Bal oldalon, szinte rögtön egy nagy, kétszárnyú ajtó nyílik, mely mögül finom illatok bírják korgásra a pocakot. Bizony, bizony, itt található az ebédlő. Kerek asztalok vannak, a társaságok, akik egy asztalnál ülnek eltérő korúak és neműek, van, aki például egy héten át mindig másokkal eszik. Persze, ha a barátaiddal szeretnél ülni, annak sincs akadálya, csak gyorsaság kérdése az egész. Az ebédlőben mindig általános a hangzavar, a tanárok és nevelők sokszor a diákokkal együtt esznek, holott nekik külön asztalt biztosított az iskola vezetősége.
Az étel a mágustanodából érkezik, azonban tartozik hozzá egy kis konyha, ahol leginkább kávét főzni tudnak a felnőttek, vagy éppen valami meglepetést készíteni a gyerekeknek.

Az ebédlő mellett van egy vele közel azonos méretű terem, melyet „Kuckó”-nak neveztek el. A kuckó egy közös tér, melyet ünnepeken vagy születésnapokon használnak. Itt a falak szivacsból vannak, a padló puha, így a gyerekek kedvükre tombolhatnak. Sokszor szerveznek ide a nevelők esti mesét vagy kalandot, hogy a gyerekek részesei tudjanak lenni az előadásoknak.
A folyosón a harmadik helyiség a tornaterem. Ez a helyiség a legnagyobb itt, függönnyel akár két részre is lehet választani. Napközben tornaórák vannak, délután sportkörök (mugli sportok) és tánc. Tartozik hozzá két öltöző, egy a fiúknak, egy a lányoknak.

Az emelet bal oldali szárnyán találhatók a hálószobák, a tanulószoba, a nevelők szobái. A hálók négy ágyasak, fiú és lány szobák külön találhatóak. A szobákon kis tábla jelzi a lakók nevét és életkorát. A szobákba való beköltözéskor a kicsik döntik el, melyikbe szeretnének lakni. Régebben úgy volt, hogy minden osztályból egy diák, hogy segítsék egymást az évfolyamok, de mostanra már nagyon megváltozott a fiú – lány arány. A hálókban mindenkinek van egy ágya, egy ruhásszekrénye és egy íróasztala.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2541&post=725814#post725814][b]Emily Dorothea Fisher - 2018.06.16. 13:39[/b][/url]

Mi szakkörösök, ha már úgyis itt vagyunk, akkor segítsünk be, és vigyük el a miniket ebédelni. Eddig nem is lett volna probléma, meg aztán tudom, hogy most minden tanár lázban ég azért, mert lehet, hogy lesz igazgatója az intézménynek, és senki se tudja, hogy ki. Elég sok a pletyka, azt is mondták, hogy Kirill adta be, meg azt is, hogy egy orosz férfi jönne ide, de igazából senki se tud semmi konkrétumot. Viszont engem ma is megdicsért az intézmény alapítója, hogy jól végzem a munkámat, szóval ha így haladok, még lesz belőlem valami. Meséltem neki, hogy a jövőbeli terveim az ovisokhoz kötődnek, ő meg egyből bele is dobott a sűrűjébe.
- Szerinted is férfi lesz az igazgatónk?
Kérdezem Mirotól, aki mint kiderült a kicsiket kapta meg, így nem az az eredeti felállás, hogy mind a kettőnknek van kettő gyereke meg egy közös, hanem van tíz gyerek, vagyis öt-öt, akire oda kell figyelnünk, és mivel még kicsik, így segítenünk is kell nekik. Ez így már egy kicsit ijesztő, főleg, mivel a fiúk többségben vannak, a lányoknak meg szép és húzható copfjaik vannak, de remélem a gyümölcsleves motiválóbb lesz számukra a rosszalkodáson kívül.
- Gyere Gergő, megmossuk a kezed, utána leülhetsz Steffi mellé, ígérem.
És remélem, hogy tartani is tudom, mert ha nem, akkor engem itt egy zokogó gyerek állít majd élő céltáblává. A sikeres, és csak egy kicsit vizes kézmosás után alaposan megtörlöm a kezét, és odakísérem az asztalhoz, hogy tényleg Steffi mellé ülhessen. A kislány pedig megsimogatja a kezét.
