Egy gyönyörű, új udvar készült el, amely oszlopaival félig még a kastélyban található, azonban egy része már a szabad ég alatt terül el. Belső udvarnak is lehetne nevezni, azonban ez több annál, mert ez a Fénylő Lelkek Udvara.
Egy kis boltíves ajtó nyílik erre a területre a folyosó végén, ki a rét egy részére. Ahogy átsétálsz a boltív alatt, egy szökőkutat pillanthatsz meg, melynek vize hihetetlenül tiszta, és az alján érmek találhatók. A szökőkút közepén egy bölcs varázslószobor üldögél, aki váratlan pillanatokban és helyzetekben szólal meg, végtelen tudásának igazságával árasztva el a diákokat, persze csupán a megsegítés szándékával.
Egy pad is található a fal mentén, ahová leülve egy esős napon hallgathatod az andalító kopogást anélkül, hogy megáznál. Az oszlopok, melyek a kis udvart díszítik végig vannak futtatva rúnákkal, melyekből szintén nagy bölcsességek olvashatók ki, amennyiben valaki ért hozzájuk, és a megfejtésükhöz.
Az egész helyiség nagyon impozáns, nyugtató hatású, még a víz is halkan csordogál csak a varázsló előre emelt pálcájából. A tégla mélybordó, ahogy mindenfelé, s a fedett rész alól kisétálva kis sövénykerítés vezet tovább a rétre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=524236#post524236][b]Sólyomfi Helena - 2015.09.27. 00:24[/b][/url]

Nem, nem érdekel, hogy ma egész nap trágya idő volt... van. Vannak dolgok, amikről akkor sem fogok lemondani, ha egy vad idegen, rácsok nélküli börtönbe kényszerültem.
Ilyen többek közt a futás is, hisz nekem fontos, hogy megőrizzem a kondim. Sejtem, azért, mert még csak fel se fogtam azt, ami velem történt, vagy mert még mindig duzzogok, de ez most mit sem számít.
Mióta itt vagyok, először érzem azt, hogy maradt még valami abból, ami voltam, van valami, ami az enyém és amit még uralni is tudok. Most csak én vagyok, meg a szél, meg a lábaim, miknek dobogásából még most is kihallom kedvenc zeném ütemét.
Nem hiába, ha az ember lánya dobol meg táncol, ez oly' mértékben az élete részévé válik, hogy már-már mindenhol, mindenben meghallja a zenét, és ez jó... megnyugtat.
Valami udvarhoz érek, fogalmam sincs, mi a hely, sejtem pár órával ezelőtt is csak elfutottam mellette, de már nyomasztottak a falak, kellett a mozgás, mert kezdtem egyre rosszabbul érezni magam.
Most viszont megállok, és az egyik padhoz érve, jobb lábam felteszem rá, hogy szorosabbra kössem a cipőm fűzőjét, megigazítom a fejemen a kapucnit, hogy azért valamit lássak is ki belőle, majd a kis táskámból előkotrom a teát.
Szuszogok, elfáradtam, de jól érzem magam, és szerintem ez a legfontosabb. Az sem érdekel túlzottan, hogy bár csak csöpög az eső, az én pulcsim már csurom víz, hogy megizzadtam, ezt mind megszoktam az idők alatt.
Körbe nézek, mert jó lenne megjegyezni a helyeket, bár hallottam, annyi van, hogy az már-már képtelenség. Ezt a szót viszont nem ismerem, számomra nincs olyan, hogy lehetetlen. Ha valamit nagyon szeretnék, azért addig küzdök, amíg meg nem valósul, és igen, sokszor vagyok annyira makacs, hogy ne hagyjam, hogy más befolyásoljon.
Egyelőre ugyan nem tudom, mit kezdjek magammal ezen a helyen, mindenképp meg kell ismernem, meg az okot is, ami miatt idekerültem, ami bennem van.
Sóhajtok, mert előre tudom, ez nem lesz könnyű menet, de ritkán riadok vissza bármitől is, kellenek a kihívások, s jelenleg ezt tartom az egyik legnagyobbnak.