A tanodához alacsony kerítés tartozik csak, senki sem gondolná, hogy rossz szándékkal közelítené meg bárki is. A kerítés inkább csak azt szolgálja, hogy a kisebbek ne kószáljanak el. Elől nem sok hely van, ezt tavasszal önkéntesek és tanulók virágokkal ültetik be. Hátul azonban nagy kert van, gyümölcsfákkal, és rengeteg fajátékkal. Van hinta, mászóka, csúszda, homokozó, annyi, hogy mindenki kényelmesen tud játszani. Tudnak labdázni is, de van lehetőség arra is, hogy pokrócot hozzanak ki magukkal, és azon olvassanak, kártyázzanak vagy beszélgessenek.

Édesanyja sosem korlátozta a szabadságát. Olympia mindig úgy bánt a fiával, ahogy szerette volna, hogy vele bánjon; tisztelettel és bizalommal. Boldizsár egyszer sem hazudott még a szüleinek és titkai sem voltak előttük. Ha gyötörte valami vagy kétségei támadtak, mindig megosztotta azokat édesanyjával, aki kedves mosollyal fűszerezve bölcs tanácsokkal látta el. Az, hogy ezeket megfogadta-e vagy sem, már egyedül rajta állt. Valószínűleg ennek a kölcsönös bizalomnak köszönhette azt is, hogy Olympia közbenjárásával hét közben is látogathatta Bogolyfalvát. Bagollyal küldött levelet az igazgató úr részére, amiben részletesen leírta, hogy felelősséget vállal fiáért, akkor is, ha a városban tartózkodik. Boldizsár sosem élt vissza a kapott engedménnyel. Minden óráját tisztességesen látogatta, jegyeire sem érkezhetett panasz, illetve jóval a kijárási tilalom előtt visszatért a hálókörletébe, miután lejelentkezett házvezetőjénél.
Alig várta, hogy vége legyen az óráknak. Izgatottan ficergett a széken és nehezére esett az odafigyelés, ám még így is minden feltett kérdésre pontos választ tudott adni. Ám ahogy az utolsó óra végét jelző csengő felharsant, elsőként távozott a teremből, hogy a szobájában hátrahagyva a könyveit, azonnal a kijárat felé vegye az irányt.
Némán, a folyosó fala mellett, a tekinteteket kerülve robbant ki a kastélyból, hogy egy árnyékos kiszögellésben végre felöltse azt a formáját, amit sokkal jobban szeretett. Épp csak végigsimított a nyakában lógó amuletten, mikor teste összezsugorodott és dús fehér bunda rejtette el vézna alakját. Apró, nyurga, hófehér testecske, épp csak farka vége feketéllett, mintha tintába mártotta volna. Hátsó lábaira állva, fekete gomb szemeivel körbekémlelt, majd elrejtőzve a nagy fűben nekiiramodott. Hosszú volt az út a rövid lábakon, ám mégis sokkal szívesebben tette meg így a város felé vezető utat. A kapun kiérve halk, boldog makogásba kezdett és a fák között, cikk-cakkban rótta a centimétereket, amiket meglepő gyorsasággal hagyott maga mögött.
