezőleg, a dohos térbe ütődő harsány nevetéseiket lehetett hallani. Azonban ahogy lefelé siettünk a lépcsőkön, és egyre csak távolodtunk tőlük, minden megváltozott. Az este hangulata, a bál lényege, de a közérzetem, és vele együtt a fejemben mocorgó szavak hanghordozása is. Azt ugyan nem tudtam, hogy az életben minek van értelme, sőt, egészen biztos vagyok abban, hogy akkoriban úgy sejtettem, a válasz nemes egyszerűséggel az, hogy semminek sincs, ám azt ösztönszerűen éreztem odabent, hogy míg a rétre igyekeztünk, egyszeriben levegőhöz jutottam. Nem biztos, hogy ez értelmet jelent, főleg választ nem ad az élet miértjeire, de úgy hittem, üzenete van.
Jared mellett furcsán éreztem magam; nem tudnám megmondani, hogy milyen értelemben. Szokatlan volt egy idegennel az ismeretlenbe sétálni, az meg, hogy magától beszélgetést kezdeményezett velem, egyenesen bizarr képtelenségnek tűnt. Egyszerre hökkentett meg és ejtett ámulatba. A gondolatok zsongtak bennem, nemcsak a fejemben, de a testem minden szegletében is. A szívem vér helyett élénk izgatottságot pumpált, a dagadó ereim pedig kérdéseket szállítottak tagjaim minden zugába.
Sokáig nem szólaltam meg. Hallgattam a zakójától megszabaduló fiút, és közben saját bársonymellényemet vizslattam. Arra gondoltam, hogy aznap este egyedül válogattam össze a ruháimat, és akkor, a késő esti rét nesztelen békéjében megérett bennem az elhatározás, hogy életemben először, egymagam induljak el vásárolni. Mert muszáj. Mert nem lehet mindig mellettem Ethan. Mert bármily nehéz is, fel kell vennem a harcot magammal szemben.
- Hiába vannak túl sokan, ha mindannyian elkerülnek - szólaltam meg végül, és bár úgy tűnhetett, hogy alig figyeltem Jaredre, minden szavára emlékeztem. - Nem szeretnek engem. De már megszoktam, és nem baj, nem bánt. Jobb egyedül.
Köhögtem, kapartam a torkom, de a hangom továbbra is fájdalmasan rekedten, és borzasztóan másként szólt, mint korábban, néhány hónappal azelőtt. Lassan sétáltunk, mögöttünk a kastély egynémelyik ablakából sárgás fény szűrődött ki. Cipőim a fűben csúsztak, és bár apám otthon, Franciaországban sokszor rám szólt, hogy ne csoszogjak már, én szerettem így menni. Kellemes, csiklandozó érzés volt, még zoknin és surranón keresztül is. Gondolatomra gyámoltalanul megvontam a vállam, mint mindig, amikor a férfi helyreigazított.
- Sokkal jobb - mondtam egyetértő bólintással, és homlokomról arrébb söpörtem pár zavaró, szőke fürtöt. Akkor néztem először Jaredre. - Odabent azt mondtad, hogy ha valamit nem szeretnék, mások kedvéért ne tegyem. Te miért ígértél olyat, ami nehéz?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Jared S. Nightingale
Független varázsló, Legilimentor, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 888
Összes hsz: 3363
Írta: 2015. július 19. 22:54 | Link



Eltűnődve hallgatta a vallomást azon gondolkodva, hogy vajon miért nem állnak szóba az emberek Rémivel. Neki így első benyomásra kedvesnek tűnt, bár kissé tétovának, de az még nem feltétlenül rossz. Végül aztán úgy érezte, hogy mégis csak illene mondania valamit, úgyhogy megpróbálkozott vele.
- Igazából ha nem bánt téged, akkor nincs ezzel baj. Nem kell mindenkinek a társaság lelkének lennie - felelte, bár nem volt benne teljesen biztos, hogy a megfelelő szavakat választotta. Mit lehet amúgy is mondani ilyesmire? Jared sosem kommunikált jól és meg is lepte a fiú nyíltsága, de azért remélte, hogy nem lőtt nagyon mellé.
Aztán újabb kérdés merült fel, amire viszont tényleg volt kész válasza.
- Nagy a különbség aközött, hogy önként vagy kötelességből teszel meg valamit. Például ha azért mész el valahova, mert valaki azt mondta, hogy muszáj, de ott rosszul érzed magad, akkor az nem oké. De ha valamit azért teszel meg, mert tudod, hogy igaza van annak, aki kérte, és nem kényszerített rá, hanem te akarod megpróbálni, hogy örömet okozz neki, az más - magyarázta. - Én azért ígértem meg, hogy többet megyek közösségbe, mert láttam, hogy aggódnak értem, de úgy tettem ezt, hogy biztos vagyok benne, ha nemet mondok, akkor sem lett volna baj.
Önmagához képest igencsak bő lére eresztette a válaszadást, de valahogy olyan könnyű volt ehhez a fiúhoz beszélni itt az oldalán. Talán mert olyan benyomást keltet benne, hogy már tényleg elhitte neki Jared, hogy elveszett. Valójában sosem adott sokat a házakhoz tartozó sztereotípiákra, de most még így is nehéz volt elhinnie, most a másik Rellonos. Valahogy annyira nem tűnt olyannak...
- Hanyadikba jársz? - kérdezte aztán tőle, mert kíváncsi volt, hogy mennyire lőtte be jól fejben a korát. Közben előrehajolt és letépett egy szál füvet, amit elkezdett rágcsálni, ahogy egyszer Radúztól látta, és elgondolkodva nézett vissza a kastélyra.
- Nem biztos, hogy vissza akarok menni, amíg ennyire nagy a tömeg - jegyezte meg inkább csak magának, mert közben azt tallózta, hogy mégis mit csinálhatnának még itt kint órákon át. Már ha a másik nem unja meg időközben és hagyja itt a fatönkön.
Utoljára módosította:Jared S. Nightingale, 2015. július 23. 19:46 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Én vagyok a Mind // Isten éltessen sokáig!
Írta: 2015. július 22. 14:11
| Link

Jarednek címezve
I.


Vajon értem is aggódtak? Az anyukám? Az apukám? Ethan? Vajon azt gondolták, hogy félteniük kell, mert a népszerű csoportok helyett a magányt, a más világokról regélő könyvek társaságát választottam? Vajon, mint Jarednek, úgy nekem is többet kellett volna közösségbe járnom? Elvesztem. Gond voltam, egy hitvány, gyógyíthatatlan betegség súlyos képviselője. Még feltűnt a gondolat, de már nem tudtam kimondani. Szükségem volt a testvéremre, hogy megállítsa, de ha már elkésett, csillapítsa, és ha már nem tudja, hát feloldozzon minden elkövetkezendő alól. Mert egyedül voltam, nélküle, valahol távol az otthontól. Annyira elhagyatottan.  
Felnyögtem a rám törő, lényemet könnyedén bekebelező félelemtől. A hangom ismerős mélységeimből szakadt ki. Levegőért kiáltott a tüdőm, de én már nem voltam ott. A fiú beszélt, én szédülni kezdtem. A kastély, a fák, a fű és a csillagok pattogó táncot jártak körülöttem, éreztem, hogy már hiába nyúlok értük, elveszítem velük a kapcsolatot. Még hallottam a rönkön ülő hangját, de már nem mellőlem szólt, hanem a fejem egy távoli szegletében visszhangzott. Szavait megismételte, hangszíne a magasba szökött, aztán zúgni, zsongni, ordítani kezdett. Keservesen sípolt, úgy mondta el újra meg újra a közösség, aggódnak, nemet mondok és baj szavakat. Hiába kértem, nem hagyta abba. Egyre hangosabbá vált, egyszeriben riasztóan torz lett, tudtam, hogy bántani akar. Cipőm talpa elvált a zsenge gyeptől, lépni akartam, valahová menni, valahová elbújni, valahogyan kilépni a hirtelen otthontalanná vált koponyámból. Kezeimet fülemre szorítottam, hogy ne halljam tovább, ujjaimmal betakartam verejtéktől gyöngyöző halántékomat is, mintha ezzel kiűzhetném odabentről az ottragadt, lelkemet mardosó képzeteket. Elhagytam ezt a világot, elszakadtam Jaredtől, a hangjától, a szemeitől, és a sajátos, mindennél irtózatosabb valóságomba kerültem. Oda, ahol mindig sötét volt, ahol az áthatolhatatlan, gomolygó füst  körém kúszott, és én egy helyben állva hagytam magam bekeríteni, és belepni, és eltiporni.
A szám fájdalmas, alaktalan grimaszban nyílt szét, fogaimon nyálbuborékok gömbölyödtek. Elég volt. Elég volt, elég volt, elég volt! Hajtöveimnél megindult néhány csepp izzadtság, s végigkúszva homlokomon, tanyát vertek a szemzugaimban. Éreztem, hogy tarkómat is eláztatták. Ethant láttam. Olyan közel volt, velem volt, felém fordult, rám nézett, láttam, hogy hozzám beszél, de nem hallottam mit mond, mert benőtte a fülemet a sikító füst. Rendkívül dühös voltam, és mint a konyhában, a szobánkban, vagy mint a könyvtárban már megannyiszor, úgy most is Ethan mellkasának szorítottam az ujjaim között tartott, izzadt szilfa pálca csúcsát, üvöltöttem, remegtem, féltem, és amit eddig soha nem tettem meg, most a visszavonhatatlanság láncában csörögve, harsogó ostobasággal mondtam ki. Ordítottam. A halálát akartam. Rákiáltottam, és ő szertefoszlott. Eltűnt a mindig mosolygó szája, az enyém helyén ülő anyajegye, a barna, lelkemnek oltalmat adó szemei. Az alakjából nem maradt semmi, én viszont ugyanott voltam. Nélküle. Egyedül, a bőrömet égető ködben.
Aztán minden elcsendesedett.
A fűben ültem. Karjaim a felhúzott térdeim ölelték át, és én önmagam nyugtatva, akár egy gyermek a kiságyban, ringatóztam, előre-hátra hintáztam. Fejemet a szégyen meghajlásra kényszerítette, nem mertem ránézni Jaredre. Tudtam, hogy ott van, éreztem az illatát, és az enyém mellett hallottam a lélegzetvételeit.
Visszatértem a csendben is zajongó világba, a kastély előtti rétre, és csak Ethanre tudtam gondolni. Gondja voltam, terhe, amit élete végéig cipelhet, és amit, ha nem is tudtam a helyén kezelni, de még én is éreztem, hogy mint neki, úgy nekem is egész életem során viselnem kell. Nem tudtam meddig tart, hogy én meddig tartok ki, de a felismerés nyomorgatta a lelkem. Ennek teremtett a jóságos Úristen. Vagy ha én nem tőle származom, akkor ezzé alkotott a lenti világ egyeduralkodója. Aranyvér, de minek? Őrültként jártam, és bár valamit sejtettem magamról, még nagyon sokáig nem jöttem rá a létezésem igazi jelentőségére.
Utoljára módosította:Rémi J. Saint-Venant, 2015. július 22. 14:37 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Jared S. Nightingale
Független varázsló, Legilimentor, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 888
Összes hsz: 3363
//Köszönöm : 3//
Írta: 2015. július 22. 16:46
| Link



