Egy gyönyörű, új udvar készült el, amely oszlopaival félig még a kastélyban található, azonban egy része már a szabad ég alatt terül el. Belső udvarnak is lehetne nevezni, azonban ez több annál, mert ez a Fénylő Lelkek Udvara.
Egy kis boltíves ajtó nyílik erre a területre a folyosó végén, ki a rét egy részére. Ahogy átsétálsz a boltív alatt, egy szökőkutat pillanthatsz meg, melynek vize hihetetlenül tiszta, és az alján érmek találhatók. A szökőkút közepén egy bölcs varázslószobor üldögél, aki váratlan pillanatokban és helyzetekben szólal meg, végtelen tudásának igazságával árasztva el a diákokat, persze csupán a megsegítés szándékával.
Egy pad is található a fal mentén, ahová leülve egy esős napon hallgathatod az andalító kopogást anélkül, hogy megáznál. Az oszlopok, melyek a kis udvart díszítik végig vannak futtatva rúnákkal, melyekből szintén nagy bölcsességek olvashatók ki, amennyiben valaki ért hozzájuk, és a megfejtésükhöz.
Az egész helyiség nagyon impozáns, nyugtató hatású, még a víz is halkan csordogál csak a varázsló előre emelt pálcájából. A tégla mélybordó, ahogy mindenfelé, s a fedett rész alól kisétálva kis sövénykerítés vezet tovább a rétre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=835329#post835329][b]Augustine René Meurice - 2021.08.03. 22:30[/b][/url]

Az öngyújtó nyílik, a láng lobban, az öngyújtó csattan.
Várakozón nézi a Káros Szerek Ismerete órára kapott tankönyvet, miközben a tanárnőre gondol. Ahogy ránézett és rendre intette az óráján, az a perzselő tűz azóta sem múlt és mi lenne, ha okot adna arra, hogy ismét találkozzanak? Talán egy kis jelzés értékű gyújtogatás kellőképp megteszi. Nem elég, hogy tiltott dolgot művel, hiszen tankönyvet éget, de még ráadásul La Rosa tanárnő figyelmét is magára vonja, ami kiváló kezdet lenne itteni pályafutását tekintve.
Ja hogy úgy egyébként mi a szitu vele? Lázad, mint mindig. Apja bedugta ebbe a mágusiskolába, pusztán azért, hogy megtanítsa neki, mi a rend és fegyelem. Igazán nagy kár, hogy nem tűnt még fel neki, ha a Durmstrang nem nevelte életre, nem pont a Bagolykő fogja. A benne forrongó állandó düh csak még hevesebben bugyog a mélyben, mióta kiderült, hogy ikertestvére, a tökéletes, a példaértékű, az utánozhatatlan, aki elvette tőle anyját, ugyanabba a házba került, mint ő. A felismerés villámcsapásként érte mindkettejüket két héttel ezelőtt, Augustine pedig máris azon mesterkedik, hogy kirúgassa magát. Ha elég nagy lesz a visszhang, talán édesanyja is meghallja, talán ennyi év után végre vele is foglalkozni fog, nemcsak undok, beképzelt húgával.
Az öngyújtó nyílik, a láng lobban, az öngyújtó csattan.
Egyenesen idegőrlő a várakozás, míg végre az utolsó órának is vége és a diákság elkezd szállingózni mindenfelé. Na ez kell neki, felhajtás. Joggal kérdezhetné bárki, miért nem végez a tankönyvvel egy egyszerű varázslattal, ám a válasz egyszerűbb. Minél nagyobb a füst, annál nagyobb a láng. Néhány gyufaszálat helyez a lapok közé, majd megszemlélve művét elégedetten biccent. A füle mögé tűzött dohányt előveszi és könnyeden gyújtja meg először azt, hogy mélyet szívva a cigarettából a könyvre összpontosítsa figyelmét.
Az öngyújtó nyílik, a láng lobban, a papírok égni kezdenek. Ő pedig elégedetten fogja kezei között, várva, hogy szinte elérjék ujjait a lángok, ekkor ugyanis feltett szándéka a közeli bokorba dobni az egészet. Az öngyújtó csattan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=838775#post838775][b]Augustine René Meurice - 2021.11.01. 20:47[/b][/url]

Elégedetten konstatálja, hogy az egyre sokasodó tömeg sugdolózva, mások igenlően pillantgatnak a kezében tartott könyv felé, mely a következő pillanatban lángra lobban. Mi tagadás, Augustine-t is elég nagyon elégedettséggel tölti el a látvány, s miért lenne ez másképp diáktársai esetében? A tankönyvégetés hagyománya igencsak régre nyúlik vissza, a mugliknál egyes helyeken rituálisan szokás ezt megtenni minden tanév végén. Igaz, itt most sem végről, sem rituális keretekről nem beszélhetünk, de ez nem jelenti azt, hogy ne volna az alkalom tökéletes.
Gondolja ezt mindaddig, amíg egy vékonyka srác elő nem bukkan az emberek sorfala mögül és oda nem verekszi magát, szinte teljesen a levitás közelébe. Kérdőn vonja fel szemöldökét, ám nem ő az egyetlen, aki magyarázatot vár. Ahogy belekezd az intelmekbe a házirendről és a szabályokról, néhányan ’fúj’-t kiabálnak, Augustine pedig csak gúnyos mosolyra húzza ajkait. – És mondd csak, mit fogsz csinálni, ha én mégis folytatom? – olyan lazasággal fordul háztársa felé, ami már önmagában bűncselekmény egy ilyen szituációban, azonban ez még csak a kezdet. Szív egy újabb slukkot cigarettájából, miközben a kezében tartott lapok szorgalmasan égnek. Fel van készülve arra, hogy esetleg a másik el akarná oltani a lobogó tüzet, netán a dohányt valahová messzire reptetné, ezt az örömet viszont nem óhajtja megadni neki. Amint kifújja a füstöt dönt és cselekszik.
Ha Boldizsár nem figyel eléggé, avagy nem elég gyorsak a reflexei, a fiú áldozatává válik, aki szemrebbenés nélkül fogja meg a lángoló könyvet és hajítja el. Fogalmazhatunk úgy, hogy elhajítja, a helyes azonban az lenne, hogy egyenesen a másik levitásnak dobja, lehetőleg úgy, hogy vagy saját tankönyvei, vagy ruhája lángra kapjon. Persze könnyen lehet, hogy egyik sem történik meg, de próba szerencse. Ha mást talál el, őt aztán az sem zavarja, vesszen mindegyik.