Egy gyönyörű, új udvar készült el, amely oszlopaival félig még a kastélyban található, azonban egy része már a szabad ég alatt terül el. Belső udvarnak is lehetne nevezni, azonban ez több annál, mert ez a Fénylő Lelkek Udvara.
Egy kis boltíves ajtó nyílik erre a területre a folyosó végén, ki a rét egy részére. Ahogy átsétálsz a boltív alatt, egy szökőkutat pillanthatsz meg, melynek vize hihetetlenül tiszta, és az alján érmek találhatók. A szökőkút közepén egy bölcs varázslószobor üldögél, aki váratlan pillanatokban és helyzetekben szólal meg, végtelen tudásának igazságával árasztva el a diákokat, persze csupán a megsegítés szándékával.
Egy pad is található a fal mentén, ahová leülve egy esős napon hallgathatod az andalító kopogást anélkül, hogy megáznál. Az oszlopok, melyek a kis udvart díszítik végig vannak futtatva rúnákkal, melyekből szintén nagy bölcsességek olvashatók ki, amennyiben valaki ért hozzájuk, és a megfejtésükhöz.
Az egész helyiség nagyon impozáns, nyugtató hatású, még a víz is halkan csordogál csak a varázsló előre emelt pálcájából. A tégla mélybordó, ahogy mindenfelé, s a fedett rész alól kisétálva kis sövénykerítés vezet tovább a rétre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763609#post763609][b]Juhász Laura - 2019.07.11. 22:00[/b][/url]

kedd délután|o
  

Vajon miért van, hogy ha az ember nagyon vár valamit, akkor az idő mintha csigalassúsággal haladna?  Márpedig tetű lassan vánszorgott fél napig. Még a prof is rámszólt párszor, hogy talán mégsem kéne ennyire látványosan unnom az órát. Pedig én nem is, én csak … ajj, szép kis prefektus vagyok. Főleg, hogy most meg szinte futok, pedig hányszor a szájukba rágtam már az elsősöknek, hogy nem futkosunk a folyosókon. Magamra erőltetem hát, hogy sétáljak, de … én mindig ilyen lassan gyalogolok?
Gyakran lepislogok a kezemben tartott mobiltelefonomra – ó igen, szereztem egyet Bencétől, vagyis cseréltem, na mindegy -, pedig már kívülről tudom a válaszüzenetet, ami a képernyőjén látszik a segélykérő szövegemre. Oké, lehet, hogy le kellett volna írnom neki, hogy miről is van szó? Leírjam vajon most? És … hopp, egy oszlop. Ez meg hogy került ide? Hogy mi a nagy sietségem és szétszórtságom oka? Hát, hogy bajba vagyok, ugyan mi más lenne? És ki tudna a leginkább segíteni? Hát persze, hogy Thomas. Legutóbb is tök ügyesen tartotta bennem a lelket, amikor szinte reszkettem az idegességtől a rám váró minisztériumi elemi mágia vizsga miatt.  Persze felesleges volt minden aggodalmam – ahogy ezt meg is mondta – de ettől függetlenül úgy örült velem a hírnek, mintha meglepő lett volna az eredmény. Nekem egy kicsit azért az volt. Megnyugtatott akkor is, amikor pocsékul éreztem magam attól, mennyire pánikba estem Bencétől, tulajdonképpen ok nélkül.
Szóval igen, ez most olyan helyzet, hogy totál rá van szükségem. Általában rá van szükségem, na mindegy. Talán sikerül minimálisra fogni most is az ügyetlenkedést, ami mostanában jellemző rám, ha a közelében vagyok. Ja és igen, úgy döntöttem, hogy nem mondom el neki, amire rájöttem náluk. Mint ahogy másnak se. Sok minden változott és mégis semmi sem. Barátok vagyunk, ugyanúgy mint eddig. Azzal a különbséggel, hogy mindenféle dolgot észreveszek rajta, vele kapcsolatban, amik eddig fel se tűntek. És gyakrabban meg merem érinteni. Meg mintha talán ő is engem, látva, hogy mennyire rendbe van ez a dolog nekem.
Nagyot csúszva fékezek le az udvarba érve, kis híján a letaposom a bokrot. Igen-igen, sietek na. Pár percig csak állok, előredőlve, kezemmel a térdeimen támaszkodva amíg kifújom magam, majd a szökőkúthoz sétálok. Nekidőlök a hideg kőnek és úgy figyelem a fura szobrot. Megint ránézek a telefonomra, visszafelé görgetve a korábbi üzenetek között. Kellemesen elmosolyodom, nem az üzeneteken, sokkal inkább a közös emlékeken, főleg az apró érintéseken. Tökéletes elfoglaltság várakozás közben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763699#post763699][b]Juhász Laura - 2019.07.12. 19:22[/b][/url]

kedd délután|o
  

Sok választási lehetőség nincsen ha el akarjuk érni a másikat így hogy ritkábban találkozunk. A bagolyposta hát az kafa dolog, de kezdjük ott, hogy nekem ahhoz el kell mennem a bagolyházig, hogy el is tudjam küldeni. Aztán a fene se tudja, hogy mikor ér oda, meg hogy hány kört repül feleslegesen a madár mire meg is találja a fiút. Főleg itt a kastélyban. Szóval kissé macerás nekem. Lenne egy sokkal egyszerűbb megoldás, de egyrészt az feltűnő, másrészt meg még nem mutattam meg Thomasnak. Szóval valószínűleg először csak pislogna, hogy ez most mégis micsoda. Az sms egyszerűbb.
Egy darabig figyelem a vidáman csobogó vizet, nem véletlen, hogy ezt a helyet választottam. Egyrészt szép, másrészt talán nem annyira népszerű – ami kifejezetten jól fog jönni -, harmadrészt meg van víz. Az meg mindig jó. Biztos találhattam volna más helyet is, ami megfelelt volna ezen kritériumoknak, de itt még tart az újdonság varázsa. Hátat fordítok a szobornak, telefonomat a farmerom zsebébe süllyesztem és úgy figyelem az udvart, na meg persze a boltíves ajtót. Azt már meg sem említem, hogy az egyenruhám a táska mélyén van, még a teremben levettem mielőtt véget érhetett volna az óra. Szóval most teljes mugli-szerkóban nyomulok top-farmer kombó, jó is az.
Rögtön észreveszem, ahogy megérkezik, a szám azonnal egy nagy mosolyra húzódik. Ahogy a kis virágágyások közé kilép már nincs úgy árnyékban, így rögtön észreveszem az új kiegészítőjét. Áh, szóval akkor kellett neki szemüveg. Kicsit félrebillentem a fejem, ahogy az összhatást nézem továbbra is mosolyogva. Az biztos, hogy idő kell mire megszokom, de egész jól áll neki. Ahogy látom neki is idő kell még míg hozzászokik.
- Szia! Kafa a szemüveged és bocsi, hogy így iderángattalak! – köszönök vissza egy kissé visszavéve a vidámságból. Figyelem, ahogy gondosan lepakolja a cuccait, sose dobja le, ahogy én szoktam. Amikor megkérdezi, hogy miért is van itt tulajdonképpen felnézek rá, ami kicsit furcsa. Most vagy én láttam őt régen és elfelejtettem, hogy milyen magas, vagy nőtt. Vagy a fene se tudja mit raktak az ebédbe, amitől hallucinálok.
- Oké szóval az van, hogy kell csinálni ilyen prezentáció-szerűséget gemmológiára, amit az egész osztály előtt kell előadni … holnap. Egy ilyen 10-15perces kis izét, max. De persze elfelejtettem, most az ebéd közbe jutott eszembe. Igazából kisujjból kirázok minden infót a kiválasztott kőről, és pont ez a gond – kezdek bele egy kicsit hadonászva és persze hadarva, majd elkezdek kotorászni a táskámban, amíg a kezembe nem akad pár pergamen. – Szóval leírtam mindent, ami fontos az akvamarinról. Hogyan néz ki, hogy találták meg, honnan van a neve, hol található meg, mire jó, a mugliknál milyen mitológiai dolog köthető hozzá, szóval ilyesmiket. És, hát, ez úgy 4 oldal lett. Fogalmam sincs, hogy ebből mit lehetne kihagyni, mi az ami nem annyira fontos, hogy beleférjen a megadott időbe. Szerintem minden, amit leírtam nagyon fontos. És arra gondoltam, hogy te esetleg tudnál segíteni, mert hát ugye az újság miatt is, tudod, megragadod a lényeget meg … - folytatom a hatalmas nagy probléma ismertetését, hol a fiúra nézve, hol a virágokra, hol az égre. Amint ismét visszanézek rá elhallgatok, elgondolkodva figyelni kezdem a vonásait, és hirtelen úgy érzem, hogy igazából nem is lényeges ez az egész. Legfeljebb kapok pár keresetlen szót, hogy nem csináltam meg a feladatot. Hiszen hiába rövidítjük a másik probléma még attól fenn fog állni: hogy adjam én elő mindenki előtt, úgy hogy ne hadarjam el az egészet és értsék is. Nem szeretek középpontban lenni, zavar. De ez már mellékes, legfeljebb majd megnagyobbítom a papírt vagy a betűket hogy mindenki jól lássa onnan ahol ül, és akkor mindegy, hogy én mit hadarok. A szóban forgó papírokat tartó kezemet – amivel eddig bőszen hadonásztam – az oldalam mellé ejtem mielőtt újra megszólalok.
– Öhm … minden rendben van? – teszem fel a kérdést óvatosan. Valami határozottan nem stimmel, a zsigereimben érzem. Thomas valahogy más, és ez tuti, hogy nem csak a szemüveg miatt van. Ő mindig csupa vidámság, csupa élet, vagy ha éppen nem is teljesen vidám, de minden egyes érzelme rá szokott írva lenni az arcára. Most meg kicsit olyan mintha csak egy maszk lenne. Önmaga árnyéka. Valami nem oké, ez tuti. A tekintetét fürkészem, hátha az elárul valamit, amíg nem mondja el, hogy mi a baj, hogy mi történt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763711#post763711][b]Juhász Laura - 2019.07.12. 21:00[/b][/url]