- Milyen cukik, Gergő tiszta lovag.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2541&post=725890#post725890][b]Emily Dorothea Fisher - 2018.06.17. 19:51[/b][/url]

Miro

- Olyan furcsa, amikor egy ilyen kaliberű intézményt egy kemény kezű ember irányít. Értem, hogy legalább minden rendben van akkor, de nekem az nem gyerekközpontú.
Márpedig ezt nagyon fontosnak tartom, és reménykedem benne, hogy a gyakorlatomat, illetve később a munkámat is olyan helyen végezhetem, ahol kedves a vezetőség és jó a légkör. Még mindig úgy gondolom, hogy az a legjobb megoldás, ha elhagyom a varázsvilágot, ezért is nem gondolkozom a Shanes-ben. Cole már nem nagyon hiszem, hogy a maradásomat erőltetné, hiszen az elmúlt hetekben sosem látott mélységű szakadék keletkezett közöttünk. Rosie egyre erősebb, és már nincs szüksége arra a pörgésre, amivel eddig kínoztam, nem mintha mostanában még igaz lenne rám, vagy ha pörgök is, azt őszintén teszem. Különben is, ha nem szúrja el, még boldog lehet. Aztán ott van Adrian, az édes, kedves és tökéletes Adrian, akinek bármennyire is szeretnék, nem maradhatok a közelében. Nem, hiszen nem vagyok hozzá őszinte. Nem tudom csak barátként vagy csak bátyámként szeretni, nem tudok csak Adrianként gondolni rá. Sajnos az iránta érzett szerelmem sokkal mélyebb, mint feltételeztem, és nem tudok tőle szabadulni, éppen ezért, nem is szabad maradnom.
- Várj, segítek.
Lépek oda Steffihez, még mielőtt magára borítja a levest. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy a segítségemet elfogadja. Örülök, hogy rátaláltam a hivatásomra, mert talán ez lesz az egyetlen dolog, ami képes lesz feledtetni velem mindazt, amit itt hagyok. Nem a varázsvilágot sajnálom, hanem azt, hogy az érzéseim tönkretettek mindent, hogy nem tudok én lenni az erősebb.
- Furcsa lenne, ha ott állna feletted, és irányítana, hogy mennyi csillámot szórhatsz rá a képre. Hallottam, hogy vannak ilyen emberek.
Nagyon remélem, hogy mi nem ilyet kapunk ki, és azt is, hogy Miro boldog lesz itt. Egy pillanat alatt megkedveltem, és ő is egyike azoknak az embereknek, akikről tudom, hogy hiányozni fog, amikor elmegyek.
- Jó lenne, ha az utóbbi lenne, de szerintem inkább a kevés ember, bár nem tudom. Ha kevesen vannak se biztos, hogy ránk bíznak olyan kicsi gyerekeket, mint amiket mégis megtettek. Talán van ebben némi bizalom. Délután lehet nevelő se lesz velünk az udvaron. Olvastam pár körjátékról, ki akarom próbálni velük.
Mostanában egyre több gyermekekkel kapcsolatos könyvet olvasok, és igyekszem a jó ötleteket már most összeírni, hogy az elkövetkezendő években tudjak majd táplálkozni belőlük.
- A múltkor megnéztem az első képeimet, és jesszus... borzalmasak, nem is tudom, hogy Áron mit látott bennem, de nagyon örülök, hogy valamit mégis, mert elkezdett tanítani. Mostanában egyre többször fotózok úgy, hogy nem szólok az alanyoknak, hihetetlenül jó őszinte érzelmeket közvetíteni. Persze ezeket valószínűleg sosem jeleníthetem meg sehol, de nekem jó emlékek. Az egyik barátomnak, Adriannek a születésnapjára egy montázst adtam például, és úgy tűnt tetszik neki.
Hihetetlenül jó egy kicsit a fotózásról is beszélgetni, Miro tudja, hogy mivel rántson ki a búskomorságból, még ha kifelé nem is mutatom.
