Lassan egy hete érkeztem meg, egyre jobban felfedezem a kastély meg a környékét. Még mindig nem szoktam meg a nyirkos reggeleket, hogy szuszognak mellettem fél ismeretlen emberek, amikor elalszok, és hogy minden jóval nehezebbnek tűnik, mint a való életben. Persze, mások azt gondolják, könnyebb a varázsvilágban létezni, mert megjelenik az étel a kosarakban, meg hasonlók, de egy olyan embernek, akinek mindez idegen és inkább taszító, mintsem érdekes... nos, annak nagyon nehéz befogadni ezeket a dolgokat. Alapvetően mindig nagyon spirituális ember voltam, sosem gondoltam, hogy a dolgok véletlenül történnek, megvan egy kialakított képem a világban uralkodó harmóniáról, de azért amikor egész életedben mindenki próbál lebeszélni a kóros tévképzeteknek titulált világnézetedről és kiderül, hogy igazad volt, pont akkor, amikor már kezdenél "kigyógyulni", úgy hogy soha nem is voltál beteg... kicsit megdöbbentő. Pár hét és nagyon otthonosan fogom érezni magamat, de azt valahogy ki kell húzni. Így hát menekülőre fogom a dolgot, s valami elhagyatott helyet keresve találom meg ezt a szép kis udvart, vízeséssel meg minden. Fülig ér a szám, mikor meglátom, mert a legreménytelenebb romantikus idióta vagyok a világon, szóval meghatnak az ilyen dolgok. Nagyon  nehéz bevallani, de tényleg. Nagyon szeretem a szép dolgokat. A szép helyeket. Annyira elragadnak és megragadnak, ráadásul senki nincs errefelé, szóval nincsenek szemtanúi szembekönnyezős, nagy sóhajos, szívhez kapós jelenetemnek.

Vízesésbe a kéz, aztán meg padra a hátsó. Előveszem kissé szakadt tatyómból a festős cuccaimat, meg a kemény zöld kartont-mostanában mindig zöld kartonra festek- és a még Ádámtól kapott ecsetek közül kihúzok egy lapos, vékonyat. Kinyitom a fekete tégelyes festékemet, és a rajztáblára erősített lapra meredek. Harcolok saját magam ellen, mert megkívánná ez a gyönyörű környezet, hogy azt fessem, de hát nem tehetek róla, nem tudom azt festeni, amit látok. Nem vagyok ennyire racionális ember, és túlságosan korlátok közé szorítva érzem magamat ilyenkor. Megvonom vállamat és inkább megy a kezem a szívem után. Mint általában most is erőteljes vonalakat húzok, szabálytalanul, gyorsan, mintha az életemért festenék. Arckifejezésem elmélyült, zaklatott, kicsit talán dühös. A lapon lassan körvonalazódik egy ember arca, a szeme kifejezetten kétségbeesett, fájdalmas, az arca rendkívül szabálytalan, kicsit sem követi a klasszikus emberarc rajzolatát. Szeretek festeni.