Egyszer csak csönd lett. Rémi nem válaszolt, Jared pedig oldalra kapta a fejét, mert rosszat sejtett és nem tévedett - ezerszer rosszabb állapotba került a másik egy röpke pillanat alatt, mint amennyire rosszul volt a Nagyteremben.
Egy pillanatra megrettent. Most mit csináljon vele? Mit rontott el, miért stresszelt be a másik? Ez valamilyen rohamnak tűnt, talán a Jared számára oly ismerős pánikrohamok testvére, márpedig ha ez így van, akkor talán rossz döntés volt ennyire távol kerülni mindenki mástól.
Rémi teljesen más világban járt, hiába szólította, nem kapott választ, csak önkéntelen mozdulatok garmadáját, míg végül úgy döntött, hogy jobb lesz, ha előveszi a pálcáját, mert nem ismerte a mellette ülőt, akár ön-, vagy közveszélyessé is válhatott volna, akkor pedig hasznos lesz egy kábító átok.
Tulajdonképpen történhetett volna ez rosszabb körülmények között is. Jared nem ijedt meg annyira, hogy ne tudja józanon átgondolni, hogy mit kellene tenni, és nem is rohant el pánikolva segítséget keresni, ami bár jól jött volna, de ha ilyen állapotban egyedül marad valaki, akkor abból nagy baj lehetne. Hát nem sírt ő is annyiszor bezárva és rettegve attól, hogy megfullad? Nem szenvedtek ők is lelket gyötrő kínoktól?
Pillanatok alatt vágott belé a felismerés, hogy most talán jóra használhatná a tudományát. Kicsit ugyan aggódott, hogy a másik mennyire fog dühös lenni, ha megtudja, hogy ezt tette vele, de nem volt más, amit jelen pillanatban tehetett.
- Legilimens! - suttogta, majd egy pillanattal később megtelt a feje a másik agyából származó rémképekkel. Olyan szinten elemi félelem, hogy bár nem kellett volna, mégis érezte. Ethan, pálca, Rémi, amint magából kifordulva ordít. Nem tűntek a képek emlékeknek, mégis valóságosak voltak, túlságosan is. Ébren látott rémálmok.
Visszahőkölt, hagyta semmivé foszlani a varázst és levegő után kapott. Ki kell rántania ebből a fiút, mert bár fogalma sincs mi okozta, de ha ez folytatódik, annak nem lesz jó vége. Nagyot nyelt, de nem sokat segített kiszáradt torkán. Tenyerét a másik vállára helyezte, miközben a pálcáját készenlétben tartotta, hátha rátámad amaz.
- Rémi... Rémi! - szólongatta, szelíden rázta a vállát, aztán inkább felkelt és leguggolt elé. A fiú arca izzadságtól csillogott, izmai megfeszültek, egy merő görcs volt. - RÉMI! - Jared hangja most már élesen szólt, mert nagyon úgy tűnt, hogy a fiú az előbb meg sem hallotta. Aztán hirtelen vége lett az egésznek.
Érzékelte, hogy a roham abbamaradt. Az előbb még szinte szikrázott a másik körül a levegő, most viszont megülte a vihar után a világra omló csend a környéket, csak hangos szuszogása hallatszott. Jared meg mert volna esküdni, hogy még a szíve dobbanását is hallja, amint Rémi előre-hátra hintázott.
- Nézz rám - érintette meg újra, miközben próbálta elkapni a tekintetét. - Nincsen semmi baj - biztatta, és míg várta, hogy a fiú ránézzen előhalászta a zsebkendőjét és egy gyors varázslattal megnedvesítette.
- Ez jól fog esni - érintette a hűs vásznat a fiú homlokához, ha hozzáfért, aztán hátrébb húzódott és leült a fűbe, vele szemben. Ötlete sem volt, hogy mi váltotta ki az előbb a rohamot, de jobb lesz, ha óvatos lesz, amíg rá nem jön.
- Szeretnél felmenni a kastélyba? Megkeressük a testvéred? - kérdezte tőle, és nagyon remélte, hogy választ is kap.
Utoljára módosította:Jared S. Nightingale, 2015. július 23. 19:46 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Roxanne Megane Saint-Venant
INAKTÍV


XVIII. - A Hold
offline
RPG hsz: 45
Összes hsz: 163
Írta: 2015. július 23. 22:09 | Link

Mihael <3

Hogy .. hogy mi? Hogy Roxy menjen melegebb éghajlatokra? Csak azért, mert elvert 30 ezer forintot egy magassarkúra? És mindezt olyan éjszakai 11 óra tájt kell közölni? Hát ez pazar. Egyszerűen csak simán pazar. Lányunk agya huzamosabb ideig bírja az ilyet, sőt, jó darabig fel se veszi. De amikor már vagy 10 perce azt kell hallgatnia, hogy minden nő ilyen, és hogy miért is kellett elvennie feleségül.. nos, akkor leányunk agya pillanatokon belül elpattan. Oké, nem az ő hibájuk, hogy most házasok, de az ég szerelmére, egész jól megvannak. Nem? Tehát Roxy egyszerre hátat fordított a delikvensnek, türtőztette magát, aztán mégis csak, egy számára váratlan pillanatban hátrafordult és egy hatalmasat lekevert Mihaelnek. Még sose mérték össze igazából az erejüket, tehát talán épp itt az ideje? Levágta a táskáját és ezzel együtt a méregdrága cipellőjét a fűbe, lehámozta magáról a felsőrészét (mármint ami a topja felett volt kis fekete valami cucc), majd hátrébb lépett egyet. Bátor, vagyis gondolja magáról, és a fizikai fájdalom neki nem ellenség, de mégis.. vélhetően sokat számít neki Mihael. Nem csak arról van itt szó, hogy a férje és egy fedél alatt élnek, de van köztük valami kapocs. Nem, nem, nem szerelem, nem erről van szó, csak valami kapocs. Valami eddig megfoghatatlan, vagy legalábbis Roxy számára. Bizalom? Talán így nevezné, ha nevén kéne hívnia ezt az érzést. Számít a másikra és tudja, hogy ott lesz, amikor valami ostobaságot csinálna. Meggátolja abban, hogy bármi olyanra adja a fejét, amit pillanatokon belül megbánna. Független nőről van szó, nehogy azt higgye bárki, hogy ő aztán mennyire függ a párjától (vagy a férjéről, talán ez pontosabb megfogalmazás), csak életében másodjára bízik valakiben. Akivel várhatóan most fognak nagyon egymásnak menni.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mihael Gérard Saint-Venant
INAKTÍV


XV. - Az Ördög
offline
RPG hsz: 387
Összes hsz: 5187
Írta: 2015. július 23. 23:12 | Link

Roxy <3


Oldalra bicsaklott fejjel mered a sötétségbe. Pontosabban csak a köréjük varázsolt, pici fénypászmák nyilalló világossága nyársalja fel a szivárványhártyáit, és csak a kontaktlencséi óvják meg a hunyorítástól. Meg merte ütni az előbb. A hülye liba tényleg rá merte emelni a kezét... Úgy zubog a vér az agyában, hogy a fülébe semmilyen más zaj nem hatol be a dübörgésen túl. Szemei kiguvadnak, a halántékán kidagad a dühér, kezei ökölbe szorulnak, a fogai összecsikordulnak. Megbánja. Nagyon megbánja.
Lassan fordul vissza Roxy felé, mintha ütemezték volna a fordulatszámát egy filmben, s közben próbálja a fókuszát végtelenből a lányra összpontosítani. Nehezen megy. Újra és újra elkapja az inger, hogy nekicsapja a mögöttük terpeszkedő fának. A rét szélén állnak, nem lenne nagy kihívás a lelket is kiverni Roxyból, aztán elásni a hulláját egy fa tövébe. Jövőre ki is hajtana...
- Most fejezd be, mielőtt kitépem a kib****tt hajad a helyéről, te dög. - Ideges? Ó, igen. Ahelyett, hogy Roxanne összekapná magát, flúgos tyúkként viselkedik, elhúzza a belét vásárolni, mintha nem lenne egy baromi nagy gardróbja tele göncökkel, hogy lassan majd hozzá fog becuccolni. Meg a cipők. Mi a francnak kell pocsékolni az így is drága idejük? Minek?
- Felfogod te egyáltalán, mennyIRE HÜLYE ÁLLAT VAGY, TE HÜLYE NÉMBER? - Mmmm, üvölteni jó. Jó stresszlevezető. De, ha hangosan kimondja a bajait, az rendszerint csak olaj a tűzre. Így is erősen kell türtőztesse magát, hogy ne rontson neki a lánynak, és vezesse le rajta az indulatai egy részét.
Az igazat megvallva teljesen indokolatlanul akadt ki. Sokkal jobban zavarta a könnyed hozzáállás, mint a vásárlás ténye, de ezt nem képes normális szavakba önteni, csak minden felelősséget Roxy nyakába varrni. Ennyire futja.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Roxanne Megane Saint-Venant
INAKTÍV


XVIII. - A Hold
offline
RPG hsz: 45
Összes hsz: 163
Írta: 2015. július 24. 08:07 | Link

Mihael <3

 A pofon, ami elcsattant, nem állt igazság szerint szándékában. Nem, ő valóban nem akarta, hogy ez megtörténjen, de arról már nem ő tehet, hogy percek óta nyúzzák az agyát egy látszólag teljesen értelmetlen vita keretén belül. Valahogy nem találta meg a párhuzamos, vagy a logikai gondolatmenetet aközött, hogy ő cipőt vett, és pazarolja a drága idejüket. Pénzük az van, dögivel, az idejükből pedig Roxy szerint bőven kiférne akár 1-1 nagyobb központ végigmászása, mint a Westend vagy az Árkád. Az is való igaz, hogy eltúlozta ütésének erejét, de most mi lehet ilyenkor tenni? Ez nem az az alkalom, amikor még elnézést is kérnek egymástól, pedig általában meg szokott történni.
- Ó, igen, gyerünk, ez aztán az igazi megoldás mindenre. Tépd csak ki a hajam, tövestől! - torzonborz belgánk még a buksiját is megrázza, hogy még hitelesebbé tegye a szavait, de egy tapodtat sem mozdult (se előre, se hátra).
 Hülye állat? Hülye némber? Minek képzeli magát ez a húgyagyú, hogy ő maga a rég elfeledett egyiptomi főcsászár? Hogy Roxy azért született, hogy az ő kedvébe tegyen újra és újra? A belga általában képes megőrizni a hidegvérét, noha kétségtelen, hogy ebben a párja sokkal jobb, de most már elpattant valami. Lenémberezte Mihael szemtől-szembe? Őt, Roxanne Megane Delac Saint-Venantot? - És még én vagyok a hülye némber, te zakkant vadállat? Miért nem vagy képes elfogadni, hogy nekem jól esett megvenni azt az átokverte cipőt! Te meg elmész kur**zni, nem? Rohadék. - nem biztos, hogy a másik nem vágott a szavába, de akár igen, akár nem, a lány befejezte előbb vagy utóbb a személyes kis prológust, s azt követően nagy hévvel és lendülettel ment oda a másikhoz és csapta meg arcának másik oldalát is.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Cameron Wallace
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2015. július 24. 10:07 | Link