kedd délután a szökőkútnál|o
  

Persze, hogy meglep vele, hiszen teljesen más külsőt ad neki. Jó, nem teljesen mást, de azért változtat rajta. Olyan, komoly, megfontolt és hát, nem találok rá szavakat. Jól néz ki és kész. Elvigyorodom, ahogy megint macerálni kezdi, tuti hogy még szoknia kell. Furcsa lehet, hogy most egy szögletes valamit lát, amin keresztül minden éles. Míg ha alatta vagy felette pislog a világra akkor meg homályosabb. Szerintem én képtelen lennék megszokni. És folyton elfelejteném, hogy hova teszem le. Jaj remélem nekem sose kell majd szemüveget hordanom. És ezt nem hiúságból mondom, attól félve, hogy nem állna jól. Az egészségem fontosabb.
- Hát, igazából ráérek – felelem tétován, hiszen még mindig nem vagyok abban biztos, hogy ez most tényleg jó ötlet. Szeretném, hogy átnézze persze, csak hát, valóban nem érzem már annyira fontosnak a dolgot. Hiszen ez csak egy iskolai izé, nem az életem múlik rajta. Míg ha valami problémája van a fiúnak, hát az sokkal fontosabb. Legalábbis ennél most biztosan. Nekem az ő dolgai a fontosabbak, neki meg az enyémek. Még jó, hogy van olyan is kompromisszum.
- Oké – hát ez fura volt. Minden rendben van, azt mondja. És ha azt mondja, akkor az úgy is van. De a reakciója alapján valami akkor is van. Folytatom a kutató pillantásokat, majd halványan elmosolyodom és bólintok egyet … hát jó. Úgyis elmondja ha szeretné. Akkor viszont tényleg nem marad más hátra, mint az előadásom vázlatának átnézése. Erről eszembe jut, hogy nem igazán adtam normális választ az előbb, hiszen akkor még inkább visszakozni akartam, hogy hagyjuk inkább.
- Ja persze! Nézd át nyugodtan, tényleg ráérek. Meg, úgysem biztos, hogy mindent el tudsz olvasni. Kapkodva írtam. Ott van pad is, le szeretnél ülni – mutatok el a fal melletti kis ülőhelyhez, amit kiszúrtam, amíg itt vártam rá. Aztán rájövök, hogy persze a papírokkal mutatok el arra, amit a kezébe kéne adnom, és nem legyezgetni vele őt. Annyira meleg amúgy sincs. Végül átnyújtom a papírokat, így már nem fenyeget az a veszély, hogy beleejtem a kútba például. Vagy pofonvágom vele Thomast. Most már jó lenne ha figyelnék is arra, amit csinálok...  
– Vagy ülhetünk a szökőkút peremére is, ígérem nem ázunk el.- rávigyorgok, hiszen van olyan hely ahol nedves a kő a szél által odafújt vízcseppektől. Itt tökéletesen jó lenne nekem. De persze ő dönt, hiszen ő fog „dolgozni”. Én csak … hát, elszórakoztatom magam amíg nem végez. Miután átadom neki a papírokat magam elé húzom a táskám, hogy elővegyek egy mappát, amire ráteheti, na meg egy tollat, amivel majd átfirkálhatja a felesleges részeket. Ezeket is átnyújtom neki, miközben átsuhan a fejemben a gondolat, hogy na ezért lett volna jobb egy olyan hely, ahol asztal van. És amúgy meg: nem csak azért fordulok hozzá segítségért. Hanem mert ő az első aki eszembe jut, ha segítségre van szükségem, vagy társaságra. Vagy ilyesmi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763722#post763722][b]Juhász Laura - 2019.07.12. 22:07[/b][/url]

kedd délután a szökőkútnál|o
  

Kuncogok egy kicsit, amikor Thomas nekikészülődik a feladatnak. Emlékeztet arra, amikor az orvosok bemosakodnak műtét előtt. Vagy amikor írókat látok gépelés előtt végigropogtatni az ujjaikat.
Bólogatva elfogadom a választását, hát akkor legyen a pad. Így hogy rögtönzött asztalkával is tudtam szolgálni érthető is, hogy azt preferálja. Még jó, hogy mindig a táskámban van a mappa, szeretek kinn a szabadban firkálgatni, a fűben heverészve, vagy a hátamat egy fának döntve. Ha jó idő lesz akkor a hétvégén lehet ki is megyek valami szép helyre. Hacsak nem kapok egy többoldalas esszét megírandónak. Az nagyon nem hiányzik, hiszen kezdek már elfáradni, már nagyon jól jönne egy szünet. Még ha életemben először van az, hogy nem várom a szünetet úgy igazán. Jobb, amikor hétköznap van és iskolaidő.
Követem őt a padhoz, persze, hogy követem. Hiszen azt mondta, hogy jó lenne ha mellette maradnék, ha lenne kérdése. És nyilván nem úgy gondolja, hogy ő átordít a kert túlsó felébe amire én visszaordítom a választ. Szóval letelepszem mellé és figyelem, ahogy olvas. Annyira bele tud merülni ő is az ilyen dolgokba! Némán figyelem, ahogy jelölget, javítgat, mindezt egy szó nélkül. Majd amikor a tollammal kezd el játszani nagyokat pislogok, és úgy döntök, hogy inkább sétálok egyet. Ha eddig nem kellett segítenem vagy magyaráznom, hát talán ezután se fog kelleni. És inkább nem nézném végig, hogy mit is csinál pontosan azzal a tollal. Már megint.
Eleinte össze-vissza sétálgatok, megérintek néha egy-egy virágszirmot, majd visszasétálok a szökőkúthoz. Felmászok a kőre és a két karomat oldalra kitárva elkezdek egyensúlyozva sétálgatni rajta. Körbe-körbe, majd megfordulok. Ezzel egész sokáig elszórakozom, néha a még mindig dolgozó fiú felé fordulva. Majd megunom ezt is, leugrok a földre és egy nagy rózsabokor felé indulok. Elgondolkodva nézegetem a gyönyörű színeket, a bársonyos virágszirmokat, a kis tevékeny rovarokat, amik fel-le rohangálnak a növények szárain. Jó, a rovarok nem annyira izgalmasak, viszont hála nekik a földre is lepillantok felfedezve pár letört virágot. Biztos a múltkori erős szél tehette. Vagy valami vandál. Leguggolok összegyűjteni őket, a tüskéket gondosan eltávolítom róluk, nehogy megszúrjanak. Így „talál” rám Thomas.
- Ez egész … gyors volt? – viszem fel a hangsúlyt a mondatom végén, mert fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el. Mindenesetre megindulok felé, átveszem a papírokat és nekidőlök az oszlopnak. A gond az az, hogy nem tudom egy kézzel lapozni az anyagot és átnézni, hogy mi lett a végeredmény, így addig a fiú kezébe nyomom a virágaimat. Homlokráncolva olvasgatom a végeredményt, elképesztő hogy milyen rövid lett, és mégis értelmes. Azta.
- El se hiszem, hogy ilyen sok felesleges dolog van a fejemben arról a kis vacakról – mondom el szavakkal is mindazt, ami miatt gondterheltnek tűnhetett az arcom. Megcsóválom a fejemet mosolyogva és hálásan nézek a fiúra. – Profi munka volt főszerkesztő úr, köszönöm szépen!
Az örömöm azonban nem tart sokáig, hiszen az rendben van, hogy lerövidült. De, ezt nekem elő is kell tudnom adni. Szomorúan nézek ismét a lapokra és csendesen teszem fel az igazán aggasztó kérdéseimet.
- Szerinted én ezt, hogy fogom tudni elmondani tömeg előtt, hadarás nélkül, makogás nélkül tíz perc alatt? Esélytelen, igaz?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763734#post763734][b]Juhász Laura - 2019.07.12. 23:47[/b][/url]

