Kilépett a folyosóról, és arcát azonnal megcsókolta a hideg szél egyik gyermeke. Az évszakok váltakozása egyre gyorsabban haladt, az idő sebessége, évei előrehaladtával egyre őrültebben száguldott. Pedig emlékezett, hogy parányi gyermekkorában, hogyan is vánszorgott az idő, ott mindig várni kellett rá, mindig csak a jelen volt, mintha folyton-folyvást megállt volna pihenőket tartani. Talán pár év múlva, ismét vissza fogja sírni ezt a lassúságot, mint az öregek, akik fiatalságuk után zokognak szüntelen. De jelenleg nem érezte úgy, hogy bármi is rosszul menne. Ha néha megálljt is parancsolt volna, az csak azért volt, mert kissé megfáradt, egy gyermekkel, akármennyire is gépi, nehéz foglalkozni. Talán ezért is volt most éppen itt. A helyen, melyet eddig unalmasnak és semmirevalónak vélt, mert tündérek módjára duruzsoltak itt a csend dallamai. Flóra-Szaffia az apjánál volt, Erik volt olyan rendes átvenni tőle a délutánra, kapott egy csipetnyi nyugalmat, az idő most áll, nem történik semmi. Legalábbis ő eképpen érzett.
  A szökőkút szélénél megállt, és lenézett annak lágyan ringó vizére. Önképe tekintett vissza rá, vele farkasszemet nézve. Az előbbi elmélkedése vitte magával, s hamar átkutatva az alakot öregség jeleit kereste, ám badarság volt tőle, gyermek volt, ilyesmit találni nem lett volna képes. Viszont mégis megnyugtatta, ha csak egy csekély mértékig is.
Már éppen folytatni kívánta útját - bár terve még nem volt, úgy gondolta esetleg leül valamelyik padra- mikor egy vörösen tajtékzó csík elszáguldott lábai között, és egy közeli padra vetette magát, ahol egy lány feküdt, talán félig már aludt is, szemeit az arcát takaró kézfejektől nem látta igazán Lala. A rókakölyök hamar fenn volt, az idegen hasán landolt és megtámadva azt, nyaldosni kezdte csöpp nyelvével.
Lala csak állt és meglepetten figyelte a jelenetet, úgy tűnt elfelejtette behúzni maga után a szoba ajtaját, és Caro tökéletes szabadulóművész módjára kisurrant a legkisebb résnyi helyen is, mely kivezetett a Fekete Gyöngyből.
Nem sietett, lassú sétával indult el a jelenet felé, gondolva, azért mégsem lenne szép dolog csak úgy végignézni az egészet, ő vállalta a felelősséget, hát akkor tegyen is valamit a másik nyugalmáért.
A pad oldalához lépett, pontosan oda, ahol a szőke lány tincsei terültek szét a hideg kövön, és a jószágot mellső lábai alá nyúlva leemelte társáról.
- Elnézést, kicsit nyíltabb egyéniség a kelleténél, úgy tűnik bukik a szőkékre - vigyorogva mondta mindezt, szórakoztatta állatkájának talán néha túl lelkes viselkedése. No meg nem akart rossz benyomást tenni a lányra sem, hogy csak odamorogjon valami bocs félét. Elsősorban az ilyesmi még legrosszabb hangulatában sem vallott rá, másrészt, most igazán nem volt rossz hangulatában. Az előbb kicsit komolyabban belegondolt az idő dolgába, de az elmélkedés hagyta fapofa már tova is tűnt, lemosta arcáról a gyermeteg grimasz.