- Naaa... - kezdi máris nyafogva, mert ehhez kénytelen abbahagyni a rajzolást. Pedig igazán csak szerette volna nagyon gyorsan elkészíteni a vázlatot, hogy a lánynak ne kelljen hosszasan ugyanabban a pózban maradni. Meghúz még egyetlen vonalat, elégedetlenül pillant rá, mert a sietségben nem lett tökéletes az íve, majd a széndarabot ujjai között forgatva könyököl térdére. Nem erőssége, hogy egyszerre ezer dologra figyeljen, a magyar szavak keresgélése viszont nagyon is sok erőfeszítést igényel még részéről.
- Én figyel... de rajz... rajzol... bahh... rajz igényel sok figyelem és én akar gyorsan befejez, hogy te... neked. Hogy neked nem kell úgy ülni - nagyon elégedett magával, amikor ezt sikerül végre kinyögnie, mert ez a magyar aztán görög is lehetne vagy kínai, nehézségben biztos ugyanaz a szint. Még ki is húzza magát, mert úgy érzi, ez egész helyesre sikerült így a végére. Úgy is érzi, hogy ez egyelőre bőven sok gyakorlás volt számára, gyorsan visszatér a rajzhoz. A lány mondatára csak felpillant, és megrántja a vállát, miközben igyekszik kiigazítani pár részletet hevenyészett rajzában. Hüvelykujjával elmaszatol kicsit néhány vonalat, hogy néhány árnyék jobban látsszon, az új információ azonban sokkolja. Abbahagyja az alkotás és nem igazán találja a szavakat. Valahogy sikerül kinyögni az első eszébe jutó kérdést, amit menten ki is javít a lány.
- Te elmész az iskolából? - ismétli meg, mert nem igazán akar hinni a fülének. Ha nem érdekelné jobban a válasz, talán már a mondatnál leakadna, hogy miért nem volt úgy jó, ahogy mondta, de most sokkal fontosabb a kérdés. A bocsánatkérő mosoly elég rosszat sejtet, a mondatot azonban nem teljesen érti. Tőle szokatlanul elveszetten pislog, kérdőn felvonja a szemöldökét.
- Begolyóz? Golyó... golyó... mint billiárd? - igyekszik kapcsolni valamihez, egyáltalán nem érti az összefüggést, mi köze Sárinak bármiféle golyóhoz. Letéve a széndarabot idegesen túr bele a hajába két kézzel, és morogva fogja marokra tincseit hirtelen. Ettől a magyartól falnak fog menni rövid időn belül, pedig megígérte, hogy ma nem angolul fog beszélni. A lánynak ráadásul remek üzleti érzéke van, meg kell hagyni. Olyat ajánlott cserébe, hogy inkább kínlódik, minthogy váltson a számára sokkal könnyebb angolra. Egy randi sokat megér.
- Te akarsz fotózni nagyvilág?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Én vagyok a Mind
Írta: 2015. július 24. 23:12
| Link

Jarednek címezve
I.


A nevem felhangzott. A közeli távolból hallottam, mintha valaki a koponyacsontomat szétfeszítvén beleordított volna az agyamba, és én annak egy apró szegletében állva csak az egyre halkuló visszhangjaira lettem volna figyelmes. A húsom zsongott, a fejem gyötrő migrénként lüktetett. Kinyitottam a szemem, és az esti fényekben megpillantottam a szempilláimra ülő izzadtságcseppeket. Minden szálat külön-külön, a maga szőke szépségében láttam. Olyanok voltak a rajtuk gubbasztó fényes cseppek, akár a csillagok, melyek fölöttünk beragyogták a tiszta eget.
A szégyen rám nehezedett, azt akarta, hogy ne emeljem fel a fejem, hogy ne nézzek rá az engem szólongató fiúra. De én most először erősebb voltam nála. Legyőztem, és vele együtt magam felett is győzedelmeskedtem. A határokat védő drótkerítés, a születésemtől erősödő, áthatolhatatlan vasháló még nem mozdult meg, de én már ott álltam előtte, és úgy kapaszkodtam éles, vágó lyukacsaiba, hogy minden ujjam kivérzett tőle. Jajgatva rángattam, de az néma maradt. Még csak zörejét sem hallottam. Átakartam mászni rajta, ha már nem tűnhetett el. Átlépni, elmenni, szabadnak lenni.
Aztán felemeltem az arcom és a rám telepedő nyugalom tükrén át Jaredre néztem. A vizes zsebkendőt felém nyújtotta, és bár megdobbant a szívem a pillanatnyi riadtságtól, nem mozdultam. Hagytam, hogy gondoskodjon rólam, mint ahogy a testvérem szokott. Aki most nem volt ott. Talán megint egy szép lánnyal volt, vagy a könyvtárban olvasott. Hirtelen ismét kétségbe estem, amiért újra és újra ráeszméltem arra, hogy Ethan nincs velem. Egyedül voltam, nélküle kellett átutaznom a sötét világba, és felébredvén sem találtam magam mellett.
Lehunyt szemekkel ültem, kimelegedett homlokomra rátapadt a vizes anyag, s én néma mozdulatlanságomban hűsöltem alatta. Jared szuszogását hallgattam, a hozzám beszélő, dallamos hangját. Tetszett a hangja.
- Nem szeretném zavarni - mondtam, s megcsóváltam a fejem. - A bálban sem volt ott, biztosan mással van. Dolga lehet. Nem baj, jó így. Itt.
Csukott szemmel beszéltem. Mellkasom egyre gyorsabban járt fel, s alá, szívem egyre szaporábban vert. Kifogásokat kerestem, hogy miért nincs velem, mentőöveket dobtam neki, de rettegtem attól, hogy nincs miért, nincs hova, nincs kit megmenteni, mert egyszerűen elhagyott. Nem akartam sírni, ezért olyan erőszakosan szorítottam össze a szemeimet, hogy már fájtak. Ethant láttam magam előtt, ismét mosolygott rám. Talán nem haragudott az előzőekért... hiszen tudta, hogy nem akartam bántani. Csak úgy feldühített!
Kinyitottam a szemem, s egy vékony könnyréteg alól pillantottam fel a szemben ülő fiúra.
- Negyedéves vagyok - mondtam, mintha most kérdezte volna. Most kérdezte volna? Nem emlékeztem. - Köszönöm a zsebkendőt, de most már leveszem. És hova fogsz még elmenni, hogy az érted aggódó felnőttek megnyugodhassanak?
Kérdésem közben leemeltem homlokomról az átmelegedett anyagot, és kezemben fogva azt a másikra néztem. Szerettem volna, ha mesél nekem, ha ott marad és szóval tart. Vagy felolvas, és közben néha-néha a pálcájával trükköket mutat.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Ombozi Sára
INAKTÍV


Soha el nem némuló Sára
offline
RPG hsz: 229
Összes hsz: 678
Írta: 2015. július 24. 23:30 | Link

Cameru-u-un szívecske


- Ezt nemnek veszem - állapítja meg lemondó sóhajjal és vonja meg kicsit a vállait. Na jó, ha tényleg nem figyelnek rá, az sem baj, csak akkor nem tépi már a száját feleslegesen. De látja, hogy Cameron morgolódik a figyelem megzavarására, meg úgy az elégedetlenségére is, és most már legalább próbálkozik. Érezhetően keresi a magyar szavakat, nagyon el akarja mondani neki, amit akar és emiatt iszonyat büszke mosollyal pillant rá.
- Jó, jó, de akkor siess - adja ki a parancsot elégedett mosollyal az ajkain és látja ám, hogy Cameron is kihúzza magát. Aztán türelmesen ücsörög tovább, várja, hogy a másik rajzoljon. Zöld tekintetét végigvezeti a környezeten, kicsit elgondolkozik, majd ismét Cameronra pillant és egy óvatlan pillanatban kicsúszik a száján egy mondat. Egy gondolat, amit nem akart közölni amúgy a másikkal, legalábbis nem itt és nem most. Utólag mégis baromi jó ötletnek tűnik, azt a tényt figyelembe véve, hogy magyarul abszolút korlátozottak a hiszti lehetőségei. Vagy legalábbis az önkifejezésé. És tudja, hogy a másik hisztizni fog, valahol jogosan is. Neki is vannak ellenérzései a dologgal kapcsolatban, de ennek a dolognak két oldala van. Nagyon ritkán húz kétfelé a szíve, általában tudja, mi a helyes döntés. De most egyik sem tűnik helyesnek, főleg most nem, hogy látja Cameron kétségbeesett tekintetét, hogy milyen zaklatott is lett ettől az egésztől.
- Igen, el - mondja ki még egyszer, ha már visszakérdez, és elmondja neki annyiszor, amennyiszer szeretné. Biztos segít feldolgozni, vagy megérteni, vagy csak nem akar hinni a fülének éppen. Esetleg úgy gondolja, hogy rosszul érti a magyar szavakat, de akkor talán bepróbálkozna némi angollal. Igen, végezni fog, elmegy innen.
- Nem, öhm, go nuts - keresi meg gyorsan az angol megfelelőjét a begolyózni szónak. Néha elfelejti, hogy a magyar nyelvben milyen csodás, értelmetlen kifejezések vannak. Végül sóhajt ismét egy aprót, kissé elkeseredettet, hogy erről kell beszélni, de ha már ennyire értetlenkedik, próbálja egyszerűen kifejteni.
- Ez nem nekem való, az itteni élet. Leköltözhetnék a faluba. Lehetnék újságíró, minisztériumi dolgozó, művész, de én nem lennék vele boldog - magyarázza, száját is elhúzva, sajnálkozó tekintettel. Fogalma sincs, miért magyarázkodik. Semmi rosszat nem tett és nem is fog tulajdonképpen. Csak boldog akar lenni, egy olyan helyen élni, ami nem kényszer számára, hanem saját választás és a szabadságot jelenti. Nem nagy kérés, mégis annál nehezebben megvalósíthatónak tűnik innen.
- Szeretném, igen. Annyi gyönyörű hely van, ahol még nem jártam - és a sajnálkozás már át is vált ábrándozásba, ahogy lesüllyeszti tekintetét. Maga elé pillant, ábrándos mosollyal figyeli a zöld pázsitot, tűr füle mögé egy kósza, szőke tincset.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


WE'RE THE OMBOZIS
Aranyvérű Boszorkány Egylet tagja
Jared S. Nightingale
Független varázsló, Legilimentor, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 888
Összes hsz: 3363
Írta: 2015. július 25. 11:19 | Link



Ahogy a zaklatott fiúval szemben ült a fűben azon gondolkodott, hogy mi volt ez az egész és miért történt. Egyelőre még kitartott a pánikroham mellett, de furcsa volt az, ahogy szinte mintha elvágták volna, egyszer csak vége lett. Nem volt meg a lecsengés szakasza, amikor rájön az ember, hogy felesleges volt az egész, mert nincs is baj, hanem egyszerűen mint egy hullám, jött, aztán ment. Erősen megdolgoztatta ez Jaredet, de nem tudott dűlőre jutni. Lehetett ő bármilyen jó legilimentor, csak ahhoz értett, hogy emlékeket lessen, de fogalma sem volt a pszichés problémákról, talán soha nem is olvasott még ilyesmiről.
Rémi végre felnézett, szemei mintha még mindig kétségbeesést tükröztek volna röpke pillanatokra, de már sokkal nyugodtabbnak tűnt. A válaszának viszont Jared annyira nem örült. Remélte, hogy meg akarja majd keresni a testvérét és akkor visszamehetnek emberek közé, ahol találhatnak segítséget, ha újra elborítja ez az egész, mert egy este alatt már másodszor történt, akkor pedig ki tudja, mikor jön a következő? Vacillált, hogy mit feleljen hát, mert szerette volna úgy irányítani, hogy elinduljanak vissza, de aztán felsóhajtott és megadta magát, legalábbis pár percre, amíg kicsit megnyugszanak a kedélyek.
- Rendben, akkor maradjunk még egy kicsit - felelte, de nagyon nem tetszett neki, hogy az megint csukott szemekkel beszél hozzá, félt, hogy újra elkapja ez a valami. Tanácstalanságában a szája szélét rágta, próbált jó megoldást találni az egész helyzetre, de nem ment, őt erre nem hitelesítették. A sors fintora, hogy neki is a bátyján járt az esze, hogy mennyire jó lenne, ha Gareth-et most megkérdezhetné, hogy mit kell tennie.
Aztán Rémi felnézett és hirtelen egész más volt, mint eddig az este során bármikor. Tiszta szavak, egész mondatok, mint bárki másnál. Jared egy kicsit meg is lepődött, de próbálta nem mutatni, inkább a percekkel ezelőtti kérdéseire kapott választ elemezgette. Negyedikes. Akkor jól saccolta a korát, viszont ez most még jobban összezavart mindent. Egyáltalán nem értette, hogy milyen helyzetbe is csöppent és szégyen szemre valahol legbelül ösztönösen jött a késztetés, hogy le kellene lépnie, de szerencsére nála a tudatos gondolkodás elég nagy százalékban felül tudta írni az ilyesmit.
- Nincs mit - mondta biccentés kíséretében, aztán elgondolkodott a kérdésen. - Hát... Szerintem ennyivel befejeztem a szocializálódást - felelte. Őszintén szólva egyáltalán nem érezte jól magát a bálon, ráadásul annyira kicsavarodott lett ez az este azzal, hogy pont ő vigyáz egy ismeretlenre, hogy egy időre egészen biztosan elege volt az új helyzetekből.
- Gyakran... - kezdte a kérdést, de megállt, mert nem tudta, hogy jó-e, ha felhozza a témát. Aztán úgy döntött, hogy megpróbálja, mert ez túl nagy talány és érteni akarja, a pálca pedig még mindig a keze ügyében volt arra az esetre, ha baj lenne - Szóval, gyakran rád jön ez a... pánikroham? - fogalmazta meg jobb szó híján, bár egyre erősebb volt benne a megérzés, hogy nem teljesen erről van szó.
- Tudsz róla mesélni? - győzött végül a természetes kíváncsisága, de ujjai közben erősebben fonódtak a pálca markolatára. Nagyon remélte, hogy nem lesz rá szükség, de ha a másik megint bepánikol, akkor most már tényleg kiüti és segítséget hív.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Cameron Wallace
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2015. július 28. 00:00 | Link



