Betti
A Vallatás
______________________________________________________

Betti
A Vallatás
______________________________________________________

Nyugodt testtartást erőltetek magamra, próbálva minél jobban elrejteni a lány elől, hogy fejemben mennyire is kattognak a fogaskerekek. Ezer meg egy variáció száguld át agyamban mit is mondhatnék neki. Ha odáig elment, hogy leüljön mellém, tovább is fog menni. Megpróbálom minden erőmmel ettől elbizonytalanítani, de ha túl makacs ott fogom magam találni, hogy azt a kérdést szegezi a mellkasomhoz, amire egyelőre nincsen válaszom.
- Igen - bólintok mosolygósan, a füzetemet letéve a padra magam mellé. Aztán még magam alá is húzom feltűnésmentesen, hogy félig rá tudjak ülni, még csak az hiányozna, hogy valami botor verset keresve kirántsa mellőlem és beleolvasson. Igaz láthatatlan tintáról van szó, sőt annak is egy olyan fajtájáról ami leginkább véd a varázslók ellen. Mugli vacak ami UV lámpával működik. Na erre próbáljon bárki bármit is ráolvasni. Azonban az üres füzetbe belesve meg azt a kérdést lehet feltenni, hogy akkor meg mi a faxt körmöltem itt néhány perccel ezelőtt.
- Persze - még meg is bököm, hogy felkeljen az az isten adta dögje, s legalább valami túlcukrozott édességgel tompítsa Betti kíváncsiskodását - A neve Puha Gombóc, szereti nagyon a dajkálást - mutatom be, bár szinte biztos vagyok abban, hogy ez a lány nem csak a nyulam nevével van tisztában de még a lábméretemmel is ha Hunoron múlt a dolog.
Ezután csend telepedik ránk. Odaát a távolban virágzó fákat figyelem, mint akit lenyűgöz a látvány, de leszarom azokat a fogyatékos gazokat, azon gondolkodok milyen témát tudnék bevetni, ami talán eltéríti a céljától. Esetleg ha hosszas beszélgetést kezdeményeznék a semmiről, talán olyannyira halálra tudnám untatni, hogy bealszik mellettem mint a nyúl.
- Lassan itt a tavasz, odaát annyira szépek a virágzó fák - szólalok meg szelíd hangon. Egek de gyűlölöm ezt az élt, mint valami nyomorék pszihomókus és lelki nyugis hippi kombója.
- Annyira szeretek órákat eltölteni azzal, hogy ezekben gyönyörködöm - pillantok rá fülem mögé tűrve egy kósza hullámos tincset - ha nem sietek még a végén lekésem aztán várhatok újabb egy évet arra, hogy lássam ezt. Butaság ugye? Ilyesmivel foglalkozni - tettetek elvörösödést, mint aki szégyelli, hogy ennyire romantikus jellem és a természet sekélyes látványa letaglózza őt.
Tényleg megpróbálom elvinni az irányt. Növény, természet, virág, tavasz, de hiába. Már akkor tudom mi fog következni, mikor arcáról eltűnik a vidám mosoly. Kérdésére kérdő pillantásokkal felelek. Közben meglett a taktikám, ami kegyetlen, de nem hagyott más választást.
- Hunorral? - úgy teszek, mint aki picit keresgél elméjében - a kedves levitás fiúra gondolsz ugye akivel a bálra mentem? Dehogy vesztünk össze, igaz nem is igazán beszéltünk azóta - felelem elgondolkodva, a lehető legnagyobb és legőszintébb szemeket vetve Bettire, amire csak fizikailag képes vagyok. Sunyi megoldás, de ez a legjobb alibi. Ha Hunor amnéziás hát én is.
- Miért kérded? Csak nem tetszik neked? - nem bírom ki, hogy ne nyúzzam tovább, bár valószínűleg így is sokkot kaphatott a válaszomtól.

Megint azok a bociszemek, de most nem tudnak megvigasztalni. Borka. Hát akkor manipulálják azt a flancos Borkát. Aztán amikor kinyitja a száját a hangja csak olaj a tűzre. Az értetlenkedésse, az, hogy szinte követeli, hogy megértsen engem, mikor én se értem magam. Elhúzom a kezemet előle. Nem akarom, hogy hozzám érjen, sőt, azzal a lendülettel fel is állok.
- Ennyire nem akarom, hogy boldog legyél! - mordulok rá, ökölbe szorított kezekkel. Boldogság. Hát nyilván NE legyen boldog azzal a csajjal. Essenek pofára mint a ketten vagy ilyesmi. Essen rájük egy-egy meteorit.
- Mert csak egy hülye dán vagy, azét nem érted - azzal sarkon fordulok és elviharzok. Borka. Az anyja valagát Borka. Hülye Borka, hülye Marina. Hülye, hülye Marina!