- Nagyon nagy a különbség akkor, amikor tanítasz és amikor szakkör van?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2541&post=725942#post725942][b]Emily Dorothea Fisher - 2018.06.18. 17:12[/b][/url]

- Ez meg a másik, hogy ez inkább olyan, mint egy sokgyerekes család, és nem olyan, mint egy vállalat mondjuk, ahol keménynek kell lenni.
Bár én nem itt töltöttem a gyerekkorom, nem ide jártam, és nem élhettem át azt a sok mindent az indulástól mostanáig, mégis, úgy érzem, hogy mostanra befogadtak. Nagyon szeretem, hogy megkaptam mindenkitől a bizalmat, és hogy annak ellenére, hogy máshol is dolgozom, itt is kaptam állást. Azt hiszem, ez részben a gyenge mágiámnak is betudható, hiszen valamilyen szinten mindenki védeni akar, akkor is, ha engem már nem érdekel, hogy sosem leszek jó mágus.
- Na de Miro!
Sikítok fel nevetve a kijelentésén, és a nevetésem még néhány pillanatig fennáll. Napok óta még csak őszinte mosolyra se nagyon tudtam húzni a szám, most meg nevetek, csoda ez a lány. Persze a testem is, mert egyből megérzi, hogy valami nem oké, és be is szúr az oldalam. Nem értem, a sírás és a nevetés egy eléggé hasonló funkció, nem?
- Pedig Kyle nagyon cuki, amikor a kicsikkel van. Ő olyan magas, a többiek meg olyan kicsik. Olyan közöttük, mint valami nagy és komoly vezér, sőt egy istenség, akit bálványoznak. A múltkor azon a széken kellett ülnie, amíg ettek.
Mutatok a színes, kézlenyomatokkal díszített, ám igencsak pinduri székre. Nekünk annyira nem is probléma a dolog, de Kyle sokkal, de sokkal magasabb, mint mi, és nála ez máshogy jött le. Viszont tényleg nagyon imádni való és édes, amikor ott ül.
- Akkor is szavazniuk kell ugye, ha csak egy jelölt van?
Annyira ezzel nem vagyok tisztába, meg ház Miroval ellentétben nekem még nem voltak ilyen tanulmányaim, így ő az, aki tudja, mi a pontos eljárás. Viszont úgy tippelem, hogy ez lehet, mert akkor is meg kell szavazniuk, mennyire akarják az illetőt.
- Ez szép volt.
Utalok a pohárra, majd pillantok fel az arcára.
- Magadról? Szívesen. Akár ötvözhetnénk is a kettőt. Én készítem a fotókat, te pedig az albumot, akkor a legjavát kapja annak, aki vagy. Nem mintha ajándék nélkül ne lennél tök jó bárkinek is.
Én például nagyon örülök neki, hogy ő van, mert vele sokkal másabb a világom, meg tudom látni a szépet és a jót. Szalvétaosztás közben vérszegény mosolyra húzódik a szám a kérdése miatt, és megvonom a vállam.
- Néha azt képzelem, hogy eltűnök. Nem csak ideiglenesen, nem örökre, hanem úgy, mintha sosem lettem volna.
Jó, hogy neki elmondhatom azt, amit érjek, ő is művész lélek, megérti.
- Eléggé összevesztem a bátyámmal, és van egy barátom, aki nagyon fontos nekem, és ő most nagyon szomorú és nem tudok neki segíteni, pedig szeretnék.
Azt már nem teszem hozzá, hogy főleg azért nem, mert pont a háta közepére kíván, de a lényeg végül is meg megvolt. Nem tudok segíteni neki.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2541&post=726014#post726014][b]Emily Dorothea Fisher - 2018.06.19. 19:08[/b][/url]

- Hihetetlen, hogy neked még ez is jól áll. Komolyan mondom, szégyelld össze magad.
Nekem nem áll jól, ha görbe háttal állok, de ha meg nm úgy állok, akkor meg azt hiszik, hogy a cicijeimet akarom mutogatni, pedig nem. Én nem vagyok az a fajta, aki így odamegy a másikhoz, hogy nézd, milyen nagy van nekem, dupla D, úgy ám, és neked? Szóval eléggé kellemetlenül élem meg, hogy azért mégiscsak emberibbnek nézek ki egyenes háttal.
- Állítólag nagyon vicces volt, de a kislányokat meg simán megvette, még azt is mondták neki, hogy lehet a férjük. Nem járnának rosszul.