- Siet, siet - bólogat beleegyezően és már neki is lát, hogy kijavítsa a vonalat, amivel elégedetlen, majd befejezze az egészet minél hamarabb, hogy a lánynak tényleg ne kelljen órák hosszát mereven ülni egy helyben, amíg milliméterről milliméterre megörökít mindent a vázlatfüzete egyik lapján. Elvan egy ideig szép csendben, már majdnem elkészül a rajzzal is, amikor egy számára sokkoló kijelentést tesz Sára. Kétszer is rákérdez, hogy biztosan jól hallott-e, na meg mert másodjára sokkal helyesebb a kérdése nyelvtanilag abból kiindulva, hogy azt ismétli, amit a lány már kijavított. A számára értelmetlennek tűnő szóra rá is kérdez, a magyarázat azonban csak nem boldogítja. Továbbra is kétségbeesetten bámul Sárára, remélve, hogy ezt nem gondolja komolyan, mindjárt közli, hogy nem is igaz, csak látni akarta, hogy erre hogyan reagál, de bármennyire is várja, ez csak nem következik be. Sára komolyan gondolja. Valahol megérti azért, mert őt is az őrületbe kergeti ha huzamos ideig egy helyben kell maradnia, néha még az is, ha csak ülnie kell. Egy órát képtelen kibírni folytonos mocorgás nélkül, kínszenvedés lenne egy életet leélni anélkül, hogy ne lenne folyamatos mozgásban, most viszont mégis ide kötötte magát egy időre Sára miatt. Igaz, hogy nem kell aggódnia a megélhetése miatt, abba is hagyhatná az egészet, amikor csak kedve tartja, de akkor mi értelme volt beiratkozni egyáltalán?
-És én? - teszi fel a létfontosságú kérdést. Igen, ővele, mindennek a közepével mi lesz akkor, ha Sára elmegy? Nem akar valaki mást keresni, aki majd talán megérti, hogy milyen is igazából. Nem akar senki mást, mert Sára csak egy van. Nincs még egy ember, aki úgy képes helyrerakni, mint ez a szőkeség itt, és ez jó, nem? Változik miatta, fejlődik, jobb akar és próbál lenni. Megbabonázták. Ez az egyetlen érthető magyarázat az egészre. Töpreng azért, hogy erre lehetne-e esetleg valamiféle megoldás, amíg ő még egy évet lehúz itt, de addig is ott lebeg a levegőben, hogy na és ő?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Én vagyok a Mind
Írta: 2015. július 28. 11:00
| Link

Jarednek címezve
I.


A nyári szellő könnyedén szárította fel az arcomon szeplőkként gyöngyöző izzadtságcseppeket. A fiút néztem, és bár szavai azt mondták maradjunk, odabentről azt üzente, hogy menni akar. Jól tudtam. Éreztem. Mint mikor anyáék napközben titokban veszekedtek, és vacsoránál úgy tettek, mintha minden rendben lenne. Mintha nem tudnám, hogy semmi sincs rendben. A villám karistolta a tányért.
Tekintetem Jared színes ingére vándorolt, és csak akkor pillantottam fel ismét rá, néztem az enyémeket figyelő, ide-oda mocorgó kék szemeibe, mikor meghallottam a hangjába lopódzó száraz, nyomott őszinteséget. Kimondatlanul is elárulta nekem, hogy  nem érezte magát túl jól ma este. Én sem. A fülemet sértő lármás bálban, és az előző sötét percekben nem, de abban a felszabadító pillanatban, mikor átléptük a nagyterem küszöbét és lefelé siettünk a kastély kopott lépcsőin, akkor igen. És ott, a szentjánosbogaraktól fénylő rét puha füvében ülve is. Szégyellősen szívtam be a számat, mert már nagyon bántam, hogy elrontottam Jared estéjét.
- Még ne! - fejemet rázva kiáltottam fel, hirtelen kétségbeeső tekintetem felfedhette cikázó gondolataimat. - Ez... ez csak egyetlen este volt. Te... te a sarokban ültél. Szerintem... a közösség meglátogatása nem azt jelenti..., hogy a többiektől távol édességet eszel. Szerintem... az érted aggódók nem erre gondoltak, mikor... azt kérték, hogy menj emberek közé.
Lassú vontatottsággal beszéltem. Nehéz volt a gondolataimnak hangot adnom, nehéz volt elmondanom Jarednek, hogy mit gondolok. Nem miatta, vagy mert nem ismertem a szavakat. Egyszerűen rossz volt hallanom a mély, mindig recsegő hangom, ami már-már fájdalmat okozva kaparta a torkom. Az elmúlt napok csendje után a parányi, torz mondataim is hosszúnak tűntek, de a mostani végtelennek bizonyult. Csak mondtam és mondtam, küzdöttem a szavak közé ékelődő szünetekkel, és a folyton összecsukódó ajkaimmal. Újra és újra mozdulatra késztettem, s a levegőben kalimpáló kezeimmel megszólalásra kényszerítettem őket. El kellett mondanom Jarednek! Mint ahogyan neki meg kellett kérdeznie tőlem.
Számat töprengve húztam oldalra, fogaim belenyomódtak a sós húsba. Nem tudtam, hogy mi az a pánikroham, de nem mertem megkérdezni a fiútól. Nem akartam butának vagy műveletlennek tűnni, mert akkor velem együtt az anyukámat és az apukámat és még Ethant is megítélte volna. Eltátottam a számat, mintha tudtam volna bármi okosat is mondani, majd összezártam. Törökülésbe húztam a lábaim, és a kezeimmel belekapaszkodtam a cipőim orrába. Bárgyún néztem a szemben ülőre, aztán a kastély felé fordultam. A fényeit kezdtem figyelni, a sárgában feltűnő alakokat követtem.
- Ez egy másik világ, amit csak én ismerek és Ethan - feleltem végül, elkomorodott arcom visszafordítva a kérdezőre. - Ezt... te nem ismerheted, mert... ebbe születni kell. Csak... kivételes embereknek adatik meg. Olyanoknak, mint... olyanoknak, mint én és Ethan. Ide te nem léphetsz be. És... nem is szabad róla mesélnem.
Szóról szóra ugyanazt mondtam el, amit a testvérem szokott mondani nekem. Azt mondja, hogy kivételes és értékes vagyok. Azt, hogy pótolhatatlan, és hogy nélkülem nem lenne egész a családunk. És hogy azért ő született hamarabb, hogy megvédjen engem. És hogy nagyon szeret. A koponyabelsőm világa csak a miénk.
- Minden éjszaka és néha napközben is átránt magához - fűztem még tovább a válaszom, aztán mint aki titkot árul el, gyorsan felálltam, s tétova, suta mozdulatokkal leporoltam a nadrágom. Balra-jobbra forogva kezdtem hümmögni, aztán megálltam és Jaredre néztem. - A jelszó... valami fúria... nem tudom magyarul. Ethan tudja! Biztosan tudja. Segítesz megkeresni? Nagy, magas fiú. Olyan anyajegye van, mint nekem. Félrefésüli a haját. Szép fiú.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Jared S. Nightingale
Független varázsló, Legilimentor, Végzett Diák



offline
RPG hsz: 888
Összes hsz: 3363
Írta: 2015. július 28. 12:42 | Link



- Igen, tudom - sóhajtott egy mélyet. - De nagyon nehéz úgy elvegyülni valahol, hogy egyáltalán nem érzed oda illőnek magad - mondta őszintén. Pár pillanatot gondolkodott, hogy folytassa-e, de nem találta okát, hogy miért ne mondja el ennek a fiúnak, amit gondol. Az után, hogy látta az előbbi rohamot, kicsit úgy érezte, mintha lenne egy közös titkuk, úgyhogy talán nem baj, ha ő is elárul egyet.
- Jobb nekem a megfigyelő álláspontján. Nem szeretem a hangoskodó embereket és nem értem miért jó több százan egy teremben nyomorogni, ráadásul a legnagyobb nyári hőségben... Hát nem jobb itt kint, mint ahogy most vagyunk? - nézett kicsit tanácstalanul a másikra, mert nem tudta, hogy vajon megkapja-e tőle a várt megerősítést. - Túl sokat... - megakadt, és megrázta a fejét. Majdnem elárulta magát, pedig nem szokott vele ilyen történni, mindig kínosan ügyel rá, hogy ne áruljon el semmit, ami lebuktathatja, de most mégis majdnem kimondta, hogy túl sokat volt bezárva. Túl sokat kínozta egy őrült apa, aki nem engedte ki őket a világba, esélye sem volt megtanulni, hogy milyen az emberek között, és néha úgy érezte, hogy ez már így is marad, mindig kívülálló lesz. Nem zavarta igazából, tudta, hogy csak tennie kellene ellene, de még mindig nem akart. Nem akart a harsogó, színes tömeg része lenni. Nem, amíg nem érzi, hogy az szeretne lenni. Ez pedig talán sohasem jön el.
Aztán Rémin volt a vallomások sora, Jared pedig figyelmesen hallgatta és egyre nyilvánvalóbbá vált számára, hogy ez nem pánikroham volt. Valami komolyabb... betegség talán? Fogalma sem volt, sosem hallott még ilyesmiről, meg kell majd kérdeznie Gareth-et, ő hátha tudja. Ő mást nem tudott tenni, csak homlokráncolva nézett vissza a másikra. A minden éjjel az rengeteg. Őt is gyakran gyötrik rémálmok, de ez intenzívebb volt annál, látta... Hirtelen lelkiismeret furdalás öntötte el, mert belenézett a fiú fejébe. Elmondja neki? Ne? Félt, hogy durván reagálna, de annyira fontosnak tűnt ez az egész, hogy képtelen volt eldönteni.
Közben a fiú felkelt, Jared pedig követte a példáját. Ahogy mellette állt ez az erősnek tűnő fiú mégis szinte kedve lett volna elkapni a kezét és úgy vezetni a testvéréhez mint egy gyereket. De nem tette. Éppen indultak volna, mikor megvetette a sarkát a fűben.
- Várj! El kell mondanom valamit - nézett a fiúra. Egyáltalán nem tudta, hogy most élete legidiótább döntését hozta meg vagy a legjobbat. Ujjai megint a pálcára kulcsolódtak, tartott tőle, hogy a másik lendületből megpróbálja majd megátkozni, de egyszerűen nem sétálhat úgy mellette, hogy az védi a titkos világát, míg ő meg kéretlenül is belenézett.
- Láttam. Ne haragudj... Nem értettem mi történik veled, segíteni szerettem volna és arra gondoltam, hogy ha megnézem, hogy mit élsz át, akkor fogok tudni. Megnéztem, hogy mit látsz, amíg... amíg ez a roham tartott.
Tényleg sajnálta, hogy megtette, de nem azért, amit látott, hanem mert súlyosabb volt ez az egész, mint gondolta, ő pedig engedély nélkül nézett bele Rémi sötét, nagyon sötét képzeletébe.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


