36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidékA kastély

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. április 5. 20:01 | Link


GYNT tanterem, még előző tanévben

Kattognak a fogaskerekek a fejében egész reggel, talán az egész Levita együtt kattog vele, olyan hangos. Az a hulladék Edictum mindent megtestesít, amit Milán a mai napig utál és nem tud elfogadni a Bagolykőben, ezek közül pedig a leginkább azt a pletykának nevezett jelenséget, amivel olyan hatékonyan lehet kapcsolatokat rombolni és embereket tönkretenni. A képét előbb látja meg mint a nevét, így sajnos még gyanakvásra sincs lehetőség, rögtön a felismerésnek kell az amúgy is gondterhelt vállaira ülnie, hogy itt bizony róla van szó. Ráadásul nem egyedül, nem csak róla. A szíve gyorsabban kezd dobogni és falja a sorokat, amíg a végére nem ér.
- Nevetséges – szisszen fel halkan, hiszen a cikknek valójában semmi valóságalapja nincsen... Mégis van neki rengeteg. A fele hazugság, nyilván. Méghogy ő énekelt? De meglepően szimpatikus számára az elképzelés, mely szerint ők Andrissal egy párt alkotnak. Egy pillanatra elképzeli ahogyan az Eridonos tarkójára fonódnak az ujjai, aztán égő arccal menetel be a fürdőbe, hogy a hidegvíz alá tolja a fejét reggeli mosakodás címén.
A délelőttöt gombóccal a torkában tölti, fél hogy meglátja valahol Andrist, aki már biztosan szintén látta... Nem mintha elkerülhetné őt.
Nem sokkal később már be is toppan a GYNT terembe, magára nemtörődöm derűt erőltetve, mintha semmi különleges nem lenne a mai napban – éppen csak azt felejti el, hogy akkor sincsen ennyire relaxált feje, mikor egy átlagos napról beszélünk, így aztán ez több mint gyanús. Andris már ott ül, ő pedig messziről próbálja megállapítani, vajon olvasta-e már a cikket, de semmit sem lát rajta. Lezuttyan mellé.
- Helló – köszön rekedt hangon, továbbra is a fiút fürkészve, a tekintete tele van kíváncsisággal, de csak nem talál semmit. Gyerünk már, csak egy pici jelzést...
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:04 | Link


- még régen, anno 24. tanév -

Már egészen jól keltem. Nem mondanám, hogy olyan fitt vagyok, mint újkoromban, de a vasárnap esti telihold most kivételesen nem annyira viselt meg, hogy utána járni is alig tudjak, csak iszonyatosan ki voltam merülve és éheztem, de nagyon, nagyon-nagyon. És azóta is folyamatosan éhes vagyok. Inkább úgy lelkileg kezdett ki amúgy, mint fizikailag, mert ez az éhség telihold alatt, na ez pokoli, borzalmas, és utána még napokig kong a gyomrom.
Szóval ebédre megettem három megpakolt tányérnyi töltöttkáposztát tejföllel, de valahogy ez nem volt elég, azt hiszem, mert most, ahogy így leültem a padba, két pillanat múlva hatalmasat kordult a gyomrom. Olyan szomorú, hogy mindig éhes vagyok, és sosem tudok eleget enni.
Persze, rutinos versenyzőként már számítok a testem efféle cserbenhagyására a benne lakó felé, ezért szendvicsekkel megpakolva érkeztem, úgyhogy rögtön el is kezdem magamba tolni a mogyoróvajjal nagyon (nagyon) vastagon megkent kenyeret, de tulajdonképpen három harapásból megoldom a dolgot, és érzem magamon a tekinteteket is, hogy ez de fura, hiszen olyan vékony gyerek vagyok, és hogy tudok én mégis ennyit enni?! Hát, legalább a nagyilátogatásnál kapóra jön ez a titkos tehetségem.
Aztán leül mellém a padtársam, Milán, úgyhogy úgy döntök, beszüntetem a nassolást, a gyomrom pedig ezt fájdalmas rándulással veszi tudomásul, ahogy lerakom a táskám magam mellé.
- Szia - köszönök neki, még mosolygok is, ahogy aztán szétterítem magam előtt az eddig kirakott lapokat. Naná, hogy nem GYNT - dalszövegek annál inkább. - Képzeld, már majdnem befejeztem az egyik dalom, amit pár hónapja kezdtem el - kezdek bele a csevegésbe, azonban nem sokáig folytathatom, mert a tanerő bevonul a terembe, hogy elkezdje az órát.
Ez szomorú.
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. április 5. 20:06 | Link