Lanetta csak állt ott és meglepetten figyelte a rosszcsontot. Caro mindig is eleven állatka volt, imádott rohangálni, játszani -pláne Himével- de legfőképp az idegenek arcába szeretett belemászni. Úgy viselkedett mint egy igazi autó, aki, hogy ha az ember nem vigyáz eléggé, könnyűszerrel elüt, majd miután rongyosra nyalogatta az illetőt cserbenhagyásos gázolóként továbblép következő áldozatára.
Lassan odasétál a szőke lány mögé, és kedélyesen lekapta a rókát áldozatáról, hogy aztán puszit nyomva a vörös buksira magához ölelje, és ne eressze. Nem szándékozta szabadlábra engedni, amíg nem volt biztos abban, hogy a kölyök nem fog ismét nekirohanni és szívélyesen üdvözölni egy másik diákot. Hamar bocsánatot kért, elvégre úgy illendő, sőt még egy poénra is futotta a részéről, bár úgy tűnt erőveszítései hiábavalóak voltak.
- Oh, ő már igazán nagyfiú - vigyorogva rázta meg fejét, miközben állát kénytelen volt feljebb emelni, hogy ne érje el a ravaszdi rózsaszín nyelvecskéje. - ha emberhez kéne hasonlítanom, akkor egy olyan öt éves kisfiú lelkesedésével és energiájával tudnám jellemezni. Még a kisautóktól is belelkesül
A következő kérdés meglepte Lalát, vagy legalábbis az a hangsúly, amellyel kérdezték. De úgy döntött nem lesz tükör, aki hasonló stílusban fogja odadobni a választ, hanem mintha nem is észlelte volna a hanghordozást, nyújtotta ki kezét, bal karjába áttéve Carot.
- Vér Lanetta, eridonos másodikos - csivitelő hangnem, ártatlan, mosolyra görbülő ajkak, és kedélyes testtartás kíséretében érkezett a bemutatkozás Lala részéről. Nem csak nevét árulta el az idegennek, de azonnal odatette házát és osztályát is, mintegy biztatás gyanánt, hogy a másik is hasonlóképp cselekedjen. Habár házba nem tudta szemmel besorolni Lala - hisz ahhoz túl keveset tapasztalt a lány jelleméből, viselkedéséből, illetve még talán hosszabb ismeretség után is csak tippelni lett volna képes ami a besorolást illeti - de úgy látta korra körülbelül olyan idős lehetett mint az eridonos maga. Talán egy évvel fiatalabb, talán egy évvel öregebb. De az az egy év igazán nem számít, olyan rövid és arcra alig ha észlelhető, miután elmúlt az ember hat éves. Lala pedig váltig állította, hogy a szőke lány elmúlt már hat esztendős.

Lanetta kicsit sem türtőztette magát, nem állt szándékában szépíteni a dolgokon, hisz ezt is valamiféle próbának tekintette, hogy lássa, a fiúnak valóban tiszták voltak-e a szándékai, valóban sajnálta tettét és nem csak valami gyerekes vitára invitálta levelében a leányt.
De úgy tűnt, akármilyen kemények és nyersek is voltak a Koloshoz vágott szavak, egyáltalán nem gerjesztettek benne a dühöt vagy felháborodást.
Mikor a fiú belekezdett mondandójába, a lány akaratlanul is felé fordult és figyelte, ahogy egyre kisebb és kisebb lesz közöttük a távolság.
- Tényleg? - meglepetten sandított a rellonosra, majd hangosan felkacagott, füle mögé gyűrve egy kósza hajtincset.
- Igazából most már mindegy is... - tényleg az lett volna? - Őszintén nem az fájt annyira, hogy elhagytál. Valahol fel voltam rá készülve, hogy egyszer elmész, mert nem lehetek ilyen mákos, hogy valaki életem végéig mellettem álljon és még ráadásul szeressen is...egyszerűen csak azért voltam rád mérges, mert szó nélkül hagytál ott... - vallotta be, csendesen, mintha valami titokról volna szó.
- Azt hittem történt veled valami, megsérültél vagy ki tudja milyen bajod esett... - felsóhajtott, majd szomorúan elmosolyodott, mert mégsem akarta a fiú orrá elé dugni, hány álmatlan éjszakát szenvedett végig. Lényegtelen volt. Minden teljesen és végérvényesen a múlt részéhez csatlakozott, túl messze a mosthoz.
Az ajándékon egészen meghökkent, nem számított semmire sem Kolostól, és annyira bele volt merülve a beszélgetésbe, hogy nem is vette észre, hogy mindvégig nála volt. Vörös arccal fogadta el a csokoládét, amit bár nem szeretett annyira, hisz csak ritkán evett a nyalánkságokból, de a gesztusát igazán sokra becsülte.
- Azt hiszem meg tudok bocsájtani Ardai - köszörülte meg a torkát, miközben felnyitotta a doboz tetejét, hogy megnézhesse a csinos, gömbölyded édességeket. - De csak akkor, ha megígéred, máskor akárkit hagysz is ott, előtte azért elköszönsz tőle.