Ombozi Sára
INAKTÍV


Soha el nem némuló Sára
offline
RPG hsz: 229
Összes hsz: 678
Írta: 2015. július 28. 19:03 | Link

Cameru-u-un szívecske


Bólint egyet arra, hogy siet, annyira aranyos, ahogy ígérgeti. Azért kijavítja, hogy az sietek, hogy ne kényelmesedjen el, de amúgy csendben gondolkozik kicsit, mielőtt felvetné az ötletet. Részben örül a kötelezően magyar beszédnek, másrészt pedig kicsit zavarja. Lényegesen többet beszél, mint a másik, pedig fordítva szokott lenni ilyen helyzetekben és hiába. Minden igyekezet ellenére nem lát Cameron fejébe. Akármennyire is könnyítené meg most a helyzetet, nem megy neki.
A kérdése pedig kicsit meglepi. Sok dologról van véleménye, elképzelése. Szinte mindenre akad már valami frappáns válasza. Erre azonban nincs. Nyel egyet, összeszedi a gondolatait. És hiába próbál valami jobb verziót kitalálni, csak egy válasza van erre. Ahhoz pedig széles mosoly is társul.
- Te? Téged ugyanúgy szeretni foglak - ennyi, amit ígérhet, amit tervezhet. És bármi is lesz, bármilyen helyzetben igenis érvényes megoldás. Szeretni fogja. Nem tudja, Cameron hogy érte el, hogy így megszeresse és ragaszkodjon hozzá. Néha még ő is furcsállja a saját érzéseit vele kapcsolatban. Elkápráztató, hogy tudja ennyire szeretni és gyűlölni néha. Amikor akaratos, egoista kisgyerekként viselkedik és nem fogja vissza magát, nagyon utálja miatta, még ha gyakran a sajnálat miatt nem is látszik rajta. Ilyenkor viszont, amikor ennyire ragaszkodik hozzá, amikor tudja, hogy szüksége van rá, akkor viszont nagyon szereti. És igaz, hogy ő nehezen szeret meg valakit ennyire, de akkor nagyon nehezen is engedi el.
És az a vicces, hogy ezek mellett még mindig nem képes benne úgy bízni, ahogy kéne. Minél többet vele akar lenni, hogy ne legyen ideje másokra. Önző. Magának akarja Cameront, nem osztozkodik senkivel. És sajnos nem vigasztalja, hogy szeretni csak őt szereti. Feleslegesen aggódna? Inkább csak megvan rá az alapja.
- Nem tudom mi lesz. De majd megoldjuk valahogy - és egy biztató mosoly újra, mert úgy látszik, jelenleg ő van sokkal inkább a helyzet magaslatán. Szeretik dobálgatni a szerepeket, de Cameron most már visszavehetné a sajátját.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


WE'RE THE OMBOZIS
Aranyvérű Boszorkány Egylet tagja
Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Én vagyok a Mind - Zárás
Írta: 2015. július 28. 23:13
| Link

Jarednek címezve
I.


Ránéztem a felsóhajtó fiúra. Titkon, a némaság lakatja alá zárt ajkaim mögött egyetértettem vele, de már nem szólaltam meg. Olyannyira megerőltető volt a beszéd, hogy egész testemben érezni véltem azt a fajta elemi erővel bíró fáradtságot, ami ahogy szétterjed az erekben, lezsibbaszt és szorításától többé mozdulni sem tudsz. A tagjaid akár a beton, megkötnek és abban a pillanatban úgy érzed, már soha nem kelsz fel.
Jaredet néztem. Gyönge hangon lélegeztem, de többre nem futotta. Nehezeket, ólomsúlyuktól csak lassúakat pislogtam; a fáradtság beleköltözött a szemembe. A nagy barna tekintetem véreressé vált, a homlokom és arcom tarkító vízcseppek lassacskán felszáradtak. Az ünneplő cipőim orrába kapaszkodtam, miközben Jared beszélt. Kellemes volt a hangja, olyasfajta, amit szívesen hallgattam, amit engedtem hozzám szólni, amit hagytam magamnak meghallani, amit még akkor is, elesetten, elhagyatottan, Ethantől távol is hallani akartam. Annyiban hasonlított Ethanéhöz, a hangsúlya, a beszédtempója, még az a könnyedség is meglebegtette, ami az övét szokta, mégsem az övé volt. Zavarodottságomban előrebukott a fejem, és egy pillanatra elszürkült a most. Odaveszett az akkor.
Az előző pillanatban még a fűben ültem, a következőben meg már a nadrágom poroltam, és a kastély sárgán világító ablakaira pillantgattam fel. Menni akartam, megkeresni Ethant, megölelni őt, és elmondani neki, hogy rettenetesen bánt, amit a sötét világban vele tettem. Mert azt ebben, a tiszta világban soha nem tenném meg vele. Tudnia kellett. Egy helyben állva toporogtam, vártam a fiút, s közben jobbra-balra fordulgattam, hol Jaredre, hol a bejárati csarnok nyitott ajtajára pillantva.
A kezeim a zsebemben voltak, mikor Jared megszólalt. Hangjában könnyedség helyett zavarodottság és mintha a nyugodni nem hagyó, folyton zaklató lelkiismeret egyvelege csengett volna. Nem értettem mit akar mondani. Bárgyún figyeltem a mellkasát, hallgattam a szavait, de nem értettem mit akar velük mondani. A kezét nem láttam, de a tekintete megváltozott. A bálon, a lépcsőházban, a percek után sem így nézett rám.
Tétován előrébb csúsztattam a lábaim, a cipőim talpa karistolta a zöldet. Félrebiccentett fejjel néztem a szemeit, a lábaim maguktól mozdultak. Még közelebb, tovább és tovább csoszogtak, egészen addig, míg kartávolságon belül nem értem. A lábaim megálltak, és én tompa, zavart érdeklődéssel néztem bele Jared kék fényeibe.
- Ethan? - kérdeztem szapora szívdobogással. Az addig békés, egyenletes légzésem egyszeriben megváltozott, a tagjaim zsibbadni, a fejem zúgni kezdett. Látta. Tudja, hogy mit éreztem akkor Ethan iránt, hogy bántani akartam, és ha ott volt és látta, és ismeri Ethant, akkor elfogja neki mondani. Nem! Nem mondhatja el! Nem, nem, nem.
Lepillantottam a mintás ingre, a szám elnyílt, balommal egy reszketeg, zavart mozdulattal töröltem meg a viszketőnek érzékelt szemem. Látta, hogy megöltem Ethant. Tudja, hogy mit éreztem. Tudja a gondolataim, tud mindent. Mindent tud. A világomba lépett. A fejemben járt. Ő feszegette a koponyacsontom! Ő volt! Elmondja Ethannek! Megbántja Ethant! HARAGUDNI FOG, MIATTA!
- MIATTAD FOG HARAGUDNI RÁM! - üvöltöttem, és egy éles, határozott mozdulattal felé lendültem. Megugrottam és a homlokom jobb felső részével belevágódtam a fejébe. A homlokának csapódtam, a koponyánk reccsenve koppant össze. Az ütközéstől meghanyatlottam, de az iránta érzett hirtelen harag állva tartott. Sűrűn pislogva, dühösen figyeltem őt, közben a pálcám után kotortam a bársonymellényem belső zsebében. Megölöm.
A nyálam kifolyt az egyszerre undorodó s rettegő szájtartásom miatt. Jaredet bámulva, szörcsögve szívtam fel, majd a földre esett mellé köptem azt. Tántorogva, szabad kezemmel a levegőben keresve támaszt közelítettem hozzá. A hajtöveimnél elindult egy finom, vasszagú csík, de nem törődtem vele. Egy mozdulattal töröltem le, majd a meleg, vértől nedves tenyerem nadrágomba simítottam. Nem tudtam, hogy vér. Nem is érdekelt.
Jared nem mozdult. Hangosan nevettem, és mert fáradt voltam, leültem mellé megpihenni. A kastély fényeit néztem, a sárgában mozgó alakokat figyeltem. A kis fekete foltokat, amik ide-oda jártak, néhol összeértek, aztán ismét kettéváltak. Felvidítottak, hiszen olyan boldognak tűntek! Elmosolyodtam és a mellettem fekvő fiúhoz fordultam.
- Na gyerünk - szólaltam meg dörmögő hangomon, s bár szédültem és a fejem is rettenetesen lüktetett, felálltam, és egy álmos sóhaj mellett lehajoltam, hogy belekapaszkodhassak Jared ernyedt lábaiba.
Húzni kezdtem őt. Vonszoltam a nehéz, erőtlen testét a fűben, egyenesen a kastély bejárata felé. Csoszogtam az erőlködésben, s eszembe jutott apukám. Ő mindig rám szólt, ha otthon, Franciaországban nem emeltem rendesen a lábam. Megvontam a vállam, mint olyankor mindig, s tovább csúsztattam a talpam. Jared feje itt-ott koppant, és én minden ilyen alkalommal, akár egy rendes, művelt, illemtudó fiú, bocsánatot kértem tőle. Hát ne gondolja senki, hogy egy Saint-Venant nem ismeri az illemet! Én nem hozok szégyent a családra! Én nem hozok szégyent!
Jared pár csepp finom, még meleg vére ott maradt a csarnok megkopott kövén.
Utoljára módosította:Rémi J. Saint-Venant, 2015. július 28. 23:16 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mezősi Nyeste Veronika
INAKTÍV


dadogós angyal
offline
RPG hsz: 221
Összes hsz: 1595
Budai Eszter
Írta: 2015. augusztus 2. 21:23
| Link