Az Előkészítő udvarán állt csak meg. Rossz emlékektől terhes hely, ám most mégis kíváncsian szemlélődött. Felegyenesedve a vörös lánykát kereste, akinek olyan furcsa akcentusa van, mellé hatalmas igazságérzete. Talán két napja volt, hogy át akart vágni itt és meghallotta felháborodott beszédét, mikor leteremtette egyik társát, aki csak letépett egy levelet a fáról. Még alig pár centire a földtől is meg tudta állapítani, hogy mennyire apró, mégis mekkora hanggal és akarattal áldotta meg az élet. Nem tudta megmondani, hogy miért, de közelebbről meg szerette volna nézni magának. Végül döntött: a fa felé futott, farka söpörte maga után a földet, karmai halkan pattogtak a kövezeten. A göcsörtös, öreg törzs szűkös odvába fúrta be magát és várt. Valami azt súgta neki, hogy nem kell sokat várnia, hogy felbukkanjon a kis vörös. Édesanyja mindig azt tanította neki, hogy hallgasson a megérzéseire. És Boldizsár így is tett.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2540&post=835310#post835310][b]Péntek Boldizsár - 2021.08.03. 20:28[/b][/url]

Édesanyja sosem korlátozta a szabadságát. Olympia mindig úgy bánt a fiával, ahogy szerette volna, hogy vele bánjon; tisztelettel és bizalommal. Boldizsár egyszer sem hazudott még a szüleinek és titkai sem voltak előttük. Ha gyötörte valami vagy kétségei támadtak, mindig megosztotta azokat édesanyjával, aki kedves mosollyal fűszerezve bölcs tanácsokkal látta el. Az, hogy ezeket megfogadta-e vagy sem, már egyedül rajta állt. Valószínűleg ennek a kölcsönös bizalomnak köszönhette azt is, hogy Olympia közbenjárásával hét közben is látogathatta Bogolyfalvát. Bagollyal küldött levelet az igazgató úr részére, amiben részletesen leírta, hogy felelősséget vállal fiáért, akkor is, ha a városban tartózkodik. Boldizsár sosem élt vissza a kapott engedménnyel. Minden óráját tisztességesen látogatta, jegyeire sem érkezhetett panasz, illetve jóval a kijárási tilalom előtt visszatért a hálókörletébe, miután lejelentkezett házvezetőjénél.
Alig várta, hogy vége legyen az óráknak. Izgatottan ficergett a széken és nehezére esett az odafigyelés, ám még így is minden feltett kérdésre pontos választ tudott adni. Ám ahogy az utolsó óra végét jelző csengő felharsant, elsőként távozott a teremből, hogy a szobájában hátrahagyva a könyveit, azonnal a kijárat felé vegye az irányt.
Némán, a folyosó fala mellett, a tekinteteket kerülve robbant ki a kastélyból, hogy egy árnyékos kiszögellésben végre felöltse azt a formáját, amit sokkal jobban szeretett. Épp csak végigsimított a nyakában lógó amuletten, mikor teste összezsugorodott és dús fehér bunda rejtette el vézna alakját. Apró, nyurga, hófehér testecske, épp csak farka vége feketéllett, mintha tintába mártotta volna. Hátsó lábaira állva, fekete gomb szemeivel körbekémlelt, majd elrejtőzve a nagy fűben nekiiramodott. Hosszú volt az út a rövid lábakon, ám mégis sokkal szívesebben tette meg így a város felé vezető utat. A kapun kiérve halk, boldog makogásba kezdett és a fák között, cikk-cakkban rótta a centimétereket, amiket meglepő gyorsasággal hagyott maga mögött.
Az Előkészítő udvarán állt csak meg. Rossz emlékektől terhes hely, ám most mégis kíváncsian szemlélődött. Felegyenesedve a vörös lánykát kereste, akinek olyan furcsa akcentusa van, mellé hatalmas igazságérzete. Talán két napja volt, hogy át akart vágni itt és meghallotta felháborodott beszédét, mikor leteremtette egyik társát, aki csak letépett egy levelet a fáról. Még alig pár centire a földtől is meg tudta állapítani, hogy mennyire apró, mégis mekkora hanggal és akarattal áldotta meg az élet. Nem tudta megmondani, hogy miért, de közelebbről meg szerette volna nézni magának. Végül döntött: a fa felé futott, farka söpörte maga után a földet, karmai halkan pattogtak a kövezeten. A göcsörtös, öreg törzs szűkös odvába fúrta be magát és várt. Valami azt súgta neki, hogy nem kell sokat várnia, hogy felbukkanjon a kis vörös. Édesanyja mindig azt tanította neki, hogy hallgasson a megérzéseire. És Boldizsár így is tett.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2540&post=835499#post835499][b]Kolozsvári Gertrúd - 2021.08.08. 20:12[/b][/url]

Térdén egy hatalmas horzsolás folt mesélt a néhány perccel ezelőtti történésekről. Apró csíkban folyt le a lábán a vére, de mintha a vöröske nem is érezte volna vágta ki az udvarra vezető ajtót. Poros volt szinte minden fellelhető méteren, és a haja is a szélmalom minden irányába állt. Ledobta magáról a kelletlen lábbeliket, végre érezni akarta talpa alatt a föld morajlását. Az életeket, amelyeket védelmezett még akkor is, ha csúfolták érte. Arca sötét piros színt öltött a kétségtelen fájdalom és méreg kereszteződésétől. Apró lábaival szaladni kezdett a hátsó részhez, hogy kedvenc fái rejtekében végre elbujhasson a többi ember elől. Miközben szedte tappancsait, könnyei is elhagyták szomorúságtól csillogó szemeit, és egy csíkban megtisztították orcáját.
