Egy gyönyörű, új udvar készült el, amely oszlopaival félig még a kastélyban található, azonban egy része már a szabad ég alatt terül el. Belső udvarnak is lehetne nevezni, azonban ez több annál, mert ez a Fénylő Lelkek Udvara.
Egy kis boltíves ajtó nyílik erre a területre a folyosó végén, ki a rét egy részére. Ahogy átsétálsz a boltív alatt, egy szökőkutat pillanthatsz meg, melynek vize hihetetlenül tiszta, és az alján érmek találhatók. A szökőkút közepén egy bölcs varázslószobor üldögél, aki váratlan pillanatokban és helyzetekben szólal meg, végtelen tudásának igazságával árasztva el a diákokat, persze csupán a megsegítés szándékával.
Egy pad is található a fal mentén, ahová leülve egy esős napon hallgathatod az andalító kopogást anélkül, hogy megáznál. Az oszlopok, melyek a kis udvart díszítik végig vannak futtatva rúnákkal, melyekből szintén nagy bölcsességek olvashatók ki, amennyiben valaki ért hozzájuk, és a megfejtésükhöz.
Az egész helyiség nagyon impozáns, nyugtató hatású, még a víz is halkan csordogál csak a varázsló előre emelt pálcájából. A tégla mélybordó, ahogy mindenfelé, s a fedett rész alól kisétálva kis sövénykerítés vezet tovább a rétre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763628#post763628][b]Thomas Middleton - 2019.07.11. 23:37[/b][/url]

LAURA
kedd délután | a szökőkútnál | x


A lány bajban van? Ezzel nincs egyedül. Bár előbb meg kéne határoznunk, mi is a baj. Erre viszont lesz még alkalmunk. Akárhogy is, amint megtudom, hogy segítségre van szüksége, félreteszem a saját ügyeimet. Egy szöveges üzenetben jön a hír arról, hogy kell neki a támogatásom. Kisebb szívrohamot kapok, amikor felbizzen a telefonkészülék a táskámban. Látszik, milyen gyakran használom. Arra van csak főleg, hogy Liam bácsi elérjen. Ezen kívül nagyjából soha nem használom. Ám Lauval egyeztettünk már így találkákat egyszer-kétszer. Miután tehát megjön a szöveg, összpontosítva nyomkodom a mobiltelefon billentyűit, olyan körülményes szavakkal felelve neki, ami miatt bármelyik mugli biztosan körberöhögne. Hiszen se egy rövidítés, se olyan kis mosolygós fejek. Kész rémálom. Ha már álmok...
Nem sokat aludtam az éjjel. Bár többet, mint előtte. Na igen, sűrű hétvége volt. Pénteken Rileyval szemészeten jártam suli után, mentünk egyet fagyizni, szombaton jóóó nagyot sétáltam Budanekeresden, megszemlélve a világot vadiúj szemüvegemben, aztán délután belevetettem magam az Edictum cikkek átnézésébe otthon, hisz hazavittem párat. Az egyik meglehetősen sok időmet vette igénybe, ám egyáltalán nem azért, mert hibáktól hemzsegett volna. Ilyenről szó sem volt. A tartalma gondolkoztatott el. Belém ette magát valami. Ez okozta az álmatlanságomat éjjel, meg egyáltalán az elmúlt napokban. Irtó kimerült azért szerencsére nem vagyok, ám tény, fura minden.
Mélyeket lélegezve, nagyokat sóhajtozva nyomulok az udvar felé. Hátizsákom egyik vállamra vetve hanyagul. A talárt órák után leveszem mostanában, marad az ing, nyakkendő, sötét nadrág összeállítás az uniformisból. Odaérve körbenézek, meglátom a szöszit. A hihetetlen klassz ottalvós óta, mintha még közelebb kerültünk volna egymáshoz, aminek el sem tudom mondani, mennyire örülök. Pedig már azt hittem, ennél jobb nem lehet. Aztán most meg... most meg már azt sem tudom, mit higgyek. Mindegy is. Hiszen most ő a lényeg meg a megoldandó gondja. Vagy akármije.
Rámosolygok, intek neki és megindulok felé, közben feljebb bökve hatalmas szemüvegemet orrnyergemen. A szemüveget, amit Lau még nem láthatott. Tudta, hogy megyek majd vizsgálatra, azóta viszont nem értesült a fejleményekről. Egyszer láttuk egymást tegnap a folyosón, üdvözöltük a másikat a messzeségből és mennünk is kellett dolgunkra, akkor viszont nem viseltem éppen a távollátó remeket.
- Szia - köszönök rá, magamhoz képest visszafogottan, ám mindenképpen mosolygósan. Viszont olyan komolynak tűnök. Nehezen megállapítható, hogy ennek a méretes, fekete keretes okulárém-e az oka. Hogy csak az kölcsönöz-e valami eddig nem tapasztalt megfontoltságot, konszolidáltságot a személyemnek. Nem biztos.
Lerakom a táskám a kőpárkányra nem messze, majd igazítok könyékig felhajtott ingujjaimon, jobban feltűrve őket, miközben lépek ismét Laurához, lencséimen át pislogva rá lefelé. Nem annyira lefelé, de lefelé.
- Mi a helyzet? - kérdezem, rátérve a lényegre. Most az a legfontosabb, amiért idehívott. Ráérek mesélni arról, mi van a látásommal meg megtudni, neki milyen volt a hétvégéje és a szokásos dolgok. Előbb segíteni szeretnék, legyen szó bármiről. Meg legyek akárhogy is. Úgy érzem, mintha mindenem zsibbadna egy kicsit. Főleg a homlokom meg a szám. Kissé úgy festek, mint aki nincs teljesen magánál. Ha nem lenne rólam tudvalevő, milyen vészesen jó gyerek vagyok, még azt is feltételezhetné valaki, hogy valamilyen szer hatása alatt állok. Semmim se olyan eleven, mint máskor. Se a mozdulataim, se arcom rezdülései. A tekintetem... az viszont érdekes. Mintha erősebb lenne. Mintha mindenféle érzés belém szorult volna és csak a szememen át lennének láthatóak. Ott viszont összpontosultan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763704#post763704][b]Thomas Middleton - 2019.07.12. 20:25[/b][/url]