kedd délután|o
  

Ajaj, hát szerintem minden, amit leírtam nagyon alap. Ennél sokkal többet is tudtam volna írni, kitérni még mindenféle speciális dologra. Mi erősíti fel a hatását, vagy épp mi gyengíti, hogyan kell feltölteni, meg hasonlók. De ez én vagyok. Végül is a fél életem ilyesmikkel telt. Nem is tudom, hogy miért vettem fel a tárgyat, hiszen eddig semmi újat nem tudtam meg.
- Ez nagyon jó ötlet! – este majd leírom akkor még egyszer ezt az egészet, aztán valahogy beleszövöm a kiselőadásomba, hogy az csak egy kivonat. Sőt, viszek is egy pár követ, hogy bemutathassam a többieknek. Úgy is van jópár. Aki szeretne annak csinálok is ékszert belőle, akár. Bár már nagyon régen nem csináltam ilyeneket. Furcsa, hogy mennyire elmaradt ez az életemből. Mint ahogy a zongorázás is. De annyi új dolgot ismertem meg, és tanultam meg. És valljuk be, időm se lenne most ezekre.
Ó, megint azt csinálja, azt az udvarias régimódi dolgot. Elvigyorodom bár most nem megyek bele a játékba, nem kezdek el pukedlizni meg ilyesmi. Egyszerűen csak örülök, leginkább annak, hogy egy ilyen mosolyt kaptam tőle. Ez hiányzott eddig.
- Kívülről is el tudnám akár mondani, ha lenne időm megtanulni rendesen. Nem erről van szó. Mindenki engem fog figyelni – rázom meg a fejemet tehetetlenül. Nem mond butaságokat ugyan, elpróbálni párszor az egészet, de ugye akkor is egyedül vagyok. Ha valaki másnak mondom el, hát az se feltétlenül segít. Mert egy ember még nem tömeg.
– Mintha csak egy ember lenne ott? Válasszak ki egy embert és csak neki mondjam el? Ez még akár működhet is – eltűnődöm ezen az új tanácson, nem is rossz. Jobb mintha megpróbálnék odaképzelni valakit, vagy elképzelni, hogy tök üres a terem. Biztos valaki elköhintené magát és máris kizökkennék a képzelt világomból. Apropó képzelgés. – A mugliknál szokták mondani, hogy el kell képzelni a hallgatóságot meztelenül, az segít.
Szemforgatva osztom meg vele ezt az információt, jelezve hogy mekkora marhaságnak tartom. Az vagy nagyon zavarbaejtő, vagy sokkoló, vagy undorító, vagy röhejes lenne. Egyik sem kedvez szerintem egy prezentációhoz. És persze, hogy elfeledkeztem a virágokról. Annyira az olvasásra, meg az előadásra koncentráltam, hogy  elfelejtettem visszavenni őket.
- Jaj, bocs! – nyúlok a virágokért, de megakadok a mozdulatban. Hogy mit kell csinálnia? Kérdő tekintettel nézek rá, hiszen nem értem, hogy mit kell cseppegtetnie meg hova és főleg miért.  Nyújtja továbbra is azokat a szegény kis rózsákat, amiket egy nem túl finom mozdulattal zárok a markomba. Mármint a virágoknak volt nem túl finom mozdulat, nyilván Thomas kezéhez óvatosan érek hozzá. De na, neki most sürgős csöpizhetnékje van, nem érek én rá egyesével óvatosan összevadászni őket. A lényeg a lényeg: Thomas keze felszabadult, és már a táskájánál is ügyködik. Kíváncsian indulok el utána, hogy vajon most mit fog tenni. Amikor a szeméhez nyúl akkor viszont összerándulok és elfordítom a fejem. Brr, már tudom mit fog csinálni. A szemem sarkából látom, amikor befejezi a műveletet, ekkor odasétálok és leülök mellé a padra. A virágokat és a pergament meg a többi cuccra rakom a padon.
- Miért kell ezt csepegtetned? Mit mondtak? – kérdezek rá, hogy végül is mi volt a szemészeten. Leszámítva ugye a nyilvánvalót, hogy kapott szemüveget. Nyúlok az üvegcse után, hogy kivegyem a kezéből és megnézzem, mi van ráírva, de végül meggondolom magam. Jobb az úgy, ha a kezébe van, legalább tuti nem hagyja itt véletlenül. Ahogy figyelem a csukott szemmel ücsörgő fiút hirtelen erős késztetést érzek arra, hogy hozzáérjek. Annyira kis sebezhető így! Hátradőlök inkább, és a tekintetemmel a felettünk lévő köveket, repedéseket nézegetem nagyot sóhajtva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763752#post763752][b]Juhász Laura - 2019.07.13. 15:30[/b][/url]

kedd délután a padon|o
  

- Jó, de csak ha nem nézel. Mármint persze, hogy nézel, csak … érted – nevetek fel az ajánlata miatt. Az egyáltalán nem feszélyez ha neki tartok kiselőadást, csak akkor lehet belőle gond ha látom ahogy néz. Viszont még talán ebből az esetből is tudnék tanulni valamit. – Akkor legalább ki tudnád javítani a hibáimat. Hm, talán egy picit később – eltűnődöm a dolgon, majd megvonom a vállamat. Azok biztos, hogy vannak, a hadaráson kívül. Babrálok ezzel-azzal, nem tudok nyugton maradni meg hasonlók. Egyelőre megelégszem annyival is, hogy megvan a rövidített verzió, a szónoki képességeim feljavítása felőlem elhalasztódhat máskorra simán. Pár óra alatt amúgy sem hiszem, hogy sok eredményt lehetne elérni.
- Hát én se. Miért is akarnék egy rakás embert elképzelni meztelenül? Akkor már inkább kismacskákkal képzelném el őket, úgy legalább képes lennék megszólalni is – bólogatok nagyokat amikor biztosít arról, hogy ezt is hasonlóan látjuk. Legalábbis abból, amit mond, meg ahogy reagál erre a következtetésre jutok. Ó tényleg, lehet hogy az egész teremnyi embert valami cuki kisállatnak kéne képzelnem!
Jaj, hát nekem már az is rémes, ha valamit közelítenek valaki szeméhez. Már ettől a hideg futkos a hátamon és képtelen vagyok odanézni. Most sem figyelem, hogy pontosan mit is tesz a fiú. Nekem így sokkal jobb. És eszembe sincs belegondolni abba, hogyan is zajlik ez a dolog. Ahogy beszélni kezd kinyitom a szememet és felé fordított fejjel figyelem őt.
- Azta! Hát ez csúcs! Mármint, az is hogy kinőnéd. De hogy van rá kúra, amivel meg lehet szüntetni a rövidlátást?! Hát ez tök jó! A mugliknál ilyen nincs. Ha kinőheted akkor évekig járkálhatsz ugye folyton kontrollra, hogy új lencsét kapj a szemüvegedbe. Vagy megműtenek – csóválom a fejemet kissé eltátott szájjal, amiből ő persze semmit nem lát. Na mindegy. De a lelkes hangsúlyt azt hallja. Tényleg fantasztikus ez varázsvilág, és hogy én mennyi mindent nem tudok még!
- Szóval akkor most átmenetileg van egy okos szemüveged, ami még jól is áll és megkímél attól, hogy folyton a gyógyítókhoz kelljen menned. Csúcs! – összegzem nagyjából a helyzetet. A csepegtetésről az információkat persze felfogom ám, csak inkább nem mennék bele nagyon a részleteibe. Oké, napi háromszor, gondolom reggel, délben, este. Tehát ha úgy alakul akkor egy nap egyszer csöppenek bele ebbe a folyamatba.
Ficeregni kezdek, mert ez a póz már minden csak nem kényelmes. Teljesen oldalra fordulok, bal lábamat felhúzom a padra, mintha törökülésbe szeretnék helyeződni. Ha sokáig itt ücsörgünk lehet, hogy a jobb lábamat is felhúzom a földről, de az egyelőre lenn marad. Hátrébb persze nem csúsztam a mozdulatsor előtt, így most a lábszáram szépen neki ér Thomas combjának. Nem hiszem, hogy nagyon zavarná a dolog, ha egyszer engem sem zavar.
-  Nem is csíp a szer? Na várj. Varázslatot küldtek a szemedbe? És az mit csinált? Éreztél valamit? – árasztom el kérdésekkel meghökkenve. Jó, oké, végülis logikus hogy nem valami nagyítólencsén nézik meg a szemét, meg nem fújkodnak bele. Meg, az összes többi mugli-vizsgálati módszer. A betűfelolvasás az oké, ezen  nem csodálkozom el.
- Kedves tőle! Van még hely egyáltalán a faladon? – nem csak, hogy kedves Rileytól, hanem egyszerűen tökéletes. El tudom képzelni azt a nagyon örülést Thomas részéről, tényleg a legszuperebb ajándékot kapta a vizsgálat után. Örökre megmaradó pillanatokat, emlékeket a szeretteiről. A legfontosabbakat biztos, hogy már ki is rakta a többi kép mellé a szobájában.
- Igen? Hát jó – nevetek fel a kijelentése hallatán.  Na nem mintha győzködni kellene engem, csak viccesen hangzott, ahogy kijelentette, hogy márpedig  csinálunk közös fotót. – És milyet szeretnél? Mozgót vagy hagyományosat?
Persze a hagyományos csak nekem az, neki valószínűleg nem pont ez a szó jutna eszébe, ha a mugli fotókra gondol. Ha jobban belegondolok akkor talán még nem is készült rólam olyan fotó, ami mozgott volna előhívás után. A mobiltelefonokkal nem olyat lehet csinálni, nem?
- Mobillal lehet hogy most is tudunk csinálni, előbb-utóbb csak rájövök, hogy kell. De rendes fényképezőgéppel jobb képeket lehet csinálni, azt tudnám is kezelni, csak venni kell egyet. Vagy kölcsönkérni – a végén még lesz egy utam a Kins&Kens-be megint. Úgyis valamit meg akarok nézetni velük a mobillal kapcsolatban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763799#post763799][b]Juhász Laura - 2019.07.13. 21:33[/b][/url]