Kedvelem Kyle-t, annyira meseszerű maga a fickó, és hozzájön az is, hogy milyen rendes, az egész meg ad egy hihetetlenül jó kombót neki. Szerintem nincs olyan ember a földön, aki ne kedvelné őt. Ha mondjuk jönne most egy világpusztító vírus vagy sötét varázsló, tuti, hogy Kyle-t nagy ívben kikerlné mind a kettő, mert olyan lehetetlenül rendes, hogy még ők is bírnák.
- Senkinek, meg eléggé rossz lehet úgy a munka. A felnőttek világa igazából tök nagy szívás, hát milyen sok buktatója van?
Tudom, tudom, én is felnőtt vagyok, vagy legalábbis annak vagyok könyvelve életkorilag, de nekem nagyon sok olyan dolog kimaradt az életemből, ami a felnőttséghez vezető út miatt elengedhetetlen, szóval egyelőre csak egy valaminek tekintem magam, se ide, se oda nem tartozónak.
- Akkor most itt a remek lehetőség.
Milyen nagyon fog neki örülni a másik. Mostanában én is kézzel készítettem egy ajándékot, méghozzá Adriannek varrtam egy tortát, mert nagyon sok mindent nem ehet és a múltkor is egy heti fizetésem ment majdnem kárba, csak mert jót akartam neki. Oké, nem ment végül oda, mert én megettem a sütiket, de akkor is jó lett volna, ha neki tudok örömet szerezni. De szerintem a mosolygós torta tetszett neki.
- Tudom, de nem könnyű.
Gondolkodás nélkül fogom meg a kezét, jól esik a bizalma, és én is hamar a bizalmamba fogadtam őt. Szeretem, és szeretném, ha életem hátralevő részének a részese lenne, ami eléggé problémás, tekintve, hogy ki akarok lépni ebből a világból.
- Akár ma este is?
Kérdezem, és azon kapom magam, hogy komolyan is gondolom. El akarok menni innen, kiszabadulni kicsit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2541&post=726061#post726061][b]Emily Dorothea Fisher - 2018.06.20. 22:21[/b][/url]

- Kinéznéd belőle? Mondjuk Steffi amilyen kis pattogós, illene hozzá.
Persze nem hiszem, hogy Kyle tényleg várna addig, meg aztán én nem tudom, hogy mit esznek a lányok az idősebb férfiakon, mert valljuk be, Vasváry például iszonyat egy sármos pasi, de nem tudnám elképzelni, hogy smacizzunk, vagy mg annál is több. Mert ő idős már nekem, technikailag kis szerencsével az apám lehetne. Hát nem, nagyon nem. Persze azok, akik mégis meglépik ezt, biztos éreznek valamit. Csak én nem értem, mert nem érzem. Mondjuk szerencsére, mert elég nekem a magam baja a saját korosztályommal, nem kell még tetézni a dolgot azzal, hogy valamelyik tanárom is képbe kerül.
- Nagyon furi, hogy mi vagyunk a felnőttek, olyan nagyon nem megszokott. Azt hiszem, kell egy kis idő még, mire elfogadom, hogy oké, nekem is szólnak, amikor például tanári értekezlet van. A múltkor így néztem, hogy mi van, de hát csak néha lejövök és fotózunk, de ott kellett ülnöm, olyan ciki volt.
Az emlék hatására is vörös foltok jelennek meg az orcámon, érzem, ahogy égni kezd a bőröm. Ha valamit nagyon intenzíven élek meg, akkor az, amikor emlékekből visszatér is nagyon intenzíven járja át a testemet. Eléggé mókás másoknak ez, nekem már annyira nem. Dolgoznom kell a zavaromon.
- Megéri.
Mondjuk ebben a kijelentésben annyira nem vagyok biztos, de szeretném egyszer úgy kimondani, hogy azt el is hiszem, tényleg szeretném. Jó lenne, ha így volna,és tudom, hogy Miro közelében ez teljesülhet. Élvezem azt a pozitívságot, kedvességet, őszinteséget, amit egy pillanat alatt kapok tőle, és nagyon örülök neki, hogy jóban vagyunk, mert így táplálkozhatok mindabból, amit önzetlenül ad. Mellette önmagam lehetek.