LAURA
kedd délután | a szökőkútnál | x


Picit végigpillantok rajta meg a nyárias szerelésén. Igazán csinos. De mondom, mindig csinos. Bár, mintha mindig egyre csinosabb lenne. Jobban elmosolyodom, mikor megdícséri szemüvegem. Látom, hogy mennyire meglepem vele. Számítottam erre. Kifejezetten vártam is, mt szól majd hozzá. Megfogom a keretet és most úgy igazítok rajta. Állandóan macerálom, pedig nem csúszkál, nem megy sehova, passzol rám meg minden. Csak valóban különös viselni. Azonban erről majd tényleg később.
Nem túl nagy örömmel tapasztalom, mennyire nehezen fogom fel mindazt, amit lendületesen elém tár. Pedig Isten a tanúm, igazán figyelek. Nem az a baj, hogy gyorsan beszél és az se, hogy esetleg ne lenne érthető. Szerintem én vagyok lassú. De kitartóan koncentrálok, le se véve a szemem róla. Kezem karba teszem, így hallgatom bólogatva. Ezzel az okulérával meg testtartással egész úgy festek, mintha valami professzor lennék, aki éppen egy kísérletről értekezik.
- Szívesen, persze - állok rendelkezésére habozás nélkül. Bár ábrázatom elég komoly magamhoz képest, hangom kedves és nyílt. A lényeg átjön, hogy mit szeretne tőlem és ez simán teljesíthető.
- Odaadod és visszahozzam vagy van időd megvárni, amíg elszöszölök vele? - nézek le a papírokra. - Mondjuk jobb talán, ha a közelben vagy és tudok kérdezni - érvelek amellett, hogy inkább ne váljunk el, amíg én átnézem és megnyírbálom. Érdekes egyébként, hogy pont a főszerkesztői, újságírói tapasztalatom miatt fordul most hozzám segítségért, miután úgy telt a hétvégém, ahogy. Legalábbis az Edictum tehet róla. Oké, nem úgy tehet róla, de kétségtelenül azzal kezdődött.
Hogy minden rendben van-e? Érdeklődésére hatalmasat nyelek, nyakam megfeszül tőle és nem túl nagy ádámcsutkám jelentőset hullámzik. Mély levegőt veszek és miközben kifújom, sűrűn bólogatok.
- Igen. Igen - bizonygatom szóban is, miközben éppen csak a víz nem ver ki. Mindenesetre a szám ekkorra úgy lezsibbadt, hogy már nem is érzem. Nem hazudok neki, az összes erre mutató jel ellenére sem. Minden rendben. Nem hiszem, hogy ez a ne lenne rendben kategória volna. Csak hát nem minden egyszerű, ami rendben van.
- Akkor? Megnézhetem? - bökök fejemmel a papírok felé és ki is nyújtom jobbom, hogy átadja nekem őket. Arcomon lágy kis mosoly ül. Nem mondom, halvány, de van. És eskü, nem direkt húzom Laut. Tényleg csak szeretnék neki segíteni abban, amiért idehívott, mielőtt akármi más terítékre kerülne. Hiszen holnap lesz az előadása, ennek meg kell lennie. Ezt tartom szem előtt, mivel semmi egyéb nem határidős. Az meg a másik, hogy soha nem helyezném a saját dolgaimat az ő dolgai elé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763717#post763717][b]Thomas Middleton - 2019.07.12. 21:34[/b][/url]

LAURA
kedd délután | a szökőkútnál | x


Örülök, hogy a lány nem kérdezget tovább, biztos rendben van-e minden meg jól vagyok-e meg ilyenek. Egyszerűen hisz nekem. Hálás vagyok érte. Sokkal könnyebb ez így. De tényleg. Még gyűrök egyet megint ingujjaimon, mielőtt átveszem a papírokat, amiket végre megkapok. Ez kicsit amolyan "munkára fel!" mozdulatnak hathat, pedig nem szántam annak.
- A pad jobb lesz, ott hátra lehet dőlni - döntök amellett, elnézve arra. Nem szeretek hosszan olyan helyen ücsörögni, ahol nincs háttámasz. A padnál meg ott a fal.
- Köszi - veszem át az engem megillető felszerelést és odasétálok a helyemre. Leereszkedem rá, jobb sarkamat a pad szélébe akasztom, így tudok lábamra támasztva olvasni, írni. Megigazítom szemüvegem és egy szusszanás után bele is vetem magam az átnézésbe. Őszintén, kell is most nekem egy ilyen feladat.
Elmondhatatlanul jól esik különben, hogy mennyi embernek jutok én először az eszébe, ha segítségre van szüksége. Merse is rögtön engem riaszt, meg sok háztársunk is. Nem csoda, hiszen képes vagyok csapot-papot ott hagyni, a megbeszélt helyszínen teremni és minden energiámat a megoldásra koncentrálom. Nagyon szeretek segíteni.
A mappa tehát térdem alá támasztva, rajta pedig a papír, amit figyelmesen olvasok. Először még nem írok semmit, csak végigveszem az egészet, hogy lássam, mivel van dolgom. Beletelik pár percbe, amíg magamévá teszem a négy oldalt, utána hajtom is vissza az elejére. Fel se nézek a sorokról, egészen belemerültem. Nekiállok bezárójelezni azokat a részeket, amik szerintem nem kihagyhatatlanok. Kihúzni nyilván nem fogom. Amikor épp nem javítok, számhoz simogatom a töltőtoll végét. Tök jó, mert ez nem birizgál, mint a penna. Az persze nem esik le, hogy ez Lau tolla, szóval nem kéne elárasztanom a DNSemmel, viszont belegondolva, kaptam már be az ujját is, ez meg ahhoz képest semmi.
Meglehetősen hosszan ügyeskedem az előadás anyagával. Dehát jó munkához idő kell. Néha lábat váltok, ám ennyi a nagy helyezkedés. Végül rárakom a kupakot a tollra és átolvasom az egészet előről, olykor bólogatva. Igen, ez így jó lesz.
- Azt hiszem, kész - pillantok fel, keresve kicsit Laut a tekintetemmel, ám hamar meglelem. Végül nem kellett semmit kérdezzek. Nagyon szépen, világosan fogalmazott, úgyhogy a téma nem ismerete nem gátolt a lektorálásban. Felállok és odaadom Launak a rendesen lerövidített alkotást. Abból a négy oldalból kb. kettő lett. Néha odaírtam egy-egy szót, ahol a kivett részek hiánya követelt valami átkötést. Figyelem a lány szép vonásait, oké-e neki így.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763729#post763729][b]Thomas Middleton - 2019.07.12. 23:04[/b][/url]

LAURA
kedd délután | a padnál | x


Annyira benne vagyok a munkában, hogy nem tudnám megmondani, mikor hagy magamra. Egyáltalán az sem tudatosul, hogy magamra hagy. Szóval a papírból felnézve, először mellém pillantok, ám ott már nincs. Elmosolyodom, látva, min ügyködik éppen. Lépek oda hozzá.
- Gondolom - bólogatok a gyorsaságomra. Nekem sincs fogalmam. Ahogy arról sem, pontosan mikor kerülnek virágok a kezembe, ám a tenyeremre lenézve egyszer csak ott vannak. Jó ég, néha kiesnek így pillanatok. Megrázom picit a fejem.
- Ó, nem, egyáltalán nem feleslegesek - szögezem le gyorsan. - Teljesen klasszak, csak hát erre most elég az, ami nagyon alap. De szerintem majd a teljeset is kölcsönadhatnád annak, akit érdekel. Elmondhatod akár, hogy van egy bővített változat, ha valaki szeretné olvasni - javaslom neki, néha a papírt nézve, néha Laurára pillantva. Igazán kár lenne nem felhasználni az egészet valahogy máshogy, hiszen nagyon jó kis írás. Attól jó főleg, mert érződik rajta, hogy aki lejegyezte, azt tényleg érdekli a téma.
- Megtisztelt a feladattal - hajtok fejet nagy mosollyal.
- Örülök, ha jó így - teszem aztán hozzá visszafogottabban.
- Nem, dehogy esélytelen - ráncolom a homlokomat, miközben nekiáll aggodalmaskodni amiatt, hogyan fog zajlani ez a bizonyos előadás.
- Irtó ügyes leszel! - bólogatok meggyőződve. - Hiszen olvashatod, nem? Nyilván jobb, ha gyakran felnézel, de ez ott lesz támasznak. Ráadásul nem kell sietned. Ez most így szerintem nem tesz ki 15 percet. Ráérsz szép lassan. Esetleg próbáld ma el majd párszor egymagadban és mérd az időt! - osztom meg vele az én módszereimet. Én így szoktam csinálni, mielőtt kiállok az osztály elé. - Fogd fel úgy, mintha tényleg el kéne magyaráznod valakinek valamit, megismertetni őt valami újjal! - fejezem be tanácsaim osztását. Biztos neki is megvan a maga metódusa, nem kell úgy csinálnia, ahogy én szoktam. De hátha merít belőle ötletet.
- Velük mi lesz? - pillantok le a virágokra a kezemben.
- Ó, cseppentenem kell! - kapok észbe hirtelen. Nem teljesen tiszta, hogy jutott most ez a virágokról eszembe. Talán az illatukról, mert a gyógyszeremnek is van valami ilyen erős aromája. Mindig megcsap.
- Odaadhatom őket? - kapja vissza Lau a szirmos barátait, én meg sietek a táskámhoz. Remélem, nem fogom ezt a dolgot végig ilyen kelekótyán kezelni! Leveszem és elrakom a tokjába szemüvegem, a táskámba rakom, aztán előhalászom belőle a fiolát, leülük a padra, az ég felé emelem arcom és szabad kezem irányításával szemem sarkához igazítom a kis üvegcse elvékonyodó végét, mire a készítmény egyetlen cseppje kigördül belőle és szétoszlik látómon. Megismétlem a másik oldalon is. Leengedem aztán az apró tégelyt, oda se nézve lezárom. Lehunyom szemeimet és visszahajtom fejem egyenesbe. Üvegcsét fogó kezem ölembe engedem és csak ülök a padon. Így kell maradnom pár percig. Így, lehunyt szemmel. Szipogok picit, ez a cseppezés mindig beindítja az orrom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763744#post763744][b]Thomas Middleton - 2019.07.13. 11:16[/b][/url]