kedd délután a padon|o
  

Mászkálnak errefelé emberek? Nekem fel se tűnt, ha igen. De valljuk be őszintén mostanában folyton ez van ha vele vagyok. Elvesztem az időérzékemet, nem tudom, hogy hol vagyok, fogalmam sincs, hogy mi van körülöttem. Rajta kívül. Furcsa érzés igazából, mintha minden más elhomályosodna, vagy mintha megszűnne minden, a semmi vesz körbe és egyetlen fényes pont van, egyetlen egy dolog van, ami tiszta és teljesen valóságos: ő. Hű, ez úgy hangzott, mint valami romantikus tini-regényből vettem volna.
- Ühüm, jól – bólogatok, amikor visszakérdez. Nem is láttam eddig szerintem olyanban, ami ne állt volna jól neki. Bár már fel tudnék állítani egy top 5ös listát, de ebbe talán nem most kéne belegondolnom. Mert akkor elképzelem, és ha elképzelem … nagyszerű, elpirultam. Mekkora szerencse, hogy csukva van a szeme!
- Hát azért ez elég para ha engem kérdezel. Biztos nem bírtam volna ki – megborzongok már a gondolattól is, de olyannyira, hogy teljesen libabőrös leszek. És még enyhe hányingerem is van. Más témát ha kérhetem! Áh a fotók, sokkal jobb.
- Fényképalbumot? Az klassz, akkor gyűjtheted őket. Ha meg betelik, hát szerzel egy másikat. Annyira jó lapozgatni az ilyeneket – és annyira vacak, hogy manapság már minden kép meg minden digitális formában van megőrizve a mugliknál. Nem adja vissza ugyanazt az érzetet. A varázslóknál viszont nem tudom, hogy megy ez. Bár használnak ők is tőlünk átvett dolgokat, de Thomas nem, neki ezek nagyon újak. Szerencsére.
- Oké, akkor majd eldöntjük. Úgyse pont most akartam kipróbálni a fotózkodást – amíg csukva van a szeme addig nem sok értelme van. Vagy legalábbis nem így, nem itt. A visszakérdezése miatt rádöbbenek, hogy tényleg mást tartunk hagyományosnak, de szerencsére megúszom magyarázkodás nélkül. Rájön hogyan is értettem. Néha-néha még bevillan a megérzésem, hogy valami nem egészen stimmel, valami aggasztja vagy zavarja, vagy inkább foglalkoztatja Thomast. Viszont egész jól magához tért az elmúlt, hát kitudja mennyi időben. Ez elaltatja ismét  a rossz érzéseimet. Egy időre.
Úgy tűnik végez a csöpi a dolgával, mert kinyitja a szemét, végre. Aztán rámnéz és szapora pislogásba kezdek. Hát persze, hogy a szertől olyan, mintha vékony réteg folyadék borítaná a szemét, mintha könnyben úszna a tekintete. Na nem annyira durván persze, de ehhez tudom a legjobban hasonlítani. A szeme színe és mélysége is kicsit másabb így, na és az a csillogás! Azt hiszem teljesen elvesztem. Képtelen vagyok elszakítani a tekintetem, pedig tudom, hogy azt kéne. Ez így már kezd nagyon fura lenni a részemről. Nagyon, de nagyon fura. Végül ő fordul el, én pedig gyorsan veszek pár mély levegőt. Lepislogok a karkötőmre, és elkezdem piszkálgatni a követ, majd újra felnézek rá. Oké, már nyugodtabb vagyok.
- I-igen? – ennyit a nyugodtságomról. Most már érzékelem, hogy megváltozott az arckifejezése, az idegességre utaló jeleket is észreveszem. Nevezzük idegességnek. Én az vagyok az tuti. Thomas kérdése nem csak arra jó, hogy ő ráparázhasson a folytatásra, hanem arra is, hogy én is.  Méghozzá nem is kicsit. Ő meg hirtelen úgy fest, mint aki el akar ájulni. Ez valami nagyon komoly dolog lehet, bár erre már a kérdésből is rájöttem. Vagyis arra, hogy komoly, de … te jó ég, miről van szó? Mi ez az egész?
- Thomas? – csak elsuttogni tudom a nevét, pedig nem kellett volna megszólalnom. Hagynom kéne neki időt, hogy belekezdjen, vagy visszatáncoljon, vagy amit akar. Lehetőleg még mielőtt ő elájul én meg szívinfarktust kapok. Annyira szeretnék valahogy megnyugtatni, megérinteni a kezét, hogy bátorítsam, de muszáj vagyok a kezeimet összefűzve szorongatni, hogy ne remegjenek annyira. Már mindenféle az eszembe jutott, hogy mikről lehet szó, azonban az utolsó gondolattól teljesen lesápadok. Azt ne, könyörgöm, bármit csak azt ne!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763822#post763822][b]Juhász Laura - 2019.07.13. 23:51[/b][/url]

kedd délután a szökőkútnál|o

Elcsodálkozom a fénykép elrendezési ötleten ami Riley fejéből pattant ki. Igazából, egész jól hangzik. Bár elképzelni persze nem tudom rendesen, hiszen a kép felakasztásról nekem vagy egy bekeretezett kép jut az eszembe, vagy pedig a sötétkamrás megoldás, amikor a madzagra vannak felcsiptetve a száradó képek, amik korábban az előhívó folyadékban áztak. Vagy miben.
- Ó! Az is jó! Akkor tényleg tele lesz az egész szobád képekkel! – lelkesedek én is vele együtt. Ez még szuperebb mint a fényképalbum. Csak elég belépnie és máris ott látja maga körül az életének minden boldog pillanatát. Ekkor jövök rá arra, hogy mennyire igaza van. Tényleg kell rólunk közös kép. Legalább egy. Hiszen annyi mindent élünk át közösen. Kicsit sajnálom, hogy annyi pillanat elveszett, vagyis az emlékezetünkben őrizzük őket, de azok idővel kifakulnak, feledésbe merülnek majd. Milyen kár értük.
A feszült pillanat pedig egyre csak nyúlik, én már tényleg rémeket látok, a lehető legrosszabb is megfordult már a fejemben. Hogy rájött én mit érzek, és ő ezt így nem akarja, inkább ne is legyünk barátok. Figyelem őt némán, próbálva meggyőzni magam, hogy nincsen semmi baj, de nem megy. Küzdök azzal, hogy ne lábadjon könnybe a szemem, hogy valahogy megerősítsem magamat, ha mégis olyat mondana, amitől összeomlik a világ körülöttem. Még azt is próbálom bemesélni magamnak, hogy valami totál átlagos dologról lesz szó, és csak én festem az ördögöt a falra; de ezt képtelen vagyok elhinni.
Végre rám pillant, ami jó, ez már egy változás. A szívem vadul kalapál, szerintem már a kastélyban is hallani lehet. Aggódva nézek rá, szinte kétségbeesetten. Amint felém fordul észreveszem, ahogy erősen megmarkolja a fát, szinte belekapaszkodik. Nem, én ezt nem bírom tovább. Lehajtom a fejemet és becsukott szemmel várok tovább. Beszív-kifúj-beszív-kifúj. Erre a ritmusra próbálok koncentrálni. Ha ezt eltévesztem, akkor szétesek. Akkor megszűnök. Nem veszem észre, hogy ez valamiféle morbid ellentétje a pánikrohamaimnak. Ahogy az első hangfoszlány elhagyja a száját felkapom a fejemet és egyenesen a szemeibe pillantok. Felvonom a szemöldökömet egy kicsit, ami csupán annyit akar kifejezni, hogy folytassa. Minden egyes mozdulatára figyelek, ahogy visszarendezi a haját, ahogy furán veszi a levegőt. Az mondjuk eléggé hasonlít arra, ahogy én teszem. Tuti szívrohamunk lesz. A másodszori nekifutásnál is megakad, én pedig nagyot nyelek. Nemsokára elmondja. Egy nagy levegő, benntart, ugorjunk akkor fejest abba tátongó szakadékba, ami darabjaira cincálja a világomat.
Tévedtem, nem omlott össze a világ. Megállt, megdermedt minden. Pislogok egyet, majd még egyet, csak azért, hogy megtudjam ez még megy-e. A szívem az kihagy pár ütemet, majd furcsán kezd el verni, lassabban, mint korábban. Mintha azt se tudná, hogy mi is a feladata. Hangosan fújom ki a levegőt, már eléggé égett a tüdőm, de persze nem veszem észre. Hallucinálok? Vagy merjem elhinni, amit hallottam? Enyhén szétnyílnak az ajkaim, de nem tudok megszólalni, csak fürkészem a tekintetét, megerősítést keresve, hogy tényleg az történt-e ami.
- Én … - próbálok megszólalni,de a suttogásnál is kevesebb hang jön ki a számon. Inkább tátogás. Ó te jó ég! Tényleg azt kérdezi, hogy szeretnék-e a barátnője lenni. Akkor … akkor, nem csak én érzek így, hanem ő is. Ettől kimondhatatlanul boldognak érzem magam, annyira, hogy a két tenyeremen meg is jelenik egy kis vízréteg. Gyorsan odakapok megint a kőhöz, most még vissza tudom fogni valahogy. Már csak le kéne nyugodni annyira, hogy meg tudjak szólalni. Az arckifejezésem már egész nyugodt, a tekintetem is kitisztult, a kétségbeesésnek nyoma sincs. Inkább enyhe csodálkozás, meglepődés van benne. Mintha nem merném elhinni, amit hallottam.
Kicsit megkésve veszem észre, ahogy megmozdul, mintha arról akarna biztosítani a mozdulataival hogy nem kell féljek. Mitől is? Miért is kéne félnem bármitől vele kapcsolatban? Na várjunk, most próbál megnyugtatni, hogy semmi baj ha én nem így érzek? De hát én … Tényleg ideje lenne már megszólalnom, mielőtt megint rosszul lesz valamelyikünk. De, úristen! Jaj, Laura koncentrálj.
- Én … , én … - tehetetlenül rázom meg a fejemet egy árnyalatnyi bosszúsággal az arcomon. Veszek egy nagy levegőt, majd nekifutok újra, máshonnan megközelítve a mondandómat.
- Igen – felelem végül egyszerűen. Oldalra fordítom a fejem, vetek egy gyors pillantást az udvarra, majd mosolyogva nézek vissza Thomasra. – Persze, hogy szeretnék. Leszek a barátnőd.
Úgy érzem magam, mintha repülnék most. Gondolkodás nélkül dőlök picit előre, hogy a karjaimat a nyaka köré fűzzem, megöleljem, hiszen most már szabad, most már nem jön ki furán a dolog. Annyira hihetetlenül boldog vagyok, hogy már nem tudom visszatartani a mágiámat sem. Eső áztatja hát az udvart, egyedül az a hely marad szárazon, ahol mi vagyunk. Ennyit tudok csak kontrollálni rajta. Ez hihetetlen! Fantasztikus! Hihetetlenül fantasztikus!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763865#post763865][b]Juhász Laura - 2019.07.14. 20:32[/b][/url]