GYNT tanterem, még előző tanévben

A szendvics látványa kicsit mulattatja, de nem szentel neki túl sok figyelmet, mert egyszerűen nem tud. Túlságosan le van foglalva a ténnyel, hogy a teremben valószínűleg már mindenki olvasta a hírt, hogy ők ketten milyen halálosan szerelmesek egymásba. Persze ez egyáltalán nem reális félelem, ahogy lehet hogy azt is csak beképzeli, hogy amikor leül és az Eridonosra néz, kapnak a teremben egy-két sokatmondó pillantást – lehet hogy nem. A fiú beszél hozzá, de az agyáig már csak nagyon lassan jutnak el a szavak, pedig a figyelme ki van élezve, csak egészen másra. Andris arcáról pedig süt, hogy nem tud semmit. Vagy ha nem is sütött volna, amikor a dalszövegekről kezd el beszélni zavartalanul, világos lesz, hogy nem olvassa az iskolaújságot. Milánt egy pillanatra bosszúság fogja el, pedig megkönnyebbülésnek kellene. Ha jobban ismerné magát, tudná hogy nem örül neki, hogy egyedül kell megküzdenie ezzel, másrészt pedig végtelenül kíváncsi, Andris hogyan reagál arra, hogy hírbe hozták őket. Azonban az ő saját verziójában mindössze annyi a magyarázata a bosszúságnak, hogy tudja, előbb-utóbb úgyis megtudja valahonnan a fiú, ha máskor nem, az Eridonosoktól, akkor pedig kellemetlen lesz a kérdés, hogy miért nem szólt előbb. Ezért most kénytelen lesz, pedig nem ő akart lenni a (rossz?) hír hozója.
- Aha – nyögi ki válaszul a fiú mondatára elkalandozva, láthatóan bármi mást is mondhatott volna neki, arra is ugyanezt mondta volna.
- Ezt láttad? – kérdezi, most már lehalkítva a hangját, mert Graham prof már az asztala körül sertepertél. Közben az összehajtott újságot a padra teszi kettejük közé, felül az ominózus cikkel. Azt pedig, hogy elsápad, remélhetőleg Andris az olvasástól már nem látja.
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:08 | Link


Hát, tényleg nagy hatással lehetett ez a szendvics az évfolyamra, mert most, hogy Milán leült mellém, mintha még mindig a szalvétát bámulnák, a kenyér hűlt helyét - pedig azért annyira nem volt hatalmas szendvics, nem teljesen értem, mik ezek az apró pillantások. Összevont szemöldökkel nézek rá egy levitás évfolyamtársnőmre, aki el is kapja a tekintetét. Hm, na mindegy.
Mh, amikor azt mondja, hogy “aha”, akkor azért lesütöm a szemem, mert én elég nagy elánnal újságoltam a hírt, de úgy látszik, ez Milán figyelmét most nem köti le valamiért - mondjuk eléggé szereti a GYNT-t (sőt, kiváló érzéke van hozzá!), és Graham professzor már be is jött a terembe, szóval megértem, ha nem teljesen én kötöm le a figyelmét. Pedig jó lenne - jegyezte meg egy kis hang a fejemben, ami már jó pár hete beköltözött, és sosem értem, miért sugall nekem ilyeneket.
Már csendben jegyzi meg, amit megjegyez, én meg felpillantok rá, picit össze is vonom a szemöldököm. Aztán lenézek a papírra, amit elém tol. “EDICTUM”, hirdeti a fejléc - óh, igen, a suliújság, ritkán olvasom, általában csak elkérem a rejtvényoldalt a többiektől.
Szóval a pillantásom a cikkre esik, és meglátok egy fotót rólam, meg róla, és amúgy először ez egyáltalán nem is gyanús. Mármint egy picit elbámészkodom, mikor őt látom, mert nagyon kedves az a mosoly, de mivel pár másodperc múlva rájövök, hogy egyébként itt ül mellettem - szóval inkább a cikkre emelem a tekintetem, és elkezdem olvasni.
Az első mondatnál pedig leesik a vállam, amit eddig gyakorlatilag feszesen tartottam,és hát, ez most tűnt csak fel.
“Egy igazi romantikus dalolással adta a világ tudtára szerelmét Andrássy Milán és Fellegi Milán…” Szemeim hatalmasra nyílnak, ahogy olvasom a sorokat, és már nem is vagyok éhes, hanem csak görcsbe áll a gyomrom. Érzem, ahogy egyre inkább kezd elvörösödni az arcom, ahogy a cikk közepén körülnézek - elkapom a levitás évfolyamtársnőm tekintetét, ahogy visszafordul a jegyzetei felé.
Juj. Jaj.
Lilit… Lilit? Jaj, ne… jaj, ne, ne, ne…
Lehunyom a szemem, és fel se merek nézni, csak így ülök a cikk fölött, ahogy érzem, hogy egyre pirosabb és pirosabb leszek, mint egy paradicsom, és már a fülem is kipirult. És a kis hang megint megszólal a fejemben hogy: pedig jó lenne…
Juj. Jaj. Most tényleg? Tényleg ezt akarnám? Ez most nagyon, nagyon váratlanul ért. Iszonyatosan zavarban vagyok, és tényleg nem merek felnézni rá. Jaj. Most akkor… most tényleg…? Most mi? Most mindenki ezt hiszi? Most… és akkor én…
- Mih - nyikkanok halkan kínomban, és a tarkómra kulcsolom a kezeimet, így hajtom le a fejemet. Most nem tudom, mit csináljak. Ha nem mozdulok meg, hátha halottnak hisz.
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. április 5. 20:11 | Link