LAURA
kedd délután | a padon | x


Sejtettem, hogy inkább az a gondja, hogy hallgatóság előtt kell beszélni, ám szerintem így is támaszt nyújt a jegyzet. Az a társad, belé kapaszkodhatsz, rá hagyatkozhatsz. Csak, hogy érezd, nem egyedül állsz a színen.
- Nekem előadhatod - ajánlom magam rögtön. Bár felmerül bennem, hogy mivel mi eleve közel állunk, előttem nem fogja egyáltalán még annyira se feszélyezni magát, mintha egy másik valaki figyelné, nem hogy egy tanteremnyi ember. Mindezt persze csak azért gondolom, mert nem vagyok tisztában vele, hogy barátságunk ellenére igenis meglehetősen zavarban lehet attól, ha a én vagyok a közönség.
- Hallottam már ezt, de sose értettem - nyilatkozom a publikum meztelenül elképzeléséről szusszanón, féloldalasan elmosolyodva. Úgy látom, egyetért velem. De most tényleg, mi ebben a jó? Hogy úgy érzed, ők vannak kiszolgáltatva neked és nem te nekik? Igen, itt lehet a bibi, hogy én egy meztelen emberről nem tartom úgy, hogy ki lenne nekem szolgáltatva vagy hogy nevetséges lenne.
Igaziból semmi rémeset nem kell tennem szerencsére, hiszen elég a kis adagoló végét a szemem sarkához illeszteni az orrom mellett. Tudjátok, abba a kis sarokba. Szóval a szemgolyómhoz nem érek hozzá, oda csak a folyadék kúszik szépen, elterülve mindenhol, ahol kell. Én persze nem tudok róla, hogy a mugliknál ilyenkor fentről kell becseppenteni a szert és ehhez nyitvatartani, széthúzni a szemhéjaimat. Gondolom, Lau ilyeneket képzel el, amikor az ég felé fordítom az arcom, ezért nem néz oda.
- Rövidlátó vagyok, de nem vészesen és ki is nőném pár éven belül, viszont azt meg lehet gyorsítani ezzel a kúrával. Úgyhogy a szemüveg az csak ideiglenes. Azért hordom, hogy addig is már jól lássak, meg elvileg ez segít is az agyamnak belőni, hogy milyen élességre kell törekednie. Elvileg pár hét és kész. Addig fokozatosan javul. A lencse dioptriája meg alkalmazkodik ahhoz, amennyivel jobb már a látásom - számolok be neki arról, amit a gyógyítók mondtak, mindezt szépen lassan teszem, ücsörögve tovább lehunyt szemmel, a kőfalnak hátradőlve. A fiolát fogó kezeim combjaim közé lógatva lazán. A kis tégelyen különben csak a nevem szerepel belevésve az alján és elvileg egy varázslattal lehet előhívni, mi a tartalma pontosan.
- Naponta háromszor kell csepegtetnem, aztán, amikor már ugyanúgy látok a szemüveggel, mint nélküle, akkor visszamegyek az ispotályba kontrollra - részletezem tovább. Különleges élmény különben ez a lehunyt szemmel lét. Az elmúlt napokban ugye csinálnom kellett már párszor. Érdekes, mi mindenre figyel így fel az ember. Most például a susogásra, ahogy a kellemes szellő borzolja a növényeket, a szökőkút csobogására, a víz meg a virágok illatára, Lau illatáról nem is beszélve. Meg légzéséről. Hiába nem látom őt, tudom, hogy itt van mellettem és figyel. Mélyen beszívom a levegőt és lassan fújom ki.
- Ilyenkor meg így kell maradnom kicsit - teszem még hozzá, bólogatva.
- Izgi volt a vizsgálat, de nem fájt meg semmi. Csak valami varázslatot beküldtek a szemembe, aztán meg váltakozó hártyaféleségeken át kellett betűket felolvasnom - számolok be neki picit arról is, hogyan zajlottak a dolgok a rendelőben. Elmosolyodom aztán, mikor eszembe jut, ami ezt követően történt.
- Riley kísért el ugye és miután kijöttem, kaptam tőle pár fotót. Főleg Liam bácsiról, róla, a cicájáról, rólam. Közös élményekről. Nagyon örültem neki - mosolygok tovább, viszont nem képzelem túl erősen magam elé a képeket, mert már megint elsírnám magam, mint ott, mikor átadta nekem őket. Ez egyébként önmagában nem zavarna, nem félek kimutatni, amit érzek, főleg nem a lány előtt, csak attól tartanék, bekavarna a cseppezésbe. Azt meg nem akarom elrontani.
- Rólunk is kell már közös fotó - közlöm ellentmondást nem tűrően. Hiszen egyenesen felháborító, hogy nincsen még ilyen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763790#post763790][b]Thomas Middleton - 2019.07.13. 20:38[/b][/url]