kedd délután a padon|o
  

Egy dolgot biztosan megállapíthatunk: a filmekbe valahogy nem így zajlanak ezek a dolgok. Minden olyan egyszerűen, olyan zökkenőmentesen zajlik, kellemes háttérzene meg ilyesmi. De egy olyan film nincs, amiben a jelenet résztvevői szinte az eszméletüket vesztik, még a kérdés elhangzása előtt. Egy árva szó sem zajlik arról, hogy mennyire zakatol a szívük, hogy szinte fáj minden lélegzetvétel. Annyiban talán egyeznek a dolgok, hogy egy külső szemlélő már előre tudta volna, hogy mi a helyzet, mi fog következni. Látta volna a jeleket, minden apróságot, amik a mi figyelmünket elkerüli. Mert elkerüli.
Amikor a szavak a torkomon akadnak, ő ugyanúgy reagál, ahogy az előbb én is tettem. Valószínűleg, hogy ha nem az lenne a helyzet, ami, akkor biztos sokáig is tartott volna továbblendülni az „én”eken és hasonlókon. Mert teljesen meglepődtem volna. Te jó ég így is! Tényleg mindenre számítottam, csak erre nem. Nem gondoltam volna, hogy ő is érezhet úgy irántam, mint én iránta.Az már tényleg túl mesébe illő lett volna. Istenem, még most se tudom teljesen elhinni.
Annak az egyetlen szónak a kimondása viszont egy pillanat alatt száműzi a feszültséget, ami árad belőlünk. De azt azért érzem, hogy nem feltétlenül fogja pontosan érteni, hogy végül is mi igen, mert bár csak egy kérdést tett fel, de ha én képes vagyok egy normális szituációban félreérteni egy egy szavas választ, hát akkor egy ilyenben tiszta sor, hogy nem egyértelmű. A többit már könnyű kimondani, látva ahogy tágra nyílnak a szemei, és szinte sugárzik a boldogságtól. Jó, ez mindkettőnkre igaz.
Nem tudom, hogy mit csinálok tulajdonképpen, így azért egy picit meglepődöm, amikor az ölelésében találom magam és már nem csak a karjaim érnek hozzá. Az agyam egy távoli zugában halványan felsejlik az információ, hogy ez új, ez közeli, ez más. De nem félek, nem akadok ki, mert tudom, hogy elég egy apró mozdulat és már el is enged. Azt nem tudom, hogy meddig tarthat ez a pillanat, de remélem sokáig élvezhetem ahogy finoman hozzám ér, ahogy néha megcsiklandoz a szuszogásával. Lehajtom a fejemet a vállára, az orromat a nyakához érintem, így lélegzem be az illatát. Ahogy lehunyom a szemem lassan sóhajtok egy nagyot. Ez nagyon jó érzés. És végül csak megkapjuk azt a zenei aláfestést, ahogy a vízcseppek kopogni kezdenek körülöttünk. Először csak lassan, aztán egyre sűrűbben, kezd az egész úgy festeni, mint egy erős felhőszakadás. Kinyitom a szemem, amikor megmozdul, és rögtön tudom, hogy összerakja a dolgokat. Igen, ez én vagyok, ezt én csinálom. Fránya hydromágia. Ha akarnám sem tudnám titkolni, hogy mennyire boldog vagyok most. Bár nem is akarom.
Ez a kis változás viszont picit visszaránt a valóságba annyira, hogy észrevegyem, hogy hol is fog engem pontosan. Kellemesnek találom az érintését, a váltakozó intenzitását a fogásának, csak éppen … ez kicsit sok. Nem, nem úgy, hogy kezdek pánikba esni. Hanem úgy, hogy tényleg nagyon nagy bajban leszünk lassan. De nem akarom elengedni őt. Ugye ez most a valóság és nem csak álmodom? Erre a gondolatra egy picit erősebben szorítom a fiút, az egyik kezemmel beletúrok a hajába és nem foglalkozom azzal, hogy könnyek lepik el a szememet. Sóhajtok ismét egyet, majd lassan lazítok a tartásomon, a fejemet is megmozdítom. Hogy tudatosan vagy sem, de azonnal reagál. Elenged, én könnyes szemmel mosolyogva viszonzom a pillantását, amíg fel nem tűnik, hogy már megint máshol vannak a kezei. Te jó ég, ezt mégis hogy csinálta? Nem kellett volna esetleg észrevennem? Óvatosabbá válik a tekintetem, veszek pár mélyebb levegőt, mialatt a jobbommal az után az ominózus bal kéz után nyúlok. Összefűzöm az ujjainkat, így kicsit enyhül a szorító érzés a mellkasomban. Nem akarom elvetetni vele a kezét, egyrészt mert tényleg nem vagyok pánikban, szóval nem fogom feleslegesen a frászt hozni rá, másrészt meg, mert jó érzés. A legnagyobb gondunk most amúgy sem ez.
- Gondolom nem szeretnél tonnányi vizet a nyakunkba, vagy majd úszva távozni innen – mondom neki finoman mosolyogva fejemmel a szökőkút felé biccentve. Egy ideje már nem hallatszott vízcsepegés, ennek pedig az az oka, hogy az összes általam idézett víz csatlakozott a többihez, amit talált és most egy szép magas vízfal remeg finoman a kút előtt. Nagy nehézségek árán tudom csak megszüntetni az egészet. Remélem, hogy jó darabig még maradunk itt, mert ha most meg kellene mozdulnom elájulnék a kimerüléstől, a hőmérsékletem is kúszik felfelé, mondhatni enyhén belázasodom. Sajnos ez előfordul. De ugyan kit érdekel ez most? Thomas a barátom! ?aj, ennek a kifejezésére tényleg nem a magyar a legjobb nyelv. És bármilyen hihetetlennek is hangozzon, de ez az egész pont így volt jó, ahogy. Pont azokkal a szavakkal, pont azzal a hebegéssel, az ájulás-közeli állapotokkal. Soha nem fogom elfelejteni ezt a délutánt, minden egyes pillanatát örökre az emlékezetembe vésem.
- Úgy tűnik ezekhez az incidensekhez kénytelen leszel hozzászokni, amíg nem tanulom meg tökéletesen uralni ilyen helyzetekben. Be fog köpni a mágiám – nevetek rá a fiúra. Kicsit furcsa azért ez a szituáció annyiban, hogy fogalmam sincs, hogy ilyenkor mi van. Meg kéne beszélni még valamit, vagy ennyivel minden el is van rendezve? De majd úgy is kialakul, a lényeg, hogy együtt vagyunk. Áh, nem tudom elhinni! Te jó ég!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763890#post763890][b]Juhász Laura - 2019.07.14. 23:28[/b][/url]