GYNT tanterem, még előző tanévben

Minden erejével úgy tesz, mintha Graham prof szavai kötnék le figyelmének teljes kapacitását, de valójában gyakran pillant lopva Andrisra, amint a cikket olvassa. Tőle egyáltalán nem meglepő módon gond nélkül jegyzeteli le a tanár szavait, holott fejben teljesen máshol jár, de ez a makulátlan írásképén és a rendezett sorokon egyáltalán nem látszik.
Melegség járja át, amikor Andris füle vörösödni kezd, mert a hülye feje reménykedik, pedig ez aztán bárminek a jele lehet. Lehet csak simán dühös. Ez azért is esélyesebb a zavarnál (már Milán elképzelései szerint), mert az Eridonos egyetlen pillantást sem küld felé. Lehet hogy mégis olvasta, csak nem akart róla beszélni, ő pedig most rákényszerítette? Nem, az nem lehet, semmi sem látszott rajta... Aztán ebben szerencsére Andris elhaló hangja is megerősíti. Láthatóan nem boldog, dehát miért lenne az, amikor az egész iskola rajta pletykálkodik? Miért is lenne...? Milán tulajdonképpen egy kicsit az volt. Nem a pletyka tényétől, hanem az üzenettől, amit hordozott. Azt jelentette számára pár eszeveszett pillanatig, sőt, még most azt bizonyítja, hogy talán mégis van a világon egy cseppnyi esélye annak, hogy... Bárminek. Hogy egyáltalán az ötlete annak, hogy köztük lehet valami, ne csak az ő fejében létezzen. Ha már nem is lesz belőle semmi, legalább ne kelljen egyedül éreznie magát a gondolattal a fejében, legalább tudhassa, hogyha Andrisnak nem is, másnak megfordult a kobakjában, még ha a Banyáról beszélünk is.
Végül úgy dönt, megpróbálja kicsit oldani a hangulatot. Leszakít finoman és lehetőleg minél halkabban egy darabot a füzete sarkából, majd gyorsan ráfirkant egy rövidke üzenetet.
„ Nem tudnak ezek semmit... „ - írja, valószínűleg Andris is látja, mert felé tartja a lapot. Kicsit vár, gondolkodik, majd kiegészíti: „Én nem is értek a zenéhez, és nem is csináltam semmit. Alig voltam ott öt percig.” A fiú elé tolja a papírt, hátha kedve támad válaszolni.
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:13 | Link


“Miiiiih, mhhhm, nyhmmmmh, mhhhnyhm, mrnyaammh”, folytatódik a fejemben a panaszolkodás, ami már-már olyan, mint egy kutya szűkölése, mert én általában így szoktam - nyüszítek, ha valami fáj, és morgok, ha valami nem tetszik, mégiscsak ezt csinálja az ember, ha farkas.
Aztán meglátok magam előtt egy papirost, amin nagyon-nagyon szép kézírás van, az övé. Elolvasom a sorokat, de úgy érzem, van valami, amit most hirtelen nem vettem észre (pedig ennyi vérrel a fejemben ennek nem kellene nehézséget okoznia!), így újra elolvasom, és akkor tűnik fel valami. Nevezetesen pedig az, hogy arra nem is reagált, ami igazából le volt írva a cikkben, hogy én… hogy én meg ő… Ebbe beleremeg a gyomrom.
Hatttalmasra nyílt szemekkel pillantok fel rá. És csak pár pillanatig tudom így nézni, amíg nem tudatosul bennem, hogy még mindig olyan nagyon kék a szeme, mint szokott neki lenni - akkor el kell kapnom a tekintetem, le kell sütnöm, és a fejemet is vissza kell fordítanom úgy, lehajtott pozícióba. Jaj. Most én nagyon össze vagyok zavarodva, kérem. NAGYOOON! Lehet, hogy erről beszélt volna a pszichológus, amikor azt mondta, hogy hamarosan elérem a kamaszkort? Mert ugye kötelező lett járnom, mert farkas vagyok, és akkor hú.
Most nagyon-nagyon dobog a szívem.
Remegő kézzel emelem fel a pennámat, én konkrétan a jegyzetlapom fölé emelem a tollat (mert úgyse jegyzetelnék GYNT-n, használhatom levelezésre most az egyszer!), de megtorpanok, és a tinta lecsöpög a papírra, de nem írok vele, mert most hirtelen nem is tudom, mit írhatnék.
De tudom, hogy mit szeretnék, csak nem merem azt leírni. Mert most azért jól esne egy ölelés nekem.
Most Én Szóval Szerintem
Most eléggé össze vagyok
Nem tudo” - és csak ülök ott bután, és csepegtetem a tintát a papírra, és nem jutok egyről a kettőre, és mindent áthúzok.
“Most én se tudok semmit” - írom le végül. Mert tényleg így van. Most úgy én se tudok semmit.
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. április 5. 20:15 | Link