- Akkor tízkor a pályaudvarom.
Mondom elszántan, és még egy puszit is nyomnék neki hálám jeléül, ha az a leves nem éppen akkor borul ki. Eszembe jut, hogy nekem is vannak gyerekeim, szóval vissza is fordítom a figyelmemet feléjük, még ha gondolatban már csomagolok.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2541&post=814057#post814057][b]Emily Dorothea Fisher - 2020.07.24. 13:57[/b][/url]

- Mindenképpen fontos, hogy most eldöntsük merre szeretnénk az osztálykirándulást, mert ha ottalvósat szeretnétek, akkor meg kell kérnünk egy-két tanárnénit vagy tanárbácsit, hogy jöjjön el velünk.
Tudom, hogy még korainak érzik, mert nem holnap megyünk, de sokukkal ez lesz az utolsó osztálykirándulásom. Mostanra mindannyian elérték azt a kort, hogy jövőre a Bagolykőbe menjenek, vagyis nekem újra kisgyerekeim lesznek majd, akikkel négy csodálatos évet töltünk együtt. Az egyik szemem sír, a másik nevet, mert a kicsikéim már ennyi idősek, furcsa már most is, hogy például Zina és pár lányka már egyenruhában jön velem szemben a folyosón. Hihetetlen, hogy ennyire érettek, és eljutottunk együtt ide, olyan furcsa lesz nélkülük, még akkor is, ha a legtöbben fent lesznek az iskolában. Persze van, akit külföldre visznek, de a többségük szerencsére marad, csak a kis osztályközösségünk bomlik fel, hiszen ott már a házak szerint élnek majd a lurkóim, és felesleges azzal áltatnom magam, hogy egy házba kerülnek majd, mert szerintem mindenhova besorolódnak, és vicces, de a legkisebb esélyt az Eridonra látom.
- Rebi...
Szólítom meg a kislányt, de ahogy kimondom a nevét azzal a lendülettel nyílik az ajtó, és annyira meglepődök, hogy hajszál híján fel is sikkantok. Jól indul a dolog nem? Meglátom Nico-t és sikítófrászba török ki. Riadtan nézek rá, mert nem nagyon szokása Niconak csak úgy beállítani, szóval nem tudom, hogy mi történhetett, amiért a tanóra közepén áll az osztálytermemben, de azt így is látom már, hogy Fehér Anna egyből stalkolja. Na nem. Ki van zárva, hogy azt a gyereket a közelébe engedjem. Az a kislány az oka, hogy bennem még nem éledtek fel az anyai ösztönök, vagy, ha néhanapján eszembe jut, hogy lehetne gyerekünk, akkor arra jutok, hogy mi van, ha utálni fog, mert egy undok kis béka lesz, mint Anna, szóval nem. Ha nem én lennék itt a felnőtt, akkor most radírral dobnám homlokon, hogy eszébe se jusson.
- Nico?
Minden rossz opció olyan gyorsan, mint egy pörgetett film játszódik le a szemeim előtt. Valami történt a szüleivel, vagy Cole-lal vagy Francescával. Baj van, leomlott egy fal a házban. Rájöttek arra, hogy a diákéveim alatt viszonyunk volt, és így visszavonják a diplomámat. Valamiért nem akar velem lenni többet, mert nem szereti a veszekszünk, vagy túlságosan sokszor bújok hozzá és csábítom az ágyba... na jó, ez ért talán nem akarna egy férfi szakítani. Ugye?!
~ Ma reggel. Úristen. Mi volt ma reggel? Jól indult a nap, reggel még marasztaltam kicsit, majd amíg fürödtem beszélge... nehogy azt gondolja, hogy megcsalom... vagy azt hiszi, hogy terhes vagyok?!?! ~
Aztán... csak állok és nézek. Nézem őt, és nem akarom elhinni, hogy ez a valóság. Komolyan azt mondta, hogy legyek a felesége?! Itt a lányok előtt? Letérdelve? ÚRISTEN, NICO LETÉRDELT! Mennyire gyönyörű az a gyűrű! Mennyire tökéletesen olyan, amilyeneket szeretek. Talán még néztem is nemrég az ékszerboltban. Szerencsésnek találtam a lányt, akinek egy nap az ujjára húzzák, de azt álmomban sem hittem volna, hogy én leszek az a lány.
