Tobias

A rossz idő ellenére is úgy döntött, hogy jobb lesz, ha egy kicsit sétál Sherlockkal, mert magához képest nagyon nyugtalan volt az állat - biztos érzi az időváltozást. Viszont úgy, hogy bármely pillanatban eleredhet az eső, Jared nem akart túl távol menni a kastélytól, már csak azért sem, mert ha a nagy bundájú macska megázik, akkor neki kell majd rendbe rakni.
Míg a kandúr a virágágyásokban bóklászott, addig Jared leült a szökőkút szélére. Jólesett neki a pihenés, szörnyen rohanós volt az utóbbi időszak, de már csak pár nap, és mehetnek haza! Milyen jó is lesz!
Kicsit ugyan aggasztotta, hogy Agatha mit fog szólni a fejleményekhez, már ami Ricsit illeti, mert Jared biztos volt benne, hogy nem fogják tudni sokáig titkolni, pláne nem úgy, hogy egy fedél alatt laknak. Talán tényleg meg kellene előbb beszélni Seth-tel, hogy mi is legyen. Végül azonban egy halk sóhajjal elhessegette ezt a gondolatot, inkább csak arra figyelve, hogy mit csinál a macska, aki láthatóan remekül érezte magát a friss levegőn.
- Gyere csak! - intett az állatnak hamarosan, hogy felvehesse kicsit és megcirógassa. Nagyon szerette a macskát, jobban, mint a legtöbb emberi lényt, ráadásul volt egy olyan tulajdonsága, ami újra és újra töprengésre késztette Jaredet - nevezetesen a zoknilopás. Nem egyszer próbálta már legilimenciával megfejteni, hogy mi forog abban a szőrös kobakban, de egyelőre nem sokra jutott.
Mindenesetre most is nekiállt, hogy szépen lassan megkeresse a macska elméjét és óvatosan belehatoljon. Nem akart fejfájást a kiscicájának (aki tíz kilós), úgyhogy tényleg nagyon odafigyelt, hogy mit csinál.
Talált abban a kerek buksiban mindenfélét, de a zoknilopás megoldását megint nem. Volt ott egy rakás zöld növényszár, ezeket nyilván épp az előbb látta a macska, meg volt egy egér, amit az Eridon folyosóján kergetett végig, csak hogy mielőtt elkapja, végül inkább lecsüccsenjen a fenekére és ásítson egyet. Ráadásul az is kiderült, hogy a macska még leselkedni is szeret, mert Jared észre sem vette, hogy bent volt, mikor zuhanyzott, pedig... hát láthatóan ott volt.
- Rosszcsont vagy, tudod? - eresztette el végül a varázslatot, és simizte meg a macska fejét, aki heves dorombolással válaszolt. - De mondd már meg nekem, miért zoknik? Miért?! - emelte meg kicsit az állatot, hogy a szemébe tudjon nézni, de az csak vidáman, talán kicsit gúnyosan csillanó szemmel nézett vissza, mielőtt kapálózva jelezte volna, hogy ő most már inkább folytatná a barangolást.