Budai Eszter

Annyira megszokta Madagaszkáron, hogy a nap nagyrészét a szabadban, a melegben tölti, hogy most szinte képtelen bent maradni a kastély falai között. Kínzásnak tűnik, és bár korábban sosem gondolta volna - főleg, mert Apukától távol lenni azért rossz volt - mégis nap, mint nap azon kapja magát, hogy ha lenne rá lehetősége ő bizony visszamenne. Mit számít neki, hogy picit leégett? Hogy az amúgy sápadt, fehér bőre, most is rák vörös, hogy alig lehet megkülönböztetni az arcát, a hajától? Kapott rá bizony nagyszerű kenőcsöt, és ha a pirosság nem is tűnt még el, teljesen tünetmentes. Tehát jól érzi magát, s bizony hiányzik neki Madagaszkár. Épp ezért, amikor csak teheti, kint van. Kint-kint. Nem a folyosókon, de nem bizony. Kint a szabad levegőn. Bejárta már az egés vidéket, s ha nem tartana attól, hogy Apukának csalódást okoz bizony messzebbre is ment volna. Így viszont a kastélyt körülvevő vidéken maradt, figyelve rá, hogy ne menjen tiltott részekre.
Ma a rétet foglalta el. Legalábbis gondolatban az egész rét az övé. Gyakorlatilag tudja, hogy ez nem lehetséges, mégis kellemes a gondolat, és jó móka. Azt játssza, hogy mindenki, aki keresztülhalad a réten, adót fizet neki. Persze csak az ő fejében. Senkihez sem megy oda, és senkitől sem követel valódi pénzt. Amúgy is, ez egy régi módi dolog, viszont a történelmet szereti, és épp ezért ez a kis móka is teljesen rendben van nála.
Egyébként meg a fűben ücsörög, törökülésben, Edével, a puffskeinnel a lábai között. Fekete szandálja, világoskék, farmer rövidnadrágja, és fehér ujjatlan felsője csak még jobban kiemeli bőre pirosságát. Őt persze továbbra sem zavarja. Dölöngél balra-jobbra, és Edével együtt dudólászik. Amikor pedig nem messze tőle elhalad egy lány, játékosan előre nyújtja a kezét, mintha csak az adót gyűjtené be. Belepillant az üres tenyerébe, úgy tesz mintha megszámolná a pénzt, majd elégedetten bólint. S amint végzett az igen fontos művelettel, tovább dúdol Edével.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Budai Eszter
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2015. augusztus 2. 22:36 | Link

Mezősi Nyeste Veronika


A vidékről induló vonat, amellyel végre megérkeztem az iskolába, délután futott be a pályaudvarra. Már hetek óta vártam az utazást, mindig is szerettem új dolgokba belevágni, pláne ha éreztem, hogy most már nem bírok veszteg ülni. Most szerencsémre pont egy ilyen állapotban voltam. Gyomrom remegett az izgatottságtól, az agyam pedig folyton-folyvást pörgött, dolgozott: próbálta elképzelni az életem követező fejezetének lehetséges kimeneteleit. Több verziót is fölállított, de mindegyik csak találgatás, események véletlenszerű válogatása. Így tehát, nem hiába volt lázban az egész testem a mai napra gondolva.
Hatalmas táskákkal érkeztem, jól felpakolva ruhákkal, könyvekkel, néhány aprósüteménnyel melyet nagymamám hatalmas gonddal készített szeretett unokájának. Isten áldja és tartsa meg szokásait! Imádom a nagyi süteményeit, csoda, hogy maradt belőle annyi, hogy most felfedező körutamra magammal tudjak hozni néhány ízletes, bár eléggé megviselt falatot.
Magam mögött hagyva az utazótáskákat a szobámban, útnak indultam hát, kicsit összebarátkozni az iskolával. Jártam a folyosókat sorjában, vagy csak képzeltem, hogy sorjában. Több mint valószínű, hogy csak körbe-körbe mászkáltam, fel nem ismervén az apró különbségeket, melyek esetleg segíthettek volna megtalálni az utamat. Végre valahára egy addig még nem látott, hatalmas ajtóba ütköztem. Megörülvén az újdonság látványának - abban bízva, hogy végre jutok is valahova- nekirontottam, majd az nyikorogva, nehézkesen feltárult előttem.
 - Ahhh...hűha!
Nyögtem fel a hatalmas, szabad tisztásra tekintve, melyet a tölgyfaajtó rejtett maga mögött. Vidáman ugrottam át a küszöbön és nagy lendülettel vágtam neki a buckák felfedezésének. A távolból kiszemeltem pár szimpatikus fát, majd padot is persze, de miközben szemem a természetet pásztázta egyszer csak megakadt a tekintetem egy fűben ücsörgő lányon.
Máris egy idegen. Hiába is...el kell mennem mellette ha csak nem akarok lemondani a kiszemelt helyemről. Így kicsit visszavéve a lendületből megindultam felé, de ügyeltem rá, hogy ne menjek túl közel hozzá. Mikor 4-5 méterre voltam tőle, próbáltam nem felhívni magamra a figyelmét, fejem el is fordítottam egy pillanatra a másik irányba. Kíváncsiságom azonban nem hagyott nyugtot, félve visszapillantottam a lányra, ugyanis a szemem sarkából valami apró szőrős golyót véltem felfedezni. Fogalmam sincs mi az, de nem is maradt több időm gondolkodni, hiszen abban a pillanatban, hogy a lány felé fordultam már lendült is a keze felé. Egy kicsit visszahőköltem ijedtemben, de nyugtáztam, hogy látszólag nem akar tőlem semmit, mert máris visszahúzta a kezét, elkezdett babrálni kicsit vele, majd halk dudolgatás hallottam. Furcsállottam, nem tudtam, hogy ezt mire is véljem. Illendőnek tartottam megszólalni.
 - Öm...Szia! Segíthetek?
Próbáltam nem túl tolakodó lenne, hisz az is lehet, én értettem félre a helyzetet.
 - Bocsánat a zavarásért, éppen oda a fa alá tartottam. - közben a korábban kiszemelt hely felé mutattam - Szeretek a természetben eszegetni.
Utoljára módosította:Budai Eszter, 2015. augusztus 2. 22:42 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Mezősi Nyeste Veronika
INAKTÍV


dadogós angyal
offline
RPG hsz: 221
Összes hsz: 1595
Budai Eszter
Írta: 2015. augusztus 2. 23:39
| Link

Budai Eszter

Valószínűleg hiba csúszott a rendszerbe! Arról ugyanis egy percig nem volt szó, hogy az éppen elhaladó lány, észreveszi őt, vagy a kis játékát. Épp ezért nem csoda, ha Nyeste meghökken, amikor megszólítják. Nagyra nyitja szemecskéit, a dúdolást természetesen rögtön abbahagyja, s az ajkait is beharapja. Reménykedve pillant körbe, hátha valaki másnak szólnak a szavak, s csak ő mulasztott el valakitől adót szedni a háta mögött... De nem. Sehol senki, és még Ede is érzi a feszültéségét, mert bizony ő is elhallgat, még ha némi fázis késéssel is.
Aztán, mikor nagy nehezen (egy-két másodperc elteltével) belátja a kis vörös, hogy bizony hozzászóltak, megrázza a fejét. Nem, neki nincs szüksége semmiféle segítségre sem. De persze köszöni szépen. Gondolatban, mert a kimondásig amúgy is ritkán jut el. Főleg, hogy eszébe jut, köszöntek neki és illene visszaköszönni. Felpattan hát, kis híján megbotlik a lábaiban, s csak nehezen tartja meg az egyensúlyát, szegény puffskeint is elejti, ami persze nem tetszését fejezi ki és pár lépésnyit arrébb is megy a fűben.
- É..é... - nem jut tovább, Ede után veti magát, az hiányozna csak, hogy megint megszökjön. Felkapja, megsimogatja, bízva benne, hogy így elnyeri a bocsánatot, aztán visszafordul a másik lány felé.
- I...i...izé... sz...sz..ssssszzzia! - mondja végül, a szokásosnál kicsit nehezebben, mert nem igazán tud most a beszédre figyelni, amúgy is már a másik lány következő mondatán agyal, a fát figyeli, ami felé tartott, s próbálja megérteni miért közölték ezt vele.
- Ö...öööö... j...j...jjjj...jjjjó! - hagyja rá, hadd menjen a fa alá. Aztán még eszébe jut, hogy már megint illetlen, és hozzáfűzi - Eg...eg...eegg... - megrázza újra a fejét ez nem lesz jó. Neki az "egészségedre" az túl nehéz szó - mmm...m...mmmmár... - újabb fejrázás. Ez abszolút nem az ő napja. Nagy levegőt vesz, gondolkozik egy sort, aztán a legjobb tudását összeszedve, Edét kicsit megszorítva, hiába a koncentráció már csak ilyen, megpróbálja újra - jjjjjó ét... étt...étvágyat!
Elégedetten sóhajt. Kimondta. Szépen. Érthetően. Legalábbis Apuka ilyenkor megdicsérné. A logópédus is. Bár azt nem szereti. Itt pedig, szerencsére nem kell járnia. Még. Mert ami késik, nem múlik. Előbb-utóbb eljönnek a vizsgák, és ő bizony, meg fog bukni. Hogy is ne bukna meg? Egy varázsigét sem tud kimondani.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Budai Eszter
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2015. augusztus 4. 13:12 | Link

Mezősi Nyeste Veronika


Amint a mondatok kicsúsztak a számon, máris különös idegesség lett úrrá rajtam. A gondolataim ide-oda cikáztak. Lehet rossz ötlet volt? Túl sokat fecsegek? Semmi köze nincs hozzám! Aj...soha nem tudom mikor mit illik mondani. Most már ideje lenne megtanulnom, hogyan viselkedjek másokkal...
Vélhetőleg a lány, akihez odamentem szintén megzavarodott, legalábbis meglepődött cselekedetemen. Szegény a kis szőrmókját is elejtette, amiről azt hittem eddig, hogy valami kis kulcstartó azonban most tisztán látszódott: ő egy élőlény. Majd mikor ismét biztonságos helyre, vöröske karjaiba került, figyelmem újra a saját kis botlásomra irányult. Megkönnyebbülve veszem észre, hogy a lány ugyanúgy nem tud mit kezdeni a helyzettel, mint én, ugyanis bátortalanul, nyögdécselve mondja ki szavait. Na szép, most még kellemetlen helyzetbe is hoztam.
- Ömm... köszönöm!
Se több se kevesebb. Ennyi amit ki tudtam én is préselni a számon, majd szégyenkezve a földre pillantottam. Tudtam, hogy minél gyorsabban le kell lépnem, és onnantól kezdve csak reménykedhetek, hogy nem kereszteződnek utaink egy jó ideig.
- További szép napot! Szia!
Lehető leggyorsabban elhadartam eme két mondatot, majd sarkon fordultam és határozott ütemben folytattam utamat. Most viszont elhatároztam, hogy lemondok eredeti célomról, inkább egy távolabbi pontot választottam a réten.
Már tizenöt méterre lehettem tőle, mikor lassítani kezdtem a tempón. Egyszerűen nem tudok szabadulni a gondolattól: mi lehetett az a kis szőrmók? Ha valami tárgy, akkor elég intelligens tárgy lehet. Élőlénynek pedig egy kicsit furcsa. Így hát hátat fordítottam a menetiránynak, és hamarosan ismét a lány mellett álltam.
- Bocsi, hogy megint... - nem folytattam. A képzeletre bíztam a befejezést: zavarok, alkalmatlankodok, tolakodok, idióta vagyok, idegesítő vagyok... - Megkérdezhetem mi az ott az öledben? Nem találkoztam még hasonlóval
Ajkam megrándult kicsit egyik irányba, szemem tágra nyílt, szemöldökömet pedig egyszerre ráncoltam és húztam fel. Valami ilyesmi lehet a tanácstalan arc kifejezésem.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Mezősi Nyeste Veronika
INAKTÍV


dadogós angyal
offline
RPG hsz: 221
Összes hsz: 1595
Budai Eszter
Írta: 2015. augusztus 5. 10:48
| Link