- Nem ön az a pasi, aki megverte Barnit?
Érkezik a tökéletes pillanatba a tökéletlen kérdés, de most először a többiek végre lepisszegik Annát, ahogy én patakokba folyó könnyel az arcomon lépek közelebb Nicohoz, és érzem, ahogy a szívem olyan hevesen ver, hogy kiszakadna a helyéről, ha tudna. Elé lépve megsimogatom az arcát, miközben zokogva, de széles mosollyal, csillogó szemekkel pillantok le rá.
- Igen, szeretnék a feleséged lenni.
Hozzátenném, hogy akár már holnap, de azért megriasztani se kellene szerencsétlent, mert még a végén elfut, és az nem segít rajtam. Viszont mielőtt szegény gyűrűt húzhatna az ujjamra, letérdelek - a szoknya miatt két térdre ereszkedem -, és arcát a kezeim közé fogva, mélyen megcsókolom, és most az sem zavar, hogy a lányaim végignézik, hogyan kell megcsókolni egy férfit, akit igazán, tiszta szívedből szeretsz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2541&post=814857#post814857][b]Emily Dorothea Fisher - 2020.08.01. 16:43[/b][/url]

Sosem hittem volna, hogy ennyire képes leszek kizárni a külvilágot, mint most. Most azonban senki és semmi nem létezik, csak Nico. Csak mi ketten, ahogy egymást átölelve, olyan szorosan bújva a másikhoz, mintha attól kellene félnünk, hogy most elrángathat mindenki bárki a másiktól, csókjainkkal adjuk egymás tudtára, hogy mennyire boldogok vagyunk. A felesége leszek. A társa. A párja egy életen át. Én leszek a nő, aki miatt boldog lesz. Én leszek a nő, aki miatt mérges lesz. Én leszek a nő, aki miatt ideges lesz. Boldog lesz, mert innentől életünk hátralevő részében maximálisan arra fogok törekedni, hogy egy egészséges, jó kapcsolat, boldog szereplője legyen. Mérges lesz, mert olykor szörnyen meggondolatlan vagyok, és az én szótáramban nagyon sok minden máshogy szerepel. Ideges lesz, mert hozzá kell majd szoknia, hogy azt mondja nekem, ötre megyünk valahova, és amikor hétre készen vagyok, még mindig lesz fél óránk arra, hogy ne késsünk el.
Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, tudom, hogy nagyon mérges tud lenni miattam, tudom, hogy nem mindig vagyok az az ember, akit megérdemelne, de senki sem szereti úgy a világon, ahogy én, és senkit se lennék képes úgy szeretni, ahogy őt szeretem. Emlékszem, mennyire boldog és reményteljes voltam, amikor tervezni kezdtünk a jövőnkkel, hogy mennyire biztató volt már az is, hogy közös nyári programjaink vannak, mert reményt adott arra, hogy ha hazavinne, akkor akarna engem egy életre. Sosem vártam volna el, hogy feleségül vegyen, de most, amikor bólogatva, még mindig patakzó könnyekkel, remegő kezem felé nyújtom, tudom, hogy ez így lesz teljes. Hogy erre vágyom. A nevét viselni, a feleségének lenni. Nem azt mondani, hogy járunk, mint a tinik, vagy, hogy van közöttünk valami, hanem azt mondani, hogy ő a férjem, Francesco Nico Bianchi. Az életem szerelme, az érzelmi hullámvasutam kormányzója. Az egyetlen ember, akivel valaha boldog lehetek. Nehéz és főleg szomorú út van mögöttünk, de ami előttünk áll, az maga lesz a csoda. Hogy itt vagy máshol, nem tudom, de azt igen, hogy mellette állva, kéz a kézben, jöhet minden, amire a házasságkötésünkkor igent mondunk.
- Te leszel a férjem.