LAURA
kedd délután | a padon | x


Persze, később. Én sem most hirtelen gondoltam azt előadást. De akkor ebben megegyeztünk. Meghallgatom, állok rendelkezésére, mint mindig. Egyelőre viszont lehunyt szemmel ücsörgök és magyarázok neki. Akik erre sétálnak, azt hihetik, egyszerűen csak ennyire laza vagyok vagy fogalmam sincs. Napozok vagy valami. Mondjuk olyan erősen nem süt. Aztán lehet, ha sokszor látnak majd így vagy észreveszik a csepegtetést, rájönnek, hogy másról van szó. Egyelőre még azt élvezem, mikor meglátnak engem az ormótlan szemüvegemben. Azok az arcok! Tök vicces. Már felkészültem rá, hogy sokszor el kell mesélnem, mi ez az okuláré ügylet. Persze, nem ilyen részletesen, mint Launak, hanem egy tömörített verziót.
- Igen, hihetetlen jó. Elvileg nem mindegy persze, mi okozza a rövidlátásod. Nem mind helyreállítható ilyen egyszerűen. Szerencsés vagyok - bólogatok, forgatva a kis fiolát a kezemben, játszva vele. Megemelt szemöldökkel, érdeklődve hallgatom, a mugliknál hogy megy ez. Kemény.
- Jól áll? - kérdezek vissza mosolyogva. Tényleg tetszik neki?
- Nem, nem csíp. Olyan balzsamos - próbálom leírni a cseppet.
- Úgy nézett ki, mint valami színes füst, beszállt a szemembe, és olyan érzés volt, mintha körbevenné a szemgolyómat. De ilyen puhán. Inkább csak furcsa volt, mint bármi más - elevenítem fel az élményt.
- Már nincs olyan sok hely - mosolygok megint, a táblát illetően. - Riley mondta, hogy lehet, készít majd nekem valami tartót hozzájuk, szóval nem tettem még fel őket - mesélem a fotók elhelyezését. Továbbra sem vagyok teljesen olyan, mint általában, nem pörgök annyira, ám tény, az elmúlt percekben jelentősen oldódtam. Főleg, hogy Laura ilyen közel van.
- Mármint... ? Ja, értelek. Hát, igazából akármelyik jó - bizonytalankodom is kicsit, amikor jön a mozgó vagy hagyományos választással, hiszen nekem a kettő egy és ugyanaz. Aztán leesik, hogy neki viszont természetesen nem. Tehát úgy érti, hagyományos vagy nem mozgó képek, ha varázslófejjel nézzük. De maradjunk mozgó vagy nem mozgóban. Az korrekt meghatározás.
Szipogok továbbra is olykor. Előveszek egy zsepit és picit elfordulva kifújom az orrom. Ezt igazából már rég megtehettem volna. Mikor megvagyok, kinyitom a szemem és elkezdek pislogni, előrébb dőlve a faltól, egyenes tartásba. Ennyi idő elég kellett legyen a szernek. A szöszire tekintek magam mellett. A nagyon közel lévő szöszire. Barna szemeim a szokásosnál is jobban csillognak, hiszen most a készítmény miatt is teszik.
Ellenőrzöm, jól lezártam-e a fiolát, elrakom a zsebembe és ismét a kényelmesen ücsörgő lányra pillantok magam mellett. Ahogy így teszek, szelíd vonásaim ismét kicsit... komolyra fordulnak? Inkább elmerültnek vagy jelentékenyebbnek mondhatnánk. Nyalok egy aprót kiszáradtnak érzett számon, körbetekintek a szépséges kertben, amit most kissé homályosan észlelek, így szemüveg nélkül, cseppentés után, aztán visszatekintek őrá. Őt élesen látom.
- Lau? - szólítom meg aztán lágyan, mégsem túl könnyeden. Hogy minek valakit megszólítani, amikor úgyis itt üldögél mellettem és eleve rám figyel? Gondolom, valamiféle felkészülés. Meg sokan vannak, akiknek egyszerűen csak szeretem kimondani a nevét. Liam bácsinak pl. ha kell, ha nem. Nem csak az otthonbeli beidegződések miatt. Nem, azokat már egyre jobban elhagyom. Ez valami felkészülés és felkészítés tehát. Időhagyás arra, hogy a másik felfogja, hogy jön tőlem valami, én pedig még egyszer átgondolhassam, átvehessem gyorsan magamban azt a valamit. Azonban egyes esetekben ez a bizonyos megszólítás inkább arra jó, hogy alkalmad legyen még inkább ráparáztatni magad arra, aminek neki akartál vágni. Mint most nekem is. Egészen elsápadok, pillanatról pillanatra. Nekilátok mélyeket lélegezni és el is kell fordítsam a tekintetem a lányról, miközben próbálom lekűzdeni a rám tört szédülést. Nem kell farkasszemet nézzünk, miközben az eszméletemnél maradásomért harcolok. Oké, nyilván nem fogok elájulni, soha nem tettem még. Ettől függetlenül nem lehet mondani, hogy túldramatizálom. Ha nem csinálok valamit magammal sürgősen, nem fogom tudni folytatni azt, amit Launak akartam mondani. Pedig nem kéne visszatáncolni. Nem szabad. Csak ne érezném ezt a hülye bizsergést a fejem tetején. Ez már megint valami zsibbadáskezdemény. Remek. Mély levegő.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763816#post763816][b]Thomas Middleton - 2019.07.13. 22:31[/b][/url]

LAURA
kedd délután | a padon | x


Veszettül izgultam én is ám a vizsgálat előtt, pedig nem is értem, mit hittem, mit fognak tenni velem. Mostmár persze adom itt a nagy bátrat, dehát már tényleg furának tűnik, mennyire tartottam az ispotálylátogatástól.
- Nem, nem fényképalbumot, azt hiszem. Mondjuk az is jó ötlet. Hiszen vannak olyan fotóim, amik mondjuk ugyanakkor készültek, azokat nem kell mind kirakni. Nade nem, ő valami ilyen felakaszthatós akármit tervez - magyarázom ilyen végtelenül szakszerűen, közben kicsit felemelem a kezem, valami ilyen felcsiptető mozdulatot téve. Madzagot vagy zsinórt emlegetett, amin lógnának. Na majd kiderül. Már alig várom!
Hamarosan viszont minden tervezgetés, egyeztetés, elmélkedés háttérbe szorul. Távol már az előadásban való segédkezés, a látásom kérdése, meg minden. Csak ez van, amiért megszólítottam őt. Csak ez és minden, ami vele jár. Márpedig olybá tűnik, ezzel minden jár. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ideges vagyok. Zaklatott, izgulós, ilyenek. Az pedig, hogy hozzám szól, igazából jól jön. Igazából nagyon jól. Kizökkent. Eléggé ahhoz, hogy rájöjjek, ha húzom az időt, azzal nem csak magamnak okozok rosszat és sodrom magam egyre durvább stresszelésbe, hanem szegény Laut is várakoztatom, akinek meg fogalma sincs, mit akarok. Aki biztos, ezerféle dologra gondol már, miközben én látványosan kerülök veszélyes önkívületbe. Nem csinálhatom ezt vele. Vagy most azt mondom, hogy hagyjuk és akkor tényleg hagyom, vagy pedig beleállok abba, aminek nekiveselkedtem. Ahogy visszanézek rá, ráébredek, ezt kell tennem. Akármi legyen is a vége. Hiszen nem tudnám hagyni. Nem tudnám titkolni, nem is akarnám. Nem menne. Úgyhogy nincs más hátra, mint előre. Picit jobban felé fordulok, ahogy ülök mellette. Szinte görcsösen fogom a pad szélét két oldalamon. Mintha oda vezetném le feszültségem, abba a szorításba.
- Arra gondoltam... szóval... - állok neki nyökögni, de legalább végre beszélek. Közben a lány tekintetét, arcát figyelem. Ahogy így ráemeltem pillantásom, kócom egy része ráhullik a homlokomra. Ezt gyorsan hátratúrom, aztán visszafogok a padra. Nem mintha a mozdulat sokat segítene.
- Azt akartam kérdezni, hogy... - folytatom és csodálom, hogy a szívem nem ugrott még ki a helyéről, átszakítva ingemet és berepülve a szökűkútba egy nagy placcsanással. Lüktet a fejem tőle. De már nincs visszaút. Elfutni nem fogok, akkor meg muszáj lesz kiböknöm.
- Esetleg szeretnél... lennél a... lennél a barátnőm? - lehelem szinte csak utolsó szavaimat, ami kérdésemnek szinte kérés ízt ad, ám mindenképp őszinte, tiszta vágyódást. Istenem. Kimondtam. Megkérdeztem. Egyszerre szabadulok fel és nehezednek rám újabb súlyok. Biztos jó volt ez így? Nem lett volna stílusosabb randira hívni? De milyen lett volna az? Feszengtünk volna szerintem. Ezután is lehet randizni, ha úgy alakul. Az meg fel se merült bennem, hogy esetleg megcsókoljam. Hiszen mi van, ha kiakasztom vele? Ráadásul, Jézusom, csak ha rágondolok, berezelek. Nincs nekem ehhez bátorságom. Ha viszont már úgy gondoltam, inkább megbeszéljük, nem úgy kellett volna kérdezni, akar-e járni velem? De az furább. Miért, az, hogy legyél a barátnőm, nem az? Hányszor átpörgettem már pedig magamban az elmúlt napokban, de sejthettem, hogy amint itt leszek, nem fogom tudni úgy mondani, mint terveztem. Mindegy, a lényeg megvolt.
- Erre nem kell most felelned - szögezem le gyorsan, felemelve kicsit kezem, azzal is nyomatékosítva, hogy tényleg nem kell sietnie. Sehova se.
- És... és tudnod kell, hogy akármit is mondasz, én... szóval mi maradunk mi - mutogatok egyikünkről másikunkra, miközben visszatér belém az élet és szokásos önmagam. Noha egy olyan szerepben, amire még nem volt példa. - Ha nem, akkor nem. Semmi baj nincs, ha nem - rázom a fejem, próbálva efelől megnyugtatni őt, noha mellkasom megsajdul erre az eshetőségre. Hiszen bár komolyan mondom, amit mondok, az biztos, hogy ha nemet mond, kell majd idő nekem, rendbeszedni magam. De meg fogom tenni. Hiszen fontos nekem és nem akarom elveszíteni. Viszont, hé, várjunk már, még nem mondott nemet! Különben is, elég a dumából. Nem állok neki magyarázni semmi mást, hagyom, hogy megeméssze a kérdésem és mindent. Hagyok neki teret, miközben persze veszettül izgulok, mi lesz. De csak ülök mellette és figyelem őt, reménykedőn, várakozón.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763831#post763831][b]Thomas Middleton - 2019.07.14. 11:00[/b][/url]