Szipogva fogott rá az alsó ágakra, és ügyesen, mintha csak a vérében lenne akaszkodott fel a lombkoronába. Maszatos kezét végighúzta szeme alatt, csak még inkább koszossá varázsolva fehér bőrét. - Egyszür majd jól megkonnyasztom őket - motyogta sajátságos átkait a kislány. Talán ha ismerne egyetlen átkot is, már nem is mertek volna vele kezdeni. Igazán kár volt, hogy saját mágiáján kívül még másikat nem tapasztalt.
Feljebb mászott, gondosan vigyázva minden kis ágacskájának a fának. Máris sokkal élőbbnek érezte magát így. Lehobbant az egyik ágra, és felhúzta a lábát, hogy megnézze a sebet rajta. Idegesítő szoknyája, amelyhez nagynénje ragaszkodott felgöngyölödött és látszott az alatta megbúvó rövidnadrág. Hirtelen valami megmoccant mellette. Az előtte húzódó faághoz kapott, hogy ijedtében le ne essen, és odakapva a fejét megpillantott valami fehéret. Elmosolyodott, és nadrágja zsebébe nyújva pár magocskát húzott elő. Az uzsonnára adott sérkéről szedte le őket, hogy elültesse, de így talán még jobb volt. Kinyújtotta az állat felé a tenyerét. Lassan mozgott, és megint érezte, hogy a mágia végigfut az ereiben. - Ne félj tőlem. Nem foglak bántani - biztosította hanggal is Gertie.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2540&post=835855#post835855][b]Péntek Boldizsár - 2021.08.17. 21:37[/b][/url]

Az édesanyja nagyon türelmes ember volt és Boldizsár nagyon is hasonlítani szeretne rá, így az odúba bevackalódva, a karmaival kapaszkodva hajtotta apró fejét a fának. Orra folyamatosan mozgott, az új szagokat befogadva, elemezve őket. Végül, alig talán negyed órával később mozgásra lett figyelmes. A fa halkan susogott a lány pöttöm súlya alatt, Boldizsár apró hermelintestén pedig izgatott borzongás futott végig. Kicsit kintebb dugta a fejét, nyakát nyújtogatta lefelé, hogy lássa a lányka útját felfelé. Valami megmagyarázhatatlan vonzotta felé, ám Boldizsár épp türelmet gyakorolt, így várt. Nézte a közeledő alakot, a gubancos vörös tincseket és a maszatos bőrt. Ha tudott volna, mosoly jelent volna meg apró pofáján, ahogy saját húga jutott eszébe. A lányka alig egy-két évvel lehet csak idősebb Artemisnél.