Tobias

- Ne olyan hevesen, hékás! - nevetett Jared a macskára, miközben lefogta és nyugalomra intette. Egy kis simogatás elég volt ahhoz, hogy a macska összegömbölyödjön, és lapos pillantásokkal kezdje szemlélni a környéket.
A távolból kutyaugatás hallatszott, de a fiú nem sokat foglalkozott vele, messze volt, és egyébként sem volt benne biztos, hogy kedvenc kis szőrgombóca hogyan is reagálna egy csaholóra. Hamarosan azonban egy másik ember is megjelent a színen, és úgy tűnt, ő is éppen itt akar leülni, de Jared csak a szeme sarkából figyelte őt, egészen addig, amíg az előbbi kutya is be nem robbant a képbe.
- Au! - szisszent fel a fiú, mert Sherlock karmai abban a szent pillanatban a combjába mélyedtek, ahogy a kutya közelebb próbált jönni, aztán fújni kezdett, a szőrét is felborzolta és úgy általában is elkezdett dupla akkorának kinézni, mint egyébként. Jared riadtan kapta el a grabancát, mert bár azt nem nézte ki belőle, hogy nekimenjen egy kutyának, talán nem ártott még időben megelőzni a bajt. Az érintéstől aztán Sherlock lehasalt az ölében, és továbbra is fenyegető morgással kísérte figyelemmel a kutya mozgását, ámde mivel már tudatosította, hogy ott van a gazdi, sokkal kevésbé félt.
- Sajnálom - nézett fel Jared a másik srácra. - Nem szokta meg a kutyákat, jobbára fent van a toronyban, ott meg nem nagyon van belőlük - magyarázta, hogy miért is ennyire ideges a kis kedvence. - De nagyon szép állat, a tied? - kérdezte aztán a kutyust mustrálva. Szabad kezét ki is nyújtotta, hátha oda tudja csalni annyira, hogy megsimogassa a fejét.
Közben Sherlock már egészen megnyugodott, felismerte, hogy nincs veszély, a másik állat nem bántani akarja, úgyhogy újra felült Jared ölében és most már a kíváncsiság kezdett dolgozni benne, ahogy nézte az ebet. Megfelelő távolságból, de már közel sem annyira elutasítóan.

Tobias

Lehet, hogy loncsos és bozontos volt a kutya, de akkor is szép. Jared simán el tudta képzelni, hogy terepen voltak a gazdájával és egyszerűen csak belefetrengett valami pocsolyába, vagy ilyesmi, úgyhogy végképp nem sértésnek szánta a feltételezést, hogy az övé az állat.
- Sok most a kóbor állat - jegyezte meg elgondolkodva Jared. - Nem olyan régen vittem be egy sérült kutyát meg a kölykét az állatorvosi rendelőbe - folytatta. - De őket egyszerűen kidobta valaki - fintorgott.
Nagyon utálta már a tényt is, hogy voltak emberek, akik képesek voltak bántani az állatokat. Noha jó volt bájitaltanból de az sem volt éppen a kedvence, mikor gőteszemet kellett használni, vagy bármi más nyilvánvalóan az állat halálával megszerezhető hozzávalót. Az a legutóbbi eset a kutyákkal eléggé felzaklatta, mivel a legilimencia segítségével végignézte, ahogy az állatokat az út szélén hagyják és a gazda egyszerűen elhoppanál.
Sherlock közben viszonylag megnyugodott, bár a pofácskájáról továbbra is olvasni lehetett azt a tipikus macska undort, amit csak ezek a kis lények tudnak ennyire effektíven produkálni. Jared meg is mosolyogta a duzzogó jószágot, aki legalább most már nem akarta menekülőre fogni a dolgot. Azon viszont jól meglepődött, hogy a másik fiú éppen mellé csüccsent le. Kicsit tétován nézett fel rá, miközben a fejében kérdések tömege fogalmazódott meg azzal a témával, hogy "miért ilyen közel?", kicsit kétségbe is esve ettől, de aztán látta, hogy a másik simán csak el van gondolkodva, úgyhogy biztos nem akar rosszat. Valószínűleg észre sem vette, hogy csak egy fél méter van köztük... Jared itt nyelt egy nagyot, mert rájött, hogy a fél méter nincs is olyan nagyon közel, csak ő van annyira szerencsétlen, hogy még ezt sem tűri igazán jól.
- Mi lesz vele? - kérdezte végül, csak hogy mondjon valamit, a kutya felé mutatva.