LAURA
kedd délután | a padon | x


Milyen jó, hogy nekem eszembe sem jut, hogy az eddig nem megörökített pillanatok elvesznek. Ha ez felmerülne bennem, valószínűleg alaposan nekikeserednék. Viszont szerintem szerencsére nem fog ilyen belém villanni, amíg nem mondja valaki nekem. Márpedig ki és miért mondaná? Addig meg örülök azoknak a képeknek, amik vannak. Nagyon örülök!
A jelenlegi pillanatot se lenne semmi megőrizni az utókornak. Egy részt igazán izgalmasan festhetünk mindketten a szívroham szélén, másrészt úgy talán felfedeznék később olyan részleteket, amik most elkerülök a figyelmem. Például, ahogy a szöszi lehunyja a szemét és mélyeket lélegzik. Hiába van előttem, hiába látom, nem fogom fel, ezt vajon miért csinálja. Túlságosan elvagyok már azzal, miként adjam elő, amit akarok.
Elképzelésem sincs, mit szól ahhoz, amit végre megkérdeztem. Nem lehet leolvasni róla semmit. Mármint annyit, hogy meglepődött. Dehát sokféle képpen lehet meglepődni. Talán azért is állok neki magyarázni többek közt, mert el akarom terelni a figyelmem arról, hogy mindenfélét feltételezni kezdjek. Viszont végül csak hagynom kell magunk közt a csendet. Hagynom kell őt levegőhöz jutni. Neki is áll válaszolni. Ugyanúgy hebeg, mint én. Finoman megemelt szemöldökkel, végtelen türelemmel várok. Ha évekig ismételgetné azt, hogy "én", akkor is ugyanígy ülnék és néznék rá. Csak sajnos közben lassan beindulnak a fogaskerekek a fejemben és olyanokat nyikorognak rozogán, hogy "én nem szeretném" vagy "nekem más tetszik" vagy "én még átgondolom". Szinte már rimánkodom magamban az utolsóért, azonban inkább kiürítem a fejem és csak nézem őt, csak rá koncentrálok. A békés, kedves arcára, válasz előtti, helyes feszültségére.
Igen. Azt mondja, igen. Bólogatok. Szóval igen... Igen?? Mi az, hogy igen? Elkerekedik a szemem és szám rögvest egy mámoros mosolyra húzódik, pedig az agyamig még nem jutott el. Ám esélyem sincs félreérteni, variálni, hogy várjunk csak, mi is volt a kérdésem és vajon nem arra mondott-e igent, hogy ezen még elmorfondírozik. Nem, mert egyszerűen kimondja. Nekem pedig fogalmam sincs, hallottam-e már életemben ilyen gyönyörű mondatot.
Amint megölel, rögtön körbefonom rajta karjaimat, erősen lehunyom a szemem, lágyan magamhoz szorítom őt és számat vállára nyomom, beleszusszanva leomló hajába, felsője anyagába. Ha ő nem hajol így hozzám, én tettem volna, szóval most úgy érzem, megkaptam valamit, hamarabb, mint hogy egyáltalán én tudtam volna, hogy ezt szeretném. Fel kell kicsit tekintsek aztán, mikor esni kezd. El persze nem engedem. Főleg, hogy nagy csodálatomra, mintha ránk nem potyognának cseppek. Ráncolom kicsit homlokom, aztán rájövök: ez Lau. Ezt akarva-akaratnul, de ő csinálja. Elvigyorodom és visszatámasztom orromat vállára, szemem visszahunyva. Karjaim fogása folyamatosan enyhül, csak azért, hogy aztán kellemesen visszafoghassak rá ismét újra meg újra. Egyik kezem hátán, a másik derekán pihen.
Majd' kiugrok a bőrömből. Nagyon-nagyon boldog vagyok. Amennyire ködösek és tompák voltak az elmúlt napok, ez most annyira fényes és friss. Laura a barátnőm. Ez már hivatalos. Édes Istenem! Annyira reméltem, hogy ez lesz, viszont most annyira hihetetlen, tényleg. Hm. Nem nagyon akarom őt elengedni. Kész. Idült, csaknem idióta mosollyal a képemen ölelem őt, bár ezt a mosolyt nem látni, hiszen válla rejti, viszont arcom többi részéből kikövetkeztethető.
Pedig nyilván az lenne a menő, ha csak röviden megszorongattam volna, aztán elengedem azzal, hogy klassz, akkor megbeszéltük. Tudjátok, mintha nem is annyira izgatna, hiszen nem nagy dolog. Na ez az, amire olyannyira nem volnék képes, hogy eszembe se ötlik. Mármint oké, amikor a fejemben pörgettem ezt a pillanatot, volt a 3000 közt ilyen forgatókönyv is, hogy vajon hogy reagáljak, ez a változat viszont tiszta röhejesnek tűnt. Aranyos mondjuk tőlem, hogy azt hiszem, szabályozhattam volna ezt. Minek is tenném? Teljes ökörség.
Elengedem a szöszit lassan, de tényleg csak sokára. Felemelem a fejem és átható, színtiszta örömmel pislogok rá. Sehol a sápadtság, sehol a zsibbadás. Mintha nem is volna testem. Pedig van és a kezeim továbbra is rajta nyugszanak, jobbom a karján, balom a combján hever. Odakerültek, ahogy nem húzódtam távolabb tőle ennél. Nem tudom, kéne-e mondanom valamit. Nem tudom, mit mondhatnék egyáltalán. Viszont, ahogy itt ülünk ebben a gyönyörű udvarban, virágillattól, vízcsobogástól és a lányféle esőtől övezve, úgy érzem, akármilyen tökéletlennek is tűnt és akármilyen bénáskodó volt a pillanat részemről, egyszerűen tökéletes lett.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763881#post763881][b]Thomas Middleton - 2019.07.14. 22:20[/b][/url]