Ahogy elhelyezkedett az ágon, Boldizsár visszahúzta fejecskéjét az odúba, ám karma megcsúszott, így hangosabban végigkaristolta a fát. Halkan makogott, majd a lányka hangjára lassan ismét kikukucskált búvóhelyéről. Beleszimatolt a levegőbe, orrát egyből megcsapta a magvak illata. Óvatoskodva, kissé púpozott háttal kimászott az odújából és gombszemét a lénykén tartva közeledett hozzá. Orrával megbökte az ujjbegyeit, majd a tenyerét és enni kezdett. Hermelin alakban amúgy is szereti az emberek közelségét, szereti a mosolyt az arcukon, a kedves bókokat, amivel illetik őt, a játékos simogatásaikat. A lánynak azonban semmi ilyesmire nem volt szüksége, hogy minden bizalmát tálcán kínálja neki. Édesanyja biztosan büszke lenne most rá, hogy hallgat az ösztöneire.
Pár falat után közelebb ugrál a lánykához. Makogva szagolgatja, böködi az orrával, majd huppan a lányka ölébe, befészkelve magát oda. Gombszemeit az arcára vezeti, oldalra biccentett fejjel nézi a foltokat, majd szaglászva kúszik a vérző térdéhez. Tudja, hogy le kéne fertőtleníteni, letörölni a száradt vért és bekötni a sebet, az édesanyja megmutatta, hogyan kell. De mégis mit tehetne így, aprócska hermelinként? Jobb híján panaszos makogásba kezd, hátha észreveszi a lányka a saját sebét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2540&post=836465#post836465][b]Kolozsvári Gertrúd - 2021.08.31. 18:32[/b][/url]

Elmosolyodott, ahogy megpillantotta az aranyos kis állatot teljes valójában. Elképzelni sem tudta, hogy mégis hogy került oda az előkészítő udvarára a hermelin, de az egyszer biztos, hogy felvillanyozta a kedvét. Mindig akkor volt a legjobb, ha a természet és annak megannyi csodája is körbevette. Mint épp most.
Ahogy közelebb kúszott hozzá a fehérke, egyre kevésbé érezte a fájdalmat, amit addig majdnem minden porcikájában érzett. - Én a barátüd vagyük ne félj! Azuk ott bünt nüm azok - fordult morcosan az épület felé. Utálta az egészet. Távol lenni Erdélytől, az erdőtől, mindentől amit ismert. De még inkább utált az előkészítőbe járni a többi gyerekkel. Egy oroszlán barlangjában is biztonságosabban érezte volna magát, mint itt egy tanórán.
Megsimogatta óvatosan az állat bundáját, és ő is ránézett a térdeire. Elhúzta a száját. - Erik mindüg bánt. Erdőelvén az ilyüt csak csurimurinak hívjuk - magyarázta bólogatva, mintha a szavait megértené a kis állat. De az igazság csak annyi volt, hogy tetszett neki, hogy végre kibeszélheti magából. Kolozsváriék aranyosnak tűntek, de ők is mindig csak leszólták ha rossz helyre rakta a cókmókját. Akkor mégis hogy mondhatna el nekik ilyesmit?
- Tüdod müst épp elpitiszkált mert ellüntmondtam nüki - vont vállat, de látszott rajta, hogy még mindig bosszús miatta. Közben a simogatást nem hagyta abba, ámbár a varázslata egyre kevésbé érte a kis hermelint. Mintha már az állat is nyugodtan bírta volna mellette.
- Hasünlítasz egy küs lényre, amüt Villő mütatott. Úgy hívjük, hügy Pán. Tütszik? - kérdezte meg a kis állatot, és komolyan várta is, hogy válaszoljon. Vagy legalábbis hagyott időt a másiknak, hogy adjon valami jelzésfélét neki.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2540&post=841047#post841047][b]Péntek Boldizsár - 2021.12.27. 17:34[/b][/url]

Boldizsár már a múltkor is érezte ezt, mikor még csak távolról figyelte az élénkvörös hajzuhatagot és visszhangozva hallotta a lány nevetését, majd rendre intő, éles szavait. Érezte, hogy a lányka biztonságot és szeretetet áraszt, még akkor is, mikor felfújt, piros arccal hirdeti a maga igazságát. Fiatal, fiatalabb Boldizsárnál, de a bátorsága még a felnőttekét is lekörözi. Kivéve az édesanyjáét. Az édesanyja a legbátrabb és a legszeretteljesebb ember a világon. Kár, hogy Boldizsár nem lett bátor.