GYNT tanterem, még előző tanévben

Nem tudja, hogy a padtársa látja-e, de végig őt nézi, amíg válaszol a levelére. Pontosabban felváltva nézi a papírra kerülő szavakat és őt, de főleg őt. Milán próbálja megtippelni a mondatfoszlányokból, hogy mit szeretne írni, de minden egyes szó ami felkerül a papírra, rögtön áthúzásra is kerül. Azt hitte megkönnyíti a helyzetet, de úgy néz ki minden csak összekuszálódik. Az ő fejében legalábbis biztos, amikor Andris végleges válaszát megkapja. Ezt meg most mégis hogyan értse?  Érzi hogy a torka az adrenalintól lüktet, mintha csak felrúgták volna a szívét a torkába ezzel az egy mondattal. Mert bizony a másik Milán irományát nagyon könnyen lehet úgy értelmezni, hogy nincsen tisztában az érzéseivel, ez pedig már kiindulásnak is sokkal több, mint amire Milán számított. De persze lehet, hogy nem is erre értette. Fogalma sincs, mit válaszolhatna. Meg akarja kérdezni, mégis hogy értette, de nem látja értelmét, elvégre most közölte vele a másik, hogy nem érti ő maga sem a helyzetet. Akkor meg mi értelme volna arra kérni, hogy kifejtse? Töprengve nézegeti a papírt, kezével a sarkát hajtogatja ide-oda, miközben közelebb húzza magához, világosszürke pulóverén keresztül a könyöke véletlenül Andris karjához ér. Olyan gyorsan húzza el, mintha még soha az életben nem értek volna egymáshoz. Mereven nézi a papírt, majd tanácstalanul újabb mondatot firkant le, jobb híján ez áll rajta. „Hát, lebuktunk... : D”, majd az alatta levő sorban még gyorsan hozzáteszi: „De viccet félretéve, gyorsan el fogják felejteni, ne aggódj."
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:17 | Link


Nem nagyon merek felnézni, amíg nála van a papír, mert úgy… úgy érzem, mintha minden szem ránk szegeződne és csak minket figyelne - a prof hangja csak háttérzajjá válik, és mintha mindenki azt lesné, mit csinál a két Milán hátul a padban, ahogy ülnek egymás mellett - leveleznek, és vajon miről leveleznek? Mert hogy most ez is olyan lehetne, mintha… Pedig mi nem “mintha”, hanem “bárcsak” vagyunk. Vagyis… az vagyunk? Ha tudnék, most még vörösebb lennék erre a gondolatra, de szerintem már nem menne. Akkor le kéne vágni az egyik végtagom, mert nem jutna bele elég vér.
Aztán, mintha egy áramütés érne, ugrok meg szinte, ahogy Milán könyöke az enyémez ér - arrébb rebbenek, mint egy ijedt kisállat, és először nem merek felnézni, de aztán veszem a bátorságot, hogy mégis megtegyem, mert tudni akarom, tudnom kell (!), hogy mi lenne, ha felnéznék. És az van, hogy a szívem is úgy kezd el verni, mint egy nagyon jó kedvében lévő kolibri szárnyai, mikor csapkodnak. Lesütöm a szemem, már megint.
Figyelem, amit ír, inkább azt biztonságosabb nézni, mint őt magát - és a szívem megint megugrik, mikor az első sort leírja, és már épp pillantanék fel rá, amikor…
“De _viccet_ félretéve”... Olyan, mintha a szívem hatalmasat liftezne, és egyenesen a gyomromban kötne ki. Bámulom a “vicc” szót, és egyszeriben nagyon szomorú, és annál is zavarodottabb leszek.
Ó, szóval ez vicc volt. Nekem nem vicces ez a vicc.
Megmártom a pennámat, de még mindig remeg a kezem, ahogy írni kezdek, szóval a betűim sem olyanok, mint egyébként (bár akkor se kifejezetten szépek, de így aztán meg…!).
“Azt mondod?” - kérdem, de még jó is, hogy nem hangosan mondom ki, mert tuti, hogy érződne a hangomon az a furcsa, újkeletű csalódottság és szomorúság. Elszomorodtam.
Azt hittem, hogy tök jó napom lesz.
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. április 5. 20:19 | Link


GYNT tanterem, még előző tanévben

Andris is legalább olyan gyorsan kapja el a kezét, mint ő, ebben a pillanatban pedig érez valamiféle feszültséget kettejük között, habár nehezen tudja megállapítani, hogy az tényleg, a másik által is érezhető feszültség-e, vagy csak ő képzeli be magának. Hirtelen hatalmasnak tűnik az a pár centi távolság amit ezalatt a röpke pillanat alatt kiküzdöttek maguknak, ami egyrészt biztonságot nyújt, másrészt viszont elképesztően bosszantó érzés, amikor ő tökéletesen tudja, hogy nagyon is szívesen hozzáérne újra. Már ha lenne mersze, ami persze nincs. Ami ahhoz sincs, hogy állja a tekintetét pár pillanatnál tovább, amikor ezek után ránéz, kékjeit helyette a lapra szegezi, mint akinek sürgős dolga van – van is, mégpedig lehetőleg még jobban elszúrni a dolgokat. Mert továbbra sem bátrabb, mert bármennyire is jól elvegyül, ő mégiscsak Levitás és nem Eridonos, ezért aztán ahhoz sincsen kurázsija, hogy ne magyarázza ki a viccét rögtön és tagadjon le vele mindent, amit érez.
Andris hangulata viszont mintha megváltozna miután az üzenetét elolvasta, Milán pedig ezt a változást próbálja megérteni. Közben Graham professzor páros feladatot ad ki, amit ő is csak onnan vesz észre, hogy hirtelen nyüzsgés támad a teremben és a padtársak hangosan beszélni kezdenek a feladatról. Így adódik nekik is némi lehetőség, hogy beszéljenek.
- Minden rendben? – kérdezi végül, mert egyértelműen kezd körvonalazódni számára, hogy szomorúság süt a másikról. Legszívesebben leküzdené a kettejük közötti csekély távolságot és úgy megölelné, hogy szusz is alig maradjon benne, de inkább csak idegesen dobol az asztalon, testével Andris felé befordulva, oldalát a pad élének támasztva.
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:22 | Link


Az olyan jól esett volna, az a pici kis érintés-dolog, de én inkább nem mertem, hirtelen húztam el a kezem, szinte reflexből, majdnem el is nyökögtem egy bocsit, de inkább aztán még azt sem, mert féltem, hogy nagyon hülyén éreztem volna magam, ha megszólalok.
És el is szomorodok, és alig telik el így egy kis idő (de nem tudom, mennyi, most valahogy máshogy telik), körülöttünk felbolydulnak az emberek, beszélgetni kezdenek, én pedig, mintha egy álomból rángattak volna ki, pillantok körbe, mintha még sosem hallottam volna emberi beszédet.
Aztán meghallom magam mellől is a hangot, és kénytelen is vagyok azonnal-rögtön odakapni a fejem, és hirtelen szemben is találom magam a szemével. Összepréselem a szám, de úgy, hogy belülről még rá is harapok a két ajkamra, hogy tuti ne szólaljak meg, mert az mindig rögtön elárul - helyette inkább hatalmas szemekkel bólogatok, hogy igen, minden rendben, pedig valójában amúgy nincs, de most ez úgy nem is lényeges, mármint ebben a pillanatban valamiért ez csak úgy huss, kimegy a fejemből, és csak a furcsa érzést érzem a gyomromban (ami pedig nem az éhség!).
Ájáj, hát ez, szóval ilyen még nem volt velem. És azért még mindig nagyon zavarban vagyok, szóval szinte biztos vagyok benne, hogy még mindig piros az arcom, de talán a fülem  - remélem -, az már nem. Jó lenne.
És úgy most nagyon nincs kedvem megkérdezni Milántól, hogy mi is lenne a tulajdonképpeni feladat, mert egyszerűen most nem akarom, hanem csak úgy izé, szóval tudjátok, most úgy csak nézni van kedvem rá, illetve őt. Bonyolult egy dolog ez.
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. április 5. 20:26 | Link


GYNT tanterem, még előző tanévben

Amikor Andris ránéz, egy pillanatra mintha az lenne a benyomása, hogy nem csak és kizárólag a szemébe nézett – mintha egy pillanatra lejjebb tévedt volna a tekintete, Milán pedig automatikusan nyel egyet a gondolatra, egy icipicit pedig beharapja az alsó ajkát (hirtelen jöttnek nem mondható) idegességében. Olyan nehéz, amikor ilyen tizedmásodperces dolgokról beszélünk és ő nem tudja, hogyan hozzon ki ebből egy objektív igazságot! A magafajta tudós-palántának az ilyen dolgok a legérthetetlenebbek és legbosszantóbbak a világon.
Meggyőző vagy... – válaszolja, a hangja persze tömény irónia. Andris nem tud jól hazudni, ráadásul a lelke mélyén szeretné azt hallani, hogy nincsen minden rendben. Nem azért, mert szomorúnak szeretné látni, hanem mert azt akarja érezni, hogy igenis megmozdít benne valamit.
Nem hallottam a feladatot... – vallja be töredelmesen, majd szinte gondolkodás nélkül követi a következő vallomás, amin ő maga is elképed, mihelyst kimondta: - ... de nem is nagyon érdekel. – Aki pedig ismeri Milánt, az tökéletesen tudja, hogy ennyi erővel akár le is térdelhetett volna az Eridonos elé a kegyeiért könyörögve. Ha őt valaki jobban érdekli a Gyógynövénytannál, ott már régen többről van szó. Idegesen lesüti a szemét, az ujjai egy pillanatra sem hagyták abba a dobolást. Kicsit lehalkítja a hangját, majd folytatja.
Tudod, igazából nem csodálkozom, hogy kiszúrták... Mármint azt a pillanatot. Annyira… Más voltál – fejezi be végül, az utolsó szó már annyira halk, hogy alig kivehető. A hangleejtésén érződik, hogy a „más” itt egyáltalán nem negatív értelmű, sőt. A hangja remeg, idegesen túr a hajába és úgy tesz, mintha azt nézné meg, Graham prof nem szúrta-e ki, hogy nem a feladattal foglalkoznak, pedig valójában csak muszáj volt valahova máshova néznie, mert tudja, hogy az előbbi szavak elhangzásakor a tekintete igen beszédes csodálatot tükrözhetett.
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:28 | Link


“Meggyőző vagy”, mondja, és ebből még én is érzem, hogy nem, valóban nem vagyok. Ismét pír önti el az arcomat, és el is mosolyodom, indokolatlanul szélesen ráadásul, miközben lesütöm a szemem. Annyira forrónak érzem az arcomat most egyszeriben, nem is tudom, de ez most nem kellemetlen, vagy valami, ez picit ilyen édes dolog, mármint nem én vagyok édes, hanem csak jó érzés most, na.
Nem hallotta a feladatot, hát - már fel is nézek rá, hogy válaszoljak, “én sem”, és talán még nevettem is volna, ha nem folytatta volna. Már éppen nagy levegőt vettem ugyanis a számon keresztül, hogy megszólaljak, és akkor kimondta, amit kimondott, én meg… hát, a szám azon mód nyitva maradt, sőt, talán még egy picit nagyobbra is nyílt, mikor teljesen eljutott hozzám a mondandója. “Nem is nagyon érdekel.”
Az első gondolatom az, és szintén majdnem ki is mondom, hogy “biztos?”, mert ez, hogy nem érdekli, ebben én erősen kételkedem, hiszen Milánról van szó és a Gyógynövénytanról! Hát az biztos, hogy ezt most nem erre értette, vagy rosszul mondta. Talán lázas?
Mondjuk én is annak érzem magam mo-...
Összevonom a szemöldököm. Valami dereng, csak tudnám, mi az.
És akkor folytatja is, és nekem meg felszökik a pulzusom jó magasra, ahogy így hallgatom, és nézek is rá, és ő vissza is néz, de hogyan! Tényleg, hogyan? Mert mintha picit csillogna a szeme, vagy én nem is tudom, de mintha határozottan láttam volna, hogy csillog. Jaj, nagyon dobog a szívem. Már szinte olyan, mintha félnék. Egy picit úgy is érzem, hogy tényleg félhetek most éppen.
- Hát persze, mert ott voltál - mondom ki, de aztán rájövök, hogy most mi hagyta el a számat. Kénytelen vagyok teljesen elfordítani a fejemet hirtelen, úgy, hogy Milán csak a hajamat láthassa, az arcomat ne. - Vagyis érted… szóval… - De nem, itt már elúszott teljesen a dolog, ez már csak habogás, és ráadásul még mindig a tarkómat mutatom neki, szóval olyan, mintha magamban motyognék. Úgyhogy inkább abbahagyom.
Bár kitörölhetném ezt a mondatot most az univerzumból…!
- Szóval mindig… más… máshogy játszom mindig - próbálom mentegetni magamat enyhén felé fordulva, hogy ne nézzen ki hülyén, hogy beszélek. De ennyiben maradok. Ennél jobbat most nem tudok kitalálni.
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. április 5. 20:32 | Link


GYNT tanterem, még előző tanévben

Elképesztő ahogyan mosolyog. Az egész kép a kipirult arcával, a bozontos hajával, a zavarodott tekintetével és a mosolya... Milán már abba is belezavarodik, hogy mit akart rábizonyítani a fiúra az imént, pedig pontosan ezzel a mosollyal derült ki, hogy igaza volt. Sokra megy vele, ha aztán meg sem tud tőle szólalni. Aztán tovább beszél, végül pedig zavarában Graham profot fixírozza, aki persze rájuk sem hederít. Vajon mennyi idejük lehet még hátra a csoport-feladat megoldásához? Lassan lejár az idő, ők pedig még a feladatot sem tudják. Annyi mentségük talán lehet, hogy éppen egy sokkal bonyolultabb egyenlet változóját keresik mindketten, meglehetősen ügyetlenül.
Aztán az EridonosMilán tesz egy mondhatni bátor megjegyzést. Úgy kapja vissza a fejét Graham prof irányából Andrisra, hogy a körülöttük levő pár padban rájuk is szegeződnek a tekintetek, ezért aztán pár pillanatig úgy tesz, mintha nagyon serényen keresné egy nemlétező kérdésre a választ a füzetében. Persze Andris rögtön elkezdi kimagyarázni az előbbi mondatát, de ezt most már nem fogja tudni. Már csak azért sem, mert Milán tudja, hogy úgy akarja érteni, ahogyan elsőre is értette – hogy ő is jelent a fiú számára valamit. Tekintetét Andris kezére szegezi, pár pillanatig töpreng, próbál megszólalni.
Oh. – mondja, de ez így nem jó, nem, ez nem egy mondat... - Én nem tudtam... – kezd bele, de ötlete sincs, hogyan folytassa tovább. Végül befogja a száját, felnéz az Eridonosra, egyenesen a szemébe. Tekintetébe elszántság költözik és félreteszi a félelmét, mert annál a gyötrődésnél amit már hetek óta érez miatta, annál a bizonytalanságnál és céltalan reménykedésnél talán még csalódni is jobb.
Én azt hiszem végérvényben talán a Banya sokkal többet tud rólunk, mint amennyit mi tudunk magunkról – böki ki végül. Kicsöngetnek.
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:34 | Link


Azt látom, hogy páran hátrafordulnak felénk - biztos hallották, amit mondtam. Úgy érzem, talán az lenne a leghelyénvalóbb, ha most kinyílna alattam a padló és el tudnék süllyedni, de sajnos semmi ilyesmi nem történik még véletlenül sem, én meg csak ülök, és nem merek felnézni Milánra, mert hát… Hajjajjaj…
“Oh”, mondja, és én nem merek ránézni még mindig. Az arcom olyan vörös, és lassan úgy érzem, hogy ha így folytatjuk, a szemeim is követik majd a példáját. “Én nem tudtam”... Jaj, most. Most ez tényleg megtörténik?
Jó, most már muszáj igazi eridonos módjára viselkedni, Andris! Erőt veszek magamon, még vissza is számolok hogy “három, kettő, egy”, és felpillantok rá, ő meg egyenesen a szemembe néz. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy megáll benne az ütő, legalábbis most nagyon úgy érzem magam. Valami megállt, az már egyszer biztos, de nem a szívem (szerencsére) - hanem csak úgy ledermedek, és hirtelen nem is tudom, mit csinálhatnék.
Aztán megint megszólal, és valahogy úgy érzem, hogy olyan, mintha bennem felkavarodott volna az iszap, mint egy tóban - valami történik, de nem látom vagy tudom pontosan, hogy mi is az, mert most zavaros lett a víz. De valamiért mégiscsak mosoly költözik a szám szegletébe, igazából magam sem tudom megmagyarázni.
- Úgy gondolod? - kérdezek vissza lesütött szemmel, teljesen összezavarodva. Kicsöngetnek - máris? Húha…
Ismét erőt gyűjtök, hogy felpillantsak rá, de abban a pillanatban, hogy ezt megteszem, úgy érzem, Milán nagyon-nagyon közel van, és akaratlanul is hátrébb hajolok egy kicsit. Nem ijedtem meg, csak egy kicsit váratlanul ér, hogy rájövök - már mindenki szedelődzködik és elkezdték elhagyni a termet, mi pedig csak ülünk itt, mint két kavics, és pislogunk egymásra. Tekintetem az asztalomra terelődik, és megint meglátom a cikket. Hajjjajjajajj.
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. április 5. 20:36 | Link


GYNT tanterem, még előző tanévben

Amikor elszánta magát, nem egészen erre a reakcióra számított. Biztosan azért, mert számára egyértelmű volt hogy hogyan érti, hiszen a fejében továbbra is ott kavarogtak az egyértelműbbnél egyértelműbb gondolatok. De Andrisnak vagy nem esik le, vagy nem hajlandó úgy tenni, mintha leesne. Pontosabban olyan, mintha le is esett volna neki, meg nem is. Mintha mondjuk a testével, a pillantásával, a pirulásával, a sóhajaival, az elrántott karjával már tudná. De az eszével, a szavaival nem. Van ennek egyáltalán értelme? Elkezd körülöttük kiürülni a terem, Milán pedig elégedetlenül sóhajt egyet Andris kérdésére. Igen, úgy gondolja. De mégis, mit mondhatna erre? Azt, hogy "Nem tudom Andris, ami engem illet, én speciel azt hiszem tényleg szerelmes vagyok beléd, ahogy a banya írta. Veled mi a szitu?" Biztosan remek és cseppet sem kínos további negyvenöt percet töltenének el egymástól húsz centire.
- Hát, ami engem illet, igen. Úgy gondolom - mondja enyhe bosszúsággal, de úgy érzi, most nem bírja tovább állni Andris értetlen tekintetét. Ez most nem elég.
- Pillanat és jövök - pattan fel az asztal mellől. Pisiszünet. Vagy legalábbis olyasmi, de mindenesetre egy-két magányos perc, hogy átgondolhassa a dolgokat anélkül, hogy Andris tekintete magával vinné a gondolkodásra fordított maradék figyelmét is.
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:38 | Link


Ez a Milán, ő most szerintem tud valamit, amit én nem. Mondjuk az is igaz, hogy mellette mindig ilyen érzése van az embernek, hiszen Milán az okos-fajta, sok mindent tud, ráadásul még levitás is, szóval ez az érzés minden pillanatban indokolt lenne. De itt most valami másról lesz szó, mint puszta elméleti tudásról, úgy érzem.
Válaszol a bizonytalan visszakérdezésemre, és akkor, mikor azt mondja, mindjárt jön, bólintok, de talán látszik is rajtam, hogy valamin erősen töröm a fejem.
És én ott maradok a teremben, szinte egyedül, ahogy gondolkozom, gondolkozom. Még a cikket is újraolvasom, minden arcpirító részletével együtt.
És akkor megint feldereng valami.
Azt mondta, hogy szerinte a banya sokkal többet tudhat rólunk, mint mi magunk. Akkor ez a részéről… szóval… azt jelentheti, hogy…?
Hatalmasra nyílnak  szemeim úgy, egyhelyben ülve. Na várjunk csak. A szívem megint eszeveszett tempóban kezd dobogni, és az agyam azt kezdi mantrázni, hogy “az nem lehet”, és csak így ülök, bambulok magam elé, és hirtelen ezer kép rohamozza meg az agyamat, hogy mi lenne, ha tényleg úgy lenne, ahogy értettem, hogy értette, és attól, hogy ez egy nagyon izgalmas boldogsággal tölt el, totálisan összezavarodok, de annyira, hogy érzem, valóban picit kipirosodik a szemem, még ha tudom is, hogy könnyezni csak színpadon szoktam, vagy akkor, ha nagyon-nagyon dühös vagyok. Nyilván most se fogok. Csak nagyon megijedtem.
De most meg kell próbálnom összeszedni magam, amíg Milán visszaér. Még étvágyam sincs…
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. április 5. 20:40 | Link


GYNT tanterem, még előző tanévben

Idegesen támasztja meg magát a mosdó szélén a legközelebbi fiúvécében, ahol szerencsére éppen senki sincsen rajta kívül. Valaki éppen akkor jött ki, amikor ő megérkezett, de mással nem futott össze a helyiségben. Idegesen néz fel a tükörbe, bosszúsan szemléli láthatóan feszült vonásait, mint aki a saját arcáról szeretne valamit leolvasni, holott a fejében sem talált semmilyen választ. Egy pillanatra az ajtóra néz és sóhajt egyet. Azt kívánja, bár Andris bukkanna fel az ajtóban, bár utána jött volna. Eredetileg ez meg sem fordult a fejében, pont hogy egyedül akart lenni, most mégis azt érzi, hogy nagyon jó lenne, ha itt lenne. Akkor tudná, hogy értette a célzást. Sőt, nem csak hogy értette, de hasonlóan is érez. Most viszont nem tud semmit és szinte dühös arra a nyavalyás ajtóra, amiért nem nyílik. Most már utálja magát, amiért bármit is mondott. Újra a tükörbe néz, és halkan morog egyet, amiből talán még az is kihallik az őt hallgató nagy üresség számára, hogy „Arschloch”, amit teljességgel magának szánt. Miért nem reagált semmit? Nem értette? Vagy értette, de kínos neki és nem tudta hogyan utasítsa vissza finoman? Hiszen az utalása habár egyértelmű volt, azért mégsem volt egyáltalán túl nyílt. Ha Andris elkezdett volna arról beszélni, hogy sajnálja, de ő nem... Milán letagadhatta volna az egészet a fenébe.
Némi hidegvizet fröcsköl az arcába. Egyszerű a teendő. Úgy kell tenni, mintha mi sem történt volna. Mindenkinek megspórolja a kínos szituációt, ő szépen elfogadja, hogy Andris valószínűleg egyszerűen csak a lányokat szereti, és ez egyáltalán nem ellene szól... Ki tudja, az is lehet, hogy tulajdonképpen van barátnője, csak nem veri nagy dobra. Egyre és egyre hülyébbnek érzi magát. Miért nem gondolt arra, hogy van barátnője? Tulajdonképpen inkább arra nehéz okot találnia, miért ne lenne.
Aztán kicsit megmakacsolja magát. Van köztük valami feszültség, érzi. Mégis hogyan lenne ez lehetséges, ha Andris egy lányba lenne szerelmes?
Csengetnek. Ideje visszamenni. Kicsit sem áll még készen rá, de muszáj. Kicsit megtörölgeti a szemöldökét a pulcsija ujjával, mert vizes maradt. Az oldalsó egy-két fürtjére is igaz ugyanez, de azt nem veszi észre, így nem is nyúl hozzá.
Mielőtt visszamenne a terembe, még sóhajt egy mélyet és vág egy utolsó bánatos kiskutya pillantást, aztán felerőlteti a szokásos társasági mosolyát, amit általában családi eseményeken szokott mutogatni nagy hévvel. A jelentése nagyjából ennyit takar: „Nem figyelek rátok és nem érdekeltek, úgyhogy örüljetek a mosolyomnak és ne kérdezzetek semmit.” Most persze cseppet sem ezt jelenti, inkább csak ennyit: „Minden rendben van”. Nem igazán néz Andrisra, miközben a padhoz sétál. Amikor leül, libabőrös lesz a közelségétől, de ez szerencsére a hosszú ujjú viselete miatt csak érzés, nem látvány. Egy pillanatra Andrisra néz, az arca valamiért furcsa, de nem tudná megmondani, miért. Graham prof beszélni kezd, a zsivaj pedig elhalkul. Úgy tesz, mintha figyelne, az arca pedig egyenesen derűsnek tűnik.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidékA kastély