LAURA
kedd délután | a padon | x


A szemei könnyben állnak. Nem ijedek meg, hiszen tudom, hogy az örömtől van. Awh. Ez az awh az arcomra is kiül. Szeretettel mosolygok a lányra, és csak azért nem homályosodik el nekem is a tekintetem, mert most éppen a túl feldobott, megkönnyebbült fázisban vagyok, ez viszont egyáltalán nem zárja ki, hogy nagy magányomban férfiasan könnyhullassak kicsit, alkalom adtán. Nem azért, mert nem akarom, hogy bárki lásson, csak mert akkor fog szerintem ténylegesen koppanni, amikor egyedül maradok a gondolataimmal.
Mintha azonban változna arca. Nem mondom, hogy baj van, csak... nem tudom. Lepillantok összefűződő ujjainkra, jobban elmosolyodva. Nem áll bennem össze, hogy ez egy taktikus húzás a részéről. Talán ez jobb is így, mert lehet, inkább eltávolodnék tőle, ha akár csak megneszelném, hogy bármi gond van. Mivel azonban ez egyébként se jellemző rám, hogy beazonosítsam ezeket, most meg alapból a felhők felett járok, seprű nélkül, így tök elképzelhetetlen.
- Hogy mi...? - pislogok értetlenül, aztán elnézek a szökőkút felé én is. - Ó - adok hangot annak, hogy már világos. Legalábbis kezdem kapizsgálni, mit mond. Csak azt nem tudom teljesen, ez ellen hogy kéne tenni. Enyhén eltátott szájjal ámulom a vízfalat, aztán várakozva tekintek vissza Laurára.
Ilyen helyzetekben? Hogy megölelem? Akkor mostantól komolyan lesznek ilyen helyzetek? Mármint gyakran? Ha lesznek, tőlem rám szakadhat az ég, nem izgat túlzottan. Simán megéri, semmi bajom egy kis vízzel. - gondolom én, nem tudván, hogy amit látok, az csak a jéghegy csúcsa.
Beköpi a mágiája. Akkor tehát ilyen boldoggá teszem, hogy amiatt ez történik vele? Hiszen tudom, olyankor esnek meg vele ezek a vízjelenségek. Tehát, amit magunk körül tapasztalok, az mind az örömének kivetülése most is. Annyira szép! Odapillantok megint a vízfalra. El sem tudom mondani, mennyit jelent, hogy mindezt én váltom ki.
- Jól van - nyugtázom hát csak ennyivel, hogy erre számíthatok. Mindenféle vízjelenségekre, amikor ilyen helyzetekben vagyunk. Mondjuk eddig is megestek már ilyesmik. Cseppek tűntek elő a semmiből meg hasonlók. Na álljon meg a menet... akkor is beköpte a mágiája? Ugyanilyesmi oka volt azoknak is? Nem, az nem ilyen volt. Vagy de? Jó ég, annyi mindent kérdeznék tőle meg mondanék neki, csak nem akarom lerohanni. Így is már túlcsordultunk, a szó minden értelmében, nem?
- Várj, te... - kezdek egy homlokráncoló megállapítást, feljebb simítva a karján, meg jelentősebben kezére fogva, majd jobbom homlokához emelem, kézfejem odanyomom - Mintha lázas lennél - érkezik gyógyítói diagnózisom. - Jól vagy? - kérdezem aggódón, fürkészve őt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763958#post763958][b]Thomas Middleton - 2019.07.15. 15:20[/b][/url]

LAURA
kedd délután | a padon | x


Ja én nem azért nézek rá ilyen várakozva, mert azt sürgetném, hogy szűntesse meg a jelenséget. Csak amikor jön ezzel a tonnányi vízzel meg úszással és hogy biztos nem szeretném, arra következtetek, hogy valahogy ennek tehát elejét lehet venni. Hiszen mi másért számítana akarom-e vagy sem? Biztos lehet kezelni valahogy. Ám csak ezt követően áll bennem össze, hogy pontosan milyen lépéseket kell tennie ennek érdekében. Ezért mondta. Miután beszél a vízjelenségekről, amik majd felütik a fejüket, már világos lesz. Jó, azt nem mondom, hogy arra ráébredek, hogy ezért húzta el a combjáról a kezem. Igazából szerintem észre se vettem, hogy honnan vette el. Vagyok én olyan állapotban, hogy tudjam, melyik kezem éppen hol van abból a rengetegből? Hát nem.
Lassan leengedem jobbom homlokától és csak hallgatom őt. Körbenézek az immár elcsendesült udvarban. Se vízfal, se eső, csak a csobogó szökűkút. Ketten éppen elsétálnak a túloldalt és tanakodnak is bőszen, ez mégis mi lehetett. Az egyiküktől pedig érkeznek szófoszlányok arról, hogy a lány szerinte vízelemis, ő csinálhatta. Ebben meg is nyugszanak és haladnak tovább. Részemről latolgatva, gondolkozva pislogok körbe a kertben, aztán visszanézek Laurára.
- Hozhatok neked valamit? Vagy tudok segíteni valahogy? - kérdezek rá lágy hangon, figyelmesen fürkészőn, lehet-e bármivel javítani az állapotán, meggyorsítani, hogy visszanyerje az erejét. Miért is hittem, hogy az, amiket ilyenkor megidéz, nem igényel tőle energiákat? Jó, nem hittem én semmit. Mármint azt tudtam, ha direkt csinálja, koncentrálnia kell. Akkor viszont miért merült az fel bennem, hogy amikor akaratlanul van vele ilyen, az nem vesz ki belőle?
- Sajnálom, én nem hittem, hogy... - rázom a fejem, de nem tudom befejezni sehogy ezt a mondatot. Már megint mit nem hittem? Mindig kihagyok valamit a képletből. Hiába próbálok mindenre odafigyelni, mindenre és mindenkire tekintettel lenni, soha nem sikerül, mert nincs meg az agyam ehhez. Pedig, amikor már így tudom, tiszta sor. Akkor már nem nehéz. Viszont, ami tény és való, azt legfeljebb csak álmaimban reméltem, hogy a szőkeség egyszerűen igent mond nekem és hogy ő is láthatóan olyan boldog lesz ettől, mint én. Úgyhogy főleg ez az, amit nem hittem. Jó kimenetelre számítottam, ám nem ennyire eszméletlenül jóra.
- Ó, akkor a legbölcsebb az lesz, ha mindig veled tart a csodacica. Legalábbis, mikor találkozunk. Bár nem lehet tudni, mikor futunk össze - mosolyodom el, felhúzva vállaimat. Szememben némi cinkosság csillog, hiszen ugyan legeslegelsősorban nyilván azért javaslom ezt, hogy ne kerüljön ilyen bajba, Benito segíthessen neki, azonban mind jól tudjuk, hogy én nem csak a lány érdekei miatt örülök, ha az elementálja a közelben van. Ettől függetlenül magától értetődő, hogy akkor is ezt kezdeményezném, ha különben rühellnénk egymást a kis sárkányleopárddal. Mondjuk ezt még elképzelni is nevetséges.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=763988#post763988][b]Thomas Middleton - 2019.07.15. 20:33[/b][/url]