Tobias

- Sajnos nem - rázta meg a fejét az eridonos. - A kutya csak a gazdája lábára emlékezett meg arra, hogy volt egy nagy pukkanás, amikor eltűnt mellőle - avatta be a másikat, hogy mit is látott szegény állat fejében.
Egyébként Jared bizonyos szempontból sokkal jobban szerette az állatok elméjét nézegetni, mint az emberekét. Egyszerűbbnek tűnt első ránézésre, de amint közelebbről megszemlélte rögtön kisült, hogy koránt sem olyan sima ügy. Az állatok máshogy észleltek, máshogy emlékeztek, ebben pedig volt valami egészen elbűvölő dolog, a kihívás mellett persze, amit az adott, hogy meg is kellett őket érteni.
- Nem tudom - felelte aztán Jared őszintén. - Akkor egyszer jártam náluk, és akkor is csak azért, mert fogalmam sem volt, mit kezdjek egy sérült lábú állattal, mégsem hagyhattam ott az út szélén a kölykével - mesélte el, hogy mi történt. - Habár... az egyik ismerősöm ott dolgozik, ő mindig elég nyúzott nap végére, szóval biztosan van bőven dolga - tette aztán hozzá elgondolkodva.
Miután az idegen is észrevette, hogy nagyon közel ült le, kicsit távolabb húzódott legalább egy mozdulattal, úgyhogy Jared is komfortosabban kezdte érezni magát. Annak pedig kifejezetten örült, hogy úgy tűnt, lesz a kutyának gazdája.
- Szerencséje van, jó emberbe futott bele - mosolyodott el halványan, mikor a másik kijelentette, hogy nem hagyhatja itt a kutyát. Hát persze hogy nem, mert ki tudna sorsára hagyni egy szegény állatot? Jó, elég sokan, de például Jared sem tartozott ezek közé.
- Mi lesz a neve? - érdeklődött aztán kíváncsian. Annak idején ők nagyon sokáig filóztak a bátyjával, hogy hogyan nevezzék el az akkor még pöttöm kismacskát, mert sehogy sem jutottak dűlőre, ami az egyiküknek tetszett az a másiknak nem és fordítva.

Tobias

- Ühüm - felelte egyszerűen, miközben mosolyogva megsimogatta Sherlock csupa bunda kobakját, aki ettől végképp elengedett és hangos dorombolásba kezdett. Jarednek ő volt az első állata, úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére, együtt aludtak, sokat játszottak és a hatalmas macska szívesen követte őt akkor is, ha dolgozni ment. Okos volt, sosem kóborolt el, mindig a gazdája sarkában maradt, aki nagyon figyelt rá, hogy nehogy valahol lemaradjon a cica.
A legilimenciáját pedig sohasem titkolta. Nem kérkedett vele, nem mondta, ha nem kérdezték, de nem is figyelt rá oda különösebben, hogy beszélgetések alkalmával ne említse, hiszen nem volt rá szüksége, hogy rejtegetnivaló dologként kezelje. Nem akarta mások ellen használni, pláne nem állt szándékában úgy mászni bele emberek fejébe, hogy nem kap engedélyt, akkor pedig kár lett volna valami furcsa misztikumként kezelni az egészet.
Az ismeretlen egy darabig méregette a fiút, végül pedig elmosolyodott, úgyhogy Jared is viszonozta. Tudta értékelni az ilyen csöndes egyének társaságát, túl sokat még megszólalnia sem kellett, két mondat között is jócskán telt el idő. Ez, főleg ha új ismeretségről van szó, nagyon hasznos tulajdonság.
- Tényleg Winstonnak néz ki - bólintott aztán Jared is, újra megszemlélve az állatot. A kutya borzas volt de jókedvű, látszott a szeme csillogásán, és bizonyára nem véletlenszerűen döntötte el, hogy kit fog követni az iskolába. Az állatok nagyon is jól meg tudják érezni, hogy ki szereti őket, ezt már megtanulta Jared, mióta Sherlockkal lakik.
Aztán a megkezdett mondat kicsit észhez térítette, emlékeztetve rá, hogy mennyire könnyedén meg tud feledkezni a jó modorról.
- Áh, elnézést. Én Jared vagyok, ő pedig Sherlock - mutatta be a cicát is, aki a nevét hallva nyávogott egyet, felnézve a gazdájára, mint aki azt kérdezi, hogy mit szeretne tőle. Jared újra végigfuttatta ujjait a puha bundán, miközben felelt neki. - Csak bemutattalak. Köszönj szépen! - Persze nem köszönt, csak dorombolt tovább, nekiállva dagasztani a fiú combját, aki egy kis fintorral díjazta a ténykedést, de nem állította meg. De hát azért a nadrágjának sajnos nem volt túl vastag az anyaga.
- És te? - nézett aztán vissza a mellette ülőre, kíváncsian figyelve őt. Vajon milyen név illene hozzá, ha csak tippelnie kéne? Valamiért a Ralph jutott elsőnek eszébe, bár jó eséllyel még csak közel sem járt a valósághoz.