Ha bátor lenne, talán nem csak apró fejét fordítaná az előkészítő épülete felé. Ha bátor lenne, akkor visszaváltozna emberfiúvá és megmondaná Eriknek, hogy ne bántsa a vörös hajú lánykát. A kis erdőelveit. Boldizsár nem érti a lányka minden szavát, de elnézve a bosszús arcocskát és véres térdét, sajnos pontosan ki tudja következtetni, hogy mi történhetett. Mikor még ide járt, neki is volt egy Erike, aki elpitiszkálta. Mert kisebb volt és gyengébb, mint ő. Mert lányosabb a hangja és lányos a hangja. Az édesanyja szerint Boldizsár egy igen szép és nemes fiú és olyankor neki el is hiszi. Ám a világ egészen másképp vélekedik róla. Egyedül Artemis néz rá ugyanúgy. Mellette mindig férfinak érzi magát.
Makogva bújik a lányka kezéhez, apró fejecskéjével dörzsöli a puha bőrt. Igaz, csak hermelin alakban van jelen, így szavakkal nem tudja bátorítani a lánykát, de mindent meg fog tenni, hogy jobb kedvre derítse őt. Az édesanyja is ezt várná most ezt tőle és ő most is büszkévé fogja őt tenni.
Apró gombszemeit a lánykára emeli és boldogan makkan egyet. Pán. Sosem próbálta még senki elnevezni a hermelin alakját. Mindig csak egy kis névtelen szőrgombócként szaladgált, pár percre boldog mosolyt csalva az emberek arcára. Ha valamit elnevezel, akkor felelősséget is vállalsz érte. Az édesanyja mindig ezt mondja és ha ő mondja, akkor úgy is van. A lányka nem csak pár perces mosolyforrásként tekint rá. Hanem létező apró lényként.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2540&post=842491#post842491][b]Kolozsvári Gertrúd - 2022.01.20. 18:46[/b][/url]

Alig töltöttek el kis időt együtt az állattal, máris elkezdte érezni a kötődést a lányka. Olyan volt, mintha kihúztak volna egy kötelet kettejük agya közé, hogy minél könnyedebben meg tudják érteni egymást. Nézték a sebet, érezték a fájdalmat és a megalázást, aztán pedig azt a közeledést, amelyet mind a ketten osztottak. Hirtelen a csöpp lánykának lett egy barátja. Pán. A kis hermelin. Elmosolyodott, mert erről megint Erdély jutott eszébe. Nem kellenek neki az emberek, ő az állatokkal sokkal elvan. Megértik őt, még akkor is, ha eleinte mindig a varázserejét használja rajtuk. Mellesleg nem szándékosan.
- No mönnyünk Pán, mielütt valaki idegyün ánkuczáskodni - javasolta a kislány, és az állat hasa alá csúsztatva a kezét felrakta a vállára a lényt. Ügyesen, igazi vérprofi módjára felállt, és a fa ágasbogas részén kezdett el átmászni. Aztán át a másikra. Igazi kis Maugli módjára ért el így a kerítés tövében álló fához.
- Körmönködj - jelentette ki Gertrúd, és belecsimpaszkodva az egyik lentebbi ágba átlendült a kerítés fölött, és elengedve a hajtást végül talpon érkezett meg a szomszéd udvarba. Nem először hajtotta végre ezt a veszélyes vállalkozást, és nagy valószínűséggel nem is utoljára. De most, hogy Pán is vele volt, csak még jobban esett neki megszökni. Lett egy tettestársa, aki ha nem is tudja megvédeni, legalább a jelenlétével megnyugtatja. Más már nem is kellett neki.