LAURA
kedd délután | a padon | x


Rendben, akkor nem rohanok el semmiért hirtelen. Ő tudja, ő érzi, mire van szüksége. Mikor pedigel is mondja nekem, mire, megemelem kicsit a szemöldököm és ábrándosan mosolygok rá. Egyszerűen az segít neki, hogy itt vagyok? Őszinte örömmel figyelem őt. Ha belegondolok, hogy pár perce még mennyire feszült voltam és mennyi mindentől tartottam, most meg... Jaj, annyira király!
Beszüntetem kicsit azt, hogy úgy vigyorgok rá, mint akinek elmentek otthonról. Komolyabb arccal bólogatok, mikor bizonygatja, hogy nem tehetek róla és hogy nincsen ám nagy baj. Rendben, én hiszek neki. Persze, hogy hiszek. Nem ostrozom magam tovább, azonban mostantól legalább tisztában vagyok ezzel. Még mindig nem teljesen értem, tenni én mit tehetek az ellen, hogy így ilyeneket idézzen meg kifárassza magát, de bízom benne, hogy kiderül. Már ha tehetek akármit. Minden esetre most hallgatom tovább, hiszen folytatja. Néha picikét összevonom szemöldököm, mert nem mindent értek feltétlenül. Gyakorolt, mert tudta, hogy találkozni fogunk? Elábrándozik? Hova ábrándozik el? Vagy csak úgy mindenfele?
- Tök menő így gyakorolni - dicsérem derűsen azt a részét az egésznek, amit képes vagyok felfogni. Ismerhet már a lány és lássuk be, senki sem azért szeret engem, mert átlátok összefüggéseket és leesnek nekem az utalások. Én azt értem meg, amit megmondanak nekem. A többi marad a fejemben lógó kérdésként. Már ha a nagyvilág tudtára nem hozom kétségeimet.
- Ez lett - szaladnak szám szélei csaknem a fülemig, miközben megrántom kicsit vállamat. Bizony, ő meg én. Mi. Sugárzó tekintettel figyelem őt, mosolytól gödröződő, enyhén szeplős arcom keretéből. Ja igen, mert előjöttek a szeplőim a napsütéstől. Mindig ezt csinálják.
Kivárom, hogyan helyezkedik a lány. Részemről hátradőlök megint. Csukáimat a földre támasztva keresztezem, magam alá behúzottan. Eszeme ágában sincs nekem sem elengedni, viszont kezet váltok. Megkapja jobbomat, hiszen így kényelmesebb. Balomat meg lazán csak ölembe ejtem.
Jaj ne, már megint ökörségeket beszéltem. Szóval nem Benire gondolt, nem őt akarta hívni. Érdeklődve hallgatom, akkor mi is az az elementál. Pedig biztos mesélte, vagy biztos tudnom kéne.
- Awh - véleményezem a vidrát egy olvadó hanggal. Várom, hogy láthassam majd!
- Bocsánat, hogy ennyire nem vagyok képben. Próbálom megérteni ezeket a vizes dolgokat, de néha összekavarodom - sajnálkozom ismét, jó angolhoz méltóan. Csak hogy a szeplőim mellett még más is árulkodjon hovatartozásomról. Nem mintha nagyon lenne olyan vonásom vagy tulajdonságom, ami ne erről árulkodna. Tiszta lebukás lennék, ha bármi okból titkolni akarnám származásom. Meglehetősen lehetetlen küldetésnek bizonyulna.
- Miért harc... Ó... Óó! - kérdezném, miért is kéne megkűzdenie Benitoval, azonban magamat meghazudtoló gyorsasággal rájövök, hogy csak az általam megvillantot tréfát viszi tovább. Első ó-m a ráébredésnek ad hangot, a másik ó meg... az egy állfelszegős, diadalmas ó, megfűszerezve egy tőlem még talán nem igazán látott, kihívó szemöldökemeléssel. Igencsak meglegyezgeti férfiúi büszkeségemet, hogy ringbe szállnak a kegyeimért. Igaz, egy kisállat meg a gazdája, ez azonban mindegy. Most derült ki, hogy van férfiúi büszkeségem, jó? Mármint nem számomra, számomra még nem, hiszen nem tudom beazonosítani az új érzést, igaz, nem is törekszem rá, csak élvezem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=764007#post764007][b]Thomas Middleton - 2019.07.15. 22:52[/b][/url]

LAURA
kedd délután | a padon | x


Az is én voltam pedig, aki itt feszengett percekkel ezelőtt. Az is én vagyok, még ha szerencsére nem túl jellemző, hogy előkerüljön ez az oldalam. Nyilván én is jobban érzem magam így és persze, tudom, a lány sem úgy érti, hogy arra az oldalamra nem kiváncsi vagy elfordulna tőlem, ha esetleg, valami nagyon durva dolog folytán az venné át az uralmat. Mármint remélem, hogy nem tenné. Én nem tenném vele. Úgyhogy feltételezem, ezzel ő is így van.
- Oké. Azért majd igyekszem - ígérem azt illetően, mennyire fogalmam sincs néha, hogyan működik az elemi mágiája. Kellemesebben érezném magam, ha nem ülnék ilyen bután meg nem beszélnék sületlenségeket, amikor ezek a kicsit összetettebb témák jönnek szóba, amik igenis fontosak Lau életében. Szeretnék tisztában lenni velük, amennyire tudok. Remélem, nem csak annyira tudok, mint most!
Jóízűen nevetek a cicaharcon. Lau cica vs. csodacica. Tényleg megnézném! Persze, csak akkor, ha nem túl véresen komoly. Csak egy kis bírkozás, vagy...
- Vizicsata? - kérdezek rá, milyen menetre számíthanék. Igen, ezt tudom a legjobban elképzelni. Az kíméletes is. Már az én fejemben.
- Ó, persze. Senki nem marad hoppon - biztosítom erről kedélyesen a szöszit, közben felemelve kezem ölemből és füle mögé simítva egy tincset, ami feje oldalra billenő mozdulatától arcába hullott.
- Hm? - emelem szemöldököm a helyezkedése után, ahogy megszólít. Kisvártatva már érkezik is kérdése. - Ó, hát... - kezdek neki szégyellős kis mosollyal, szememet is lesütve picit. Pedig ugye elvileg már nem kéne ezen pironkodni. Végülis a barátnőmmel beszélek. A barátnőmmel! Ez viszont szerintem most egy darabig nem fog még gátat szabni a helyes esetlenkedésnek. Talán soha.
- Motoszkált már bennem valami egy ideje. Nem tudom pontosan, mióta - kezdek neki válaszomnak, elgondolkozva. - Aztán a hétvégén átnéztem egy Edictum cikket még lektorálás előtt, amiben... tudod, van ilyen rovat, amiben a festmények szóbeszédeit szedjük össze és... hát pontosan sajnos még nem mondhatom el, mi van benne, de... mi is szerepelünk benne - árulok el ennyit, mert szerintem ennyit azért csak szabad. - Tiszta hülyeség az egész sztori, de... egy része szöget ütött a fejembe. Már csak a felvetés maga. Aztán szépen lassan rájöttem, mi van és... - és eddig annyira elmerültem, hogy megfelelően adjam át neki a történéseket, hogy most nézek csak igazán a szemébe és ébredek rá, hogy éppen azt ecsetelem neki, hogyan derült ki számomra, hogy tetszik nekem. Hogy azt szeretném, hogy járjon velem. Megnyalom kicsit a számat és nyelek egyet.
- Féltem ugyan, hogy talán nem kéne megkérdezzelek. Mert talán te ezt olyannyira nem akarod, hogy el is távolodsz miatta tőlem. De arra jutottam, hogy akárhogy is legyen, meg kell próbáljam, mert nem is hiszem, hogy ilyet tennél és különben sem voltam biztos, hogy tudnám leplezni. Meg hát reménykedtem benne, hogy esetleg... te is hasonlóan vagy. Legalább annyira, hogy adjunk egy esélyt ennek - halkul el egyre jobban hangom, ahogy magyarázok és szabályosan babrálni kezdek a lány kezével zavaromban. Úristen, tényleg mennyire be voltam rezelve. Mindent elképzeltem már. Mindent.
- És te hogy vagy ezzel? Úgy értem... tetszettem neked esetleg valamennyire eddig is vagy csak most, hogy megkérdeztem, úgy gondoltad, hogy... hogy miért ne? - passzolom vissza a kvaffot, arcomon kis, félénk mosollyal. Érdeklődésem mikéntjével egyértelművé téve Laurának, hogy elképzelésem sincs arról, amin az ottalvóson valamint azóta keresztülment. Honnan is tudhatnám? Egy részt nagyon ügyesen uralta ezt, másrészt ugye én átlagos jelzéseket sem mindig veszek észre, nem hogy romantikus pillantásokat. Simán elképzelhető a számomra, hogy csak most, hogy megkérdeztem őt, élt ezzel az érdekes ajánlattal valami olyan alapon, hogy mivel nagyon kedvel engem, az még más érzésekbe is fordulhat a barátiakon túl. Én ezzel a verzióval is halál kiegyeznék, hogy csak erről van szó nála.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=764113#post764113][b]Thomas Middleton - 2019.07.16. 22:37[/b][/url]