- Én sem gondoltam volna -ismerte be, miközben azt figyelte, milyen mély lyukat fúrt cipője talpával a földbe az ifjú varázsló. Ha nem emlékezett volna olyan jól Kolos jellemére, talán azt is gondolhatta volna, hogy valami felzaklatta társát, valami bántotta, de mivel nem látott rá olyan magyarázatot, így végül a lány pusztán unaloműzésnek könyvelte el a dolgot s inkább a bonbonokra emelte tekintetét.
Igazándiból nem is volt oda az édességekért annyira, de az egyik annyira gusztusosnak tűnt, hogy kénytelen volt ellenállni a csábításnak és megkóstolni azt. Óvatosan ujjai közé zárta a csokiba mártott édességet s ügyesen a szájába emelte, míg a fiút hallgatta.
- Hm? - Épp mikor Kolos szembefordul vele nyeli le az apró nassolni való  utolsó darabjait is.
Az első pillanatokban nem történt semmi, leszámítva az undorító utóízt ami leginkább a nyers hal szagához volt hasonlatos, de azután hirtelen kezdte rosszul érzeni magát.
- Mit tettél bele? - a szavak épphogy csak halkuló suttogásfoszlányok voltak, hiába akart üvölteni, annyira szédült és bizsergett teste, hogy minden egyes csúnya mondat csak még egy csomót kötött néma nyelvére.
Ujjai görcsösen tekeredtek a szökőkút peremére, végeik elfehéredtek a túlzott szorítás miatt. Egyre gyengébbnek és gyengébbnek érezte lábait, egyre nehezebb volt megtartania egyensúlyát, s végül kicsúszott alóla a föld. Már egyáltalán nem érezte alsó tagjait, nem tudta megmozdítani őket, mintha valami borzalmasan szűk harisnyába tuszkolták volna bele csípőtől lefelé. S mikor odanézett, bőre feltépte önmagát, s nyálkás, pikkelyes mivoltjával a két láb egymásba forrt. Lábujjai megnyúltak s hatalmas, két fejnyi lapátuszonyokká torzultak. Sikítva próbált hátrálni, mintha lerázhatná magáról az átkot, csakhogy háta már így is a szökőkút falának préselődött, s nem tudott hátrálni.
- Ne, ne, nee! - nyögve próbálta lerázni- lerángatni magáról a pikkelyes farkat, csakhogy minden egyes csípés és tépkedés hatalmas fájdalommal járt.
- Kolos! Hogy merészelted? - Dühösen pillantott a fiúra, szemei megteltek könnyekkel - Azonnal változtass vissza te bohóc! Hogy is hittem, hogy valaha értelmes leszel és normális? Már bánom, hogy nem történ ott helyben ketté azt a nyenyere botodat!

 

- Mindent amit kaptál megérdemeltél! - Rivallt rá hisztérikusan, teljesen elvesztette fejét, a fal ami elválasztotta őt a piperkőc aranyvérűektől hirtelen szilánkjaira robbant szét. Nem követtek el Lanetta ellen ilyen hatalmas támadást még egyszer sem élete során. Voltak ugyan összetűzései, nem is egy, de ilyesfajta aljassággal még sohasem csalták őt tőrbe. Ezért hát reagálni sem tudott kellőképp, csupán üres szavakkal dobálózni, hangosan rikácsolni és sápítozni.
- Ha most itt merészelsz hagyni, úgy megkeserítem az életed, hogy térden csúszva fogsz majd a bocsánatomért esdekelni! - fenyegetőzött tovább, összeszorított markával a földet ütlegelve. A pánik dermesztő, sötét füstje és a düh tajtékozó, vad habjai sakkban tartották a leány szívét, úgy megszorítva a csepp, lüktető szervecskét, hogy az ifjú főnix majdnem belefulladt. Nem törődött Kolos élvezkedésével és szentbeszédével, hatalmasat csalódott a fiúban, nagyobbat, mint azon az estén, amikor megtudta, hogy nagy szerelme búcsú nélkül távozott, angolosan.
- NE FORDÍTS NEKEM HÁTAT ARDAI! AZONNAL GYERE VISSZA TE FŐÁLLÁSÚ ANYASZOMORÍTÓ!TE PIPERKŐC SZOKNYAPECÉR...TE...TE - Hiába próbált felállni, az a hatalmas, ormótlan farok olyan nehéz volt, hogy megmoccanni is csak óriási erőlködések árán sikerült neki.
Szája újabb átkozódásokra nyílt, mikor tekintete a fiú farzsebében csücsülő pálcájára tévedt. Elkerekedett szeme, ajkai szavak nélkül záródtak össze. Hiszen neki is volt pálcája. A feje tetején megtűzött kontyában várta csendben a maga pillanatát és mikor egy pillanatra lehunyta pilláit, érezte is a pálcából felszálló friss, üde rózsaillatot.
Hamar kikapta, szőke tincsei vállára omlottak és letekergőztek egészen az undormányos pikkelyekig. A fiú hátára szegezte pálcája végét  és bár tisztában volt vele, hogy tanórákon kívül az ilyesmi tilos és súlyos következményekkel járhat használata, egy percig sem habozott.
- Everte Static! - tisztán és érthetően ejtette ki az átkot, úgy ahogy anno megtanulta, méghozzá pontos célzással.