kedd délután a padon|o
  

Persze ez is csak később jut ám eszembe, hogy milyen furán jöhet ki ez az egész neki. Mármint, hogy jól összeölelkezünk, meg lebegünk a felhők felett, én meg próbálok nem sírva fakadni. Még jó, hogy nem hozom rá a frászt, hogy nekem mégis mi bajom van most. Így is épp elég dologgal tudom megijeszteni, akár akarom akár nem. Miért nincs egy sima gyors varázslat pánikbetegségre? Egy suhintás és máris rendbe jön a páciens agya, szuper lenne.
Szóval szerencsére továbbra is mosolyog rám, lágyan, kedvesen. És úgy néz rám, mintha nem is tudom, én lennék a világ közepe. Hihetetlenül intenzív ez az érzés, nem is tudom értelmezni se, hogy mik vannak bennem. Hogyan lehetséges egyre jobban és jobban fokozni az érzelmek mennyiségét, amik elöntenek?
Sikerül nem megijesztenem, amikor próbálom visszanyerni valamelyest az uralmat az érzelmeim felett. És bár lehet, hogy csak taktikus húzásnak tűnik, amit teszek, de ez nem teljesen igaz. Persze az is benne van a pakliban, hogy kicsit összeszedettebb vagyok és jobban tudok koncentrálni ha nem érzem a meleg tenyerét a combomon. Viszont tényleg nem szeretném megszakítani az érintkezést, azt meg pláne nem, hogy eltávolodjon tőlem. A figyelmét pedig pont azért hívom fel a „kis” gondunkra, mert ez az oka annak, hogy óvatosabb leszek. És, hogy ezt ő is tudja, és ne gondoljon a legrosszabbra.
Felkuncogok egy kicsit, egyrészt a meglepett arcán, másrészt pedig azon, hogy tőlem várja a megoldást. Oké, persze én csináltam ezt, akkor meg is kell tudnom szüntetni. De eszébe se jut, hogy esetleg képtelen vagyok rá? Hogy túlnőtt rajtam az, amit lát? Ez egyszerre jó és rossz.
Mi? Miért ne lehetnének ilyen helyzetek? Vagy hasonlóak. Nem csak ölelésre aktiválódik magától az elemem. Ha nagyon boldog leszek tőle akkor akár egy szó vagy mondat vagy igazából bármi kiválthatja. De, de ez baj? Biztos hozzá-hozzá érünk a másikhoz, eddig is tettük, csak most már többet jelent, mást jelent.
Kérdőn nézek rá, amikor teljesen nyugodtan közli, hogy persze semmi gond, ha kicsúszik a lábam alól a talaj. Mintha olyan mindennapos lenne az ilyesmi. Pedig, eléggé ritka. Miért is lettem én pozitív kitöréses? Valaki nagyon jót röhöghet odafenn rajtam. Arról meg fogalmam sincs, hogy most az ő feje van tele kérdésekkel. Ami nem gond, csak előbb mégis csak meg kéne szüntetni ezt a vízfalat, meg lenyugodni – részemről legalábbis -, aztán persze átbeszélhetünk mindent. Időnk, mint a tenger.
- Én? – kérdezem egy kicsit tompán, teljesen kimerülve az iménti nem tervezett mutatványoktól. De sikerült, megszüntettem. Megérte, megéri. Nagyokat pislogok, amikor kicsit fáziskéséssel veszem észre, hogy a hőmérsékletemet csekkolja le. Most hűvösnek érzem a kezét, pedig neki mindig olyan kellemesen meleg az érintése. Mindig az én bőröm a hidegebb.
- Helytálló megállapítás doktorúr – mosolyodom el halványan, egek de fáradt vagyok. És csak sikerült elérnem, hogy aggódni kezdjen. Pedig nem szerettem volna. De tényleg nem. – Igen, mindjárt jobban leszek, csak kimerítettem magam. Ha túl sokat vagy túl hirtelen bocsájtok ki, akkor eléggé pórul lehet járni – válaszolom neki lehunyt szemmel, mélyeket lélegezve. Nem most fogom részletezni, hogy ez még a jobbik eset, ennél csak rosszabbak történhetnek.
– Ha időben észrevettem volna, hogy mi történik, hívhattam volna az elementálomat is, hogy segítsen – vagy nem hagytam volna idáig fajulni, az még jobb lett volna. Sóhajtok egy nagyot majd kinyitom a szememet és a kezeinkre pillantok. Mintha máris egy picit kevésbé forogna úgy velem a világ.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763985#post763985][b]Juhász Laura - 2019.07.15. 19:10[/b][/url]

kedd délután a padon|o
  

Persze, hogy lehet kezelni az ilyen jelenségeket, ráadásul általában többféle opcióm is van erre. Kivéve amikor például vannak rajtunk kívül emberek a kis kertecskében. Mert akkor már nyilván őket is számba kéne venni. Hogy talán őket sem kéne szörfözésre kényszeríteni. Igazából ez az egész most az én butaságom miatt történt, eleve hagytam idáig fajulni a dolgokat. Megállíthattam volna amikor nekikezdett az esőzés. Megállíthattam volna úgy, hogy elengedem őt, hogy tudjak koncentrálni. De nem tettem. Bánom-e? Nem, egyáltalán nem.
- Köszi, de nincsen szükségem semmi másra – rázom meg a fejemet, elhárítva a felajánlást, hogy elmegy szerezni valamit. Csak pihennem kell, meg feltöltődnöm pozitív energiával. És ehhez tényleg minden megvan itt, ezen a padon, mellette. – Éppen azt csinálod.
Rámosolygok és picit rászorítok a kezére. Pontosan azt teszi, segít. Még ha nem is látszik. De vajon tényleg nem látszik-e? Már jobban érzem magam, erősebbnek. A szédülés is megszűnt, a sápadtság is javulófélben van. A hőmérséklet az már más kérdés, annak több idő kell, hogy újra a szokásos alacsony értékére csökkenjen. De már képes lennék felállni innen és, hát futni nyilván nem, de sétálni azt simán tudnék.
Sajnálja? Nem hitte, hogy? Mit? Mit sajnál? Nem, nem az egészet, az biztos. Hát akkor? Hogy ez így alakult? Hogy ezt váltotta ki belőlem? Hogy kimerítettem magam? De hiszen … honnan is tudhatta volna, ha egyszer sose mondtam neki, hogy pontosan milyen veszélyei is vannak a dolognak? Honnan tudhatta volna, hogy mennyit vesz ki egy-egy mutatvány belőlem, ha egyszer még sose látta, hogy gondot okoztak volna. Hiszen tényleg csak bűvészmutatványokat mutattam be, ráadásul teljesen fitten. Félinformációkból elég nehéz összerakni a képletet.
- Sajnálod? De hisz nem is tudhattad, hogy ez lesz, hogy ez lehet. Ez – mutatok a szökőkút felé, ahol nemrég még a magas vízfalam hullámzott – hidd el semmiség. Gond nélkül eltüntettem volna, meg sem kottyant volna. És teljesen mindegy, hogy én idéztem-e elő szándékosan vagy sem. Ha teljesen fitt lettem volna.
Egy picit hezitálok és érzem, hogy enyhe pír lepi el az arcomat. De szeretném ha tudná az egészet, ha már így belekezdtem. Még ha fel is vetül benne pár kérdés. Előbb-utóbb úgyis kiderülne, akkor meg igazából mindegy.
- Hát … szóval … a helyzet az, hogy a nap nagy részében játszottam a vízzel, jéggel … mert tudtam, hogy találkozni fogunk. Tudod, ezek koncentrációt igényelnek, és valahogy muszáj voltam lekötni a gondolataimat, hogy ne kezdjek el össze-vissza ábrándozni. Hogy oda tudjak figyelni dolgokra, hogy tudjak koncentrálni. Aztán mielőtt ide jöttem volna, hát akkor egy kicsit nagyobb energiát igénylőt idéztem meg, hogy lehetőleg elkerülhessem az ilyesmiket. Hogy a szokásos apró, boldog érzést keltő dolgok ne idézzenek elő kitörést. De nem gondoltam volna, hogy te meg én … hogy mi … ha csak sejtettem volna, hogy ez lesz akkor … - elhallgatok, mert nem tudom hogyan folytassam. Akkor már korábban lemerítettem volna magam, hogy bár tudjak normálisan jönni menni, de ne tudjak vizet idézni? Hogy akkor előhívom az elementált? Nem tudom, hiszen a legmerészebb álmaimban sem mertem volna ezt gondolni. Ó és megint ott vagyok, hogy pillangók repdesnek a gyomromban az örömtől. – Most amúgy teljes biztonságban vagyunk, ha akarnék se tudnék vizet idézni egy jó órán át.
Az oldalamat nekitámasztom a falnak, és felemelem a kezeinket addig, amíg törökülésbe rendezem a lábaimat. Ezután mehetnek szépen vissza a lábszáraimhoz. Változatlanul nem akaródzik elengedni őt.
- Benito? Hogy jön ő … ááá! – hirtelen jövök csak rá, hogy mi a félreértés oka. Hiszen én nem Benitoról beszéltem. Bár tény, hogy az ő jelenléte sem hátrány. Nem, én az elementálomról beszéltem, aminek létét még nem meséltem el Thomasnak. Nem olyan rég óta vagyok képes megidézni, és ráadásul nem is 100%, hogy mindig megy. És mindenképpen úgy szerettem volna beszámolni neki erről, hogy meg is mutatom neki. – Beni ő elemi állat, lény, nem pedig elementál. Az elementál, hát … olyan, mint egy patrónus, csak az elemedből áll és nem, hát abból amiből a patrónusok szoktak. Az enyém vidra, Sutrának hívom. Mindketten tudnak segíteni ebben, Sutra jobban. De bonyolult megidézni és van, hogy nem is sikerül. Majd megmutatom neked. Úgy tűnik ezentúl mindenhova kísérettel kell, hogy menjek.
Sóhajtok egy nagyot megadóan, ám közben huncut mosolyra húzódik a szám. Szép kis látvány leszünk mi a folyosókon. Már csak úgy minket kettőnket is simán meg tudnának bámulni egyes emberek, de ha még állandó társunkká szegődik egy sárkányleopárd és egy víz-vidra. Na az már kész!
- Apropó, lesz egy kis harcom azzal a csodacicával – nevetek fel, ahogy rájövök mi is vár rám. Benito imádja Thomast, állandóan a figyelmére vágyik. Érdekes lesz, hogy ez a megváltozott helyzet miként fogja érinteni az ő kis lelki világát. Leszámítva, hogy örülni fog, hogy igaza van, tényleg hozzánk tartozik a fiú. Vagy mi hozzá, nézőpont kérdése.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763995#post763995][b]Juhász Laura - 2019.07.15. 21:34[/b][/url]