Tobias

Miután megvolt a kölcsönös bemutatás, amit Jared egyébként meglehetősen mókásnak tartott, és megtudta a másik srác nevét is, kíváncsian nézte végig, ahogy Winston tovább barátkozott leendő gazdájával. Sokban hasonló volt ahhoz, amit Ricsi csinált lent a rendelőben, mikor bevitte a beteg kutyát, és tulajdonképpen ahhoz is, ahogy ő maga próbált összebarátkozni azzal az ebbel, de neki egy órájába telt, ami Ricsinek és Tobiasnak csak percekbe. Kicsit irigykedve sóhajtott hát egyet, mert örült volna neki, ha neki is így megy ez az egész, de hát a kastély előtt soha de soha nem találkozott állatokkal a bájital hozzávalókon kívül, úgyhogy nem volt nagy csoda, hogy tizennégy évnyi hátrányt nem tudott csak úgy ledolgozni.
A kérés nem érte váratlanul, Jared alapvetően azon a véleményen volt, hogy állatot legilimentálni úgy, hogy ezzel semmiféle fájdalmat vagy zavart nem okoz nekik, nem volt bűn. Csak vigyázni kellett arra, hogy tényleg ne essen a delikvensnek baja, és mivel a macskája még egyszer sem panaszkodott, nem volt szívbajos más állatokon is használni a képességét.
- De, szívesen - bólintott hát, aztán pár másodperccel később már Winston fejében nézelődött valami támpontot keresve. Nála kicsit távolabb kellett merészkedni, hogy rájöjjön, mi történt vele, mint a rendelős kutyánál, és ezért jóval homályosabb képeket talált, de volt pár, ami talán túlságosan is éles maradt. Nyilván azok, amik megrázták szegényt. Hamarosan aztán abbahagyta a varázslást és elmondta, hogy mit látott.
- Meghalt a gazdája. Azért ilyen loncsos mert a temetőből jött ki, a gazdája sírján szokott elég sokat ülni minden nap. Amennyire meg tudom ítélni, ketten laktak csak a házban, nem volt ott más ember, úgyhogy nem hiszem, hogy keresnék - fejezte be.
Az eső ezt a pillanatot választotta, hogy nagy cseppekben nekiálljon esni. Jared ugyan nem bánta volna annyira, amíg csak csepereg, de Sherlocknak minden bizonnyal az orrára eshetett egy csepp, mert nagyot tüsszentett, aztán hisztizni kezdett a víz miatt.
- Jól van, jól van, megyünk már - állt fel a fiú a szökőkút széléről, de még visszafordult Tobiasék felé. - Ti is bejöttök a kastélyba?