- Bizony gyönyörű - bólint, jól odabújva a férfihoz, legalábbis hogy ne fázzon, többek között ezen okból is, bár a csók után didergésre nem is lehet oka, felhevítette kedvese lágy ajka.
Nem akart kibontakozni az ölelésből, csakhogy a munkát sem akarta elhanyagolni, ezért kérdezett rá az úrnál, hogy mégis mit tegyen, a válasz, amit kapott rá pedig meglepte. Azután kitört belőle a lágy kuncogás, mielőtt egész arcával belesimult volna a nagy, kérges tenyérbe.
- Azt a feladatot míg élek végzem - suttogja, hogy csak ketten hallják, se az ég ne legyen fültanúja, se a csillagok, mielőtt ajkuk összeérne röpke pillanatokra.
A holdat nézni a férfi helyett nehéz kihívás volt, pláne, mert Várkonyi borostás állán annyira szépen kirajzolódott a fény, hogy Lalának szinte fájt, amiért nem rajzolhatta le hirtelen, pedig már mióta nem vett ilyen okból cerkát a kezébe.
De mivel erre kérték, megtette. Felemelte apró állát és megcsodálta a holdat, amit hiába látott minden nap, aznap szinte elvarázsolta. Más volt, mintha nem is a hold lenne, hanem egy másik bolygó, egy vörös, közeli, lüktető bolygó. Szája elnyílt, csakhogy szerelme szavaiból valami fenn maradt a rostán.
- Mi másért különleges még ez a nap? - pillant fel rá, kérdő tekintettel.
- A csillagom is csinál valami különlegeset? - újra az égboltra figyelt és keresi azt, amit még néhány hónapja a férfi ajándékozott neki.
- De ha kék hold is van meg vörös is egyszerre miért nem li... - eddig jutott a kis akadékoskodással, mielőtt a csók belé fojtotta a további kérdezősködést és mire észbe kapott, már azt se tudta, mit akart mondani, vagy, hogy milyen nap volt. Kit izgatott,amíg mellette volt Várkonyi?

Szipogva engedi, hogy szerelme lábra állítsa és megpróbálja letörölni könnyeit, bár a halovány simogatásnak sok könnycsepp ellenállt, az ügyetlen próbálkozás azonban arra jó volt, hogy a lány fel tudjon nevetni és abbahagyni a megihletődött zokogást.
- Annyira szeretlek - suttogta, míg az úr a zsebkendővel ügyeskedett. Mondta már ezt neki, de úgy érezte még többször és többször ki kell mondania.
Szíves-örömest követi vőlegényét valami melegebb helyre, mert bizony azért ő sem volt kemény téglából, hogy ne fázzon a tél közepén, még ha jól fel is volt öltözve. Na jó, annyira nem, sőt egyes alsó dolgokat kifejezetten elfelejtett magára venni. Többek között mondjuk a trikót.
- Azta - csodálkozik rá az asztalkára és a pezsgőre, nem is számított több meglepetésre. Vigyorogva fogta a poharat és koccintott leendő férjével.
- Rád és Rám leendő uracskám - rivallja jókedvűen s rögvest bele is kortyol, amit talán nem kellett volna, mert apja említésére azt az egy kortyot félre is nyelte. Köhécselt egy keveset, ujjait mellkasára téve.
- Mondtad, hogy aranyvérű vagy? Az már fél siker, ha pénzed is lenne vagy egy kamrányi, akkor meg már láncon is elvezetne engem az oltár elé, csak hogy hozzájuthasson valamennyihez belőle - szúrja oda morogva, nincs oda a családjáért vagy annak viselkedéséért, ennek pedig könnyen hangot is adott amikor csak tehette, mérgébe pedig még ivott is pár kortyot, csak akkor hagyta abba, mikor kedvese megjegyezte,hogy ne igyon annyit. Ekkor letette s somolyogva odaandalgott kedveséhez.
- Liliomtipráson jár az esze az esküvő előtt? - játszik vele, jókedvű hangsúllyal tréfálkozva.