kedd délután a padon|o
  

Nem is igazán örülnék neki ha egyszer csak felpattanna Thomas, akár nekem akar hozni valamit, akár nem. Mondanám, hogy nem engedném és visszatartanám vagy hasonlók, de fogalmam sincs, hogy tényleg lenne-e merszem ilyet megtenni. Vagy csak hagynám, hogy menjen. Jaj de olyan jó, hogy nem megy sehova!
Annak is örülök, hogy teljesen normális társalgásra is képesek vagyunk, nem csak egymásra bámulunk olyan sugárzó mosollyal, hogy lassan kiakadna tőle egy Geiger-számláló is. Azt a vigyort és réveteg arckifejezést úgyis rengetegszer fogom előadni a szobában, amikor egyedül leszek. Ó hoppá, dehogy leszek egyedül. Miért van az a sanda sejtésem, hogy ma még lesz egy érdekes beszélgetésem a csajokkal?
Ő mit tehet ellene? Semmit. Vagyis, van amit tudna, de azt inkább mellőzzük. Ha boldog vagyok ez történik, szóóóval, hogy ne történjen meg, ahhoz az kell, hogy … Na, ugye hogy inkább ne csináljon semmit. Megoldom, hogy ne legyen nagy baj, megoldjuk. Igen, mi ketten.
- Végül is, nevezheted gyakorlásnak is az óvintézkedéseimet. Úgyse váltak be igazán – nevetek fel a reakcióján.  Látom rajta, hogy nem érti az összefüggéseket és ezen meg sem lepődök. Majd elmondom neki rendesen, de egyelőre el vagyok foglalva azzal, hogy az arcát figyelem. Mert most aztán nyugodtan nézegethetem, bizony. Nem az van, hogy attól kell tartanom, hogy úristen mi lesz akkor ha rajtakap, hogy bámulom. Bár, őt ismerve ... semmi. Megkérdezné, hogy van-e valami az arcán. Hogy én mit össze nem paráztam totál feleslegesen ilyeneken!
- Ó semmi gond. Iszonyat sok az információ, nekem is rengeteg időbe telt mire mindent felfogtam – nyugtatom egy kicsit a fiút. Igen, már ezt is megszoktam tőle, meg a szeplőit is. Cuki. Ó nem lenne jó, ha titkolni akarná, hogy angol. Mennyit kéne változnia hozzá a személyiségének, ami meg nem jó. Thomas így jó, ahogy van. Főleg, ahogy így van. Mármint, amikor most összetalálkoztunk és olyan feszült volt, az nem volt annyira jó. Az aggasztó volt. De most így sokkal Thomasosabb. Sőt, új oldalát, arcát is fel lehet fedezni.
- Óó?  Oh, wow – csóválom meg a fejemet enyhén tátott szájjal, de azért mosolyogva. A huncut mindenit ennek a fiúnak! – Tetszene, mi? Kis cicaharc, hogy kinek szenteld a figyelmedet?! – hát szépen vagyunk mondhatom. Vigyorgok rá, hát persze, hogy vigyorgok. Főleg mert el is képzelem, azt a harcot, na meg a nyugodtan szemlélődő Thomast, aki várja a végeredményt, hogy ki az aznapi győztes. Ha simogatást mondtam volna – amit először akartam – akkor könnyű lenne a helyzet, két keze van ugyebár. Csak néha tűnik úgy, mintha több lenne. Apropó kéz, már egész jól lehűtöttem a jobb kezét is, vagy ő melegíti fel az enyémet? Ki tudja. A lényeg, hogy nem érzem a hőmérséklet különbséget. Kissé félrebillentem a fejemet és ártatlan ábrázatot vágok: - De azért ugye lenne vigaszdíj is?
A pózváltás fantasztikus ötlet volt, csak egy dolgot nem sikerült megszüntetni, hogy nincs megtámasztva a hátam. Szóval elengedem a fiú kezét és megfordulok a padon. Talán nem ártana néha úgy ülni rajta, ahogyan az emberek szoktak egy padon. Hátuk a támlánál meg minden. A lábaimat viszont nem teszem le, annyira normálisan ülni azért nem szoktam. Fejemet hátradöntöm a falnak és egy picit a fiú felé fordítom.
- Thomas? – ó remek, most én kezdem, hát fantasztikus. Egy nagy levegő és gyorsan folytatom inkább.
– Mond csak, te … úgy hogy … meg … mióta? - na hát ez minden lett csak nem érthető. Vagyis én értem, de ő vajon érti? Jobb biztosra menni. - Szóval, mióta tudod?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=764071#post764071][b]Juhász Laura - 2019.07.16. 18:45[/b][/url]