Budai Eszter

Elég kellemetlen a helyzet. Mondjuk ő hamar túl teszi magát a dolgon, mert hát a másiknak fogalma sincs, mit játszott és könnyen megmagyarázhatná, ha megtudná, erre viszont képtelen. Az már kellemetlenebb számára, hogy Ede szökne és emiatt feltartja a másikat az evésben. Igyekszik hát gyorsan kimondani ehhez kapcsolódóan a jó kívánságait, s ahogy a másik sarkon fordul ő is ezt teszi. Nagyot sóhajt és egészen biztos benne, hogy még sem volt elég gyors és ügyes. Az arcát Ede bundájába nyomja úgy rázza meg a fejét. A golymók pedig már tudja, hogy mivel vigasztalja meg, kidugja hát hosszú vékony nyelvét és megnyalja vele a lány arcát, mire az csiklandósan felnevet.
Le is csüccsen vissza a fűbe Edével a kezében, még mindig mosollyal az arcán és el is felejti egy pillanat alatt, hogy volt vala bármi problémája. Ilyen egyszerűen működik ő. Ami megtörtént, megtörtént. Megváltoztatni nem tudja úgysem, tehát egyszerűen továbblép. Leteszi Edét a fűbe, feltérdel és egy bot után kezd kutatni, hogy azzal rajzoljon valamit majd a földbe maga körül, de az előbbi lány visszatér és megszólítja. Pont akkor, amikor Ede a maga vicces módján közelebb gurul hozzá.
Nyeste a fűben térdepelve épp csak felemeli a fejét a lányra. Az arcán most is ott ül a meglepettség. Nem lát a lánynál ennivalót és hát nem is érti teljesen. Bizonytalanul megrázza a fejét, jelezve, hogy különösebben nem zavarja a másik. Feltételezi ugyanis, hogy ezt akarta mondani. De ha mást akart, hát neki az is mindegy. Leül a sarkaira, felveszi Edét és felemeli a lány felé, mintha meg akarna győződni róla, hogy a kérdés erre vonatkozik. A gond csak az, hogy a golymók és a puffskein szavak sem épp egyszerűek. De azért megpróbálja. Int a lánynak, hogy csüccsenjen le ő is, aztán felé tartja Edét, hogy megsimogathassa, már ha akarja.
- Ede egy...egy...egy... egy... g...g... goly...goly...golymmmmók - mondja végül magabiztosan, aztán ha a másik nem szaladt el és megmerte simogatni a szőrős kis jószágot akkor a kezébe is nyomja, amíg kutatni kezd nadrágja zsebeiben. Nála van a kiskönyv, amit kapott életvitel projekten, mindig magánál hordja. Meg is találja, s azt nyomja a másik lány kezébe, Edét pedig visszaveszi. A könyvben benne vannak Ede adatai, hogy április közepén született, hogy Nyeste a gazdája - igen ebből a könyvből a vörös navinés lány nevét is megtudhatja a másik -, hogy járt vele lénygondozónál és teljesen egészséges, meg persze, hogy sikeresen teljesítette az életvitel projektet és így megtarthatta a kis állatot. Mindazok a dolgok, amiket szerinte a másik megkérdezne még, és amikre nem tudna kellően gyorsan és összeszedetten válaszolni. Ha a másik olvasni kezd, akkor ő türelmesen vár és addig is, Edét simogatja.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Reszkető árnyak
Írta: 2015. augusztus 24. 10:57
| Link

Testvéremnek címezve
II.



Jött a sötétség. Reszkető keze megtapogatta kunyhóm falait, nagy árnyakat bontott ki és bemászott udvaromra a kerítésen át. Ott megpihent; aztán anyagtalan testével óvatosan eltakarta az ablakokat, a kereszteket, s hogy megmérgezze csillogó vizét, vén kutunkba is leereszkedett. Már félni kezdtem; de a hegytetőkön előgurult a Hold. S ím: a halott-fehér fényben fekete bivalyok ballagtak át a szétfolyó mezőkön.
A lemenő Nap vércsíkot húzott a sötétedő égre. Én áhítattal figyeltem lassú útját, elnyíló ajkaim felett bámultam nyeszlett gömbtestét, amint vontatott mozgásával nyugodni tért. A hűvös, eső utáni fűben ültem szemben a kastéllyal. Tenyereim belesüppedtek a meglazult, puha földbe, és már az első pillanatban éreztem a bőrömre tapadó sáros darabokat.
Egyedül voltam, de odabent annyi gondolat, tévhit, s - eszme járta nyughatatlan táncát, hogy még ott is, a rét magányos csendjében is tömegben éreztem magam. A fejemben angyalarcú emberek zsongtak, némelyikük én voltam, mások ismeretlenül közeledtek felém. Hosszú karjaikkal egymást ölelték, de szemüket egy pillanatra sem vették le rólam. Engem figyeltek, akár egy kiválasztottat, egy feláldozható lelket, akinek már bizonyosan közeledik a vég.
Aztán, mikor a Nap eltűnt a kastély tornyai mögött, én lehunytam a szemem. Görcsösen szorítottam őket, talán mert azt hittem, ha nem látok, ők sem látnak engem. Badarság volt, mihaszna tévedés, hiszen ők mindig láttak. Nemcsak, hogy láttak, de hallottak és éreztek is. Ők is én voltam, sorsunk a kezdetektől összefonódott, közös ösvényünkre rányomták az Úr pecsétjét. Mert belőlem születtek ők, és én velük léteztem. Saját gondolatokat kaptak, érzéseket, akaratot, s lassan erősebbek, sokkalta szilárdabb tudatúak lettek nálam. És én féltem; tőlük, a koponyacsontom rejtekétől, a sötét világtól. De pont úgy tartottam a kinti léttől is, emberektől, nőktől, férfiaktól. Egyedül Ethanben bíztam.
És kezdtem túl messzire menni. Nem mondta, hogy szégyell, sem hogy bármi baj lenne velem, de annyira éreztem a hangján, láttam a mindig tiszta szemeiben, hogy ösztönös, a magunk védelmét szolgáló tetteimmel átléptem a láthatatlan kövekkel kirakott határvonalat. Minden porcikámban tudtam, hogy azzal, hogy ebbe az iskolába jöttünk, és én tettem amit kellett, olyasfajta dolgok változtak meg, amik addig törhetetlenek voltak. Féltem, hogy elveszítettem Ethant. Mert, ha így volt, akkor nekem nem maradt semmi.
Felnéztem az égre, de a sárgán ragyogó test akkora már végleg eltűnt. Maga mögött egyedül csak véres csíkjait hagyta, az összefoltozott boltozatot, és az életre kapó parányi csillagokat.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Ethan R. Saint-Venant
INAKTÍV


VII. - A Diadalszekér
offline
RPG hsz: 132
Összes hsz: 1948
Írta: 2015. augusztus 30. 20:37 | Link

Rémi
a Jaredes esetet követő nap

Azon kapta magát, hogy Rémit keresi.
Nem az első eset volt már, hogy lefekvéshez készülődve várta és várta, hogy testvére visszatérjen a közös szobájukba, az mégsem tette. Nekivágott hát a kastélynak, hogy megtalálja Rémit. A keresés amúgy nem lenne egyszerű: az iskola területe hatalmas. Ethan dolgát mégis nagyban megkönnyíti annak ténye, hogy ismeri a másik fiút, hova, milyen helyekre szeret visszavonulni, amikor egyedül akar maradni a gondolataival. Van, hogy meghagyja neki azt a magányt, amit igényel. Most nem tartja jó ötletnek, legalábbis a tegnapi nap eseményeinek fényében.
A réten ücsörögve talál rá a fiúra, s egyrészt megkönnyebbül, amiért sikerrel meglelte, másrészt enyhe aggodalom önti el. Ritka alkalom, hogy nem tudja, hogyan kezdjen neki valaminek, miként fogalmazza meg a fejében kavargó gondolatokat. Többnyire tisztában van azzal, hogy kinek mit mondhat, mi mit akar hallani vagy legalábbis mivel nem sért vérig másokat. (A nőket leszámítva, a női faj egy rendkívül kiszámíthatatlan és logikával megjósolhatatlan produktum.)
Jobb híján szó nélkül sétál a réten ücsörgő Rémihez és a nadrágját nem sajnálva ül le mellé a fűre.
- Sokáig maradsz kinn. Aggódtam. Hogy vagy?
Az utolsó mondat egy valamivel hosszabb szünet után születik meg, s a hangszínből is érezni, hogy ez nem egy általános kérdés, inkább arra vonatkozik, hogy miért vonul most így félre tőle.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Rémi J. Saint-Venant
INAKTÍV


XII. Az akasztott ember | (F)élénken (t)akar
offline
RPG hsz: 74
Összes hsz: 433
Reszkető árnyak
Írta: 2015. augusztus 31. 12:36
| Link

Testvéremnek címezve
II.


Az éj sötétjén csak a csillagok szerény fénye tört át. A kastély égig érő tornyai élesen rajzolódtak ki előttem, de még a hatalmas épület látványa sem volt elég ahhoz, hogy ne halljam meg a közeledő léptek tompa zaját. Oldalra fordítottam a fejem, úgy néztem Ethan délceg alakját. Igazi herceg volt ő, a méltó örökös, családunk becses nevének továbbörökítője. Hogy ki voltam én? Én voltam a rémlovag, a kóborló másodszülött, valaki, akiről senki nem tudott semmit.
- Nem szabadott volna idejönnünk - feleltem mutáló hangomon, s közben a mellém heveredő bátyám arcélét figyeltem. - Nem szeretek itt lenni. Itt nem jó.
Lassan vettem a levegőt, mellkasom nyugodtan hullámzott. Nem voltam ideges vagy haragos, de a mélyben ott reszketett elzárt zaklatottságom, amit csak a legritkább esetben engedtem felszínre törni. Amikor azonban elszabadult, olyasmiket tettem, amire nem volt épkézláb magyarázatom. Tóth Melinda és Jared Nightingale csak a sort nyitották meg, és tudtam, hogy ezt Ethan is tudja. Éreztem rajta, láttam a mozdulatain, hallottam a hangján. Féltem, hogy eltaszít magától, elküld valahová messzire, vagy azt mondja csalódott bennem.
Visszafordultam az ég felé, könyökeim felhúzott térdeimre támasztottam. Nem voltam benne biztos, hogy készen állok a változásra. Összeszorított szájjal figyeltem a sűrű csillagokat.
- Emlékszel arra, mikor megkaptam Ubult? - kérdeztem az égre meredve. - Életet kaptam tőled, feladatot, célt. Emlékszel még, mennyire örültem neki? Tudod, hogy mennyire szeretem őt? Én visszaadom, csak... te ne hagyj el. Nem kell Ubul, senki sem kell!
Elhaló hangom több helyt is elcsuklott, de míg beszéltem, egyszer sem néztem Ethanre. Úgy gondoltam, hogy ha nem fordulok felé, akkor a szemében erősebbnek tűnök majd. Az eszembe sem jutott, hogy szavaim hamarabb árulnak el, mint a forrón bugyogó, visszatarthatatlan könnyektől égő tekintetem. Nem sírtam, de a gondolat, hogy Ethan többé nem fog szeretni, összerántotta a torkom.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Brandon Norrey
INAKTÍV


Született feleség *.*
offline
RPG hsz: 191
Összes hsz: 6313
Írta: 2015. augusztus 31. 19:50 | Link