Kamilla

Kissé álmosan ballagott felfelé a faluból, mert mára vége volt a műszakjának a falatozóban, de mivel korán kellett kelnie, jelenleg nem állt a helyzet magaslatán. Ásított is egy nagyot, miközben arra gondolt, hogy milyen jó lesz, hamarosan már az ágyában fog feküdni és az igazak álmát aludhatja, délutáni időpont ide vagy oda, már legalábbis akkor, ha a szobatársai éppen nem tartózkodnak ott. Valahogy nem tudott nyugodtan pihenni, ha ébren voltak körülötte a srácok. Egyszerűen még mindig nem szokta meg, hogy ott vannak, és kezdett arra hajlani, hogy nem is fogja, mert bármennyi idő is telt el, épp annyira hiányzott az otthonos érzés, mint az első perctől fogva, hogy elkezdődött ez a tanév. Igaz, talán egy kicsit más hozzáállással megkönnyíthette volna a saját dolgát, de ezt sosem lett volna hajlandó elismerni.
Egészen a Fénylő Lelkek Udvaráig jutott, mikor is hirtelen egy hang hasított a békés csendbe, amitől még ő is összerezzent, pedig igazán nem is volt hangos, csak annak tűnt, miközben a gondolataiba volt mélyedve. Pislogva nézett szét, hogy vajon kitől származott a tömör vélemény, mert a hang az elég ismerős volt, nem sokkal később pedig ki is szúrta Kamillát, aki épp lerakta a kezében tartott könyvet.
- Kellemetlen fordulat? - érdeklődte meg a fiú, miután odament hozzá és megállt előtte. - Mit olvasol? - kérdezte, majd le is huppant a lány mellé. Végül is, talán nem árt, ha egy kicsit még összeszedi a maradék energiáját, mielőtt nekiállna megmászni az Eridon számtalan emeletét. Most azért valahogy még neki is átsuhant a fején a gondolat, hogy talán tényleg jobb lenne a pincében lakni, vagy valamelyik közelebbi emeleten.

Kamilla

Mikor a másik elmondta, hogy mi bántja a könyv kapcsán, akkor hümmögött egy sort a kijelentés fölött, aztán mikor megtudta a címet, akkor összehúzta a szemöldökét és úgy kukucskált a lány mellett a kötetre.
- De abban úgyis mindig mindenki meghal, nem? - kérdezte kicsit bizonytalanul, mert a Trónok harcáig eddig bizony nem jutott, mert mindig volt valami érdekesebb, amit gyorsan el akart olvasni.
Ő maga is viszonylag kényelmesen elhelyezkedett, mert egyelőre nem akaródzott neki elindulni, úgyhogy akár beszélgethettek is egy kicsit. Félig a lány felé fordult, hogy őt lássa meg az udvart is, mert ez szép hely volt, könnyen elkalandozott rajta a tekintete. Lassan egyébként is virítani fog minden, csupa zöld és virág, az meg csak jó lehet.
- Fáradt is vagyok - jelentette ki, mikor a másik megosztotta vele a megfigyelését. - Most jövök munkából és szörnyen sokan voltak ma a falatozóban, egy pillanatnyi megállásom se volt - mesélte, de nem igazán panaszkodásnak szánta, hiszen ő szeretett Arvidnak segédkezni a konyhában és szeletelni, meg ilyenek, és amíg nem küldik ki az emberek közé, addig nem is lesz baja igazán ezzel.
- Hát... - gondolkodott el aztán, hogy mit feleljen a kérdésre. - Igazából minden változatlan. Nagyjából - mondta, majd töprengő mozdulattal túrt a hajába, mintha csak össze akarná fésülni a gondolatait, de nem talált semmi olyasmit, ami szerinte érdekelhetné a lányt, úgyhogy tovább is hamar tovább is haladt.
- Régen találkoztunk, veled történt valami érdekes? - kérdezte hát, kékesszürke szemeivel a lány arcát pásztázva. Most valahogy nem tűnt annyira meggyötörtnek, mint mikor legutóbb látta, de lehet csak az teszi, hogy olyan ritkán beszélnek.

Kamilla

- Én sem szeretem, ha meghalnak a kedvenc szereplőim - bólogatott megértően. - De, nézd a jobbik oldalát, ez még mindig kibírhatóbb, mintha az író halna meg a sorozat közepén és nem tudnád mi lesz a vége - jegyezte meg, bár vigasztalásban, valljuk meg, sosem volt igazán jó.
Mikor a másik is felelt a kérdésére, akkor elgondolkodva nézett rá vissza.
- Akkor ezért nem látlak annyit mostanában - jött rá a dolog nyitjára. - Jó nála laknod? - érdeklődte. A lány nem volt túl jó állapotban egy időben, de ha az apjánál jól érzi magát, az már fél siker.
Amikor azonban a következő mondatot meghallotta, akkor idegesen ugrott meg a gyomra. Ez nem kezdődik jól. Neki mostanra már nem egy felügyelőhöz volt szerencséje, és nem minden esetben volt boldog a találkozástól, úgyhogy meg tudta érteni, hogy a lány sem repeshetett az örömtől, bár azért az tény, hogy kicsit reménykedett benne, hogy nem abba a valakibe futott bele, aki őt mondjuk nem zavarta.
- Kivel találkoztál? El szeretnéd mesélni, hogy mi történt? - nézett a másikra egyszerre kicsit kérdőn és várakozón, mert reménykedett benne, hogy fog még hallani az esetről a másiktól, ha már így felhozta. - Miért volt rossz? - kérdezte még aztán, bár lett volna néhány tippje, főleg ha valamelyik marcona aurorral hozta össze a lányt a sors. Egyelőre kettővel még nem beszélt Sebby, de úgy egészen őszintén szólva, valahogy ennek azért tudott örülni. Lehet, hogy sokan már elkönyvelték róla, hogy biztosan besúgó, mert olykor lehetett látni a karhatalom embereivel, de nem így volt. Őt is piszkálták, számon kértek rajta dolgokat, még akkor is, ha nem mindenki állt így hozzá, szerencsére.

Kamilla

- Azt hiszem elég sokan lógtak meg így a házirend bizonyos pontjai elől - tűnődött el a lány szavait hallgatva. - De megértem valahol - tette hozzá. Igaz, számára is furcsa volt valahol, hogy egy időponton túl tilos volt elhagyni a körletet, de másrészt meg volt ráció a dologban. Viszont az is tény, hogy az este kilenc órát még így is korainak találta, mert miért ne lehetne még olyankor valaki például a könyvtárban?
Kicsit elhúzta a száját, mikor a lány nem tudta megmondani, hogy kivel is futott össze, aki ennyire kellemetlen emléknek bizonyult, de aztán kapott némi segítséget mégis, és hangosan sóhajtott. A delikvenssel neki sem volt éppen rózsás a kapcsolata.
- Kőhalmi Felicián - adta meg a nevet a másiknak, hátha érdekli, hogy kivel ne találkozzon inkább többé. - Ezek után megértem, hogy miért volt rossz - mondta, miközben fáradtan megdörzsölte a szemeit. - Sajnos ő velem is mindenképp szeretett volna elbeszélgetni és hasonlóan kellemes emlék, mint neked - fintorgott. Ha babonás, akkor most meg merte volna kockáztatni, hogy a férfi biztosan ott lapul valamelyik bokorban és éppen őket hallgatja, remekül szórakozva a történéseken, de nem volt hozzá eléggé bagószag a környéken.
- Mit akart tőled? - kérdezte aztán kíváncsian. Nem gondolta, hogy Kamilla annyira nagy bajba került volna, hogy kihallgatták, de ki tudja? Végül is elég ritkán találkoztak tulajdonképpen, szóval lehet, hogy nem is tudott volna róla, ha a másik valami olyat követ el, amiért érdeklődni kezdenek utána a felügyelők.
- Mindenesetre meg merném kockáztatni, hogy a legrosszabbat fogtad ki - sóhajtott. Tény, hogy még volt, akivel nem beszélt, de Felicián kellőképp megizzasztotta ahhoz, hogy ne akarjon többé találkozni vele.