kedd délután a padon|o

Elfordulni tőle? Ez még viccnek is rossz. Soha nem tennék ilyet. Jóban-rosszban. Oké, ezt más szituációban szokták mondani, de  attól még igaz. Amíg csak barátok voltunk addig is mindig mellette álltam, bármi történt is, bármilyen hangulata is volt. Az, hogy változott a helyzet és már nem csak barátok vagyunk ezt egyáltalán nem befolyásolja. Szóval ezen aztán nem kell aggódnia.
Kedvesen rámosolygok, tudom, hogy mindent megtesz azért, hogy jobban értse ezeket a dolgokat. Nem zavarna azonban az sem, ha nem lenne annyira tájékozott, mint egy elemi mágus. Egyáltalán nem. És nem gondolom azt sem, hogy bután üldögél mellettem és nem ért semmit se, meg butaságokat hord össze. Én már annak is örülök, hogy érdekli a dolog, sőt mit csak érdekli? Tetszik neki, ahogy ezt-azt csinálok. Még azon is lelkesedett, hogy mit váltott ki belőlem. Pedig meg is ijedhetett volna a hatalmas vízfaltól.
- Vízicsata? Ez nem hangzik rosszul, sőt még élveznénk is.  Még úgy sem láttad pancsolni Benit, szóval megejthetjük egyszer – bólogatok mosolyogva. Persze akkor Thomas sem maradna szárazon. Ha Benito is jön velem fürdeni akkor általában minden úszik a vízben mert fröcsköl mindenfelé, és valljuk be, hogy olyankor én is ezt teszem. Szóval csak ezt alapul véve, ha így ’harcolunk’, hát a nevetés az garantált. Viszont jobban belegondolva nem biztos, hogy zárt helyen kéne ezt kivitelezni. Mert akkor takaríthatok magunk után. Meg milyen jó már csurom vizesen kifeküdni a partra, pokrócra vagy bárhova megszáradni a napon? Oké, kicsit előreszaladt a képzeletem.
- Akkor jó – mondom halkan fejemet még jobban döntve, nekitolva picit a hajamat igazgató kéznek. Nem tudatos mozdulat ez tőlem, így persze az sem ötlik fel bennem, hogy ez mennyire macskás mozdulat. Mintha beledörgölőznék a felém nyúló kezébe.
Figyelmesen nézem, ahogy nekikezd a válaszadásnak. Picit megnyugszom, hogy nem csak én vagyok zavarban. Még rendesen kinyögni sem tudtam a kérdést. Szóval az ő reakciója nekem teljesen rendben van. Egy leheletnyit felszalad a szemöldököm a hétvégén meg az Edictum szó hallatán, de közbe nem vágok. Csupán ciccegek egy kicsit a pletykás festmények miatt. Jaj hát azok tudnak alkotni. Előszeretettel boronálnak össze olyan embereket, akik még soha nem is találkoztak.  Ó, oké, szóval mi is szerepelünk benne. És hülyeség a sztori? Miért van az az érzésem, hogy el sem kéne olvasnom akkor azt a részt? De ha nem olvasom el is tudni fogom, úgyis hetekig azzal fognak szivatni a folyosókon. A múltkor is ez volt.
Picit elkalandoztak a gondolataim a festmények miatt az alatt a rövid idő alatt, amíg ő a történet folytatására készül, de ahogy mondja tovább már teljesen rá figyelek. És érdeklődő tekintetembe lassan valami csodálatféle költözik. Bátrabb, mint én, sokkal. És csak most döbbenek rá arra, hogy ha nem kérdezett volna meg, akkor ki tudja mennyi ideig kerülgettük volna egymást, egyik furcsább szituációból a másikba sodródva. Félt attól, hogy esetleg eltávolodnék tőle? Elmosolyodom halványan, hiszen ez egyezik, én is ilyesmitől tartottam.
Befejezi a történetet, egy kicsit még forgatom a fejemben a szavait, elrendezve a saját gondolataimat, hogy értelmesen tudjak reagálni arra, amit mondott. Simogatással viszonzom a babrálást, ahol elérem a hüvelykujjammal a kezét ott végigcirógatom, néha rajzolgatok is csigavonalakat, meg ami eszembe jut. Ezt egy pillanatra abbahagyom viszont, amikor visszakérdez. Tekintetem villan is egyet és egy kicsit elkomorodok. Úgy gondoltam-e hogy miért ne? Tényleg megfordult az a fejében, hogy igent mondok neki, belemegyek egy kapcsolatba, csak mert miért ne? Jaj, Thomas …
- Te jó ég dehogy csak most! Mármint, igen, eddig is tetszettél nekem, egy ideje -  nagy lendülettel kezdek bele a felelésbe, majd rögtön zavarba is jövök. Kimondtam így kerek perec, hogy tetszik nekem, meg hogy ez nem új keletű dolog nálam. Tétován újrakezdem a kezemmel a cirógatást majd halkabban mesélem el neki a történetem.
- Nem tudom, hogy mikor kezdődött. Néha azon kaptam magam, hogy olyanok jutnak eszembe, hogy jól nézel ki, vagy teljesen belemerülök bizonyos pillanatokba. Hogy nagyon örülök ha a közeledbe vagyok. A mágiám is megkergült, de először azt hittem, hogy velem van valami baj, szóval nem is merült fel bennem, hogy talán valami más is van a háttérben. Én nálad jöttem rá, hogy ez már több – pici szünetet tartok, beleharapok az alsó ajkamba tétovázva.  – Nem értettem, hogy miért jövök folyton zavarba semmiségektől, hogy miért akadok ki Annie miatt. Aztán egyszer csak bevillant, és összeálltak a kirakós darabok. És akkor véletlenül buborékba zártam a kezed. De nem mertem elmondani, sem akkor, sem pedig azóta. Te vagy a legjobb barátom és hát, féltem, hogy ha megtudod, akkor azzal mindent elrontok és elveszítelek. Pedig tudom, hogy ez nem történt volna meg, mert te soha, te nem ilyen vagy. De akkor is, féltem.  Szóval úgy döntöttem, hogy várok, aztán majd ha elég bátor leszek akkor valahogy elmondom. De ebbe reménykedni sem mertem, hogy te is így lehetsz, pont velem  - fejezem be halkan. Valahogy nehéz a megfelelő szavakat használnom, amikor a saját érzelmeimről van szó. A szavakat, amiket úgy általában mindenki olyan lazán kimond. Hogy az elhangzottakból mennyire érti meg Thomas, hogy milyen kevésre tartom én magam azt nem tudom. Pedig ezért nem mondtam neki egy szót se, hiába tudom már régebb óta. Nem hittem, hogy én méltó lehetnék a kitüntetett figyelmére.
- Szóval nem igazán volt mit átgondolnom. Örülök, hogy bátrabb vagy mint én, és megkérdeztél – mosolygok rá végül, mélyen a szemébe nézve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=764154#post764154][b]Juhász Laura - 2019.07.17. 00:22[/b][/url]

kedd délután a padon|o
  

Nem is volt az, inkább borzasztóan meglepő. Jó, mondjuk én tudtam eddig is, hogy mi van. Neki fogalma sem volt róla, így végül is érthető, hogy ez az opció is megfordult a fejében. Csak hát ugye iszonyúan parázok a közelségtől, vagyis nagyjából mindentől, ami egy kapcsolattal együtt szokott járni; és bár az van, hogy vele nem volt pánikrohamom sose ha hozzámért. De, mégis mi lett volna a garancia arra, hogy ha elkezd úgy nézni rám, ahogy az elmúlt órákban nézett rám, hogy akkor ne akadtam volna ki ha egyszer én nem úgy tekintek rá? Semmi. Nem biztos, hogy meg mertem volna kockáztatni. Valószínűleg időt kértem volna a válaszadásra, hogy meglássam annak tudatában hogy tetszem neki mi lesz. Hogy reagálok a szokásos dolgainkra. Szóval, nekem teljesen egyértelmű, hogy a válaszom nem csak miért ne .
Amíg én beszélek figyelem a reakcióit, elraktározom magam az információkat és a gondolataimat. Sok új dolgot tudott most meg, amiket eddig észre sem vett. Pedig tényleg voltak jelek. A lányok is észrevették, jó igaz, ők se túl régen. És szerintem azok a fránya festmények is megneszeltek dolgokat. Azért iszonyat nehéz egy ilyet mindenki és minden előtt eltitkolni! Hm, azért nem teljesen mindegy ám. És a ki nem mondott kérdésre felelve: mindig jól néz ki, de van amikor még annál is jobban. És a gallérhoz ennek aztán semmi köze. A kedvenc pillanatom például, amikor kifejezetten nagyon de nagyon de nagyon jól nézett ki …. hopp, megint elcsavarogtak a gondolataim. Szünet. Mit is mondtam utoljára? Ja, igen az ottalvós.
Sikerül mindent végigmondanom és picit aggódva várom azért a reakcióját. Hiszen csupa marhaságtól féltem, rémeket láttam mindenhol. Thomas azonban mosolyog és attól, ahogy rám néz  mintha ki akarna ugrani a szívem a helyéről. Na igen, egy ilyen nézéstől már ki kellett volna akadnom. A felém hajolástól meg pláne. De Thomas néz így rám, az ő arca közelít az enyémhez úgyhogy pániknak nyoma sincs. Inkább valamiféle izgatott várakozásról beszélhetünk, várom, hogy hozzám érjen. Kapok egy puszit is, ami azért meglep. Hirtelen kapok levegő után és csodálkozó arccal viszonzom az ölelést. Megint a nyaka köré fonom a karjaimat, fejemet a vállára hajtva. Hihetetlen! Kaptam egy puszit! Szóval ilyen érzés puszit kapni? Hát, ez tök jó! És határozottan tetszik ez az ölelkezés is. Azt hiszem örökre így tudnék maradni.
- Nem is volt egyszerű hidd el – suttogom vissza, egyrészt mert közel vagyok a füléhez és azért megsüketíteni nem akarom, másrészt meg valahogy a hangosabb beszéd nem illik most bele ebbe az idillbe. De persze nem tarthat örökké ez a pillanat sem, kicsit habozva engedem hát el őt.
- Az biztos, hogy így a jobb. Lehet, hogy akkor sose lett volna ez belőle – értek vele egyet. Igen, korai lett volna neki, szóval végül is jól döntöttem. Akármilyen iszonyat nehéz is volt, de tényleg ennek így kellett történnie. Most már más szemmel nézek amúgy is az elmúlt időszakra, amolyan szükséges rosszként a legklasszabb dolog előtt.
Jaj, azt mondja, hogy persze hogy velem! Hogy persze, hogy irántam érez így. Hálásan elmosolyodom hát. Milyen jóvágású felhozatalról van szó? Nekem nem tűnt egyik sem úgy igazán jóképűnek. Vagyis, nem is gondolkoztam ilyenen, meg nem is néztem meg úgy őket. Érettebbek? Na az lehet. A többségük túlságosan is az. Nem-nem, hát persze, hogy Thomasra vetettem szemet.
- Ó, oké – sikeresen elfelejtettem, hogy hol is vagyunk éppen, sőt, az se tűnt fel, hogy eléggé szomjas vagyok. Zavarodottan nézek rá egy pillanatra, mielőtt rájövök miről is van szó. – Kövek? Ja, igen. Igen, persze megtartom neked a kiselőadást.
Kis szerencsétlenkedés után sikerül feltápászkodnom a padról, eléggé elzsibbadtak azért a lábaim. Amíg én elpakolom a papírjaimat meg a többit, addig Thomas visszaveszi a szemüvegét. Mosolyogva figyelem, ahogy gondosan visszateszi a táskájába az üres tokot, aztán elindulunk lassan kifelé az udvarból. Útközben áttárgyaljuk a találkozó helyszínét és valahol, valamikor a kezeink is összekulcsolódnak.  Az összeszedett virágjaim elfeledve hevernek tovább az üres padon, az üres kertben.