Hetekre, hónapokra eltűntem. De hát egy ilyen lehetőséget nem hagyhattam ki, hiszen az ajánlat, amit kaptam... akármelyik zenészpalánta megragadta volna a helyemben is. Döntenem kellett, hogy most vagy soha, és én a mostot választottam. Az élet rövid, meg kell ragadni az ilyen ajándékait. Margarétától és Pollitól elköszöntem, Fanncsinak azonban nem volt merszem elébe állni. Így hát levelet írtam neki, amire szerencsére válaszolt. Aztán az egy levélből kettő lett, a kettőből három, végül eljutottunk oda, hogy közel mindennap beszéltünk, és ezzel a végkimerülésig hajszoltuk szegény állatainkat. És esküszöm, csak még közelebb kerültünk egymáshoz ezzel a kellemes régimódi romantikával. Mert lássuk be, hogy ennek abszolút megvolt a maga romantikája, ahogy a kézzel írt sorok felett ültünk, és a válaszunk fogalmaztuk. Kihúztuk, ha nem tetszett, talán az egész papírost a kukába dobtuk. Minden levelét eltettem, egy dobozban őrzöm őket, az ágyam mellett.
Nem szóltam neki, hogy hazajövök. Nem, nem. akkor nem lett volna akkor a meglepetés, mikor felbukkant az első madár, a cuccai közt. Azt természetesen nem én tettem oda, hiszen mikor megtalálta, még nem voltam itthon, de nem kell tudnia hűséges segítőtársam létezéséről és kilétéről. Az első napra hívtam találkozóra, az első napra, amit az iskolában töltök. Egész nap kínosan ügyeltem rá, hogy ne találkozzunk, ha megláttam egy libegő vörös hajkoronát már tűntem is valahová, akárhova. És azt hiszem, sikerült is tökéletesítenem a meglepetést. A Fénylő lelkek udvarára szólt a meghívás, én pedig a megbeszélt időpont előtt jó pár perccel megjelenek. Kell nekem ez a kis csend és nyugalom, hogy felkészülhessek. Kezemben egy szál rózsával várom a lányt, aki visszavonhatatlanul és véglegesen elcsavarta a fejem, ha akarta, ha nem.

Egyik lábamról a másikra állok, néha a karórámra pillantva. A percek egyszerre vánszorognak ólomlábakon, és rohannak, mint valami űzött vad. Nem is tudom, minden pillanatot ural a várakozás izgalmának és az idegesség gyomorszorító érzésének kettőssége. Imádom és utálom ezt az érzést, mert még mindig nem vagyok képes megszokni mindezt, pedig ideje lenne megbarátkoznom vele. Pedig volt időm barátkozni a gondolattal és átgondolni azt, hogy mi is van most velünk akkor tulajdonképpen. Mert ez egy kardinális kérdés, nem lehet letudni annyival, hogy van valami és kész. Meg kellene beszélnünk végre, de ehhez meg ugye szükségem lenne arra a bátorságra, ami nincs meg.
Ismét lepillantok bal csuklómra, még le sem ereszthetem a kezem, mikor a hátam mögött léptek dübörgése hangzik fel, és valaki hirtelen landol a hátamon. Először a hangját hallom meg, aztán illatát érzem és kezét nyakamon. A rózsa a földön landol, mert kezeimmel automatikusan nyúlok hátra, hogy megtámaszthassam ahol érem. Janka túl sokszor csinálta - sőt, csinálja mindezt a mai napig - ahhoz, hogy a tudatalattim cselekvésre utasítsa a karjaim. - Épp annyira mint te nekem - fordítom oldalra fejem, hogy megkíséreljek puszit nyomni a vörös arcára. Amennyiben sikerül, széles vigyorra húzódnak ajkaim, amennyiben nem úgy helyezkedik, hogy megvalósíthassam ezt a tervem, úgy marad az, hogy megcsodálom. Komolyan, hogy lehet ennyire szép? - Ideje lenne leszállnod, mert ha így akarunk beszélgetni hamar beáll majd a nyakam - nevetek rá, térdem finoman berogyasztom, hogy ezzel segítsek neki. Tudom, ez a tíz centi ide vagy oda sokat nem számít, szóval igazából ez csak gesztus, ha már a virágomnak annyi lett. De hát na, ez legyen a legnagyobb bajom az életben.