LAURA
kedd délután | a padon | x


Egyáltalán nem bántónak szántam a feltételezést, hogy csak azért mondott nekem igent, mert miért ne. Igazából nem is feltételezés volt, én csak kérdeztem. Az sem lett volna baj nekem, ha ez a helyzet. Olyan mások vagyunk mind, én meg nem vagyok az az ítélkező fajta. Néha túlzottan nem. Simán el tudom képzelni, hogy mezei barátként nézett rám eddig és most, ahogy megkérdeztem őt, képes volt ilyen gyorsan amellett dönteni, hogy ebből bizony jó is kisülhet és ezért igent mondott rá. Mi baj lenne ezzel? Ám egész másról van szó...
Eddig is tetszettem. Eddig - is - tetszettem. Szemöldököm megemelkedik és úgy is marad. Nem mintha ez ne lett volna a pakliban, és ahogy töprengtem róla, miként kéne intézni ezt az egészet, persze azt is próbáltam latolgatni, vajon neki van-e bármi eféle érzése irántam, viszont nem jutottam semmire. Ezek szerint pedig lett volna mit észrevenni. Bele is kezd a kifejtésbe, én pedig összecsukom eddig kicsit eltárva tartott számat és figyelek. El-elmosolyodok, olykor egészen megilletődötten. Például, mikor azt mondja, hogy jól nézek ki néha. Vagy mindig jól nézek ki, csak ő veszi észre néha? Ó, teljesen mindegy. Ösztönösen igazítok kicsit ingem gallérján. Nyilván, hogy továbbra is jól nézzek ki. Mert az azon múlik, rendesen áll-e a gallérom.
Az ottalvós. Az ottalvós óta tudja. Az azért nem most volt. Jesszus, ő azóta őrizgeti ezt magában, amitől én végigszenvedtem a hétvégét? Mielőtt viszont ebbe mélyebben belegondolnék, jön a folytatás. Sűrű pislogásba kezdek. Annie? Atya ég, az annies dolog. Az a tök fura pár perc, amikor mindketten beszéltünk össze-vissza és egyáltalán nem értettük egymást. Hát így nem csoda. Így már világos. Még nekem is. Azonban most ezek is bennem maradnak, mert nem akarom félbeszakítani. Egyre jobban ellágyul ábrázatom, mosolyomnak, tekintetemnek mélysége lesz. Odahajolok hozzá, nyomok egy puszit az arcára és megölelem. Meg kell ölelnem, kész. Karjai alatt nyúlok át, háta tetejére simítva kezeimet.
- Nem tudom, bátrabb vagyok-e. Én csak egyszerűen nem bírtam volna tovább, hogy ne mondjam el. Te viszont nagyon erős vagy. Ennyi ideig magadban tartani. Szerintem nekem komolyan nem ment volna - elmélkedem ezen csöndesen, karjaimban tartva. Közben nézelődöm körben a kertben válla felett, noha nem sokat észlelek belőle. - De... nem tudom, olyan érzésem van, hogy ennek így kellett lennie. Mármint... - engedem lassan el őt, hogy szemébe nézhessek, ahogy tovább beszélek. - ... biztos, nem lett volna semmi baj, ha elmondod, viszont én pár nappal ezelőttig tényleg nem igazán gondoltam így magunkra. Most már nem is értem, ez hogy lehet - vigyorodom el ezen, hiszen jelen pillanatban ez durván felfoghatatlan. Most annyira magától értetődő az egész. Magától értetődő, egyszersmind mégsem evilági. A lényeg, hogy lehet, nekem korai lett volna. Ki tudja, milyen nesze semmi, fogd meg jól reakciót kapott volna tőlem amiatt, mert nem tudtam volna ezt elrendezni magamban. Szörnyen kínos is lehetett volna. Tudok én olyat. Így viszont szerintem varázslatos lett. Remélem, ő is úgy érzi, megérte kiböjtölnie!
- Mi az, hogy pont veled? - vonom össze derűs hitetlenül szemöldököm. - Persze, hogy veled - nevetek is bele kicsit a megerősítésbe. Nem is értem. Csak megrázom a fejem. Jaj, ez a lány. Amilyen okos, olyan badarságokkal tud jönni olykor. Oké, ezen kívül egyet se tudnék mondani hirtelen, de ez most mindegy. Ez a mostani ez kitesz többet is. Bár bagoly mondja cikesznek, hiszen én is attól tartottam, hogy sokkal hamarabb vet szemet nagyjából akárkire a kastély jóvágású, sokkal érettebb gondolkodású felhozatalából, mint rám.
- Figyelj, nekem be kéne még ugranom a szerkesztőségbe! - térek aztán vissza ezek a világi hívságokhoz, mert talán mostanra tisztult ki a fejem annyira, hogy eszembe jusson, hogy a suliban vagyunk és akadnak kötelezettségeink meg minden.
- Utána találkozunk? Előadod nekem a köveket? - utalok a jócskán megkurtított kis alkotására, ami miatt elvileg összefutottunk, mielőtt még ennyire varázslatosan más irányt vett minden.