Szinte suttogok a meghatottságtól, ahogy csillogó szemekkel, az arcomat törölgetve nézek fel rá, sugárzó boldogsággal. Sosem akarom elhagyni, nem akarok már egyetlen napot se nélküle élni. Nekem mellette van a helyem, már akkor éreztem ezt, amikor először láttam őt, amikor pont olyan italt kért, amilyet szeretek, ahogy ösztönösen megbízva táncoltam vele. Akkor és ott, a múltamat jelképező ruhát széttéptem, és kellett ez az utolsó mozzanat, lezárni Adrian-t, tiszta, nyitott szívvel fogadni Nico-t. Fogadni a férfit, akit felborította az életem. Fogadni a szerelmet, amihez fel kellett nőnöm.
- Szeretlek, Nico!
Nem tudok nem mosolyogni, hangomban is ott bujkál a meghatott öröm, amivel újra és újra elmondom, hogy mennyire szeretem. El lehet ezt mondani? Van igazán szó arra a mélységre, amit az iránt az ember iránt érzünk, aki a másik felünk? Szerintem nincs. Ez egy olyan érzés, ami leírhatatlan, amitől erősen dobban a szíved, amitől akkor is mosolyogsz, ha a legbánatosabb érzések keringenek benned. Az, amit én érzek iránta erőssé tesz, felemel, fent tart, és csak remélni merem, hogy ő is érzi, amit én. Itt már nincs szükség szavakra, nincs szükség bizonygatásra, hiszen a gyűrű a bizonyossága annak, hogy egymásnak lettünk teremtve, a csók, ez a különleges, sosem tapasztalt érzékiség az, ami örökké emlékeztetni fog rá, hogy ez a férfi az életem értelme. Hogy legyünk fent vagy lent, legyen az út egyenes vagy beláthatatlan kanyarokkal tarkított, együtt mindenen átverekedjük magunkat. Régebben féltem a holnapoktól, most már legyőzhetetlen vagyok.
Ahogy ő, úgy én is elnevetem magam, ahogy elválva egymástól a vállára hajtom a fejem, tenyeremet mellkasára csúsztatva hallgatom a heves szívverését. Olyan, mint az enyém, olyan, amit érzel a torkodban, a füledben. de még a lábujjadban is lüktetni. Egyszerre vagyok izgatott és nyugodt. Már holnap a felesége lennék, de ha nem venne el sosem, akkor is tudnám, hogy akart. Hogy biztos bennem, hogy akar engem. Mégis, persze reménykedem benne, hogy én leszek a nő, aki a nevét viseli.
- Emily Bianchi... Mrs. Bianchi...
Pillantok fel rá boldogan, millió wattos vigyorral, mert még sosem mondtam ki, de először amúgy is úgy szerettem volna, hogy hallja. Mr és Mrs. Bianchi, mennyire tökéletes már. Viszont tanár vagyok, és hiába adtak a gyermekeim többnyire pozitív visszajelzést, mégis, mikor elmesélik otthon, ki fog derülni, hogy a tanárnéni tanóra helyett egy férfival csókolózott, és biztos vagyok benne, hogy páran aggódni fognak emiatt, míg Annának köszönhetően, nyilván a nyugdíjas maffia néhány órán belül válságstábot hív majd össze, hogy a pletykát továbbadják. Ki sem élvezhetjük rendesen, de nem baj, mert egy élet lesz rá.
- Mivel Nico megzavarta a tanórát, megfosztva minket a kirándulás megbeszélésétől, ezért most kárpótlásként elvisz minket fagyizni.
Gazdagságban, szegénységben ugyebár, és az ilyen ötletekkel jól haladunk a szegénység felé, mert nem csak a két gombóc, de az édestölcsér, a cukorszórás és a roletti is ki lesz harcolva. Viszont egy nő szívéhez az édességen át vezet az út, így a kislányok vidáman készülődnek, míg nekünk már aktuális felkelni a földről, viszont nem akarom elengedni Nicot, úgy szorítom a kezét, mintha attól félnék, hogy elszalad, pedig csak érezni szeretném őt. Ám így is elkerülhetetlen, hogy a másik kezére lecsapjanak, így mire kettőt pislogunk, már az osztályom legfélénkebb kislánya, Rebeka fogja Nico kezét. Ilyen az, amikor igazán mély hatással van valakire. Boldogan pillantok fel rá, és ha összeszedte magát mindenki, akkor akár indulhatunk is.