Rebeka :3

Milyen remek nap ez a gyakorlásra!
Ilyen kedvesaranyos gondolatokkal ébredek vízágyamon, mellkasomon a már kajáért nyávogó Ser karommal. Csak pár pillanatra szeretnék még visszazuhanni az álomvilágba, ám a fekete kandúr előveszi a karmait, amivel mindig meglepően gyorsan lezárja a vitáinkat. Ki is pattanok a takaróm alól, adok neki kajcsikát és besprintelek a kikészített ruháimmal a fürdőbe, beelőzve mindenki mást. Egy alapos zuhanyt veszek, hogy lemossam magamról a Ser Karom darabkákat. Csak tudnám, hogy miért hullik ennyire a szőre.... Mindegy.
Aztán bepattanok a mosdókacsló elé és a fogmosás után megborotválkozom, mert a Loritól kapott izomnövelő bájitalok mellékhazásaként borotválkozás nélkül olyan arcszőrzetre tennék szert, amit jó sok szomorúéletű hipster megirigyelne. Szóval ja. Mikor teljesen késznek érzem magam, , kisuhanok a házból, lepacsizva az épp kómásan kávét kortyolgató Merkivel a konyhában. Ja, természetesen a  táskámba bedobok egy doboz jégkrémet is, mert hát fő az egészséges táplálkozás. A tej a bociból jön, a boci pedig növényt eszik, magyarul a tej boci.... Mi? Szóóóval a tej növény. Az meg zöld, szóval egészséges.
Mire kibogozom kusza önnyugtató gondolatmenetemet, már javában elhagytam a falut és közeledek a célponthoz, a térhez. tudom, ott nincs víz, blablabla, hurrdurr, de most anélkül kell gyakorolnom.
Mikor már a füves pusztán ácsorgok, táskámat oldalradobom, és lehunyom szemem. Koncentrálok, meditálok, mindent megteszek azért, hogy jól sikerüljön a gyakorlat. Ma a kilövést próbálom, ami egy, a talpam alá idézett vízsugárból áll.
Eljött a nagy pillanat, érzem a nyomást a cipőmön, és máris eltávolodtam a földfelszíntől. Épp annyira, hogy ne terüljek el landoláskor,
- Nyíííííííí, ez itt a nyuszitááánc! - harsogom, miközben pattogva suhanok ide-oda. Aztán az egyik löket nagyobbra sikerül a kelleténél. Mikor alábbhagy az emelkedés, már tudom, hogy ezt elszúrtam. Érkezéskor érzem és hallom is a karomban lévő reccsenést.
- Au. - nyöszörgöm, a szememben gyűlő könnyekkel. Igazán furcsának tűnhet Brandon Norrey felpumpált verziója a karját fogdosva, sírva, összegörnyedve a fűben.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Ser Karom|hydromágus|Ask|
Ethan R. Saint-Venant
INAKTÍV


VII. - A Diadalszekér
offline
RPG hsz: 132
Összes hsz: 1948
Írta: 2015. augusztus 31. 22:21 | Link

Rémi

Számára mindig különös és idegen az a csendes világ, amelybe Rémi elmenekül a problémák, a nyüzsgés elől. Neki a társaság a természetes környezete, a felszínes vagy épp komoly beszélgetések, az apró formális érintések, mint a kézfogás vagy az, amikor valakinek a vállára teszi a kezét - ez mind hozzátartoznak a hétköznapjaihoz. Felhúzza az egyik térdét maga elé, a másik lábát kényelmesen kinyújtóztatja, miközben követi Rémi pillantását az égre.
- Lehet azért érzed úgy, mert ez új hely még. Mindig lesznek új helyek, Rémi. A változással nincs gond.
Előrébb döntött fejjel néz oldalra, a félhomályon keresztül fürkészve a fiatalabb arcélét, tartásának ideges feszességét. Egyik kezével felé nyúl, s a vállán átvetve a karját húzza oda magához egy féloldalas ölelésbe. Érezni, hogy ő már túl van az este zuhanyon, azaz túl volt, mielőtt kijött. Enyhe szantál illat ivódott a bőrébe, tisztaságérzetet keltő, némileg talán a mentolra emlékeztető, de annál sokkal diszkrétebb, otthonosabb; nem a kórházak sterilségét idézi.
Ha Rémi nem dől, akkor Ethan húzódik közelebb, nem szégyelli és fáradtságnak sem tartja. A fiatalabbnak néha szüksége van arra, hogy amikor nagyon elmerül a gondolataiban, egy fizikai érintés visszahúzza.
Ahogy Rémi felidézi azt a napot, amit egy-egy korai időpontban megejtett, Rilkére való ébredéskor ezerszer és egyszer meg tud bánni gondolatban, szájának sarkába egy mosoly árnyéka lopakodik. Amely aztán sem tűnik el teljesen, hogy a fiú végigér a mondandójában. Ölelése érezhetően szorosabbra fonódik Rémi válla körül, súlypontját pedig még inkább arra az oldalára helyezi, amerre a másik ül, ezzel is inkább nekidőlve.
- Mintha képes lennék ilyesmire. Nem tudsz olyat tenni, hogy én magadra hagyjalak. Lehet, hogy a változással nincs gond, de tudod, vannak dolgok, amik kőbe vannak vésve. Sosem kell aggódnod amiatt, hogy egyszer végleg eltűnök a szemed elől.
Leszámítva persze, ha idő előtt hal meg, anélkül, hogy leéltek volna egy teljes életet. De bár sok luxust megengedhet magának, ez azok közé tartozik, amit nem tehet meg. Sajnos, ez nem olyasmi, ami rajta múlik.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Christopher Blake
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 68
Összes hsz: 78
Írta: 2015. szeptember 4. 13:55 | Link

Corina Nazaru

Valaki, aki a réten van feltehetné magában a kérdést, hogy mit keres kint egy ilyen srác piros rövidnadrágban, fehér pólóban és piros tornacsukában a réten? A válasz pedig pofonegyszerű, Chris a jó időt nem szívesen tölti a négy fal között, és neki is kell a kikapcsolódás. A barátkozásra a legjobb hely a nyílt terep, mivel a srácnak még nincs túl sok ismerőse, barátja itt az iskolában, ezért egyedül szokott felfedezőútra indulni. És bizony ilyenkor csak lassan sétál, útközben leül vagy beül valahová és várja a csodát. Számára az a csoda, ha valaki megszólítja őt, de itt nagyon kevés olyan ember van, aki ilyen tettre vetemedik, ezért neki kellene kezdeményezni, de ő meg nem tudja, hogy hogyan lehetne egy barátságot spontán, ismeretlenek megszólításával elkezdeni. Mit is mondjon először? Azt ő is tudja, hogy egy "szia" meg egy "leszünk barátok?" mondat elég gáz kezdésnek. Valahogy el kell jutni odáig. Angliában sokkal könnyebb volt minden, második gyermekként ismerte a tesója barátait és gyerekkorában neki is sok barátja volt, illetve a mugli suliban eltöltött évek alatt is szerzett ismerősöket, de ők nincsenek itt. Pedig mennyivel könnyebb lenne az egész, nem unatkozna, nem várna csodákra. Csak velük lenne egész évben és bizonyára időközben társulnának hozzájuk menő arcok, de ez itt most teljesen más. Fel kell találnia magát, és ha már erről beszélünk, akkor hol tudna jobban kibontakozni, mint a szabadban. Hisz ilyen jó időben, nem sokan ülnek bent, csak az, aki nagyon ráfekszik a tanulásra, de mindenki más a friss levegőn van. Chris is ezen okból kifolyólag sétálgat a réten, és mit ad Isten? Úgy dönt, hogy ő leül az egyik fa árnyékába és onnan kémleli az embereket. Ám, ez egy igen veszélyes vállalkozás, hisz nem sokan szeretik, ha őket bámulják és, hogy ne tűnjön úgy, hogy a fiatal fiú másokat stíröl, ezért előveszi kis rajzmappáját, mely sok érdekes dolgot rejt. Többek között ebben rejtegeti rajzait és a ceruzák is helyet kapnak a mappában, illetve üres lapok. Egy üres rajzlapot elővesz, meg egy ceruzát és elkezdi lerajzolni a tájat, amit a fatövéből lát. Így már csak nem nézik bolondnak. Néha fel-felnéz a lap mögül, majd folytatja a rajzot.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Corina Nazaru
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 5
Összes hsz: 8
Írta: 2015. szeptember 5. 21:48 | Link

Christopher Blake

Halálosan unatkozik, hisz összes barátja elfoglalt. Gondolta kimegy egyet sétálni a rétre, hogy elterelje unalmát. Imád a szabadban sétálni. Lazán öltözködött most fel, ezért nem olyan feltűnő mások számára. Köztudottan, Cori szeret feltűnően, kihívóan, ezen belül a legdivatosabban öltözni. Ám most megjelenése nem másból, mint egy virágkoszorúból, egy fehér szoknyából és egy kényelmes cipőből állt. Várt. Várt valamire, de még Ő sem tudja, hogy mire. Egy röpke megérzése sincs. Elkezdett a fák körül sétálgatni, hátha történik valami izgalmas dolog, mire megpillant egy helyes fiút piros nadrágban. Sokáig nézte, mire erőt vett magán és odasétált hozzá. Fontolgatta, hogy megmerje-e szólítani, vagy egyeltalán oda merjen-e menni hozzá, de végülis úgy döntött, hogy mit veszíthet vele? Elindult a fiú felé mosolyogva és megszólította: -Szia! Megkérdezhetem, hogy mit rajzolsz? Smiley Várta a fiú reakcióját és addig csak mosolygott.
Remélte, hogy a fiú majd szívélyesen fogadja és esetleg össze is barátkoznak. Ki tudja? Nem szívesen zavarta meg a fiút, de nagyon szimpatizált vele és amúgy is mosolygósnak látszott, nem gondolta Cori, hogy megharagszik.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Ha nincsenek árnyékaid, a fényben sem lehetsz.
Tüszőfűi Lilith
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 244
Összes hsz: 4696
Írta: 2015. szeptember 7. 15:51 | Link

Vasil Dimitrov

Dühösen sétáltam a réten, néha belerúgtam a földbe jó erősen. Ilyen nincs. Nem, nincs. És nem is lehet. A levél széttépve. Miért? Mi a jó édes fr***nak kellett ennek lennie? Ha, miért? Miért nem titkolta akkor élete végéig! Miért kell pont most megírnia ezt! Ezt, ami szemmel láthatóan hülyeség. Miért nem írt akkor legalább egy nevet? Legalább egy vezeték nevet, hogy tudjam, hogy kiket kellene keresnem. Hogy kik a rokonaim. Hogy legyen hova mennem, ha vége a sulinak. De nem, ő nem ezt csinálta. Csak annyit írt, hogy Voldemort kivetői voltak, ő meg otthagyta a családját. Pontosabban a szülei nagy múltú, tekintélynek és hírnévnek örvendő, aranyvérű család, ő meg kvibli. És amikor 18 lett, fogta a cókmókját és elment hazulról. Én is ezt teszem, mert már gyűlölöm mindkettejüket. Nem bírják felfogni azzal a csöppnyi kis agyukkal, hogy már tudok magamról gondoskodni és el kell fogadniuk, hogy én ezt az utat választottam.
Akkor meg miért engem büntetnek azzal, hogy haragszanak meg megvetnek engem, hogy ide járok? Miért haragszanak rám, mert boszorkány vagyok? Nem mert féltékenyek. Mert én boszorkány vagyok, ők meg nem. Na és? Attól még nem kell családi vitát kirobbantani emiatt! Másik ok a vitánkra az, hogy boszorkány vagyok. Miért nem bírják megérteni, hogy nem fogok úgy táncolni, ahogy ők fütyülnek? Hülye apa. Hülye anya. Utállak titeket! Mindent úgy csináltok, ahogy nektek jó! Mindent! Nem érdekel titeket az, hogy közben már pocsékul érzem magam. Nem érdekel titeket az, hogy ezzel a levéllel elrontottatok mindent számomra. Nem érdekel titeket az, hogy két vas falat is felhúztam magam köré. Csak a hírnév és a pénz érdekel titeket.
- A jó édes rézfánfütyülőjét! - Bukik ki belőlem, lerogyok a földre és elkezdek sírni. Nem érdekel már semmi. Sem az, hogy ki lát meg, sem más.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: « 1 2 ... 22 ... 30 31 [32] 33 34 ... 42 ... 72 73 » Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék