Bella

A klubhelységben ülök és egy női magazint olvasgatok. Nem foglalkozok a többi nyüzsgő gyerekkel, inkább elmerülök az újságban. Lassan végigolvasom az egészet és úgy döntök, hogy kimegyek az udvarra. Felszaladok a szobába, felkapok egy kényelmes fehér pólót és fekete nacit, kifésülöm a hajam, felteszek egy kicsi szempillaspirált és elindulok a folyosókon.
Nem idegen nekem az iskola, de ha az lenne, akkor sem esnék kétségbe. Elindulok tehát, hogy keressek valami nyugis helyet. Számomra nincs az egészben semmi meglepő, ellentétben a többi elsőssel. Azt is pontosan tudtam, hogy a zöldeket fogom erősíteni. Közben elérek a célomhoz. Tudom, hogy ha nem akarok első napon szabályt szegni, akkor nem maradhatok sokáig, de én szeretem az estét és így sokkal hangulatosabb. Mikor belépek, meglátok egy másik lányt a padon ülve.
Gyorsan átgondolom a dolgot. Úgy döntök, hogy bár a jó hangulattól messze vagyok, felveszem az elbűvölő arcomat. Pontosan ezért van az, hogy amikor közelebb lépek, már senki nem mondaná meg, hogy nem ilyen vagyok valójában.
- Szia - köszönök kedvesen és közben mosolygok. Nem mintha ettől függne az életem, de nem kell, hogy az első szembejövő embert is elijesszem. Igaz, hogy az egyedüllét miatt jöttem, de ha így történt, ez is alakulhat jól.

Mikor meghallja a hangom a lebegtetett vízcseppek visszaesnek a szökőkútba. Gondolom; a nonverbális varázslást gyakorolta.  Amikor megfordul, mintha kicsit csalódott lenne. Nem hiszem hogy ez nekem szól, inkább a miattam félbe hagyott varázslatnak. Azért amikor visszaköszön egy kis kíváncsiság is vegyül a hangjába.
Ha valaki ennyire megtanulja elrejteni az érzelmeit, nem lesz nehéz másokon is felismerni. Azt is látom, hogy nem az kifejezetten beszédes típus. Ez természetesen lehet rossz következtetés, de nem hiszem, hogy ekkorát tévednék.
Bemutatkozik, amiből megtudom, hogy Bellának hívják és Navinés. Nem sokat beszéltem még a sárga ház diákjaival, de nyilván nem sok dologba hasonlítunk.
- Melodynak hívnak - mondom meg én is a nevem. - De inkább csak Mely - mondom, bár elgondolkozok, hogy elmondjam-e a becenevem, de végül is miért ne? Így legalább nem lesz túl hivatalos.
- Ja, és a Rellont erősítem - teszem hozzá, mert ez lemaradt.
- És mit gyakoroltál? - kérdezem, bár pontosan tudom. Mégis, nem ülhetek csak ott, még akkor sem, ha nincs is sok kedvem a beszélgetéshez. Ebből azért nem mutatok semmit, nehogy megsértődjön a beszélgetőpartnerem.

Nem igazán tudom eldönteni, mennyire örül vagy éppen nem a társaságomnak. Látszik, hogy kicsit csalódott, de közben nem teljesen. Nem hiszem, hogy a nyitottságomat bizonyítottam volna, de azért ez rá sem teljesen igaz. Nem is vagyok az a kifejezetten ismerkedős típus, bár szeretek néha beszélgetni és új emberekkel találkozni. Igazán közeli barátaim még sincsenek sokan. Én nem szeretek valakihez nagyon ragaszkodni, mert utána csak nekem lenne rossz.
Látom, mikor kicsit csalódottan engedi le a kezét. Lehet, bebizonyítottam milyen udvariatlan vagyok, pedig nem ez vezérelt. Nem vagyok ilyen és sajnos nem is figyelek mindig a többiekre. Amikor a Rellont említem, mintha kis megértés suhanna át az arcán. Remek, akkor itt is megvannak az általánosítások! Nem mintha ebbe nem illenék bele. Tényleg egy kicsit hideg vagyok az emberekkel, de ez csak maszk, amit viszont nem szeretnék levetni. Amikor elmondja, hogy a lebegtető bűbájt gyakorolta kicsit zavarban van.
- Az jó, ügyi vagy - mondom neki kicsit kedvesebben, ne tartson már egy érzéketlen és udvariatlan lánynak. Nyilván kicsit furcsa nekem, de azt is tudom, hogy ez csak a családom miatt van így.
- És honnan származol? - kérdezem. A neve nem tűnik magyarnak, de ez ugyanúgy lehet óriási tévedés, mint helyes megállapítás. Nem tudom mit gondol rólam, de talán így egy kicsit jóvá teszem az előzőket. Még én is meglepődöm azon, hogy ez ennyire fontos számomra, de most valóban szeretnék kicsit aranyosabb lenni Bellával, mint általában. Nem sokan fontosak számomra, hisz a legtöbb ember, akivel csak felszínes a kapcsolatom, nem ébreszt bennem érzelmeket, viszont ez a lány valahogy ezt is elérheti

Látszik, hogy Bella kicsit zavarban van, amire én is rásegíthettem a viselkedésemmel. Én már rég nem voltam és most sem érzem emiatt rosszul magam, de az elhatározásom megmarad. Mostantól kedves leszek vele, és nem leszek többet bunkó. Közben egy kicsit kuncogok rajta, mikor majdnem leejti a szemüvegét. Ezt tényleg nem rosszindulatból teszem és szerintem ez most látszott is.
Megtudom, hogy Londonból származik. Akkor jól gondoltam én is. Laktam ott egy darabig, de az én életemben nem játszott fontos szerepet.
- Szintén Angliában születtem, mert az apám angol, de rögtön utána Spanyolországba költöztünk. - válaszolok neki. - 10 éves voltam, mikor anyukám szülőhazájába, vagyis ide költöztünk. - tettem még hozzá. Nem vagyok valami nyitott, de mégsem szeretek semmit elintézni egy szóval. Az már nem én lennék.
- És te? Mennyi idős voltál mikor ide jöttetek? - kérdeztem én is tőle. Nem tudtam igazán, hogy mit kérdezzek, de tudtam, hogy most nekem kell beszélgetést kezdeményezni. Nem tudtam mennyire értene meg, ha azt mondanám, ami a szívemben van. Vagyis azt, hogy nem tartom még otthonomnak ezt az országot. Ugyan a családom aranyvérű és ennek megfelelően mi mást vennének, mint egy szép kúriát, de az mégsem olyan, mint Spanyolország? Ezt azonban inkább nem osztottam meg vele, hisz ezzel könnyen megsérthetem, ha szereti és ha hazájának tartja

Nem tudom igazán,hogy kérdésemre miért jött zavarbam de végül mindegy is. Megtudom, hogy Londonban élnek. Erre nem gondoltam, de ez nyilván csak az én nem éppen tökéletes képzelőerőm.
Megdicséri Spanyolországot, majd jó estét kíván nekem természetesen spanyolul. Nem tehetek róla, ezen elnevetem magam. Elmondja, hogy mikor ott  voltak megtanult pár szót. Aztán fölteszi a kérdést amire  most nem is gondoltam, mégpedig, hogy nem kéne-e már mennünk. Igazából én vissza tudok jutni, hogy ne vegyen észre senki, de ha mégis anyáék nem örülnének neki túlságosan.
- Akkor hát, szia. Örülök, hogy találkoztunk. - mondom mosolyogva. Miután elbúcsúztunk sietve indulok vissza. Hála az istennek senkivel sem találkozok a folyosón, átmegyek a kiürült klubhelyiségen, majd a szobámba érve lemosom a sminkem, pizsamába öltözök és fáradtan esek az ágyba. Nem érzek különösebben semmit, de jól esett egy kis beszélgetés és nem bánnám, ha egy másik alkalommal folytatnánk

Látszik, hogy Bella kicsit zavarban van, amire én is rásegíthettem a viselkedésemmel. Én már rég nem voltam és most sem érzem emiatt rosszul magam, de az elhatározásom megmarad. Mostantól kedves leszek vele, és nem leszek többet bunkó. Közben egy kicsit kuncogok rajta, mikor majdnem leejti a szemüvegét. Ezt tényleg nem rosszindulatból teszem és szerintem ez most látszott is.
Megtudom, hogy Londonból származik. Akkor jól gondoltam én is. Laktam ott egy darabig, de az én életemben nem játszott fontos szerepet.
- Szintén Angliában születtem, mert az apám angol, de rögtön utána Spanyolországba költöztünk. - válaszolok neki. - 10 éves voltam, mikor ide költöztünk. - tettem még hozzá. Nem vagyok valami nyitott, de mégsem szeretek semmit elintézni egy szóval. Az már nem én lennék.
- És te? Mennyi idős voltál mikor ide jöttetek? - kérdeztem én is tőle. Nem tudtam igazán, hogy mit kérdezzek, de tudtam, hogy most nekem kell beszélgetést kezdeményezni. Nem tudtam mennyire értene meg, ha azt mondanám, ami a szívemben van. Vagyis azt, hogy nem tartom még otthonomnak ezt az országot. Ugyan a családom aranyvérű és ennek megfelelően mi mást vennének, mint egy szép kúriát, de az mégsem olyan, mint Spanyolország? Ezt azonban inkább nem osztottam meg vele, hisz ezzel könnyen megsérthetem, ha szereti és ha hazájának tartja