Tekintetét el sem szakítja a férfi arcáról, hisz bármely más testi reakciót nagyon is jól érzékel közvetlenül sajátján – ahogy minden bizonnyal Mihail számára is érezhető combjának finom feszülése a gombolkozás nyomán. A várt érintés azonban elmarad, illetve máshol folytatják útjukat a hosszú ujjak. Csongor feje tompán, megadón puffan az ajtónak, ahogy kezét épp eltérítik, mielőtt igazán izgalmas területekre tévedhetne, s egyúttal nyakát is feltárja a férfi ajkainak ostroma előtt. Nem elég.
Minden egyes kínzóan ráérős érintést meglehetősen élvez, erről pihegése, egy-egy harapást vagy szívást követő élesebb levegővétele épp elég árulkodóan hathat, ahogy engedékenyen simul bele a helyzetbe. Másra sem vágyik jobban, mint hogy szabadon, büntetlenül kiszórakozhassák magukat a terem minden egyes négyzetcentijét a lehető legkülönféleképp kihasználva; hogy egymás felfedezésében ne korlátozza őket időben az aprócska tény, hogy az iskola egyik nagyon is nyilvános és nagyon is nyitott tantermében vannak. A teremben; izgatottan fészkelődik meg enyhén a férfi karjaiban, ahogy túlfűtött helyzetüktől elködösült elméjén keresztül ismét feldereng ez a kulcstényező, amit illetlensége csak még inkább szexivé tesz. Ösztönösen mozdítja csípőjét annak megfelelően, hogy könnyítse a vetkőztetést, közben tekintete körbejár a helyiségen, változatos szcenáriókat vetítve lelki szemei elé a lehetséges folytatásokat illetően; remegős sóhajából épp csak egy leheletnyi türelmetlenség érződik ki. Érzi, hogy arca felforrósodik saját gondolataitól – vagy Mihail lassú és túlontúl gyengéd tortúrájától.
Panaszos, kérlelő nyögés szakad fel ajkai közül, és maximálisan viszonozza a férfi szenvedélyét a csókban. Lapockájára simítva marja közelebb magához, nekitörleszkedik szelíden minden porcikájával, amit csak pozíciójuk enged. Nem elég.
Minden őrjítően elhúzott pillanattal csak nőttön nő a kockázat, hogy valaki megzavarja játszmájukat, és a lebukás veszélyével arányosan Csongor önuralma egyre csak magába roskadni látszik. Vagy túl sokat tulajdonít az exhibicionizmusnak és valójában önmagában Mihail van rá ilyen hatással. Ökölbe szorul a feje fölé szegezett keze, de nem tart ellen (még), másikkal enyhén belemélyeszti ujjait a férfi hátába, majd a csókot egy pillanatra megszakítva levegőért kap; felsóhajt – azonnal visszahajol, és ezzel párhuzamosan a férfi bőrét finom, leheletnyi cirógatás éri az álla vonalától, a füle tövén át, hogy a tarkóján lévő tincseket lustán megkörnyékezve a gerince mentén lefelé vegye az irányt, mintha csak ajkai nyomán érné lehelete. Csípőjét nagyobb hangsúllyal előrébb tolva törleszkedik ismét, és a férfi köldökétől lefelé folytatódik a lágy simítás, végül a nadrágja vonalában szertefoszlik, csak az érintés emlékét hagyva maga mögött.
 - Gyerünk – halkan, a vágytól rekedten sürget, ajkaitól tulajdonképp el sem szakadva. Ezt akartad, nem? A tiéd, vedd el.
A vállára simít szabad keze, és feltett szándéka hátrálásra késztetni a férfit, de könnyen lehet, hogy hamvába hal az ötlet, hisz Mihail erőfölénye bőségesen elegendő ahhoz, hogy helyben tartsa, ha úgy akarja. Ha enged azonban, a tanári asztal felé navigál.

Esze ágában sincs eltávolodni, határozott terelgetésébe valószínűleg vegyülnek ügyetlen lépések épp közelségükből, egymásba gabalyodó testükből adódóan, ahogy hátrálásra készteti a másikat, de tudomást sem véve ezekről csókolja a férfit. A folytatással kapcsolatos elég konkrét elképzeléseit azonban Mihail egy rendkívül jól irányzott mozdulatsorral zúzza apró darabokra, kipipálgatva a legtöbb, jelenlegi szituációjukban lehetséges tökéletes húzást, amivel a teljes megadás felé taszíthatja a fiút. Mintha számtalanszor érintette volna már korábban, mintha lett volna ideje felfedezni minden porcikáját, kitapasztalni miképp játsszon rajta, hogy a vágyott reakciókat kapja.
Reszketeg, elfúló sóhaj hagyja el ajkait, ahogy fordul a kocka – vagy inkább ahogy realizálja, hogy sosem volt nála az irányítás, legfeljebb annak halovány illúziója. A torkára simuló hosszú ujjak bár nem szorítanak, épp elég biztosak ahhoz, hogy a férfi mellkasához szegezzék a kisebb testet, s ennek már önmagában elegendőnek kéne lennie ahhoz, hogy legyőzve érezze magát, visszavonulót fújjon és engedjen. Az izgatott, nüansznyi kis fészkelődés inkább árulkodik azonban ellenkezőjéről, mintha minden aprócska idegszála arra biztatna: még! Homlokegyenest sétált a ragadozó csapdájába és szemmel láthatólag az ezzel járó következményeket meglehetősen élvezi. Élesen szökik tüdejébe a levegő és feszül bele enyhén az ölelésbe, álla leheletnyit felbillen, ahogy megérzi a férfi őrjítően felszínes simítását legszenzitívebb testrészén. Még. Egy röpke, már-már kétségbeesett pillanatra azt sem tudja, hogyan mozduljon, merre törleszkedjen, hogyan juthat kielégítőbb érintéshez, mivel tudná célirányosabb cselekvésre bírni partnerét; halkan felnyöszörög.
Csípőjét először enyhén előre, a ruháktól épp megszabadítani szándékozó kéz irányába billenti, majd lassan hátra, fenekét a férfi merevedésének simítva, szükség esetén megismételve a mozdulatot. Keze eközben Mihail combjára talál rá és markolja meg, akaratosan még inkább magához húzva, sokkal inkább csupán jelzésértékkel, semmint érdemben ténylegesen változtatva bármit helyzetükön. M é g. – Érezni akarlak – suttog halkan, arcát épp egy picit oldalra billentve, hogy ajkai még közelebb legyenek Mihail füléhez, pihegésével csiklandozza a ki-beáramló levegő. Nem tervez könyörögni, még nem, akármennyire is sejti, hogy ez kulcsmotívum lenne ahhoz, hogy végre megkaphassa ő maga is, amit akar. De hát, kettőn áll a játék, és legalább egy minimális repedést szeretne látni a férfi egész biztosan nem is olyan megingathatatlan türelmén.